Birkás Endre (1913–1975)

Birkás Endre pályakezdő regénye, a Kelepce (1942) a Diárium Kenyeres Imre kezdeményezte regénysorozatában jelent meg, éppen akkor, amikor a folyóiratokban heves vita folyt a regényműfaj kifáradásáról és megújításának lehetőségeiről. Míg a harmadik nemzedék epikusai többnyire a csodához, az álomhoz, az élet rendkívüli jelenségeihez vonzódtak, Birkás – Ottlik Gézával és Örley Istvánnal együtt – a józan, kiábrándító, hétköznapi valóságot ábrázolta, könyörtelen éleslátással leplezve le az emberi kisszerűséget és a lét reménytelenségét. Előadásmódjához mindvégig hű maradt. Regényeiben és elbeszéléseiben {279.} nem történik semmi rendkívüli. Esett, tétova embereket mutat be, akik tisztában vannak önnön gyengeségeikkel, de jellemükön és sorsukon képtelenek változtatni.

A második világháborúban katonáskodott, s az oroszországi fronton szerzett élményei élete végéig vissza-visszatérnek regényeiben és feszes elbeszéléseiben. Hosszú ideig úgy látszott, hogy egyike lesz nemzedéke félbemaradt tehetségeinek. A Központi Antikváriumban dolgozott, alig írt. Elfelejtett emberek (1960) című regénye irányította rá a figyelmet. Ez a műve az Iskola a határon mellett a múlttal való egyik legkönyörtelenebb számvetés. Abba a regénysorba tartozik, melynek alkotói önkritikus nyíltsággal igyekeztek újraélni a világháborús évek történelmét, s azt próbálták meg ábrázolni, hol és mikor tévesztett utat az értelmiség. Ugyanazt a katonasorsot ábrázolja, amit Bóka László az Alázatosan jelentemben, az ő művéből azonban hiányzik mindenfajta irónia, gúny és indulat. Főhőse, Bándy szándéka és akarata ellenére kerül ki a frontra. "Utálja az egészet", legszívesebben ágyán fekszik és detektívregényeket olvas. Gépkocsizó osztagának vezetését Antalra, a nyilasokkal rokonszenvező altisztre és Kormosra bízza, akiről később kiderül, hogy zsidó. Bándy, akinek idáig egyetlen célja volt, hogy minél előbb hazakerüljön, zsebében a katonai szolgálat alól mentesítő papírral, visszatér a frontra. Nem azért, mert hősies hajlamok támadtak föl lelkében, hanem mert "jól nevelt úriember", aki úgy érzi, felelősséggel tartozik beosztottjaiért. Az értesítést, amelyben közlik vele, hogy szakaszában zsidók vannak, a kályhába dobja, nem hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni.

A front szürke hétköznapjait egy képtelen bírósági tárgyalás szövi át. Bándy beosztottjai, miközben egy szállítmányt raknak ki, ellopnak néhány takarót, részben azzal a szándékkal, hogy helyrehozzák azt a leltárhiányt, mely lidércnyomásként kíséri őket a délvidéki bevonulás óta. Emberei azonban lebuknak, és a fronton, miközben az oroszok vészes gyorsasággal közelednek, s a doni ellenállás gyakorlatilag összeomlott, megkezdődik a bírósági komédia, amely végül is azzal zárul, hogy a tetteseket elítélik, de büntetésük csak a "győzelem" után lép hatályba. Miközben Bándy hazafelé igyekszik embereivel, autójuk aknára fut. Kórházba viszik, s egy állomáson hordágyon fekszik, amikor elveszítjük szemünk elől, tudva, hogy ide már nem érkezik vonat a sebesültekért. Távolban torkolattüzek villannak, az állomáson pedig csendesen hullik a hó.

