Bóka László (1910–1964)

Bóka László nemzedékének egyik sokoldalú, talányos tehetsége volt. Szellemi fejlődésére elsőnek Karácsony Sándor gyakorolt nagy hatást, nem eszméivel, inkább kérlelhetetlen követelményrendszerével. A fiatal Bóka részben ennek hatására rengeteget és rendszeresen olvasott. Az Apolló körének lett vezéregyénisége, úgy emlegették, mint nagyra hivatott költőt, de kivételes tehetséget mutatott nyelvészként is; ilyen irányú hajlamait Gombocz Zoltánnak köszönhette, akihez szemérmesen, fiúi szeretettel vonzódott egyetemi éveiben, s alakját több változatban is megírta regényeiben. A második világháborúban sorkatonai szolgálatot teljesített. A fogságból való hazatérése után az újjászülető kulturális életben vállalt szerepet, majd 1950-től egyetemi professzor lett, s haláláig nemzedékek sorát nevelte.

Bóka László, az író mellett meg kell említenünk a Bóka-jelenséget is, mert a kettő egymást értelmezi, magyarázza. Személyiségét legendákkal övezték, s maga is gondoskodott róla, hogy ezeknek valóságalapja legyen. Az irodalmat, elsősorban a regényírást, olyan terepnek tekintette, amelyen meghosszabbíthatja egyéniségét, megteremtve lényének másik alakmását, mely az álmok és vágyak szövevényéből épp itt nyerheti el valóságos közegét. A Zenekíséret (1947) első olvasásra a harmadik nemzedék önelemző regénytípusának megkésett darabja. Felépítésével, sejtelmes, lebegő színterével, fiatal hőseinek az önkifejezésért vívott harcával Sőtér István Fellegjárására emlékeztet. Valójában inkább kései, de nem epigon Esti Kornél-varáció. Kolschützky Walter és Zámory barátságában egyetlen ember két énjének összeütközését ábrázolja. Zámory professzorának meleg hangú ajánlásával érkezik Bécsbe fonológai kísérleteket végezni. Megállapodott, harmonikus és érdektelen polgári környezet vette körül idáig, s maga is természetesnek érezte, hogy munkájának befejezése után feleségül veszi Macát, a butácska libát, s éli a hazai értelmiség eseménytelen életét. Walter azonban kilendíti pályájáról, megismerteti a mindennapi létnek azokkal a mélyrétegeivel, devianciáival, amelyekről eddig csak homályos tudomása lehetett. Zámory önfeledten adja át magát a kísértőnek, követi kiszámíthatatlan útjain. A regényben mindvégig énünk jó és rossz princípiuma vívja küzdelmét, Bóka hús-vér alakokban tárgyiasítja őket Walterben és Selinában, akit Zámory végül is feleségül vesz, s aki nem szűnik meg őt a polgári, kiegyensúlyozott, a mindennapos világ felé orientálni. A lélekért folyik a jó és a rossz harca, anélkül, hogy e lélek birtokosa képes volna állást foglalni, s eldönteni, mi is a jó és a rossz igazi természete, s melyiket kell választania ahhoz, hogy önmagát kiteljesíthesse. Visszaborzad Walter lehetetlen csínyjeitől és szélhámosságaitól, ahogy itt-ott Kosztolányi is elhatárolta magát Esti Kornéltól, {285.} ám varázsának mégsem tud ellenállni, s valahányszor feltűnik életében, mindig önfeledt boldogsággal adja át magát a kiszámíthatatlannak.

A regény menetét megszakító és egyben értelmező esszéisztikus részekben nemegyszer esik szó a tudományos munka igazi céljairól. Zámory végül is úgy fogalmazza meg magának kísérleteinek irányát, hogy "az alkotó emberi szellemet" kell megismernie általuk. E szellem kiismerhetetlen gazdagságát és sokoldalúságát jelképezik a regény különféle kiindulású szereplői, akik között nem tud választani. Walter ellen szélhámosságai miatt bírósági eljárás indul, de Selina vonzásából is kiszakad: elválnak, és a regény utójátékában a magányos professzor döbbenten figyeli, amint mindketten kilépnek életéből, s csak varázslatuknak, illetve józan hétköznapiságuknak fájdalmas emlékét hagyják neki örökül.

