Hódolat az ismeretlen istennek

Személyes vallomások, rejtett lírizmussal teli állásfoglalások Vas István esszéi, tanulmányai is. Kritikát, illetve értekező prózát is 1928-tól, tehát ugyanakkortól kezdett írni, mint verset, s mindig arról, amit az irodalomból legbensőbb ügyének vagy egyéni megismerő-önépítő munkája eredményének érezhetett. Témáinak {214.} kiválasztása tehát abból az ítélő autonómiából, szellemi szabadságigényből fakad, amely egész munkásságának jellemzője. Tanulmányíróként is intellektusa egészével, lelki energiái maradéktalan mozgósításával vesz részt mindabban, ami foglalkoztatja. A tárgy mögött az ő írásaiban mindig rendkívül elevenen érezzük az azzal foglalkozó embert, az elemzett műalkotás vagy problémakör mögött a hozzá fűződő szubjektív viszonyt. Önfeltáró vallomásosság és elemző objektivitás, költői önszemlélet és mérlegelő pontosság, érvelő-vitázó felajzottság és meghatározó fegyelmezettség ellentéteinek egysége adja tanulmányainak erőterét – akárcsak memoárjainak. Gondolkodásmódjának ugyanaz a coincidentia oppositorum a legvonzóbb jellegzetessége, amelyről egyik legjelentősebb versében, a Nicolaus Cusanus sírja címűben vallott.

Esszéinek hatalmas anyagában mindenekelőtt szellemi értéktisztelete és minőségérzéke tűnik szembe. Az eltökéltség, amellyel a kritikus mindenfajta egyoldalúság és elfogultság, szűkítő szemlélet és valóságidegen absztrakció ellen síkraszáll. Már első vitacikkeinek egyikét – Németh László társadalom- és irodalomkoncepciójával polemizálva – 1936-ban ilyen indíttatások alapján írta, páratlan felkészültségű vitapartnerét is óva intve a valóságra rávetített prekoncepcióktól s az irodalmi műveltség bárminő korlátozásától. A kultúra számára egyed: jellegzetességekben és karakterjegyekben minél gazdagabb alkotó egyéniségek és irányzatok kórusa, polifóniája.

Németh Lászlóval folytatott, említett polémiájának címlapján vitapartnere könyvének címe: Magyarság és Európa áll. Amiről Vas István esszéiben szól, abból ez a két fogalom sohasem hiányzik: a magyar műveltség és az európai szellem hagyományai állandó inspirálói gondolatainak. Közeget, medret és irányt adnak számára. Akkor tud eredményesen töprengeni irodalmunk kérdésein, ha azt az ezer év hazai klasszikus vonulatának folytatásaként és az európai irodalom organikus részeként végezheti: bízvást elmondhatjuk, hogy egyik legnemzetibb s ugyanakkor legnemzetközibb költő-gondolkodónk.

De másért is érdemes figyelmesen elolvasni e Németh Lászlóval folytatott egykori polémiát. Megvilágosul belőle, hogy szerzője a munkásmozgalom gyakorlatától eltávolodva is milyen szorosan kötődött a szocializmus eszmevilágához, a fasizmus árnyékában is abban látta az emberiség nagy esélyét. S ez a szocializmus Vas István számára már 1936-ban szektás előítéletektől, konzervatív elfogultságoktól és szűklátókörűségtől megtisztult szocializmus volt, olyan eszmerendszer, mely újszerűségét az emberi múlt minden nagy értékének integrálásából építette ki. S ez igen jelentős: az elsők közt hirdette meg ugyanis nálunk a marxista kultúrpolitika nyitottságának és távlatosságának stratégiai elvét, ami a felszabadulás után – nem ellentmondások nélkül! – egy ideig a gyakorlat alapjává is vált.

Úttörő szerepet vállalt kritikai publikációival 1945-ben is, amikor szinte a felszabadulás másnapján rámutatott a költészetben a sematizmus, a szemellenzős voluntarizmus, a jelszavasság veszélyeire, ("Minek a lélek balga fényűzése?" – Költészet és politika). Nemcsak világos gondolkodás, de állást foglaló bátorság dolga is volt ekkor a felsorolt jelenségekkel való szembefordulás, hiszen a {215.} dogmatikus felfogáson kívül a naiv lelkesedés is sokakat késztetett ekkor effajta túlzásokra. Mindenesetre az elsők közé tartozott, akik a politikai költészet vulgarizálását elutasították. Magára is vonta az indokolatlan gyanút, amely 1949 után félreszorításához vezetett.