A regény előadásmódja szűkszavú, olykor csak jelzésekre korlátozódik. Nem sokat törődik azzal, hogy egyénítse alakjait. Az egyetlen karakterisztikusabban ábrázolt figura Bándyé, a fölösleges emberé, aki az első pillanattól tudja, hogy ők, valamennyien, elfelejtett emberek, akikről a hátországban – ahol teljesen idegennek érzi magát – legszívesebben végképp lemondanának. Amikor néhány napra visszakerül a fővárosba, megérzi, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mintha valahonnan a távolból, egy egzotikus országból érkezett volna rövid látogatásra; jötte lelkiismeret-furdalást kelt az itthon maradottakban. Nem háborog, nem hangoskodik, egyéniségétől idegen minden látványos gesztus. Egyszerűen tudomásul veszi a tényeket, és beletörődve fogadja a végzetet, abban a biztos tudatban, hogy a rossz eleve meghatározza mindnyájunk életét, s az egyén szerencséjétől függ, mikor éri utol. Nem a front élményei teszik fásulttá, hanem maga a céltalan, {280.} értelmetlen élet. Budapesten – ahol mérnökként dolgozik – ugyanúgy hányódik, mint a Don partján, s itt, a kényszerűségben legalább megismerkedhetik az összetartozás elemi, nyers formáival, a betyárbecsülettel, amely végül is egységbe gyúrja a gépkocsizókat anélkül, hogy bármi érzelmi tartalma volna. Nem akarnak ők egyebet, mint túlélni a háborút, menteni a bőrüket, s ha lehet, szerezni egyet-mást. Front mögötti hétköznapjaik kínos egyhangúsággal peregnek, mintha megállna az idő. Csak az érzékelteti a változást, hogy egyre nehezebb élelmiszerhez jutni, kis, mindennapos seftjeik során mind értéktelenebb holmikat tudnak szerezni, mígnem megkezdődik a fejvesztett menekülés, amikor kendőzetlen nyíltsággal tárul fel a vezetés és a szövetségesek embertelensége. A katonák ekkor sem háborodnak fel. Végzik a dolgukat, foguk között morzsolva a szitkokat, beletörődve a megváltoztathatatlanba.

A regény menetét előre- és hátrautalások szakítják meg. A szereplők rövid, tömör, jelzésszerű mondatokat váltanak egymással, körülöttük a szürke szín az uralkodó. A leírások tömörek és pontosak, s egy-egy gondolati kitérő szinte ritkaságnak számít. Mert Birkás Endre hősei nem szívesen gondolkodnak, s ha netán ilyen vágyuk támad, az alkoholt hívják segítségül, hogy elzsongítsák magukat és tompítsák eszméik élességét.

A Második Magyar Hadsereg tragédiájáról később könyvek, visszaemlékezések születtek, az "elfelejtett emberek" elfeledtetésének okát vizsgálta a történettudomány is. Birkás Endre regénye az első, igen színvonalas dokumentuma e mára már tekintélyes sornak. Jelentőségét, kezdeményező szerepét Rónay György világította meg: "Aligha van új magyar regény, amely nyomasztóbb hitelességgel mutatná meg, hogy azoknak, akik benne harcoltak és benne haltak, mennyire nem volt közük ehhez a háborúhoz, mennyire "kívülük" történt, s mennyire tőlük függetlenül harsogott az eszelős szájalás, melynek front mögötti szólamai csak arra voltak jók, hogy a fronton számkivetve sínylődök életét még jobban megkeserítsék."

A Kő és homok (1961) az Elfelejtett emberek kiegészítésének, folytatásának tekinthető. A keretes elbeszélés során egy Kínában dolgozó magyar geológus félig lázálomban, félig egészségesen az őt ápoló lánynak mondja el világháborús éveinek történetét. Mintha Bándy egy csoda folytán mégis hazakerült volna a frontról, s most azt éli végig, miként folytak a harcok immár az ország területén, hogyan sodródott csapatteste Nyugatra. A főhősnek esze ágában sincs e tragikus eseményekben részt venni, újra meg újra azt a lehetőséget latolgatja, hogyan "léphetne le", már a kofferét is kikészíti, hogy leguruljon a szerelvényről, de mégis marad. Nemcsak azért, mert Pécsett megismerkedett Annival, hajdani cserkészparancsnoka feleségével, akivel kölcsönösen szerelemre lobbannak egymás iránt, hanem mert – és ezt a kérlelhetetlen igazságot a felesége mondja ki, ez a kemény, kőből faragott asszony – "nincs hite, se bátorsága". "Gyenge vagy, ilyennek születtél" – mondja az asszony, s ez a jellemzés nemcsak a geológusra érvényes, hanem Birkás Endrének szinte mindegyik hősére. A Kő és homok főalakjának abban rejlik a tragédiája, hogy nem ismeri a szeretet sugárzását sem. Ítéletét a másik {281.} asszony, Anni suttogja a fülébe: "Nem szerettél se engem ... se őt ... senkit. Nem is fogsz ... soha senkit se szeretni. Soha, soha ..."

