A valóság megragadásának esélyei

Az Iskola a határonban – de már a Hajnali háztetők kerettörténetében – gyakran él az írói beleszólás eszközével. Ezek a látszólag szervetlen betétek arra figyelmeztetik az olvasót, hogy az életben a véletlennek, az esetlegesnek előre nem látható, fontos szerepe van az események alakításában. Ez a tény rendkívül nehézzé teszi az író feladatát. "Nem tudom – írja Ottlik –, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, viselt dolgai vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy ködös téli reggelének a hangulata. Nyilván elválaszthatatlanul hozzátartozik életünkhöz minden fűszál, ami az útunkba akad; minden gondolatunk, vágyunk, törekvésünk; emlékeink, indulataink; egészségünk, pénzünk, munkánk, hitünk; a szívünkben bujkáló titkos várakozások és a pillanat látható, érzékelhető jelenségei: s nyilván még sok minden."

Ez a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság és többértelműség okozza, hogy a világot tulajdonképpen értelmezni sem lehet. Első, sikertelen elbeszélései után, amint mondja, "belemerült a matematikába és a filozófiába". Megkísérelt egzakt filozófiai nyelvet szerkeszteni, de ebben a vonatkozásban is "vereséget szenvedett", elakadt a híres, nagy bölcseleti művekkel, "amelyek mind a köznapi nyelv ambivalens, rosszul definiált szavait használják".

Nem maradt más választása: neki magának kellett volna új filozófiai nyelvet alkotnia. "Álgörög kifejezéseket eszkábált", céduláinak tömege áttekinthetetlenül borította el a lakást, mígnem egy elhatározó pillanatában ráébredt, hogy a létet nem értelmeznie kell, hanem megélnie: "Mielőtt befulladtam volna képtelen vállalkozásomba és céduláimba, szemétbe dobtam az egészet, és kimentem az új tavaszba, le az édes Budapestre, táncolni rumbát szép, undok lányokkal és bridzselni a csúnya, kedves fiúkkal."

Nem kész ismereteket kell gyűjteni, s nem belenyugodni a már elért eredményekbe – ez is döntő fölismerése volt fiatalságának. A "módszert" kell megtanulni, a kételkedésből, a bizonytalanságból is felvillantható bizonyosság felé vivő utat, ezt hangsúlyozza újra meg újra fiatalságára emlékezve. Meg kell tanulnunk szavak, {235.} mondatok vagy éppen bekezdések nélkül kifejezni, amit látunk, gondolunk, s úgy, hogy az is értse, akinek mondjuk. A katonaiskola ebben a vonatkozásban a valóság megismerésének, értelmezésének fontos tanítója volt minden növendék életében. Jóllehet az író folyvást, olykor önkínzó makacssággal hangoztatja a befogadói magatartások s ezáltal a befogadás folyamatának egyediségét, Bébé, Szeredy, Medve és a többiek mégis rátalálnak arra a módszerre, mely segíti őket a világban tájékozódni, illetve e tájékozódásuk eredményét úgy közölni, hogy a befogadó számára egyértelmű legyen. Megint csak egy szentírási hely kínálkozik analógiának, amikor Jézus arra figyelmezteti hallgatóit egyik példabeszédében: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen – nem, nem." Az Iskola a határon szereplői félszavakból, elharapott dünnyögésekből is megértik egymást. Ezek ívén hidalják át "a világ hülye valószínűtlenségét". Aki így tudja közölni gondolatait, az kialakítja magában az őszinteség, az igazságosság erényét. Ehhez azonban át kell élnie azt a nagy igazságot, hogy hiába törekszik s hiába fut az igazság után. Meg kell ismernie az erőszak természetrajzát, ami legyalulja ugyan a vele szembeszállót, de meg is tanítja az igazi életértékek becsületére. Ezt a tanulságot már a regény nagyon fontos bevezető fejezetében megfogalmazza: "Az igaz, hogy Szeredyvel sohasem hazudtunk egymásnak, talán ezzel kellett volna kezdenem. Illetőleg: nem hazudhattunk egymásnak, nem voltunk abban a helyzetben. De ha tehettük volna, akkor sem lett volna kedvünk hozzá, mert már régen megutáltunk minden hazugságot. Ennek a történetét még nehezebb elmagyarázni. Nem erkölcsi emelkedettségből gyűlöltük a hamisságot és hazugságot, hanem szinte testileg, az idegrendszerünk visszafojthatatlanul undorodott tőle; de ha szebben hangzik, azt is mondhatnám, hogy mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított bennünket a neveltetésünk ... Nem, nem, hiába. Akivel ezt meg akarnám értetni, annak végig kellene élnie velünk együtt tízéves korunktól fogva az egész katonaiskolai életünket. S ez még az iménti nyelvészeti kitérésnél is hosszadalmasabb vállalkozás volna." Megint csak ugyanoda jut hát, ahová prózai jegyzetében: az életet, a létet akkor érthetjük meg, vagy legalábbis úgy juthatunk töredékes ismereteink birtokába, ha megéljük. Ezt a felismerést nemegyszer a regényben előadottak konkretizálják: egy-egy bölcseleti igazság kifejtése után a szereplők mindig a valósággal szembesítik azt, s a cselekvés révén igyekszenek igazolni és cáfolni meglátásaikat. Medve nem azért hagyta bántatlanul Dégenfeldet, mert "az ember sokkal könnyebben alkot magának rossz véleményt arról, akit megbántott, vagy akinek szándéktalanul is ártott, mint arról, akivel jót tett", hanem mert felismerte, hogy "gyáva mamiasz, sőt ráadásul elég kellemetlen alak". A megismerő és értékelő tevékenységnek ez a valósággal való szüntelen szembesítése mélyen kritikus, reflexív könyvvé teszi regényét.

