{268.} JÉKELY ZOLTÁN (1913–1982)


FEJEZETEK

Epikus műveiben bensőséges érdeklődéssel hajolt gyermek- és ifjúkorának emlékei fölé, nosztalgikus fénybe emelte ezeket, s játékos legendákat költött fiatalos tapasztalatai nyomán. Vizsgálódásai nem nélkülözték az önismeret igényét, a nosztalgikus képet gyakran szelíd irónia színezte, az emlékezést elemzőkészség egészítette ki. A társadalmi környezet tüzetesebb ábrázolása többnyire mégis elmaradt. Regényei és elbeszélései általában önéletrajzi beszámolók: emlékeket és álmokat szőtt tapasztalatainak ábrázolásába, játékos anekdotákkal fűszerezte az epikus anyagot, nemritkán mitikus jellegű képet festett különleges hőseiről. Prózai művei azonban nemcsak a játékosság és a mitizálás jegyeit mutatták, hanem annak az anekdotázó realizmusnak a hatását is, amely az erdélyi városok patriarchális világából táplálkozott és a kisvárosi vagy falusi élet jellegzetes alakjait örökítette meg. Az erdélyi elbeszélő irodalomnak ezt a zsánerképeket ábrázoló hagyományát még az emlékírók: Bethlen Miklós, Árva Bethlen Kata, Cserei Mihály alapozták meg, az ő örökségüket Petelei István és Kovács Dezső, majd Molter Károly és Karácsony Benő vitte tovább. Részben ez az erdélyi zsánerfestő realizmus érvényesült Kolozsvárt született műveiben is: A halászok és a halál (1946) című elbeszélésfüzérben, továbbá a Minden mulandó (1946) című kisregényében.

A halászok és a halál hősei – egy orvos, egy könyvelő, egy kereskedő, egy műszerész és az író maga – már a háború után jönnek össze szerény túróspuliszka-vacsorára, hogy házi horgászversenyben mérjék össze ügyességüket. A lakásban rendezett célba dobás és az akváriumban úszkáló aranyhalak kihorgászása után minden résztvevőnek egy történetet kell elmondania. Ezekben az elbeszélésekben a horgászélet kedélyessége minduntalan szörnyűségekkel vegyül: Kolozsvár 1944-es bombázásának leírása, gyilkos cigányokról szóló históriák adnak sötétebb karaktert az ízesen elbeszélt anekdotáknak. Krúdy Gyula impresszionista álomvilágát és Mikszáth Kálmán zsánerfestő realizmusát Jókai Mór égi színekben tobzódó romantikája egészíti ki. A horgászat csendes örömeinek mindez sejtelmes "valóság feletti" hátteret ad: az anekdotikus realizmus mögé romantikus motívumok rajzolnak mágikus távlatot.

A Minden mulandó című kisregény az erdélyi magyar próza hagyományos faluképének vonzásában született, azt a zsánerképfestő, egyszersmind mitikus motívumokkal átszőtt ábrázolásmódot követi, amelyet Tamási Áron és Nyírő József művei kezdeményeztek, s amely Jékely Zoltán korábbi kalotaszegi regényének, a Medárdusnak is sajátossága volt. A kis könyv függelékeken: olvasható Istenátka című elbeszélés – ahogy az író mondja, "mai legenda" – egy háborús árvagyerek groteszk történetét meséli el.

A háborút követő esztendők elbeszélései a korszak költői terméséhez hasonlóan a megélt szomorú tapasztalatokat foglalják össze. Kulturális és erkölcsi értékek pusztulásáról adnak képet, csődbe jutott emberi sorsokat mutatnak be, fájdalmas nosztalgiával idézik fel az ifjúság boldogabb emlékeit. Ilyen elbeszélés a Vitnyédyné álma és az Ibis, redibis. Az első egy évtizedekkel korábban ismert kolozsvári család {269.} széthullását, a második egy hadifogságra vetett barát kalandos megmenekülését beszéli el. Az író által rajzolt emberi környezet mindkét esetben igen sötét, a minden kis mozzanatában hiteles történetnek rendkívül nyomasztó atmoszférája van. Ezt az atmoszférát a képtelennek tetsző, groteszk valóságelemek hozzák létre, amelyek szüntelenül egybeszövődnek az író szorongásos álmaival. A valóság és az álom vegyülése hitelesen idézi fel a háborús tapasztalatokat, a háborút követő esztendők komor légkörét. Az a nyomasztó hangulat, amely a képtelennek tetsző valóságos események hatására kialakul, szinte észrevétlenül olvad bele a lidércnyomásos álmok sűrűjébe: a világ korábbi rendjének ijesztő megbomlását csak a rémálmok fejezhetik ki igazán.