Mindez ma már irodalomtörténet. Mint ahogyan annak körébe tartoznak azoknak a harcoknak az emlékei is, amelyeket a költő mestereiért, Babitsért, Kosztolányiért, a Nyugat és a l'art pour l'art igazabb megítéléséért vívott. Éveken át nem szűnt meg ellene mondani a Babits politikaellenességéről, Kosztolányi individualizmusáról, a Nyugat társadalmi semlegességéről hangoztatott, a valóságot leegyszerűsítő vádaknak. A Nyugat nagyjait védelmezve Vas nem személyeket védett, hanem a bennük megtestesülő szellemi-erkölcsi tisztaságeszményt, emberség-igényt, irodalmunk sok évszázados hagyományának megvalósulását. Azt az antifasiszta magatartást is, amelyet a Nyugat Hitler hatalomra kerülése után – gyengeségekkel, következetlenségekkel bár – képviselt. Bizonytalanná vált előtte a jövőépítésnek az a fajtája, amelyik nem támaszkodik a progresszió minden érdemi vonulatára, mint ahogyan tudta azt is, hogy a csonkítás folyamata, ha elkezdik, nem áll meg: új meg új korlátozásokat von maga után.

Hasonlóan fontos volt küzdelmeinek az az aspektusa, amely a közösség eszméjének mitizálása ellen irányult. A kelet-közép-európai népek munkásmozgalma, sajnos, nem volt képes kellően elszigetelődni azoktól a német romantikából származó nézetektől, amelyek egyén és közösség között eredendő antinómiát fedeztek fel, s a kollektívum vélt érdekében az egyén jogairól való kötelező lemondást hirdették. A társadalom egészséges életritmusát is súlyosan veszélyeztette ez a felfogás, hiszen a közösséget nem a társadalommal, hanem idealisztikus-irracionális módon valaminő társadalom fölötti, a priori kategóriával azonosította, s az emberek fölé emelt közösségi szemponttal éppen a társadalomellenes, életidegen intézkedéseket igazolta legszívesebben.

Ugyancsak változatlanul időszerű a népies–urbánus ellentétre vonatkozó 1947-es cikkének figyelmeztetése is, megbélyegzése annak a szellemiségnek, amelyik származás szerint szabályozná és rangsorolná az irodalmat (Urbánusok és népiesek). Amikor erről szarkasztikus iróniával ír, hasonlóan szűkítő felfogásokkal száll szembe, mint Babits tette Kosztolányi esetén. Annak tudatában, hogy ahol a kizárás mozzanata megjelenik, ott a kultúra szabad mozgása előbb-utóbb megbénul.

A népies–urbánus álellentéttel való szembefordulás vezette őt akkor is, amikor a felszabadulást követően a túlbuzgók Németh László és Szabó Lőrinc elhallgattatására törtek, s mások mellett ő is védelmébe vette eszmei tévedéseik ellenére nagyrabecsült írótársait. Az életműre hivatkozik, amely a személy gyöngeségével szemben is állja az időt. A nemzeti műveltség ugyancsak károsodnék, ha az igazi írót hallgatásra kényszerítenék.

