Hagyományos formák és új törekvések: a történelmi dráma

A fiatal drámairodalom egyik, mennyiségileg is talán a legszélesebb és legtermékenyebb ága a történelmi tematikát folytatja–elsősorban a hatvanas évek óta virágzó történelmi parabola eszközeit használva fel. A hetvenes évek már elemzett történelemszemléletét a fiatalabb nemzedék is magáévá teszi: a történelmi eseményeket ironikus távolságtartással szemlélik. "Ironikus történelmi játék"–ez áll például Simonffy András: A japán szalon című drámája előtt (megjelent a Fiatalok Rivaldája című kötetben 1978-ban), mely mindazonáltal nem a történelmi események teljes átértelmezésére, átértékelésére törekszik; az események józanul reális mérlegelésével inkább a nemzeti önismeretet szolgáló művekhez csatlakozik. Hernádi Gyula nyomdokain halad Czakó Gábor mitológiai parabolája (Aranykor); klasszikus hagyományokhoz nyúl vissza Ördögh Szilveszter Kapuk Thébában című példázata. Vámos Miklós és Boldizsár Miklós ahhoz a vonulathoz kapcsolódik történelmi témájú darabjaival, mely a komikum és tragikum vegyítésével ér el groteszk hatásokat; Boldizsár Miklós "komitragédiának" nevezi A hős avagy Zrínyi Péter horvát bán szomorú halálának története című drámáját. A {1523.} történelmet kisszerű és nevetséges események sorának, a történelmi hősöket kisszerű jellemekként ábrázolja Boldizsár Miklós; akárcsak Vámos Miklós a Háromszoros vivát című játékban – mely a "képtelen krónika" alcímet viseli, s melyben a tragédiát, a tragikus elemet szinte teljesen elfedi a groteszk komikum. Vámos sokféle elemet, eszközt felhasznál drámájában: Brecht elidegenítő hatású songjait éppúgy, mint a történelmi anakronizmusok, a mai nézőre kacsintó aktualitások – olykor olcsóvá váló – eszközeit; s Hernádihoz hasonlóan ő is merít a bohózat, a kabaré, a blődli hatásos arzenáljából. Kisszerű, gyáva, dönteni képtelen, korlátolt és intrikus történelmi alakok népesitik be a játékteret, ("Szín: Közép-Európa egykorú dombortérképe. A Kárpátok embermagasságú kiemelkedés, a Balaton kádnyi lyuk.") – akiknek hibájából az ország a tatárok kezére került.

A történelmi tematikában a legmerészebb dramaturgiai újítások Spiró György drámaírói műhelyében születtek meg. Spiró, elégedetlen lévén a magyar drámai hagyománnyal, teljesen újat, mást akart színpadra vinni – történet, színpadi cselekmény helyett "hatalmas, őrjöngő, tébolyult látomást". Első színpadi sikere mégis hagyományos formában írt, történelmi példázat: a Nyulak Margitja, mely leleplező, újraértelmező gesztust tartalmazó ironikus játék IV. Béla leányáról, Margitról, akinek a darab szerint azért kellett meghalnia, mert nem akart engedni az apai önkénynek, nem akarta elfogadni a ráerőszakolt vőlegényt. (Pécsi Nemzeti Színház és Játékszín, 1978.) Áltörténelmi drámáról van szó tehát, a mondanivaló, a dráma mondandója a mai fiatalabb nemzedék életérzését és világképét fejezi ki: az autonómiára törekvést a szülők, az apák nemzedékének ellenében.

Azok a színpadi művek, melyekben Spiró megeleveníti a történelemről való "hatalmas, őrjöngő, tébolyult látomás"-ait, a nyolcvanas évek közepén még nem kerültek színre; csak könyvalakban hozzáférhetőek (Békecsászár, 1983), s ez nem is csoda: e művekben hatalmas tömegeket mozgat meg a szerző, színpadra vitelük meglehetős erőpróbát jelent majd a vállalkozó kedvű színháznak.