Már Budapestre visszatérve, 1947-ben írta A fekete vitorlás vagyis Ördögh Artúr csodálatos regénye című művét, ez azonban csak egy évtized múltán kerülhetett a közönség elé. E regényében búcsúzott el 1941–1946-os kolozsvári tartózkodásának lírai emlékeitől, mintha véglegesen leszámolt volna ifjúságának álmaival. Hőse, Ördögh Artúr, a mélabús írónövendék a háborús megpróbáltatások után ocsúdó Kolozsváron keresi a boldog szerelmet és igazi önmagát. Álmokkal és emlékekkel telve kóborol a kolozsvári bohém világ különös figurái között, költői ábrándok lobbantják szerelemre a szép, fiatal színésznő, Anita iránt. Mindketten mintha egy Krúdy Gyula-regényből libbentek volna át a kolozsvári történet lapjaira; "valóság feletti" álomvilágban élnek, késő romantikus szenvedélyek és nosztalgiák között. Tündéri kettősüket Angyal Gy. Gyula, Artúrka frissen szerzett festőművész barátja ellensúlyozza. A három főszereplő együttese régi irodalmi hagyományt követ: a Faust-történet három szereplő által alkotott rendszerének felel meg. Artúrka késő romantikus Faustként keresi az élet és az alkotás értelmét, Anita ebben lesz méltó partnere, a számtalan kalandot átélt barát pedig modern Mefisztó, keserű szívű rezonőr.

A regény három főszereplőjét vaskosan reális vagy anekdotákba illőn különös figurák veszik körül: az éjszakai Kolozsvár, a nyomorúságos Sáncalja, a Házsongárdi temetőkert, a Szamos parti kirándulások groteszk vonásokkal rajzolt gyülekezete. A karneváli jelenetekben gazdagon mutatja be a háború utáni Kolozsvár zaklatott életét és bizonytalan hangulatát. A groteszk figurák kavargása valójában kiábrándulást jelez: A fekete vitorlás írója nemcsak ifjúságának romantikus színterétől vett búcsút, hanem a gyorsan pusztuló történelmi és kulturális értékektől is. Szomorúan tapasztalta, hogy kedves városa miként veszíti el régi arcát, és ez a folyamat nála mindenképpen értékvesztést jelentett. Fájdalmas kiábrándultsággal vette tudomásul az örökbe kapott emberi értékek és régi életformák pusztulását, tehetetlennek érezte magát a viharos történelmi átalakulással szemben, és szkeptikus iróniával örökítette meg ennek az átalakulásnak a következményeit. A személyes fájdalom és a tehetetlenség érzése okozta a regény haláltáncszerűen groteszk ábrázolásmódját, hívta életre a környezetrajz ironikusan karneváli jeleneteit.

A szomorú valóság elől menekül Ördögh Artúr is: "Ebben az időben – olvassuk – hősünket a valóság, a rátákban zúduló történelem olyan rettenetesen kínozta, hogy nem annyira elhatározás, mint inkább ösztönszerűen menekült előle a {270.} hóbortok és álmok birodalmába." Menedékét a művészetben, egy romantikus regénykísérletben keresi. Mint annyi 20. századi epikus vállalkozás, az ő munkája is a "regényírás regénye": hőse egy könyvön dolgozik, s a regény ennek a munkának az alakulásáról is beszámol. Artúr romantikus regénye, A fekete vitorlás valamikor a középkor végén játszódik, témája a szerelem, a hősiesség és az önfeláldozás. Szereplői erősen stilizált figurák, tulajdonképpen a kolozsvári élet valóságos alakjainak romantikus "árnyékrajzolatai". A regény "kettős regény" tehát: a valóság mellett a képzeletnek és az álomnak is kompozíciós szerepe van. Valóság és álom "megállíthatatlan, vészes körforgásba" kerül, egyszer a valóság tör föl "mint talajvíz, száz bő erezetével" az "álom homokja" alól, máskor az álom válik valósággá, mint a regény zárófejezetében, amely Artúr és Anita szerelmének szép és szomorú beteljesülését beszéli el.