A Kő és homok geológusa épp olyan kínzó élességgel éli át az élet rosszra való nyitottságát, mint Bándy, a zászlós, azzal a különbséggel, hogy neki már az a nyers közege sincs ennek elviseléséhez, amivel az orosz fronton kényszerű összezártságban élő katonák még rendelkeztek. Egyedül kellene megállnia a helyét, döntenie bizonyos helyzetekben, s ő mindig a menekülést választja, életének vonalát így hosszabbítva meg a bizonytalan jövőbe. Kínába is így került. Úgy érezte, le kell számolnia múltjával, de mit ér egy olyan lelkiismeret-vizsgálat, melynek bűnbánó szavait a betegség láza sugallja? Bár a regény legvégén "vad széllel" hirtelen megérkezik a rég várt esőzés, amely talán a lélek szennyét is elmossa, ezek az emberek aligha változnak meg a tisztító vihar után. Akkor is tettre képtelen, a rossz uralmába belenyugvó, szeretetre szomjas, de szeretni képtelen, zárt egyéniségek maradnak, akik nem tudják kiküzdeni a sorstól bűneik és mulasztásaik bocsánatát.

A Kő és homokban lezárja a háborús témákat, ezek csak egyik-másik elbeszélésében térnek vissza, részben mint az Elfelejtett emberek variációi, részben mint a józan, hétköznapi emberi gondolkodásmód példái (legszerencsésebben a Füst című novellában az Álmatlan nappalok (1972) kötetben; az elbeszélés hőse, Józsa, Birkás Endre egyik kivételes figurája, aki fölismeri a rosszat és a maga módján tesz is ellene, amikor volt és jelenlegi gazdáját egyszerűen belefullasztja a bunkerba). Regényei és kisregényei a jelenbe – az író jelenébe – vezetnek, hősei kallódó értelmiségiek, akik tétován és céltalanul, minden eszmény és értéktudat nélkül vegetálnak egyik napról a másikra. Az író hite és meggyőződése szerint az emberi kapcsolatok végérvényesen kiüresedtek, a reménység jelei is kihunytak, nincs az embernek mibe kapaszkodnia, csak abba a biztos tudatba, hogy élnie kell. Ezért is kérdezi Bakos Lemi, az egyik félbemaradt író oly fájdalmasan és kétségbeesetten barátját: "Mondd, még meddig kell élni?" (A róla szóló regény ezzel a címmel 1971-ben jelent meg.)

Féltehetségek, "vakvágányra" futott művészek, könyvtolvaj írók, antikváriusok, művészettörténészek a hősei Birkás Endre következő regényeinek, melyekben az élet kisszerűsége és reménytelensége mind szorongatóbb lesz. Mintha az író újra meg újra körülszemlélődnék az élet általa ismert területein: lát-e, láthat-e reménységre hangoló pontot bárhol is, hogy aztán csüggedten vonja le a végkövetkeztetést: a lét minden szakasza és minden közege emberi gyarlóságoktól és hibáktól terhes, a jellemünkben eleve adott bűntől és gyengeségtől nem szabadulhatunk. Az írót egyre erősebben foglalkoztatta korának átalakuló, forrongó morálja, s a széthulló családok, elrontott házasságok, munkahelyi szerelmek látványa azt a tudatát erősítette, hogy az esendőt nem lehet megváltoztatni.

