A választás parancsa

E hosszú és küzdelmes írói folyamat egyes állomásait kitapinthatjuk egyik legkalandosabb sorsú regényéből, a Bűnbeesésből is, melyet 1943-ban kezdett el írni, s 1947 könyvnapjára jelentetett meg. Részben Lukács György bírálata nyomán később átdolgozta, ez a korrekciós munka azonban inkább stiláris változtatásokat jelentett. A Bűnbeesés e kissé "megcsupaszított" változata 1961-ben került az olvasókhoz, de a szerző maga sem volt elégedett vele, így újabb regényei, Az elveszett bárány (1974) és a Budai oroszlán (1978) tapasztalatai nyomán ismét átírta, új szereplőkkel egészítette ki, hogy a három mű együtt lehessen "a magyar Ancien Régime" (Illés Endre találó jellemzése ez a Bűnbeesés világáról) hiteles ábrázolása.

A Bűnbeesés 1938-ban, az utolsó "békeévben" játszódik. A regény sejtelmesen megrajzolt díszletei még nyugalmat, egyensúlyt sejtetnek, de a felszín alatt nyugtalan és baljós érzések, törekvések gomolyognak, hősei "hisztérikusan fásult, kártékony" eszmékkel kacérkodnak, mintha éreznék a rájuk leselkedő végzet szárnysuhogását. Tudatában vannak bűnös állapotuknak, és szeszélyesen indázó életsorsuk felvázolásával mintha arra az egyetemes emberi kérdésre keresnék a választ: kiküzdhetjük-e a sorstól feloldozásunkat.

A regény széles társadalmi, történeti tablót rajzol, melyben kavarog e kor sok jellemző eszméje. Legjellemzőbb eleme a nagypolgári életforma, melyet nyugtalanító módon ellenpontoznak a radikálisabb szellemű hősök, akik tétován és rendszertelenül ugyan, de a szociális reformok igézetében élnek, anélkül, hogy tudatosították volna magukban ezek elérésének módját. Vannak, akik érzik egy új, hitelesebb világkép kiküzdésének szükségességét, de vonzódnak a miszticizmus iránt is. Bonaventura, avilai Teréz neve villan föl a reformerekéi mellett, s Sőtér testetlen hősei inkább passzív várakozással, cselekvésre és elhatározásra képtelenül várják az idők változását. Ellenkezésük "csak didergő és tanácstalan", "egyetértésre és védekezésre készen", gyanakodva, egyszersmind reménykedve várakoznak, miközben életüket és sorsukat a véletlenek kiszámíthatatlan lökései irányítják.

A megformálásnak, az ellentétes érzések egységesítésének fontos szerepe van a Bűnbeesésben. Lukács György az író e törekvését a "realizmus és szürrealizmus kibékítésének" nevezi. Ugyanő mutatott rá arra is, hogy a regény fontos feladatot vállalt: "leszámolni a múlttal, megmutatni azokat a veszélyes szellemi, erkölcsi, érzelmi áramlatokat, melyek a fasizmus idején tévutakra vezették, erkölcsi tartás nélkülivé tették a fiatal magyar értelmiséget". Bár ezt az általánosítást igazságtalannak érezzük, a "leszámolás", a múlttal való őszinte számvetés gesztusa kétségtelenül meghatározója a Bűnbeesésnek, és még erősebben jelentkezett ekkor írt elbeszéléseinek egyik vonulatában. Ezekben a novellákban, kisregényekben (legélesebben-plasztikusabban az 1947-ben írt Argonautákban, az Alligátor-{240.} balladában, az 1948-as keletű Hídszakadásban) és a Magyarokban megjelent Júdás című drámájában hol szimbolikusan, hol egyértelműen a választás kérdését exponálja. Olyan élethelyzeteket teremt s mutat be, melyek között hőseinek dönteniök kell, maguknak kell (vagy: kellene) felismerniük a jó és a rossz természetét. Állást kell foglalniuk, a múltat (s benne a maguk múltját, megkötöttségeiket, neveltetésük következményeit) választják-e vagy a még bizonytalan kontúrokkal felsejlő jövőt; majd az elbeszélések egy következő rétegében némiképp módosítva, a jelen lehetőségei közül kell kiválasztaniuk azt, amelyik leginkább kiteljesítheti személyiségüket, s lehetőséget ad számukra beletalálni egy harmonikusabb, nyugalmat adó közösségbe.

Az Argonauták az akkor elég gyakori "háborús novella" jellemző darabja, benne három katona néz szembe a nagy kérdéssel: vállalják-e továbbra is a már bizonyosan elveszített háborút, kitartva esküjük szelleménél, vagy hátat fordítva eddigi életüknek, átálljanak-e. Az elbeszélés legvégén a zászlós hirtelen megindul a front irányába: ő már választott, elhatározta, hogy az oroszokhoz szegődik. Ekkor a tehetetlen, értetlen hadapród látszólag váratlanul lelövi, majd tettéről katonásan beszámol felettesének. A tett egyértelműen jelzi: ők ketten, a megmaradottak is választottak, de nem mernek egymásra nézni, mint ahogy arra is képtelenek voltak, hogy eddigi életük összes konzekvenciáit levonva radikálisan szakítsanak gyenge énjükkel.

