{238.} SŐTÉR ISTVÁN (1913–1988)


FEJEZETEK

A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként vett részt generációja legjelentősebb kísérleteiben (az Ezüstkor alapító szerkesztői közé tartozott), s mint egyik legfelkészültebb, legműveltebb teoretikusa, a nemzedéki küzdelmek és irodalmi csatározások során nemegyszer megfogalmazta azt a hitvallását, amely kezdeti prózai kísérleteit is meghatározta. A Fellegjárás (1939) – amely az úgynevezett nemzedéki regény jellemző típusa – a valóságra rétegzi rá az álmokat és látomásokat, melyeket jellegzetes, vibráló, a szürrealizmussal is rokonságot mutató stílusa tett olyan szemléletessé. Témáit, regényei környezetének anyagát szülővárosa, Szeged éppúgy, ugyanolyan bensőségességgel adta, mint az Eötvös Kollégium. Ennek tagjaként alkalma volt mély és tartós kapcsolatba kerülni a francia szellemmel – melynek magyarországi történetéről könyvet is írt – és azzal a szabad, kötetlen, minden ösztönzésre nyitott nevelési ideállal, melyet regényében a különféle alakváltozatokban felbukkanó Gombocz Zoltán képviselt. A Kollégiumban a legkülönfélébb szellemi törekvések kaphattak szabad kifutást, s ezek egymásba fonódva, egymás ellenpontjait adva vannak jelen a Fellegjárás néhol túlfűtött lapjain. A fiatal Sőtér nyitottságát, erkölcsi igényességét jelzi, hogy a Válasz törekvéseivel ugyanúgy rokonszenvezett, mint a Vigiliáéval, s irodalomszemléletében mindig megőrizte az ellentétek kiegyenlítésének, a harmóniateremtés készségének vonzó, fontos sajátosságát. Graham Greene Hatalom és dicsőségének bűnei ellenében felmagasztosuló papfigurája ugyanolyan közel állt szívéhez, mint Mauriac komor önvizsgálata, a prousti regényforma csakúgy termékenyítően hatott epikai törekvéseire, mint Gide vagy Martin du Gard módszere. E sokféle hatásból – melyeknek nem elhanyagolható eleme a részvét és a megértés sem, amint például Flaubert esendő hőseinek fájdalmával tudott azonosulni – olyan világot teremtett, melyben az erkölcsi megigazulás, a könyörtelen élességű önvizsgálat éppoly fontos szerephez jut, mint a villódzó, költői szépségű stílus s az a látomásosság, mely az epikus előadás menetét megszakítva sajátos többletként villant fel új és szélesebb emberi perspektívákat. Ez a többfelé tekintő nyugtalanság jellemezte második regényét, A templomrablót (1943), amelynek sejtelmes környezetéből jól ismert szegedi épületek, arcok bukkannak fel. Már ebben a műben is felmerül egy olyan emberi érzés, a már-már démoni személyiségzavar, amely változatos formákban fontos szerepet nyer későbbi írásaiban. Hősei rendszerint azt kérdezik a sorstól, kiküzdhetik-e boldogságukat, s ezek a megnövesztett figurák monomániás szenvedéllyel törnek a vágyott cél felé. Ez a mozgatója Kísértet (1945) című kisregényének, melynek hőse, Scalpombe, a zavart párizsi diák, megrögzött téveszme áldozataként igyekszik bebizonyítani, hogy Bovaryné ártatlan volt, nem csalta meg a férjét, mint azt Flaubert írja regényében. Ám a Kísértet nemcsak erről szól: a reális díszletek mögött az alaktalan főszereplők voltaképp az életen kívül létező boldogságot keresik, mert maga az élet elviselhetetlen. Scalpombe érzelmei mögött fölsejlik a harmadik nemzedék háború alatti életérzése: e fiatal írók hozzá hasonlóan törekedtek egy virtuálisan létező, csak az eszmék megrögzött szolgálatá{239.} val kiküzdhető "boldog sziget" felé. Bizony hosszú és nehéz út várt rájuk – s a regényíró Sőtérre is –, hogy a képzeletbeli országból visszataláljanak a valóságba, melyet "Balzac példája" kínált nekik.