Az Iskola a határon szigorú és következetes erkölcsi szemléletével segíti a valóságban való tájékozódásunkat. Az író újra meg újra figyelmeztet, hogy az idő kiismerhetetlen, egyetlen pillanatnak is olyan gazdag tartalmai vannak, melyeket a töredékes megismerés nem foghat fel, és a művészi ábrázolás sem jeleníthet meg. Nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a teljes valóság ábrázolását, s mert tudatában van feladata rendkívüli voltának, néha mintha maga is visszariadna tőle. Ez {236.} azonban csak a látszat, ügyes írói fogás. A regény bonyolult, mégis áttetsző szerkezete, előadásmódjának váltogatása, az idősíkok egymásba játszása ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a szigorúan vett jelen megnövekedett hatósugarába fogja a múltat és a jövőt is. Századunk regényírásában nem ritkák az olyan kísérletek, melyek Freud vagy Bergson meglátásai nyomában felbontják az egyértelműnek és egyneműnek látszó időt. Érdeklődésére és ábrázolásmódjára azonban nem a kísérletezés izgalma a jellemző, s nem is az esztétikum új minőségének keresése, hanem a kérlelhetetlen erkölcsi igényesség, amelyet át- meg átsző a nyers, szemérmesen leplezett férfiirónia. Makacs következetességgel keresi meg minden esemény és jellem múlt és jövő idejű magyarázatait, motívumait, s ebben a törekvésében a látszat szerint két forrása is segíti: Bébé egyes szám első személyű előadása és Medve Gábornak halála után Bébéhez került naplója. A regény első részében a kétfajta előadásmód különbözik egymástól: Bébé kicsit frivolan, a jelenidejűség felmérhetetlen szabadságával és "felelőtlenségével" emlékezik arra, ami elmúlt, Medve naplójának idézett részei viszont inkább líraiak, poétikusak. A későbbiekben ez a kétféle minőség egybeolvad, főként azáltal, hogy a napló részleteit Bébé elemzi és értelmezi, így Medve stílusa – de nem személyisége – rendszerint az övébe olvad. Így kerüli el az író azt a veszélyt, hogy kimódolt, gépies legyen, s ezáltal állítja helyre a teljes valóságot, melynek kétféle nézőpontja különbözik ugyan egymástól, az eredmény mégis nagyjából azonos, noha Bébé nemegyszer hozzáteszi a napló egyes leírásaihoz: "nem így volt", "nem egészen így volt". Ezek a bizonytalanító, korrekciós megjegyzések nemcsak a valóság megközelítésének, értelmezésének aggályos erkölcsi nézőpontját igazolják, hanem azt is sejtetik, hogy az író mélyen átéli mestersége nehézségeit, az általa vállalt "hűség", "teljesség" megvalósításának kockázatait.

Izgalmas és fontos megválaszolni azt a kérdést, vajon mennyire, milyen érvénnyel van modellértéke az "iskola" világának. Az Iskola a határon egy korszak nevelési elképzeléseinek kritikájaként is értelmezhető. Ottlik nemzedéke legjobb prózaíróihoz hasonlóan szembenézett azzal a kérdéssel, hogyan, milyen okok és előzmények miatt siklott ki menetéből történelmünk, mint juthatott el végső, botrányos 1944-es fordulatához. Merényiékben, de az álnok Tóth Tiborban is megvannak azok az emberi tulajdonságok, melyek predesztinálják őket, hogy a második világháború idején egy munkatáborban vagy lágerben – immár az életre menő téttel – folytassák tevékenységüket. Bognárt és Schulzét is viszontláthatjuk, kivetkőzve emberségük maradékából, hasonló környezetben. Ez azonban csak lehetőség, a regénybeli jövőnek olyan dimenziója, mely logikusan következik ugyan az előzményekből, természetes kiegészítője az időnek, tehát a szorosan vett regényidőt meghosszabbíthatjuk ebbe az irányba is. Ez azonban az értelmezői és befogadói tevékenység olyan önkényes érvényesítése volna, ami ellen az író bizonyára tiltakoznék. Mégis annak jele, hogy az Iskola a határon gazdag világában nemcsak, talán nem is elsősorban az "iskola" története a fontos, hanem a létbe kivetett emberi személyiségeké, akik egyszer majd jóvátehetetlenül magányosan kényszerülnek döntésekre, s ezek csak akkor lehetnek igazán emberhez méltóak, ha nemcsak a törekvés, az igyekvés és az akarat szabályozza őket, hanem jótékonyan {237.} beleavatkozik e döntésekbe a könyörületes Isten kegyelme is. Szeredyt megérinti ez a kiszámíthatatlan kegyelmi tevékenység, amikor 1944-ben, volt katonaiskolai társa, Jaks kezd nyomozni az eltűnt iratok után. Mert Jaks is azok közül való, akik félszavakból vagy szavak nélkül értik egymást. A megértésnek ez a képessége, adottsággá fejlesztése segíthet helyreállítani a folyvást megszakadni látszó folytonosságot, mely az érzékelhető, tapintható valóság vonalait összezavarja ugyan, mégis valahol, a dolgokon túl és azok legmélyén, az emberi sors logikáját, előre elrendelt voltát igazolják. Ahogy Medve naplójának szétszórt, látszólag összefüggéstelen jegyzeteiben olvashatjuk: "A fogható valóság felszínén élünk elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban .... Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú ismeretlen dimenzió felé ható erőre szakadatlanul ügyelünk."