Tanulmányaiból szinte sugárzik, hogy szerzőjük a művészetet emberalakító tényezőnek, az ember jobbik énjét szolgáló harci eszköznek, ítéletmondásnak, az élet jelentős dolgaiban való választás és eldöntés lehetőségének tekinti. Ezek az esszék minden válságban, kataklizmában az élet vállalásától, szépségeinek {216.} élvezésétől áthatottak. Az élet fogalmába pedig nála a természet és a műveltség egyaránt beletartozik, mindkettő örömeire maradéktalanul igényt tart – akárcsak a hozzá sokban közelálló Goethe. Mondanunk sem kell talán, hogy az élet szeretete nagyfokú aktivitást jelent: a Faust írójától átvett hangsúlyos idézetek – "Tartsunk a haladó élettel!", "Alapjában véve csak az előre számít!" – saját programjának is foglalatai. Azt fejezik ki, hogy számára az irodalom a mozgás, a cselekvés, az emberi evolúció és progresszió lehetősége. Annak a tökéletesedési hajlamnak magasrendű megnyilatkozása, amely az emberi lélekben egyénileg és társadalmilag egyaránt benne rejlik. Ezért is vallja mestereinek Goethe mellett Apollinaire-t és Walt Whitmant. A modernség e megtestesítői elsősorban egészségük, a sokasodó negatív tapasztalatokat leküzdő optimizmusuk révén vették meg szívét. Személyiségük harcos valóságközelsége ugyancsak vonzotta, mint ahogyan ifjúságában Villoné is. A saját egyéni integritását kényesen őrző Vas István azokat érzi a világirodalomból legközelebbi társainak, akik szeretnek a tömegben elvegyülni, kedvelik az élet köznapiságát, az élőszó erejében pedig annyira bíznak, hogy költészetük alakító tényezőjéül is választják. Költői méltóságánál – Kosztolányihoz hasonlóan – többre becsüli emberi egyediségét.

Póztalansága, költészetértelmezésének demokratizmusa is közrehat abban, hogy mindig mélyen azonosul elemzésre kiválasztott alakjaival. Megállapításaiba, még inkább a költői formátumok rajzába diszkréten belopja saját egyéniségének, ars poeticájának, sőt nemegyszer kedélyállapotának színeit. Írjon bár a kései Eötvösről, Kavafiszről, Eliotról, Radnótiról, az eötvösi kételkedésből kipattanó bizakodásról, a kavafiszi anekdotizmusról, az elioti gondolatiságról és hagyományvédő modernségről, a Saint John Perse-i teremtett világról, a sorok közti szemérmes konfesszióként a saját líraeszményét is megörökíti. E lírai mélyáramlások következtében tárgy és előadó közt a távolság folyvást megbomlik, amelyet a történelmi tények és objektív megállapítások helyreállítanak ugyan, de csupán az azonosulás és elhatárolódás soron következő érzelmi hullámáig. Nemcsak a múlt képe tárul így elénk, de jelenig meghosszabbodott vonalai is. Mindenképp sűrű légkörű viszony teremtődik meg: az ábrázolt képmásán átdereng az ábrázoló arcéle.

Irodalmi gondolkodásának szociális jellegéből fakad, hogy azok az írók állnak hozzá közel, akik tudatosságukkal vagy erkölcsi erejükkel kiváltak koruk átlagából. Például Donne, Rákóczi vagy Apollinaire. Még Shakespeare III. Richárdja, felé is azért fordul együttérző érdeklődéssel, mert különb tudott lenni környezeténél. Rokonszenve egyértelműen azoké, akik nem fogadják el készen a világot, amelybe beleszülettek, akiket valami változtató szenvedély furorja vezet, vagyis a romantikus alkatok, jóllehet hajlamai és formanyelve a klasszicizmus mértéktartó fegyelme felé vonzották. Azok a költők érdeklik, akiket az emberszeretet eszménye hatott át – az észhez ódát író Vas Istvánnak a szeretet az egyik leggyakrabban használt fogalma!

Szinte mindegyik tanulmánya ösztönzéseket ad a nyitottabb, teljesebb emberlétre. Amit műveltségnek, erudíciónak minősítünk, abban is a leggyakrabban az élet koncentrált eredményei összegződnek. Horatius, Eliot, Kavafisz, Archibald Mac {217.} Leish vagy a mi Babitsunk gondolatiságában, fogalmi sűrűségében az emberi teljesség átélése ragadja meg mindenekelőtt. A költő-esszéírónak lételeme a pezsgés, az emberi sokadalom: a városi miliő kicsiben az emberiség-egész perspektíváját jelenti számára. Együtt a múlt valóságrétegeinek ébrentartásával, a hajdani költészeti világok megújításával – nem mondva le semmiről, ami emberi voltunk közös eredménye.