A valóság és az álom regénypoétikájának sarkalatos alakító elvei. "Megvárom – mondja Artúrka mintegy regényírói tanulság gyanánt –, amíg a dolgok álommá desztillálódnak, s csak akkor engedem be művembe őket. Csak álomból alkotni: beteges szamárság, melynél csak egy nagyobb szamárságot ismerek, a merő valóságból való alkotást." Az álom mindazonáltal képes védelmet adni a valóság erőszakos hatalma ellen, Ördögh Artúr álomvilágába is minduntalan behatolnak a valóság hírnökei. Végül e felismerés nyomán mond kritikát saját – befejezetlenül maradt – regényéről: "Rossz volt az indulás! Időközben olyan dolgok történtek velem, melyek megmutatták módszerem téves voltát, s ugyanakkor kinyitották szememet az egyetlen igaz útra, melyen alkotó elindulhat. Most már tudom, mit kell tennem. Amabba az élet, a hétköznap elől menekültem volna bele, azonban a valóság erősebbnek bizonyult. A remény elsüllyedt benne, mint Atlantis a tengerben. Önmagamról akartam írni, önmagamnak. Mekkora tévedés! Mert mi a regény, ha nem éppen az író menekülése önmaga elől a tárgyi világba, másokba, idegen sorsokba és képletekbe ..." Következő regényei a menekülésnek ezt az útját választották: a nosztalgikus és ironikus lírai regény után az ironikus történelmi anekdotaregény műfaját.

Felséges barátom című kisregényét 1947-ben vetette papírra, akkor azonban nem jelent meg, csak 1955-ben. Mulatságos történetet beszélt el, a századvégi Kolozsvár életét és jellegzetes figuráit elevenítette meg. Családi anekdoták, kolozsvári szájhagyományok és régi újságok nyomán dolgozott, a mesélés örömébe feledkezve szívesen időzött abban a múltban, amelynek patriarchális hangulatát immár véglegesen magával sodorta a történelem. Regénye egyetlen mulatságos anekdotára épül, arra, hogy egy talpig becsületes, de együgyű pékmester miként válik Ferenc József kolozsvári látogatásának hatására rebellis hajdú ivadékból lelkes királypártivá, aki álmában még az uralkodóval is összebarátkozik. Következő műve: a Bécs, bolondjárás (1963) az előbbi történet mulatságos folytatását meséli el. A kolozsvári pékmester történetében álom és valóság, groteszk komikum és jóízű humor vegyül. Anekdotikus zsánerfigurákkal és romantikus ködlovagokkal népesítette be a kolozsvári kocsmák és bécsi kávéházak világát, azzal a portréfestő módszerre dolgozott, amelynek hagyományait egyfelől Mikszáth Kálmán, másfelől Krúdy Gyula ábrázoló művészete alapozta meg.

{271.} Hasonló indítások nyomán születtek azok a hosszabb-rövidebb elbeszélései, amelyek Isten madara (1973), Angyalfia (1978) és Édes teher (1982) című köteteiben kerültek az olvasó elé. Ezekben az írásokban prózájának legjobb erényei jelennek meg: a személyes jellegű, elsősorban a történet atmoszférájának megteremtésére törekvő előadásmód és a színes, gazdag nyelvezet. Elbeszélései szinte mindig a múltat keltik életre, a messze sodródott ifjúságot idézik fel. Az Isten madara című novellát, amely különben 1940-es itáliai tartózkodásának egyik élményét beszéli el, sokatmondó Alain-Fournier-idézet vezeti be: "Egyebem sem lesz maholnap, mint néhány nagyon édes, nagyon távoli emlék – de ezek aztán igazán az enyémek, s úgy bánok majd velük, ahogy akarok." Ilyen édes és távoli emlékeket elevenítenek fel a negyvenes évek végének olasz környezetben játszódó elbeszélései (Novellino, Pacsirtavacsora, Pogány csoda, Tasso barátja), majd az ötvenes évek gyakran erdélyi vagy éppen kolozsvári élményeket idéző írásai (Szoros kapu, keskeny út, Várószoba-tanulmány, Láthatatlan szálak). Ezek az elbeszélések többnyire a férfi és nő közötti kapcsolatok alakulását ábrázolják, érzelmi, illetve erotikus kalandokat, mindezek hátterében azonban ott rejlik a történelmi tapasztalatok komor hangulata. Valójában kegyetlen történelmi tapasztalatai következtében keresett menedéket az ifjúság vigasztaló emlékeinél. Szomorú rezignáció ömlik el történetein; már nem is kéri számon eszményeit a valóságon, szinte beletörődik abba, hogy az igazi emberi értékek csak a messze múltban találhatók. Írásaiban ezért kap oly nagy szerepet a nosztalgikus érzés, a szüntelen múltba révedés, a személyes vallomás, az ifjúság emlékvilágának lírai szemlélete.

