A kiszolgáltatottság kínja

A katonaiskola fókuszába fogja az élet negatívumait. Már az első napon érzik az új növendékek, hogy itt megváltozik életük addigi menete: "ahogy ott topogtunk mezítláb a piszkos padlón, ami még külön bántotta az embert, ahogy ott facsargattuk kínosan a könyökünket, vagy takargattuk sovány kis ágyékunkat, valamennyien éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát; de Medve Gábor valósággal merevgörcsöt kapott ettől az egésztől és utána teljesen megnémult." Olyan közeg ez, melynek egyik alapvető célja, hogy megváltoztassa az emberi személyiséget. Bár a növendékek "idegennek" és "ideiglenesnek" éreznek maguk körül mindent, szinte észrevétlenül alkalmazkodnak is környezetükhöz, s egyre erősebb lesz bennük az a tudat, hogy maga a lét, a tapasztalat útján bejárható mindenség is ideiglenes, nem lényeges. Csak az a fontos, ami a regénybeli itt és most közegében történik. Már az első napokban tudatosul bennük, hogy volt egy "civil" énjük, de {230.} az a maga tekintetével töredékesen és tökéletlenül látta a világot, s azzal már soha nem láthatják még egyszer azt, amit a múltban láttak. "Undok félelem" fogja el őket, mert a legelső pillanattól kezdve érzik, hogy az a világrend, melyet eddig ismertek, érvényét veszítette, s az erőszak fogaskerekei közé kerültek, mely kíméletlenül őrli-gyúrja őket, s akkor teljesíti feladatát, ha a személyiségekből, az egyedekből arc nélküli massza lesznek, akik szavak helyett félszavakból, elharapott dörmögésekből is értik egymást, s természetesnek veszik, hogy üvöltenek velük, s nem keresnek a tettekben és parancsokban logikát.

A katonaiskolában szolgálatot teljesítő hivatásos tisztek csak akkor érzik magukat elemükben, amikor nem kell alkalmazkodniok a civil lét szemfényvesztéséhez, mert e között a két szféra között sem lehet átjárás. A tiszt, akitől az egyik újonc apja a koszt iránt érdeklődik, szívélyesen mosolyog és kisfiamnak nevezi az új fiút, majd visszahelyezkedik a katonaiskola szellemébe, s durván ráförmed a negyedévesre, hogy hozzon egy menükártyát. Még a rettegett Schulze is egészen "más", amikor feljebbvalóinak – akik hozzá képest ugyancsak civilek – utasításait kell teljesítenie, s csak akkor mutatkozik meg teljes valójában, amikor a növendékek között hódolhat sajátos pedagógiai elveinek. Bognár, a másik tiszthelyettes kifejezetten örömét leli a vad ordítozásban és brutalitásban.

Ebben a légkörben mindenki elveszíti személyiségjegyeit. Medve már az első délután fájdalmasan döbben rá, hogy "magatehetetlenül körbetopogó gondolatai átvették a trombitaszó ütemét". A katonaiskolának azonban ez a rendeltetése. Medvét "éppen az bántotta a legjobban, hogy itt teljesen félreismerik, s hovatovább egészen más embert csinálnak belőle, mint ami. Észrevette például, hogy szinte már kezd esetlenné válni, mint egy lány." Szeredy őrzi leginkább lényének érintetlenségét, mert okos passzivitásba húzódik, azonnal felismerve, hogy hiába "akar" és hiába "törekszik". Bébé, a történet narrátora végigpróbálja az azonosulás és eltávolodás különféle lehetőségeit – őt még a Merényiék hatalmában való részesedés kísértése is megérinti –, de bármelyiket választja is, már nem azonos önmagával. Egy beszélgetés során mondta el, hogy a matematika akkor ébresztett benne kétségeket, amikor ráébredt, hogy még itt is ki van szolgáltatva az akaratától független, ismeretlen tényező beavatkozásának. Sokszorosan érvényes ez a tétel a regény organikus, hétköznapi valóságára, ahol az emberek nemcsak kiszolgáltatottak, hanem hajlandók is kiszolgálni mindazokat, akiket maguknál erősebbeknek és hatalmasabbaknak hisznek.

Az Iskola a határon pontosan, hitelesen mutatja be a bűnben való egység kialakulását, a hallgatólagos negatívumokban való szolidaritás formálódása: amely végül is megszüli a "csorda-szellemet". Sem Medve, sem Bébé nem értik, legalábbis eleinte nem, miért lehet korlátlan hatalma Merényiéknek, s miért nem szidja senki Schulze tiszthelyettes urat, aki pedig megtestesítője a negatív emberi tulajdonságoknak. Később ébrednek rá a nagy igazságra: kényelmesebb és biztonságosabb nem különbözni, beilleszkedni a meglévő rendszerbe, még ha az eleve rossz is. Az emberek nagy többségére jellemző, hogy kiszolgálják a hatalmat "senki sem áhítatos tiszteletből hízeleg neki – összegzi Schulze paradox tekintélyéről kialakított véleményét Bébé –, hanem tiszta szívből. A hatalma {231.} őszinte, áhítatos tiszteletéből. Így illett." Mintha sokan belátnák, hogy a "volens" magatartás, az akarati cselekvés úgysem vezet sikerre, ezért a kényelmesebb, nyugalmasabb "nec volens"-t, nem-akarást választják. Erre példa Szeredy, aki pontosan lát, érzékel mindent, de bölcsebbnek tartja a kívülállást, a várakozást, melynek révén megőrizheti szellemi szuverenitását. De igazi szuverenitás-e ez? Lehetünk-e tiszták, érintetlenek olyan környezetben, amelyben Merényi és Varjú, azaz az inkarnálódott bűn diktálja a kollektív tetteket? Amikor olyan ember irányítja életüket, mint Bognár, a másik tiszthelyettes, aki "nemcsak goromba volt, hanem szinte szakadatlan görcsös lázban rángatózott a türelmetlen embergyűlölettől? Meg lehet-e találni a kiszakadás, a radikális szakítás lehetőségét? Erre a kérdésre a választ a regény eszmekörének korai kifejtését kínáló A Drugeth-legendában leljük: Ervin beszélgetés közben, látszólag előzmények nélkül hirtelen Drugeth Balázs császári alezredesre tereli a szót, s az ő mondását idézi: "Semmilyen ... lázadás ... nem lehet isteni eredetű!" Abban a Római levélben, melyből a regény szerkezetét meghatározó idézet származik, az egyén és a hatalom viszonyának következő kifejtését olvashatjuk: "Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Nincs ugyanis hatalom, csak Istentől. Ahol hatalom van, azt Isten rendelte. Aki tehát szembeszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet." (Róm. 13,1-3. Békés Gellért fordítása.) Az a szemléletmód, mely különféle utalásokkal át- meg átszövi regényét, nem ismeri a lázadást, s arra készteti a mikrotársadalom részvevőit, hogy szembeszegüljenek mindenfajta radikális megoldással. Ezért szűnhetik meg egyik pillanatról a másikra az érintetlen, a gyermeki békesség, a tiszta szívűek állapota, amelyet a regényben Bébé és Halász Péter régebbi kapcsolata példáz. Hiába vágyakozik bárki is a gyermekkor "sokkal valódibb és sokkal izgalmasabb világába", az élet természetes menete arra kényszeríti, hogy belépjen a bűn állapotába, amelyből már csak emberi természete okán sem szakadhat ki. Az emberi nyomorúságot, az adott rosszat vállalnunk kell – erre tanít Ottlik Géza. Ellene az is orvosság, ha "kibeszéljük", mert "ezzel elvesszük a mérgét".