Az Ólmos eső (1969) három kisregénye három mikroközösséget ábrázol. A Helyből távolba egy válás történetét mondja el szenvtelen tényközléssel. Az események szenvedő hőse két gyerek, akik jóformán semmit sem fognak föl a körülöttük habzó tényekből (szenvedélyekről ez esetben sem szólhatunk: hősei nem ismerik a megtisztító nagy szenvedélyeket, örömeik és szenvedéseik kisszerűek, {282.} mindennapiak), inkább örülnek a bizonytalanságnak, mert az olyan réseket nyit életük egyhangú menetében, amilyenekről addig nem is álmodhattak. A címadó kisregény egy hivatalnokcsalád hétköznapjait ábrázolja. Birkás Endre ebben elsők között foglalkozik az erkölcs hagyományos kereteinek fölbomlásával. A férfiak és nők, az apák és anyák életükből a legtöbb időt munkahelyi környezetükben töltik, s hovatovább tudathasadásos állapotba kerülnek: két énjük van, az egyik nyolctól ötig szabályozza személyiségüket, viselkedésüket, a másik a hátramaradt szűk időben veszi át uralmát. Munkahelyükön mind otthonosabban, természetesebben viselkednek, míg az otthon egyre inkább nyűg, amitől szabadulni akarnak, sebesen leugorva egy eszpresszóba, elhárítva a gyermekneveléssel járó felelősséget, belefáradva az ünnep hiányába. Hőseinek életéből leginkább a változatosság hiányzik. A napi munka egyhangúságába szürkülnek, többnyire a reflexeik irányítják őket, a szokásaik határozzák meg életvitelüket. Minden alakjának a visszatérő gondolatai és tettei a legjellemzőbbek, ötleteknek sosem engednek (talán azért sem, mert ilyenek nincsenek). Érzelmeiket elfojtják, szerelmük eltárgyiasul, mint a Férfiarckép főalakjának tartalmatlan mindennapjaiban. Sebeket ütnek egymáson, de ezek nem jóvátehetetlen, maradandó sérülések, nem is lehetnek azok, mert az általa ábrázolt értelmiségi alakok éppoly természetes lételemüknek érzik a halált, mint az életet. Amikor belefáradnak a változatosság nélküli, poros hétköznapokba, könnyed, elegáns mozdulattal átlendülnek az ötödik emeleti korlát fölött, s a mélységbe zuhannak, anélkül, hogy halálukat bárki meggyászolná. Ahogy életükben, elmúlásukban is jellegtelenek, érdektelenek. A Kopár ég (1966) nyitó kisregényében, A kalapban Fülöp, a könyvlopással "foglalkozó" tehetségtelen író így összegzi ezt az "életfilozófiát": "Tulajdonképpen két dolog van a férfi életében, ami titokban majdnem valamennyit foglalkoztatja. Az egyik, hogy a nők tartsák el; a másik kiugrani a megfelelő pillanatban egy ötödik emeleti lakásból. Lezárni, ami mögötte volt ..." Fülöp gyerekkorától kacérkodott a megsemmisülés gondolatával: "iszonyodni" akart. A látványtól és önmagától. Aligha véletlen, inkább végzetszerű, hogy beteljesedik rajta, amiről fantáziáit, végül öngyilkos lesz, míg a regény másik központi alakja, Pólya "bedilizik".

Mi a magyarázata, hogy hősei ily könnyedén és magától értetődő természetességgel úsznak át az életből a halálba? Leginkább az, hogy valamennyien a "semmi" eljegyzettjei, olyan ürességet és kiábrándultságot hordanak magukban, amit nem képesek értelmesen betölteni és meghaladni. Tengenek-lengenek, isznak, szeretkeznek, de ideálok és cél nélkül. Ernyedtek és magányosak akkor is, amikor családjuk van, szeretőjük, munkahelyük. Annak a középosztálynak egyenes ági örökösei, amelyik a két világháború között roppant meg végérvényesen, s amelynek sorsa egy ideig még izgalmas téma volt. Regényeinek korában azonban már csak mint az elrontott és elvetélt múlt kísértetei éltek, léteztek; magányos egyedek, akik nem tudtak és nem is akartak beilleszkedni az új életlehetőségek közé. Talán lehetne még segíteni egyikükön-másikukon. De – és ezt is könyörtelen élességgel, szenvtelen nyíltsággal mondja el – a mai életből hiányoznak már azok az érzékeny figyelmű emberek, akik megnyílnának a másikra, vagy szerető megértésükkel visszavezethetnék őket az értelmes létbe. Az eldologiasodott világban kihűltek és szokássá {283.} merevedtek az emberi kapcsolatok. A gyarló és tétova kísérletek, hogy egyik-másik alakja közeget találjon, eleve reménytelenek, kudarcuk azonban nem tragikus, nem katartikus, hanem logikus, elháríthatatlan fejleménye életüknek, végzetük eleve elrendelt.