A Zenekíséret lapjain a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben csendül fel a zene – a Varázsfuvola dallamai. Ezek a magasztos, ugyanakkor mégis evilági harmóniák teljesítik ki az emberi gondolatokat, s helyezik azokat olyan szférába, amelyben minden valósággá válhat, s minden látszólagos ellentét kiegyenlítődhet. A próbatételeket kiálló Tamino látszólag túlemelkedik a földi élet kisszerűségein, az ő légies, felfelé ívelő énekszava mögött azonban ott halljuk Papageno vaskos, evilági szólamát is, mintegy annak ironikus lefokozásául. Égi és földi ugyanígy ütközik a regényben, melyben végül is a kései Esti Kornél, Kolschützky Walter lényegül át, magával vive a csodakürtöt, amely bármikor megzendülhet újra, énünk és egyéniségünk beteljesíthetetlen lehetőségeire figyelmeztetve.

"Életem negyvennyolc évéből öt évet és kilenc hónapot töltöttem kaszárnyákban és hadifogolytáborokban, fegyverben vagy lefegyverezetten" – írta Bóka legnagyobb sikerű regénye, az Alázatosan jelentem (1958) ajánlásában. A mű mégsem "katona-regény", noha finom iróniája, mely itt-ott csontig ható gúnnyá erősödik, a háborúban tébláboló Svejket is eszünkbe juttathatja. Benedek Zoltán, a mintakatona azonban nem Svejk. Ő az a jellegzetes "snájdig" katonatiszt, akinek az életről alkotott elképzeléseit teljesen megfertőzték a két világháború közötti nevelési elvek, s aki egyéniségében hordja a középosztály gondolkodásmódjainak roncsoló hatását. Szent borzalommal gondol mindenre, ami szabálytalan, ami "civil", ami nem összeegyeztethető a – valójában életképtelen és bárgyú – tiszti becsülettel. Agyában jelentések, tényállások kavarognak, betéve tudja és ismeri a Szolgálati Szabályzat pontjait, mihelyt azonban az élő és forrongó valósággal kell szembesítenie látszólag szilárd ismereteit, rögtön elbukik. Szerelemre lobban nemrég elhunyt öccse felesége iránt, akiről pedig sejti, hogy titkolt baloldali kapcsolatai vannak, befekszik tiszttársa szeretőjének ágyába, s óráján, a harcászati gyakorlaton "Uljanov tábornok", azaz Lenin nézetei alapján oktatja ki egyik tanítványa, akit majd a doni orosz áttörés kísérteties pillanatában lát viszont mint fegyveres ellenállót.

Benedek Zoltán becsületes ember, de Bóka László épp azt akarja megmutatni becsületének csődjével, hogy az az ideál, melyet a két világháború közötti "nemzeti szellem" oly buzgón ápolgatott, voltaképp vesztébe vitte az országot. Egy mikroközösség élete, a katonaiskola látszólag zárt légköre így lesz általános tanulságok hordozója, s ezeket tovább mélyítik a regény látszólagos írói {286.} ügyetlenségei. Nemegyszer mentegeti magát, hogy a kezdő epikusok módjára képtelen felülemelkedni anyagán, mert az oly gazdag és változatos. "Nem könnyű lefékeznem áradó közlésvágyamat – írja –, s kitartanom e mellett a lassú, aprólékos, pontosságra törekvő módszer mellett." Vontatott kitérőkkel, indázó szerkesztéssel közelít a végkifejlet felé, belefeledkezve a magyar nyelv gazdagsága által kínált lehetőségekbe. (Az Alázatosan jelentem szókincse igen gazdag, a szerző érezhetően ügyel arra, hogy kiaknázza a szavak jelentéstartományában rejlő többértelműséget, itt-ott a népnyelvből vett kifejezésekkel színesítve előadását.) Ám abban a részben, amely Benedek Zoltán csapattestének a fronton való hányattatásairól szól, váratlanul meggyorsul a mű menete, vágások szakítják meg a cselekményt, sejtésszerűvé redukálódnak a korábban aprólékos utalások, azt érzékeltetve, hogy a tragédia gyors és váratlan, jóllehet okai mindenki számára világosak és áttekinthetőek voltak.