Spiró György igyekszik mindenfajta dramaturgiai hagyománytól és kötöttségtől megszabadítani a drámát, hogy a látomás szabadon gomolyoghasson ... Parttalan, szabálytalan a cselekmény, szeszélyesen váltakoznak a helyszínek – nyilván ezért rokoníthatták őt Shakespeare-rel, Wispiansky-val, Krleża-val. E példák mellett említhető két magyar párhuzam is; az egyik, a Határ Győző kevéssé ismert drámai világával való rokonság talán csak véletlen analógia; a másik, mely Weöres drámai életművéhez – s különösen a Kétfejű fenevad történelmi kavalkádjához kapcsolja, feltehetően már nem az. Az események logikáját az emberi szándékokon is győzedelmeskedő, mindennél erősebb vak végzet határozza meg; a szereplők, a történelmi – ismert és ismeretlen – személyiségek mint egyetlen óriási gépezet részei, a történelem fogaskerekeiként vannak jelen a színpadon. Az író nem is törekszik a hagyományos értelemben vett jellemábrázolásra; hősei nem egyének, individuumok, hanem meghatározott helyzetek foglyai, akik bábuként teljesítik be a Sors akaratát; a Történelemnek be kell teljesednie.

Hannibál és Scipio, az egymással szemben álló hadak vezérei egymást jobban tisztelik-becsülik, mint saját államaik vezetőit, akik csak kihasználják őket. {1524.} Megpróbálnák elkerülni a döntő összecsapást, de a történelem – különböző, előre nem látható véletlenek során keresztül – beteljesedik rajtuk, Karthágót földig rombolják, Róma pedig naggyá lesz ... Kőszegnek, a Kőszegők című darabban, egy császári gróf szeszélye miatt kell pusztulnia, s nem a két régi jóbarát, a hadvezér Ahmed és a várvédő Jurisics Miklós akaratából. E két dráma, noha a felelevenített kor és téma különbözik, mégis rokonságot tart egymással: mindkettő drámai középpontjában a két ellenséges vezér egymáshoz való viszonya áll. Ez a kapcsolat bizonyos mértékben strukturálja, határozott mederbe tereli a számtalan apró mozaikból összeálló színpadi történést. A vezérek, különösen Ahmed és Jurisics, kiválnak a számtalan szereplő közül azzal, hogy tetteiket pozitív indíték – kettejük barátsága – motiválja. Spiró történelmi drámáinak szereplői fel- meg eltűnnek a színpadon, állandó kavargást, kiismerhetetlenül gomolygó emberi sokaságot alkotva. A gyakran csak egy rövid jelenet erejéig megvilágosodó színpadi arcélek nem egyénítettek: A Balassi Menyhért és a Békecsászár című darabok figuráit kizárólag a bosszú, a hatalomvágy, a kegyetlenség és a szadizmus, vagy az erőszaktól való félelem mozgatja. A magyar főurak, s a mellettük föltűnő közrendi személyek egyként kegyetlenkednek, lelkiismeret-furdalás nélkül elárulják egymást és uraikat. Ismeretlen számukra az erkölcs; a rosszat nem tudva és akarva, hanem mintegy a természeti törvények erejének engedelmeskedve követik el. Az emberi életnek, s általában a humanista értékeknek semmiféle jelentősége sincs számukra. A történelem Spiró darabjaiban véres, kegyetlen harcok, öldöklő hadjáratok végesincs sora, mely újra és újra ismétlődik, értelmetlenül és konokul. S közben az értelmetlen emberi lét is újratermeli önmagát, hogy legyen kit és kinek öldökölnie az újabb és újabb háborúkban.