Irodalomkritikai felfogásának alapvetéséből szervesen következik hagyományszemlélete és modernségre vonatkozó állásfoglalása. A világirodalom klasszikus alkotásait bemutató nagyszabású esszéiben (III. Richárd, Tartuffe, Tell Vilmos, Henry Esmond, Lúdláb királynő) sohasem a múltat elemzi, nem a statikus, zárt és befejezett egységet, hanem a mindig jelenvalót. A történelem nála nem ősök, hanem elődök történelme; nem hősöké, hanem sorsukat betöltő vagy azzal szembenálló embereké; nemcsak hagyomány, hanem előzménye is a mának. Az foglalkoztatja, hogy a hajdan művekbe ötvözött világ konfliktusaiból, dilemmáiból, sorspróbáló helyzeteiből mi ismétlődhet meg korunkban; tehát az állandó és változó dialektikája. S újra és újra csak az ember, a lélek kimeríthetetlensége, a változatok és az eltérések.

Némely tanulmánya mintha kiegészítő párdarabja lenne a Nehéz szerelem köteteinek. Két olyan esszéje is van, amelyeket úgy olvashatunk, mint költői eszméinek szótárát. A hozzá legközelebb állókat, Kosztolányit és Radnótit idézik. Kosztolányi a személyiség és a személyesség, a szellemi előkelőség és az elegancia, az európaiság, de főleg a mindent átölelő szeretet sugárzásaival ragadta meg, s azzal, hogy az övéhez hasonló megértéssel fordult fiatalabb költőtársai felé. Radnóti a halállal a mű tökéletességét szembeszegező tartás példájává nőtt a vele együtt indulók szemében. S ugyancsak a szeretetévé, amelynek minősítésénél az értelmező jelző egyenértékűen fontos: a "végső, evangéliumi" szeretet ez, "ahová – Vas szerint – a mi korunkban csak a szocialista eszmén és erkölcsön át lehet eljutni." S a költő-kritikus ezt adja tovább. Sárközi Györgyről, a nemzedéktársakról, Hajnal Annáról és Kálnoky Lászlóról, Rónay Györgyről és Takáts Gyuláról vagy a nyomukban fellépő Nemes Nagy Ágnesről szólva az értékelő elemzés objektivitása kifinomult tapintattal, a teljesítményeknek meleg, mégsem túlzó méltatásával párosul. S nemcsak az elődöknek és a kortársaknak jár ki ez a gyöngédség, részvét, azaz részvétel a másik író gondjaiban, hanem – s ez sokkal fontosabb! – a pályán éppen elindulóknak is.

A valóság színe mellett majd mindig megidézi esszéiben a tézis mellé az antitézist, ítéletei mellé a megszorításokat, a kiegészítő ellengondolatot. Dialektikus gondolkodása nemcsak az ellentétes oldalak társításán épül, hanem épp az alapvető megállapításokat kikezdő ellenvetések beépítésén gördül tovább. Az ismeretlen istenben írja: "A beat-költők maradandó értékeiről lehet vitatkozni, de nem lehet elvitatni azt az érdemüket, hogy a mai emberiség érzésvilágának sok vad és új elemét erőszakolták rá a lírára – ha ugyan lírának lehet még nevezni ezt a vad üvöltést." Perújítás és belátás, protestálás és türelmes megértés együttességén alapul tehát dialektikája. Azon a tapasztalaton, hogy miként a társadalmi érdek milliónyi részérdek szövedékéből tevődik össze, ugyanúgy az igazság is, s hogy ez az {218.} igazság, eszme stb. nem önmagáért van; az adott emberi közegen kívül légvárrá foszlik minden princípium.

S a formává váló magatartásnak másik ismérve: a természetesség légköre, amelyet már intonációival meg tud teremteni. A nyílt, ugyanakkor emelkedettebb társalgás, a köznapi, mégis választékos beszéd, szavaival élve a "gyalogjáró elegancia" hangneme ez. A gondolkodó érzékenység papírra rögzítése az ő értekező prózája, tapasztalatátadás, még azt is mondhatnánk: az olvasóval való beszélgetés. Ez a "beszélgetés" szó fedi a leginkább módszerét és tónusát. Egyszerű tud lenni, mert tévedéseit vállalva szólal meg, a tévedést az igazság előzményének tekinti. Továbbá azért, mert a logikai plaszticitás érdekében esszéiben lehetőleg mellőz – kedvelt alliterációin s prózaritmusain kívül – minden stiláris ornamentikát. Bertha Bulcsunak adott interjúja azzal fejeződik be, hogy a költő búcsúzáskor az előszobában egy kardot emel le a falról s azt suhogtatja. Prózai írásaiban a kard élét érzi igazán fontosnak, nem markolatának cizellált díszeit.