Elbeszélései személyesek és költőiek, mindazonáltal erőteljesen érvényesül bennük a valóság iránti figyelem, az emberi lélek ismerete. Romantikus nosztalgiával kutatott a múlt dolgai között, érzékeny költészettel ragadta meg a rebbenő hangulatokat, a megvillanó érzelmi emlékeket, egyszersmind találó, esetenként groteszk realizmussal ábrázolta az emberi környezetet, az erdélyi kisvárosok életét, s ennek a múltbéli világnak a jellegzetes emberalakjait. Költészetének igen nagy értéke az érzékletesség, az, hogy a vers szóképei révén a maguk sokoldalúságában és anyagszerűségében mutatja be a természetet, a városi környezetet, a tárgyakat, általában a valóság dolgait. Ez az érzékletesség érvényesül novelláinak környezetrajzában és emberábrázolásában is. Sejtető költőiséggel, egyszersmind fogható tárgyszerűséggel ábrázolja a régi épületeket, lakásokat, interieuröket, bútorokat, ruhákat és tárgyakat. Hasonló hitelesség és költőiség érződik az emberi alakok bemutatásában. Kiváló portréfestő, általában kívülről ábrázolja hőseit, külsejüket, ruházatukat, gesztusaikat rajzolja, s mint a klasszikus arcképfestők, ezáltal rögzíti emberi karakterüket, jellemvonásaikat. Elsősorban a régi kolozsvári élet sajátos figuráinak megelevenítésében remekelt. A Fagyhalál és megdicsőülés züllésbe és nyomorba süllyedő Grotta századosát vagy a Nyáréj Tomiban nőket hódító s végül felsülő Ávédik Arvédjét ironikusan, ugyanakkor elemző módon örökítette meg, analízise egyszerre utal a személyiség pszichológiai karakterére és azokra a történelmi erőkre, amelyek alakították, illetve eltorzították a jellemet. A portréfestő munkája nyomán plasztikus emberi karakterek kelnek életre, megjelenítésük általában a századforduló zsánerábrázoló realizmusára utal, Jékely mégis mindig {272.} többet tudott adni, mint ez a hagyományos zsánerábrázolás. Nemcsak a századforduló irodalmának, hanem Krúdynak és Kosztolányinak is tanítványa volt, s a jellemképbe mindig odafestett valamilyen titokzatos vonást. Ezzel a vonással a személyiség mélyebb világára utalt, rejtelmes tapasztalatokat, szenvedélyeket, titkos sérüléseket világított meg.