Családi kapcsolatai (felesége svéd származású) révén ismerte Svédországot, az ottani szokásokat, embereket, s pontosan érzékelte azt a különbséget, mely a két nép – a svéd és a magyar – szemlélete között mutatkozik. A Kelepce tétova kísérlet volt e különbözőség regényformáló tényezővé emelésének, a Vakvágányban (1963) aztán sikerült olyan elbeszélő modort kialakítani, mely nem egyszeri jelenséget és konfliktust ábrázol, hanem egy teljes emberi élet időtartamára érvényes. (Az a mód, ahogy a szenvtelenül hétköznapit és a különöst elegyíti, az angol epika egyes törekvéseire, elsősorban Graham Greene világára rímel.) A magyar művészettörténész még a háború előtt megismerkedik egy svéd lánnyal, Ingriddel, akivel véletlenül ismét összetalálkozik, immár a háború felé sodródó Budapesten. Összeházasodnak, gyermekeik születnek, az asszony magányosan éli át az ostrom feszült helyzeteit, s folyvást azon töpreng, miért nem megy vissza a nyugodt, kiegyensúlyozott Svédországba. De mit tudnak e távoli országban a magyarokról? Hogyan érthetik meg egyáltalán, miért ment éppen ehhez a kicsit tehetetlen, az események által sodortatott, bizonytalan férfihoz? Egyszer apja jut az eszébe, pontosabban az eljövetele előtti utolsó beszélgetésük, amely a jellegzetesen tartózkodó svéd üzletember Magyarországról való homályos ismereteibe is bepillantást engedett. "Mit is tud a magyarokról? – erőlteti agyát Lindgren, az apa –. Nem volt valami jó hírük. Zavaros ország. Két évvel ezelőtt egyik kémikusuk Nobel-díjat kapott. Még emlékezett egy képre, valamelyik újságban látta nemrég. Külföldi követek a stockholmi királyi palotában. A magyar csizmában, valami prémes, középkorias mente a vállán, fején egy szőrmés süveg. Ilyesmit csak színházban lát az ember. Akkor nagyon elcsodálkozott ezen, sokáig emlékezett a képre ..."

Ingrid számára elérkezik a várva várt pillanat: meghívólevéllel hazautazik, és gyermekeit is magával viszi. Az író finoman sejteti azt az elhatározását, hogy nem akar többé visszatérni. S útközben újra impulzusokat kap ehhez a szándékához: Bécsben találkozik 56-os emigránsokkal, köztük egy kéregetővel, de amikor ugyancsak idegenbe szakadt hazánkfiai, a gazdag rokonok szólják meg a "koldus tempót", úgy érzi, megsértették. S útközben kell ráébrednie arra, hogy gyermekeit már nem tudná kiszakítani hazájukból, s velük szinte észrevétlenül, akarata és elhatározása ellenére, ő is magyar lett. A nyaralás végén hazatérnek, s most már férjét, annak elvetélt művészi terveit is más szemmel nézi. Sokknak kellett érnie ahhoz, hogy megtalálja és kiküzdje azt a szeretetet, megértést, melyre Birkás Endre mindegyik hőse áhítozik, de amely csak keveseknek jutott osztályrészéül. Vannak, akik – mint Bakos Lemi – teljesen hiábavalónak, céltalannak és kilátástalannak érzik az életet. De ők is élnek. Kisszerűen, gyengén, várakozva, de élnek, igyekeznek, reménykednek, hátha egyszer rajtuk is változtat valami, amit nevezhetünk akár kegyelemnek, akár véletlennek, de aminek minden ember életében megvan az esélye.

{284.} Halála váratlan volt. Feljegyzései között egy regény terve maradt meg, melyet Ottlik Géza közölt és értelmezett. Találó szavakkal jellemezte barátja írásművészetét: "Bátorság az őszinteséghez, szembenézés a mindennapi életünk szánalmas kisszerűségével, kisszabásúságával, méltóság nélküli vereségeinkkel, lelkünk kopár elhagyatottságával: a modern irodalomnak ez az alapérzése – Flaubert-től Mándy Ivánig – az "elidegenedés" újsütetű divatirományait nem számítva ide, teszi Birkást egyik legmodernebb és legeredetibb írónkká."