A főhős, aki oly tettre készen leplezett le a katonaiskolában egy baloldali szervezkedést, fogságba kerülésének pillanatában pisztolyával lövöldöz a szövetséges német haderő katonáira, azoknak oldalán, akiket talán az ő buzgósága juttatott munkaszolgálatosként a frontra. Nincs ebben tudatosság. Benedek Zoltán maga is érzi, hogy a véletlenek összjátékának köszönheti, hogy a fogolytáborban bizonyos mértékig kivételezett helyzetbe került, s éppen azoknak a jóvoltából, akiktől korábbi életében gőgösen elhatárolta magát. Bár továbbra is óva rejtegeti Szolgálati Szabályzatát, megkezdődik jellemének lassú átalakulása. Az elegáns, "rezervált" ezredes tenyeres-talpas, tetvészkedő, a kolhoz földjein nehézkes léptekkel ballagó közemberré fokozódik le. Ebben a számára oly megalázó környezetben lassan ráébred arra, hogy elvégzett munkája alapján becsülik meg, s csak ez a megbecsülés szerezhet neki polgárjogot a megújuló életben. Állásfoglalásának is tekinthetjük, amikor a regény végkifejletekor lassú mozdulatokkal tépkedni kezdi a Szolgálati Szabályzatot, hogy lapjaival lángra lobbanthassa a gyufaszál vékonyra hasogatott fát.

Az Alázatosan jelentemnek bizonyos értelemben folytatása és kiegészítése az író hagyatékából előkerült Hanna (1967) című kisregény, mely a hatvanas évek közegében vizsgálja a tett és a tehetetlenség ellentétét. Hanna kitűnő munkaerő, minden erejét és tehetségét arra összpontosítja, hogy munkahelyén megállja a helyét. Közben az évek szinte észrevétlen futnak el mellette, s kialakul benne is a boldogságra való képtelenség. Amikor megjelenik lakásán egy meglehetősen kapatos szerelő, s bizalmasan próbál közeledni hozzá, fejbevágja. A férfit kórházba szállítják, s az özvegyasszony – Hanna a háborúban veszítette el a férjét – rendszeresen látogatja. Támadója hovatovább jelkép lesz a szemében: az utolsó pillanatban érkezett és még megragadható boldogságé. S mintha jövendő szerencséje előlegeződnék a regény legvégén: tisztázódik a személye körüli félreértés, s tagja lesz a Prágába utazó küldöttségnek.

Hanna őriz még egyet-mást Benedek Zoltán jellemvonásaiból, de oldottabb, nyitottabb egyéniség, makacsabbul küzd személyes boldogulásért. Benedeket még lenyűgözték a társadalmi konvenciók, Hanna már nem ismer ilyeneket. Ezt a {287.} kiegyenlítődést kissé tételszerűen adja elő az író, regényének alighanem a finom irónia és szellemesség az igazi értéke.

