Mit tehetünk a rossz ellen?

A világban – jelen esetben a katonaiskolában – adott rosszat tudomásul kell vennünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy személyes létünk síkján ne próbálkozzunk szakítani vele vagy legalábbis olyan magatartásformát kialakítani, amely hatástalanítja kisugárzását, jellemünket deformáló erejét. Az Iskola a határon paradigmatikus érvénnyel mutatja meg a kitörés lehetőségeit, amelyek egy kivételével sikertelenek maradnak, mégis az esély lehetőségét rejtik magukban. A különféle kísérletek ábrázolása során lesz nyilvánvaló a Pál-levélben kifejtettek igazsága: "Non est volentis, neque currentis ...", azaz: emberi igyekvésünk szükségszerűen korlátozott Isten kegyelmi részvétele nélkül.

Az újoncok rövid ideig abban a balga reménységben élnek, hogy a katonaiskolában megőrzött gyermekségük révén tiszták, érintetlenek maradhatnak. Talán {232.} öntudatlanul is ezért sodródnak egymás mellé, keresik egymás társaságát. Az erőszak, a brutalitás, az élet azonban nem teszi lehetővé a menekülésnek e módját. Bébé hamarabb ismeri föl ezt, mint Medve, aki talán a legtovább védelmezi a gyermeki princípiumot. "Egy percig sem hitte, hogy itt marad, de ráhagyta az anyjára. El volt kápráztatva, és könnyelműség fogta el. Nem törődött semmivel." S amikor anyjával már nem volt beszélnivalója, akkor is elégedetten üldögélt mellette, mert "megkapta tőle, ami neki kellett". Medve Gábort Merényiék azért részesítik különös figyelemben, s maga Schulze is azért "nyaggatja" annyit, mert makacsul őrzött gyermekségének képlete nem illik ide. A "Fekete kéz" szervezet, melyet újonctársaival alakít, maga is hangsúlyozottan gyermekes. Kátrányos tenyerének nyoma azonban figyelmeztető mementóként marad ott a válaszfalon. "Örökre."

A boldog, védett gyermeki állapot nem őrizhető meg. Erre Bébé tüstént ráébred, amikor hajdani kalandjainak részese, Halász Péter, az "édes öregem" oly furcsán és idegenül viselkedik első találkozásukkor. És majd jóval később Medve is megérti, hogy "új embert" kell magára öltenie, felnőtté kell lennie, abban a szellemben, ahogy azt a Zsidó-levél fejtegeti: "Aki tejen él, járatlan az igazi tanításban, hiszen még csecsemő. A tökéletesnek, aki gyakorlattal jól kiművelt képességet szerzett a jó és rossz megkülönböztetésére, szilárd eledel való." (Zsid. 5,13–14.) Ez a döntő változás akkor következik el életében, amikor megszökik, majd ellenkezés nélkül visszatér. A látszólag döntő szakítás pillanatában úgy hiszi, megőrizheti személyisége integritását. Arra gondolt, "ha ő feszesen, katonásan, legjobb tudása szerint hajtja végre a vezényszavakat, az hamisság, undorító hazugság lett volna, mert beleegyezést fejez ki". Amikor a szökéséből visszatér, már pontosan tudja, végre kell hajtania a vezényszavakat és más módokat kell találnia, hogy megőrizze különállását. Az ő életében ebben a pillanatban fejeződött be a gyermekkor, most érett felnőtté. Létének fontos szakasza zárult le, látszólag hiánytalanul beilleszkedik most már az erőszak fogaskerekei közé.

A kiszakadási kísérletek közül a legfontosabb – a regény szerkezetében elfoglalt központi helye is ezt látszik sugallni – az Öttevényi-epizód. Öttevényi, aki nagyon szépen, "gyermekhangon" (!) tudott énekelni, látszólag érthetetlenül megmakacsolja magát, kihallgatásra jelentkezik, panaszt akar tenni. Az erőszakra épült rendszer azonban nem tűri a devianciát, Öttevényinek el kell buknia, konstruált per áldozata lesz, amelyben azok is ellene vallanak, akik társai voltak a szenvedésben és megaláztatásban. Medve ezzel az esettel kapcsolatban a következőket jegyezte fel naplójába: "Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törvényszerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak." Öttevényi megszűnik Öttevényi lenni, "a tartalmak, amelyek Öttevényi-voltát meghatározták, mind-mind semmivé váltak". Ártatlan áldozat, aki magányos hősként társaiért vállalja a "halált", azaz Öttevényiségének elveszítését és a mikrotársadalomból való végleges kiűzetését. Az író finom, távoli analógiát teremt az ő sorsa és Krisztusé között. A végleges megbecstelenítés, azaz a katonaiskolából való eltávolítás előtt szörnyen megverik, kitüntetését letépik, majd szenvedéseinek {233.} betetőzéseként Merényi felcipeli a katedrára, s így szól a többieknek: "Nézzétek!" ("Íme, az ember" – mondta Pilátus a feldühödött tömegnek, amely részvét nélkül szemlélte Krisztust. Amikor Öttevényi végleg elment, "nem sajnáltuk. Menjen a fenébe, gyáva áruló. Férfiatlan, hazafiatlan, fajtalan alak. Önfertőző".)