Ezek a színművek, noha sok bennük az anakronizmus, mégsem parabolák – mégcsak nem is parabolisztikus jellegűek. Szerzőjüket erősen foglalkoztatja a hatalom mechnanizmusa, a hatalomra jutás módozatai, a besúgók, az érdekszövetségek és érdekellentétek működése: ennek ábrázolását szinte mindegyik drámájába beépítette. Művei tehát mégsem csak az ábrázolt korszakról szólnak – de ez a korábrázolás nem is ürügy arra, hogy a máról vagy a közeli időszakokról beszéljenek. Spiró általában, általános érvényűen szól a nagybetűs Történelemről, s így a konkrét tárgy voltaképpen közömbös is számára.

"A senkiföldjén várak álltak egykor
és köztük állt az egyik – neve:Kőszeg.
Más várat, várost, népet is vehetnék,
de számomra a magyar ismerősebb.
Különben: példa nem köt. Sem személyem,
Sem nézet. Sem a történelmi hűség."

– írja a Kőszegők prológusában.

Drámái, noha hatalmas méreteikkel lenyűgözik az olvasót (s talán lenyűgöznék a nézőt is, ha a színházak vállalnák a darabok színpadra állításának számos nehézségét), korántsem hibátlan remekművek; inkább nagyszabású kísérletek, {1525.} mint kiérlelt, drámai művek. Berkes Erzsébet tanulmánya joggal veti fel, hogy a szerző gazdag nyelvi áradása olykor öncélú nyelvi játékokban merül ki, ötletei üresen, tartalmatlanul puffannak. A színpadra vitt negatívumok állandó ismétlődése monotonná válik; az öldöklés, vér, halál, kínzás, embertelenség állandó ismétlődése egy idő után már nem borzadályt vagy részvétet, hanem csak unalmat eredményez. Mindeme fogyatékosságok ellenére Spiró György történelmi drámái, melyek a Békecsászár című kötetben olvashatók, az újabb magyar drámairodalom fontos, egyedülálló kísérletei, s színpadi előadásuk – bármennyi nehézséggel járna is – bizonyára jelentős tapasztalatokkal és maradandó élményekkel gazdagítaná a színházi életet.

Spiró György, a történelmi látomások és a hétköznapi banalitások két végletének drámaírója a nyolcvanas évek elején olyan darabbal lépett a színpadra, mely hagyományos színpadi formában fogalmaz meg rendkívül aktuális, élő gondolatokat, történelemről, hatalomról, a művészet céljairól és lehetőségeiről, a színházról és színészetről. Az Imposztor című darab, melyhez az Ikszek című kitűnő regényének egyik epizódja szolgált alapötletül, 1983-ban került színre a Katona József Színházban. A darab nem utolsósorban Major Tamásnak kívánt méltó szereplehetőséget adni; s a sikernek Major alakítása is része volt, kinek utolsó színpadi szerepe lett az Imposztor; a zseniális lengyel színész, Boguslawski alakjának megformálása. A mű a múlt században játszódik. Vilnában, az orosz fennhatóság alatt sínylődő városban működik még lengyel színház, ahová egy napon megérkezik a nagy lengyel színész és színpadi szerző: az idős Boguslawski. Anyagias, önző és kicsinyes figurának mutatkozik be, ám fokozatosan feltárulnak jellemének rejtettebb dimenziói is: zseniálisan elemzi a társulatnak Molière darabját, magával ragadva a színészeket. Látszólag behódol az előadáson megjelenő orosz gubernátor előtt, ám a darab végét egy merész "imposztori" ötlettel megváltoztatja: a gubernátor fogdmegjeivel hamis vád alapján lefogatja azt a fiatal színészt, aki az uralkodó kegyét hozná – így a darab végére tervezett, nagy hódolattétel a cár képmása és a gubernátor előtt a visszájára fordul, ellenkező értelmet nyer.

Fordulatos a cselekmény, nem marad el a slusszpoén sem; a színpadon nem fikciók, hanem igazi emberek mozognak, akiknek sorsuk és jellemük van.