Jól eltalált kisvárosi zsánerfigurák népesítik be a Kirepül a madárka című kisregényt is, amely az Édes teher írásai között kapott helyet. A történetet a második világháború utáni Kolozsvár mozgalmas élete keretezi, az az átmeneti világ, amelyben már érvényességüket vesztették a húszas-harmincas évek nemzetiségi életének eszményei, de még nem alakult ki az az orientációs rendszer sem, amelyet a negyvenes évek végének társadalmi fordulata hozott. A kisregény komikus szerelmi bonyodalmakat jelenít meg: özvegy Gréberné úri lakásába új albérlő, Forgó Geyza, az unitárius kollégium agglegény tanára érkezik, Gréberné a tanár szerelmére vágyik, ez viszont a fiatal és csinos házikisasszonyba, a színésznő Lilybe bolondul bele, aki viszont a tanár szélhámos természetű unokaöccsének, a feketéző Erszényi Miklósnak a szeretője lesz. A bonyodalmakat a részben melodramatikus, részben ironikus kifejlet oldja meg: Lily szeretőjének pisztolyával agyonlövi magát, Forgó pedig a lánya végzetéről mit sem sejtő özvegy ágyába kényszerül. Az 1946-os kolozsvári élet hiteles rajza mellett a kisregény iróniája is figyelmet érdemel: ezt az iróniát a látszat és a valóság ellentétének kiemelése teremti meg. Az ellentétezés az elbeszélő szerkezet valamennyi fontosabb mozzanatában érvényesül. Forgó látszólagos aszketizmusa és erotikus kíváncsisága, az özvegy méltóságteljes viselkedése és túlfűtött szerelmi vágyakozása, a tanár meggyőződése, hogy a fiatal színésznő viszontszereti, Erszényi lovagias modora és kisszerű emberi karaktere – mindez a helyzet- és jellemkomikum forrása lesz.

A kisvárosi élet, illetve az író budai környezete jelenik meg a szinte összefüggő epikai ciklust alkotó Gyöngyházy-novellákban. Az első ilyen elbeszélés az 1947-ben írott Valse posthume, ezt követi a Sétatéri madonna, a Farkaskaland, a Boszorkányok a Szőlő utcában, a Márton lúdja, Töhötöm csirkéje, az Angyalfia Melániának, a Látogatás Melániánál, a Két kard, keresztben, végül az 1980-as dátummal jelzet Valencia. A sorozat keretes elbeszélésekből áll, a kerettörténet az író és régi kolozsvári barátja, Gyöngyházy Kálmán találkozásairól számol be, s közös séták, pohár bor melletti beszélgetések közben meséli el a hányatott sorsú – az ötvenes években a Madártani Intézet alkalmazásában dolgozó – barát kalandos életének anekdotikus epizódjait. Ezek az epizódok általában a szerelem körül forognak. Gyöngyházy Kálmán kékvirágosan romantikus vagy szenvedélyesen erotikus szerelmei körül. Máskor régi erdélyi emlékek, fiatalkori felsülések, ominózus párbajkalandok bontakoznak ki az olvasó előtt. A történetek személyes levegője: az emlékezés nosztalgiája, egyszersmind szelíd iróniája alakítja ki: a nosztalgikus érzés költői fénybe vonja a múlt idők emlékeit, az ironikus szemlélet viszont bölcs rezignációval búcsúztatja el a régi kalandokat és szerelmeket.

Gyöngyházy Kálmán irodalmunk erősen személyes értelmű alakjai közé tartozik, valójában az író alteregója, történeteibe azonban beleszövődnek baráti emlékek is. Az irodalmi alakmás hagyományos szerepére állandó hősének {273.} személyes hátteréről beszélve maga Jékely Zoltán is hivatkozott. Kedves íróinak epikai alteregóit említette: Krúdy Gyula Rezeda Kázmérját, Végsőhelyi Kálmánját és Kosztolányi Dezső Esti Kornélját. "Egyszerűen régi írói gyakorlatra emlékezve folyamodtam ehhez a megoldáshoz – olvassuk egy nyilatkozatában –, áloménemnek nevet adtam, méghozzá a Gyöngyházy családnevet; és tekintve, hogy ennek az áloménnek kalandjai és történetei olykor az elhihetőség határán mozognak, szándékosan emeltem Münchhausen báró rangjára, legalábbis az övével asszonanciában levő Gyöngyházy név adományozásával. Ez az írói felfogás aztán bátrabbá tett, Gyöngyházyra akármit ráfoghatok, nem énvelem történt, nem én követtem el, vagyis kalózlobogó alatt vitorlázhatok, ha nem is éppen tengereken. És álorcával közlekedhetem, esetleg másokat is rémítgetve, vagy éppenséggel magamat ijesztgetve, az álom kínálta, furcsábbnál furcsább helyzetekben." A Gyöngyházy-elbeszélések mögöttes terében tehát, miként Jékely Zoltán számos versének esetében is, az álom áll: álomképek, álomban látott jelenetek és alakok. Mindez a narrációt is igen személyessé teszi, az anekdotikus, nemegyszer groteszk történetek epikai rendjét az emlékezés vagy az álom nem egészen a logika szabályaihoz alkalmazkodó rendje szabja meg. A cselekményt nemcsak a tapasztalat alapozza meg, hanem a fantázia is, a szereplők alakját romantikus vagy éppen mitikus derengés veszi körül, a groteszk mozzanatok szürrealisztikus jelleget kapnak, a különös történetek az emberi lélek rejtelmeibe világítanak. Az álomszerű előadásmód még a vaskosan reális epizódokat is "valóságfeletti" színekkel futtatja be, az elbeszélő szándék fölött a költészet uralkodik.

