{182.} HARMADIK NEMZEDÉK


FEJEZETEK

Esztétikai harcok s közös kísérletek kovácsolták egységes írói csoporttá a Nyugatban 1935 körül indult fiatalokat, a "harmadik nemzedéket". Amikor elkövetkezett a felszabadulás, alig múltak harmincévesek, de már alkotások – és támadások – sokaságát tudhatták maguk mögött. Ez a nemzedék nem Ady és Móricz jegyében kezdte pályáját, sokkal inkább hatott rájuk Babits befelé fordulása, tépelődő lírai attitűdje, a "ködlovagok" impresszionisztikus prózája és Krúdy tündérvilága. Igyekeztek nyomon követni a kortárs nyugati irodalom legfontosabb törekvéseit is. Műveikben éppúgy megtalálható a múlt századvég angol prózájának hatása (Ottlik Gézánál), mint Thomas Manné (Thurzó Gábornál), Mauriac és Bernanos kegyelmi élménnyel átszőtt világa éppúgy alakította érdeklődésüket (Rónay Györgyét, Sőtér Istvánét), mint a legmodernebb formabontó törekvések (Szentkuthy Miklósét). A Nyugaton kívül – részben ellenére – indultak, rövid életű folyóiratokban, amelyekben inkább novellákat írtak. Első regényeiket meglehetősen éles kritika fogadta, mert szinte kivétel nélkül inkább irracionális közegben, valóság fölötti rétegben játszatták a cselekményt. Meghatározó élmény volt Alain-Fourniér, akinek regényét Az ismeretlen birtok címmel – és ez a cím később közös törekvéseiknek, érdeklődésüknek szinte jelképévé vált – fordította le Lovass Gyula. Valamelyest érezhető műveiken az előttük járó nemzedék ösztönző példájának nyoma is, de szinte mindnyájan inkább e nemzedék ellenére indultak, s a könnyed esszéstílussal szemben mélyebbre akartak hatolni a valóságba. Ez elsősorban Kolozsvári Grandpierre Emilnek sikerült, aki a Tegnappal a közös prózai törekvések legjobb darabját írta meg.

A falukutató mozgalom megrázó tényfeltáró munkája és az első szociográfiák az ismeretlen magyar vidék felé fordították érdeklődésüket. De mert idegenkedtek az aprólékos valóságrajztól, a reális környezetrajzba misztikus-irracionális elemeket szőttek (Jékely Zoltán), vagy egy jól eltalált karikírozott figurában mutatták be az adott körülmények visszásságait (Kolozsvári Grandpierre Emil). Valamennyiüket jellemzi, hogy tétován, idegenül érezték magukat korukban, s a felszabadulás előtt írt alkotásaikban elsősorban a menekülés útját igyekeztek megtalálni. Ezzel magyarázhatjuk első regénykísérleteik vizionárius elemeit, s ennek tulajdoníthatjuk, hogy szívesen emelkedtek a köznapi fölé stílusukban is: gyakori volt műveikben a szürrealisztikus lebegés, álmok és képtelen helyzetek szorongó rémületéből igyekeztek kitalálni. A jelenből való kiszakadás útját többnyire a múltjukkal való számvetés jelentette számukra.

Első kísérleteik után szívesen próbálkoztak a családregény műfajával, de nem a szó hagyományos értelmében, inkább keretképp: a család volt az a titokkal, a múlt terhes örökségeivel átszőtt közeg, amelyben megrajzolhatták egy lélek fejlődésrajzát (Előjáték, Adósság, Fák és gyümölcsök stb.) vagy a belőle való kényszerű kiszakadást (A rosta). Prózájukból az elhivatottság – Szerb Antal szerint "mánia" – hiányzott, amely megszabta volna annak végső irányát és mondanivalóját. A nemzedéki viták során Halász Gábor Balzacot állította eléjük követendő példaként, "a nagyban megmutatni a kicsinyt" követelményét; ők többnyire a {183.} kisebb összefüggésekből akarták felépíteni azt a végsőt, nagyot, amelyet mégsem sikerült megalkotniuk.

Ha a "mánia" hiányzott is a nemzedékből, azért ott parázslott regényeik mélyén a lázadás élménye, vágya. Nem társadalmi igényű szembenállás volt ez, inkább az egész világgal dacoltak, amely – úgy érezték – kiközösítette őket, s nem adott nekik tanítómestereket. A nemzedéki viták visszatérő gondolata, hogy a fiatalok társtalanok, s meg kell küzdeniük az idősebbek értetlenségével is. Többek közt ez az élmény motiválja prózájuk irracionalitását, amely jórészt csak a felszabadulás után tompult, amikor a korábbi egységes kép elemeire bomlott, a nemzedék megszűnt nemzedék lenni, s tagjai más és más módon, különböző úton igyekeztek megtalálni végső hangjukat. (Tulajdonképp ekkor értek íróvá. Egy időre néhányan perifériára szorultak, az ötvenes évek közepétől azonban megtalálták helyüket, s művészetüket – annak természetes különbözőségével – a megújuló világ szolgálatába állították.)

Az újraszerveződő irodalmi életben a Magyarokban jelentek meg az elmúlt időszak rémületével és kilátástalanságával terhes írásaik. A pusztulás élménye volt sokáig meghatározó mondanivalójuk, némelyiküket valósággal megbénította – többek között ezért lángoltak fel az írók hallgatásával kapcsolatos viták, ami mindnyájukat számvetésre késztette. S mert "testvértelennek" érezték magukat, újraálmodták ifjúságukat, s tétován figyelték a körülöttük átalakuló társadalmi valóságot, de Szabó Zoltán (1912–1985) kivételével (aki Angliai vázlatkönyvét 1946-ban publikálta, majd külföldre távozott) hívek maradtak ahhoz a világhoz, amely élményeiket és témáikat adta. 1955 után ismét bekapcsolódtak az irodalmi életbe, sorban jelentették meg alkotásaikat, melyekből immár teljesen eltűnt a "játék", de annál erősebben élt a "valóság" varázsa.