Az Alligátor-ballada is a háború témájával foglalkozik, a medencéjükben éhesen köröző állatok alighanem a nagy, világméretű összeütközés jelképei. A novella jellegzetes, szürrealista eszközökkel arra a kérdésre keresi a választ: hogyan lehet megállítani a pusztulást, a szorongató, mégis feloldó végkifejlet pedig azt sejteti. hogy a megtisztulásért áldozatot kell hozni, csak az önfeláldozás válthat meg bűneinktől. A Hídszakadás – melyben ugyancsak sejtelmesen játszik egybe álom és való – egy lépéssel továbbmegy az időben, s azt a kérdést veti föl, átléphetünk-e egyáltalán a múlton. Lehet-e bennünk annyi erő, hogy radikálisan szakítsunk mindazzal, ami volt, de nem múlt el, hiszen tudatunkban tovább él, meghatározhatja tetteinket, alakíthatja jellemünket. A "holnap", az ismeretlen jövő felé mutató tudati elemek mellett fontos szerepet játszanak ebben a kisregényben az elbeszélés tárgyi hitelesítői. Miközben a főhős gondolataiba mélyedve vívódik élete nagy kérdésével, észre sem véve, hogy egyénisége még mindenestül a múltba utalja (mint ahogy külleme és öltözködése sincs szinkronban a megújulás jeleivel, az emberek vidámságával, az élet visszatérésének szemmel látható, tapintható jelzéseivel), szinte öntudatlanul fogja fel, amint az egyik újságos a "holnapi Sportot'" kínálgatja. Ez a "holnapi" újság, az a tény, hogy lesz holnap, készülődnie kellene rá. visszakapcsolhatná őt abba a körbe, amelyből azért szakad ki, mert képtelen választani.

A kor legizgalmasabb kérdései parabolikus ábrázolásának izgalmas kísérlete a Júdás, Sőtér István meglehetősen mostoha sorsú drámája, amelyet a Magyarok meglepő és a mai olvasó számára szinte érthetetlen megszakításokkal közölt 1947-ben és 1948-ban. (Teljes változata a Bakator című kötetben jelent meg, 1957-ben.) Két magatartás és két történetszemlélet ütközik meg benne: a messzire tekintő, az {241.} emberiség megváltását vállaló Jézus és a zsidó nép felszabadításában reménykedő Júdás. Gondolkodhatunk-e nehéz történelmi helyzetben, ellentmondásoktól szabdalva, a múlt kötöttségeitől még meg nem szabadulva az emberiség perspektívájában, vagy meg kell-e elégednünk kis és vonzó céljaink beteljesítésével – ezt a kérdést exponálja a két hős, s ez olyan kérdés volt akkoriban, amely körül fájdalmas erővel polarizálódtak a különféle nézetek. Bár Júdás "kirekesztett és bukott" alakja lesz a műnek, Lázár szavai szerint rá is emlékeznünk kell, s benne azokra az emberi célokra és jellemvonásokra, amelyek mindenkor és minden történelmi helyzetben mozgatói voltak és maradnak létünknek.

Egyértelműbb és paradigmatikusabb lesz Sőtér István válasza a választás mikéntjéről következő – az ötvenes években megritkuló, majd az évtized végén ismét felbukkanó – elbeszéléseiben, melyeknek nyitányát az 1949-ben írt Fiúk és férfiak, a vezérmotívumot pedig az 1959-ben írt Kémia zendíti meg. Az előbbi ugyancsak a koalíciós időkben játszódik, főhőse párizsi kiküldetésében reménykedik, mert a francia fővárosban viszontláthatná apját, aki a spanyol polgárháború veteránja, s akiről kiderül, hogy nem is az apja, hiszen az meghalt a francoistákkal vívott harcban, s ez a rokonszenves, a forradalom továbbvihető voltában makacsul hívő, azért tenni akaró idősebb férfi a párt megbízásából kapta "új" nevét. A fiúnak szembe kellene fordulnia vele, mégis rokonszenvezik eszméivel, s maga is az ő útjára lép, amikor a nagykövetség többi munkatársai az emigráns sorsot választják (miután értesültek Nagy Ferenc miniszterelnök hasonló lépéséről), ő pedig hazatér. E vázlatos ismertetés sejtetheti, hogy bármennyire igyekezett is hű maradni stíluseszményéhez, bármily szenvedélyesen ragaszkodott is a szürrealizmus stílusvívmányaihoz, nem tudta mindenestől elkerülni a sematizmus egyszerűsítő tendenciáit. Bár a Kémiát áthatja egyfajta pedagógiai szándék, mégis fontos dokumentuma annak a gondolati útnak, melyet hősei megtesznek. A novella Elzánt professzora bizonyos mértékig előképe a későbbi regények Ettréjének, de őriz magában olyan vonzó és követésre érdemes nevelői vonásokat is, mint Dávid és Fábián Kristóf, akiknek jelen-, illetve távolléte Az elveszett bárány és a Budai Oroszlán gondolatvilágának meghatározó tényezője. Elzánt – immár a személyi kultusz éveiben – úgy érzi, belefáradt a harcba, ki kell lépnie addigi közösségéből, az intézetből, s csak önmagával kell foglalkoznia. Az elbeszélés végén azonban ráébred, hogy az igazi tanár egyénisége nem ott ér véget, ahol testének határai vannak, hiszen gondolatai termékenyítő eszmékként járják át hűséges tanítványait, akiknek "áldozata", vezetője, mértékadója egy személyben. Ezt a szerepet pedig – erre utal Elzánt "visszatérése" – mindenképpen vállalni érdemes, vállalni kell.