Apagyi is fellázad, de gesztusából hiányzik az értelem, a belátás. Nem képes felfogni, milyen környezetben él, mit várnak, pontosabban: mit várnak el tőle. Személyében civil pottyant a katonaiskolába, s egészen természetes, hogy ezzel a szemlélettel nem maradhat itt egy pillanatra sem.

A személyiség szuverenitásának megőrzésére tett nagyobb szabású és nem is mindenestől eredménytelen kísérlet Medvéé, aki Bébével "nagy új mű", egy "sok felvonásra tervezett drámai költemény" megírásába kezd. A művészet, az alkotó tevékenység olyan fellegvár képzetét kelti a regényben, ahová művelői visszahúzódhatnak az ellenséges támadások elől.

Ifjúságában tapasztalta, hogy milyen nagy szerepe lehet a művészi előadásnak az indulatok megfékezésében. "Már negyedévesek voltunk – mondja a Félbeszakadt beszélgetésben –, amikor egyszer felrohantak értünk a lányok, kolleginák, hogy az ötös teremben idegenek vannak, nyilván meg akarják zavarni Lipi előadását. Mire barátommal lóhalálban leértünk a laborból, Fejér Lipót már ott volt a katedrán. Elkéstünk. Most már nem lehetett kidobni az idegen hallgatókat, csak leültünk a hátsó sorban és hátulról figyeltük minden mozdulatukat. Kár volt lerohannunk. Az elszánt "tüntetők" két óra hosszat mozdulatlanul, dermedten, hipnotizálva a delejes varázstól, ami megtöltötte a termet, s amit ez a finomszálú, szőkeőszes hajú, nagykeretes szemüvegű, félrebillent fejjel kancsin a levegőbe bámuló férfi árasztott, megbabonázva csak ültek némán, tátott szájjal, véges-végig." S hozzáteszi még, kicsit szkeptikusan: "de hát ez csak állatszelídítés volt Fourier- és Laplace-sorokkal." Ugyanilyen "állatszelídítés" szerepe van a regényben Medve paródiájának, melyet a Szolgálati Szabályzatból készített, "ami népszerű lett. Szabó Gerzson odaadta Merényiéknek is, s elismerően röhögtek rajta, Burger még le is másolta". A regénybeli előadás során is hatása alá vonja a művészet a közönséget: "a terem hangulata, bár nem értették, lassan átragadt a vendégekre is".

A tervezett "drámai költemény" azonban komolyabb és fontosabb. A költészet ugyanis bizonyos mértékig függetleníthet. Miközben Bébé minden erejét összeszedve rajzolja a készülő mű címlapját, egyszeriben pontosan, "köd" nélkül ébredt rá, milyen a világ: "tág és kimeríthetetlen. Csak ismerni kell rejtett járatait. És meg kell csinálni. Korlátlan és elvehetetlen lehetőségeim voltak. Tudom, hogy meg is fogok csinálni valamit. Új, ismeretlen érzés volt ez a soha nem képzelt, titkos, mérhetetlen nyugalom." Merényiék, a hatalom képviselői is rögtön ráéreznek erre a lehetőségre, ami a művészet művelőjét, legalábbis a lélek síkján, kiszakíthatja a hatalmi struktúrából, nem is tűrik a "lázadás" ilyen megnyilvánulását sem. A vád – amint ezt Szeredy szinte önfeláldozó módon közli Bébével: a "Füzet", hogy "összeesküvést szövünk Medvével". A kockás füzet, melyben a drámai költemény készül, a lázadás gyökere, a felbomlás sejtelmét, esélyét hozza: ami még soha nem történt meg, Szeredy képen törli Kmetty Mancit, aki pedig a hatalom szűkebb körébe tartozik. Végül is nem a kockás füzet, a művészet hozza a megoldást, hanem {234.} a kiszámíthatatlan, az emberi ésszel felmérhetetlen sors, a végzet, mely Tóth Tibor személyében sújt le Merényiékre, az aljasságot még nagyobb aljasság, az árulás győzi le. A katonaiskola életterében megszakadt folytonosság azonban nem ekkor áll vissza, hanem jóval később, amikor Medve arra gondol, hogy a szeretet mindennél hatalmasabb, az ő halála után pedig Szeredy mondja el, hogy a "zabolátlan önzés összefér a teljes odaadással, vannak pancsolatlan emberi kapcsolatok".

Ezeket azonban a regény hősei nem tudják a maguk erejéből kiküzdeni: hiába akarják, hiába törekszenek. Ezt a többletet, a felismerésnek ezt az evidenciáját csak a "miserens Deus", a könyörületes Isten adhatja meg, erre figyelmeztet a regény szerkezete, felépítése is. S mert az ő útjai kifürkészhetetlenek, a valóság is nehezen átlátható, s még nehezebben értelmezhető.