Valóság és álom határán találják meg helyüket költői elbeszélései. Esetükben a narráció egyszersmind reflexió, az epikus anyagot szüntelenül személyes mozzanatok: emlékek, álmok, vallomások szövik át. A valóság érzékletes ábrázolásának és a "valóság feletti" álomvilág megteremtésének kettős igénye alakította ki az elbeszélések egyéni nyelvezetét, azt a nyelvet, amelyben a régiségnek, a népnyelvnek és a választékos költőiségnek egyformán nagy szerepe van. Maga Jékely úgy látta, hogy prózai írásainak stílusa több forrásból is táplálkozik: "Ha van nekem ilyen – jelentette ki –, vagyis saját prózanyelvem, akkor természetesen Erdélynek köszönhetem. Apám enyhén székelyes mondatlejtése (a szókincs erőltetése nélkül), nagyanyám, anyám kolozsvári, mondókákkal sűrű, fűszerezett cívisnyelve, a vasárnapi istentiszteletek Károli-bibliás nyelvkincse, székelyföldi vagy kalotaszegi osztálytársaim jóízű, csavaros-népies tájnyelve, Alsó-Fehér megyei szolgálólányok történetei, Benedek Elek Itt-sem-volt, ott-sem-volt mesevilágának nyelve, körülbelül ez lehetett a már eklektikus alap. Ezzel érkeztem Budapestre, s talán a kényszerű összehasonlítás is tudatosította bennem ehhez a nyelvhez való ragaszkodásomat. Aztán nyelvészeti stúdiumok a bölcsészkaron, később Krúdy rendkívül gazdag és csodálatos mondatindázatai meg nyelvezete olyan mértékben hatott rám, hogy azt hiszem, minden prózai írásomban maradt némi nyoma. És persze néhány francia író: Alain-Fournier és talán – a novellákban Julien Green." E nemes minták nyomán jött létre érzékletes és árnyalt prózastílusa, elbeszéléseinek egyéni és eredeti, költői természetű nyelvezete.

{274.} Színpadi játékai elbeszéléseihez hasonlóan jelenítenek meg álomszerű, többnyire romantikus történeteket. Színműveiben a játékosságnak van karakterizáló szerepe, dramaturgiájának kialakításában Tamási Árontól, Pirandellótól, Cocteau-tól és Giraudoux-tól tanult. Már a negyvenes évek első felében is írt két színpadi művet, közülük Az utolsó ítélet című történelmi dráma kéziratban maradt és csak 1983-ban a Tiszatájban jelent meg, az Angalit és a remeték című verses játék 1944-ben a kolozsvári Magyar Színházban aratott sikert. Mátyás király juhásza (1961) című verses mesejátéka a népmesék és a népszerű történelmi anekdoták hangulatát keltette életre. Fejedelmi vendég avagy Zrínyi Fogarasban (1968) című történelmi komédiája a hanyatló erdélyi fejedelemség életét idézte fel, az ál-Zrínyi Ádám fogarasi szélhámoskodásának anekdotája Apor Pétertől, illetve Bethlen Miklóstól való. Oroszlánok Aquincumban (1983) című történelmi játéka ironikus módon mutatja be a barbár hordák által megtámadott Aquincum pusztulását, a római provinciában eluralkodott szomorú dekadenciát. Végül Sárkányhalál Csomaszentgyörgyfalván (1977) című egyfelvonásos misztériumjátéka a Szent György-legendát helyezi át 20. századi környezetbe. Elégikus, ugyanakkor halvány iróniával befuttatott színművei eddig csak kivételesen találtak utat a színpadra.