Míg a Hanna egyes pontokon az Alázatosan jelentemet egészíti ki, az író hagyatékából előkerült (Bóka László gazdag hagyatékának "meglepetéseit" hű tanítványai buzgólkodásának, mindenekelőtt Bessenyei Györgynek és Sík Csabának köszönhetjük) másik regénye, az Eskü (1967) inkább a Zenekíséret hangulatát őrzi, de annál élesebben veti fel az örök emberi kérdést: mi a jó és a rossz, s egyértelmű válaszadásra kényszeríti orvosprofesszor hősét. A befejezetlenül maradt regény címe minden bizonnyal arra utal, hogy a hippokratészi eskü nemcsak az orvost kötelezi, hanem az embert is, akinek ugyanúgy meg kell tennie mindent embertársai boldogulásáért, mint az orvosnak a betege gyógyulásáért. A kalandok, meglepetések és szorongató élmények hátterében ezúttal a görög világ hajdani harmóniájának emléke sejlik föl a zaklatott kor ellenpontjaként; ez a lehetőség, melyet az "eskü" megtartásával és hűséges gyakorlatával lehet újraélni. (Ez a görögségélmény ekkoriban nemcsak Bóka Lászlónál villan fel, hanem Devecseri Gábor, Képes Géza, Takáts Gyula lírájában is.)

A karoling trónban (1960) is a valóság és egy virtuális világ ellentétét ábrázolta. Múlt és jelen keveredik szinte szétválaszthatatlanul a kutatóintézet igazgatójának tudatában, aki egy álom igézetében kér váratlanul szabadságot munkahelyén, és vidékre utazik, hogy megfejtse élete nagy szerelmének, Annuskának a titkát. A "titok" helyett azonban a valóság várja: az újonnan alapított mezőgazdasági termelőszövetkezetek világa, a nagyszabású tervek, a termelés fokozásának, a tudomány alkalmazásának nagyszerű perspektívái s a múlt szemléletének, örökségének felszámolására tett erőfeszítések.

Az elképzeléseket, terveket, vágyakat és reményeket tárgyiasítja: emberek sorsába szövi. Regénye leginkább a romantikus hagyományt idézi, minden szálat gondosan elvarr, s bár látszólag az epika modernebb eszközeivel, kihagyásokkal, vágásokkal is él, s bemutatja hőseinek álomképeit, melyek a valóság meghosszabbításának funkcióját hordozzák, valójában hagyományosan szerkeszt, hiszen azok a fő- és mellékalakok, akik mondanivalóját hordozzák, hús-vér emberek, akiknek az a gyengéjük, hogy alig-alig változnak.

Prózájának erőssége a poétikus elem állandó jelenléte. A karoling trónban is megejtően szép a valóságból és látomásokból egybefont női portré, Annuskáé. Nagy kár, hogy az asszonyalak vonásait némelykor túlságosan valószerűsített háttérrajzzal igyekszik hitelesíteni. Ez a törekvése olykor csak a véletlenek hihetetlen összjátéka révén valósulhat meg. Fölöslegesek, túlidealizáltak a mű direkt politikai célzásai is. Legsikerültebb a főhős alakja, akiben egy később szilárdabb és szikárabb rajzolatú önarckép első vonásaira ismerhetünk.

Mintha Kolschützky Walter varázskürtjének szavára elevenednék meg a múlt a Karfiol Tamásban (1961). Bóka László számvetéseinek sorát folytatja ebben; látszólag a jelenben, vidéki környezetben, az ötvenes évek második felében, valójában jelen és múlt metszéspontján, egyiket a másikba játszatva, emlékekből és tényekből szőtt mozaikok formájában. A regényben sok a véletlen, érzik rajta a túlságosan is tudatos kontroll, amely megakadályozza a hősöket szabad pályájuk {288.} befutásában. Ugyanakkor igen fontos önvallomás, hiszen nem nehéz benne a szenvedélyes tanár szemérmes vonásokkal megrajzolt önarcképére és arra a viszonyra ismernünk, mely őt a fiatalokhoz fűzte. Karfiol Tamás az ötvenes évek végének keserű, új ideálokat sürgető, türelmetlen, az apák konvenciói ellen lázadó fiatalja, aki többször indulatosan lobbantja a professzor – és nemzedéke – szemére, hogy "unalmas világot" teremtettek. Apja már-már belefáradt és belefásult a vidéki élet szürke egyhangúságába, a fiatalember pedig azt remélné tőle és az apáktól általában, hogy rohamléptekkel hódítsák meg a jövőt, és alapozzák meg a tökéletes boldogságot. Lelke mélyén az író talán a maga teremtette lázadó ifjúnak adott igazat, a professzor azonban óvatosságra, megfontoltságra int, s főképp arra, hogy a nemzedékek ellentétét csak a kölcsönös megértés és szeretet hidalhatja át. Nem sokkal a regény megjelenése után európai méretű lett a lázadás, s elsöpört volna mindent, ami régi. A Karfiol Tamás professzora, Dókus azonban a múlt értékeire is figyel, figyelmeztet, s szavainak hitelét csak fokozza elhunyt, emlékeiben élő feleségének poétikusan megrajzolt árnyképe, mely időnként életre kelve a hagyományok megbecsülésére s a múlttal való őszinte számvetésre int.

Hogy milyen szenvedélyes tanáregyéniség, nagy hatású nevelő volt, azt nemcsak tanítványainak emlékezései bizonyítják, hanem Arcképvázlatok és tanulmányok című kötete is (1962), amelynek tanulmányai az irodalomtudós műhelyébe, intuitív irodalommegközelítési módszerének közelségébe vezetnek. Érdeklődése középpontjában a "szép" természetének megértése és megértetése állt. Az "arcképvázlatok" viszont inkább a szépíró Bóka arcképét gazdagítják új vonásokkal. Miniatűr novellák ezek, melyeknek hősei egy elfeledett korszak akkor jórészt ismeretlen alkotói. Alakjukat személyes emlékei alapján idézi fel, anekdotákkal, kiszólásokkal fűszerezve. Egy-egy arcképe nem feltétlenül hitelességével, vonásainak pontosságával ragad meg, hanem érzékletességével és hangulatával. Különös jelentőséget kölcsönzött ennek a galériának, hogy olyan művészekre és gondolkodókra irányította rá a figyelmet, akiknek fontos, olykor meghatároz szerepe volt a két világháború között, s akikre Bóka előtt alig-alig tekintett az irodalomtudomány. Módszertanilag azért újszerű az arcképsor, mert benne az esszé határainak kitágítására tett kísérletet, olyan szubjektív műfajt teremtvr, melyben elegyedik az értékelő és megelevenítő gesztus: egy-egy kép vagy anekdota hordozza az értékítéletet, melyet akkor a forrásfeldolgozások hiánya miatt sem tudott volna kialakítani s ily érzékletessé tenni a tudomány.

A nevelés, az ember alakíthatósága, lényünk rosszra és jóra hangoltságának, az egyén és a környezet egymásra hatásának kérdései, illetve ezek írói megoldásának kísérletei teszik érdekessé Bóka legnagyobb igénnyel írt regényét, a Nandut (1963), amely Köttöndi Déneske személyiségének alakulását követi nyomon. Bóka nem rajongott túlságosan a "neveléstudományok" iránt, a regény iróniája részben e fenntartásaiból fakad. Művét azonban nemcsak pedagógiai vallomásnak, tudományos mezbe öltöztetett téveszmék leleplezésének szánta, hanem nagyigényű számvetésnek is, hiszen azt a szellemi környezetet és hátteret ábrázolja benne, amely a két világháború közötti úgynevezett "keresztény középosztály" tehetetlenségének és hamis helyzettudatának kiindulópontja volt.

{289.} Köttöndi Déneske a Mikszáth Kálmán által is tollhegyre tűzött "úri szeszély" következményeként kerül a grófi családba, ahol a családtagok mindent megtesznek, hogy saját képükre és hasonlatosságukra formálják. Nevelési elveikben voltaképpen társadalmi nézeteik revelálódnak, azé a környezeté, melynek eszmeiségét az író igen alaposan megismerte a fiatal Adyval foglalkozva. S hogy az új eszmék, a társadalmi haladás gondolata mégis rokonszenvesebb és vonzóbb perspektívát ad, mint az úri kényelem és szeszély, arra a regény vége utal, amikor Déneske életformát és felfogást változtatva belesodródik az első világháború utáni forradalmi eseményekbe, s hátat fordít azoknak az elveknek, melyeket oly gondosan ültettek lelkébe buzgó nevelői.

A Nanduban a fejlődés-, a nevelés- és a történelmi regény szempontjait kombinálja az író, s épp e sokféleség a magyarázata, hogy a mű színes, eleven és szellemes részletei nem állnak egységbe, s itt is a regényeire annyira jellemző mozaikszerűség az uralkodó. A Nandu korábrázoló igényével, nagyszabású leleplező szándékával végül is nincs arányban a megvalósítás töredezettsége.

A Nanduval párhuzamosan, a regény keletkezésének hátteréül szolgáló sűrű, háborúval fenyegető hónapok történetét bemutatva írta Őszi naplóját (1965), mely nemcsak a regény születésének izgalmairól, a vajúdás nehézségeiről rajzol képet, hanem a kataklizmával fenyegető nemzetközi helyzetről, de Bóka László mindennapjairól is: szívesen, kedvvel tartott egyetemi előadásairól, barátaival való találkozásairól, a húsleves főzésének műhelytitkairól, irodalomról és emberekről, s mindezek mögé sejtelmes árnyakat von megállíthatatlanul közelgő személyes elmúlásának tudata, melynek jeladásait kivette szabálytalan szívveréséből, egyre nehezülő, szaggatott lélegzetvételeiből. Jóformán egész életében "versenyt futott", hol felvillanó, tűzijátékszerűen sziporkázó ötleteivel, beteljesítetlen terveivel, hol az idővel, mely több feladatot rótt rá, mint az kedvére való lett volna, ezúttal azonban félelmes versenytársra akadt: a halálra. A könyvet az teszi szorongató olvasmánnyá, ahogy az egyén elmúlása mögé felrajzolja a világ elpusztulásának lehetőségét is, kissé talán stilizálva, néhol az életére kövült szerep igézetében, de mindenütt megkapó írásművészettel, szellemesen, a magyar nyelv bűvöletében. Nem volt filozófus alkat, de az Őszi napló rövid, frappáns följegyzései itt-ott az egyénnek a végső dolgokkal szemben tanúsított állásfoglalásává lényegülnek. Ezt a művét is – mint a Nandut, az Őszi napló mintájául szolgáló Doktor Faustus keletkezését (és természetesen magát a Thomas Mann-regényt) – minduntalan dallamok járják át, a megbomló világ harmonikus ellenpéldáját sejtető zenei frázisok, melyek egy végképp elmerült, valaha egységes világképről hoznak üzenetet.

"Közepes tanítványaim is tárgyilagosabbak, módszeresebbek, mint én valaha lehetnék" – írja egyik följegyzésében. Az Őszi napló – és Bóka László egész életműve – talán épp e tudatosan vállalt és kiteljesített "rendszertelensége" miatt oly izgalmas és vonzó. Bóka ugyanis fölismerte, hogy a világban hol rejtetten jelen lévő, hol felszínre bukó szépség maga is szabálytalan, és az esztétika rendszerezési kísérleteinek ellenállva, végső fokon megfejthetetlen. Megelégedett hát jelei {290.} fölismerésének boldog örömével, s ez az önfeledt, elfogulatlan gesztusa nemcsak tanulmányait hatotta át, hanem az Őszi napló följegyzéseit is.

A "Bóka-jelenség", jellemének izgalmas és talányos többértelműsége, fölénnyel párosult szeretetre hangoltsága ugyancsak tetten érhető e szabálytalan naplóban. Maga szól "iróniába burkolt vágyáról valami gyengédség iránt". Ezt a megértést, viszontszeretetet legtisztábban tanárként kapta vissza, de visszaadta neki az irodalom is, melynek szépségét oly szenvedélyesen kutatta és tette hozzáférhetővé.