Boldizsár Iván (1912–1988)

Boldizsár Iván fiatalságában részt vett a Nyugat harmadik nemzedéke lapalapítási kísérleteiben. Bethlen Iván néven versei jelentek meg a Vajda János Társaság antológiájában, ám egyre intenzívebben érdeklődött a társadalmi kérdések iránt, így hamar eltávolodott nemzedéktársai esztétikai elveitől. Egyik kezdeményezője volt a Szolgálat és Írás Munkaközösségnek, amely kiadványaiban nemcsak a magyar vidéki élet, hanem a főváros szociológiai felmérésére is törekedett. A Korunk Szava egykori munkatársa kapcsolatot talált az ellenállási mozgalommal, s annak tevékeny részese lett.

1945 után az Új Magyarország röpiratai sorozatban – itt jelent meg a többi között Bibó István A keleteurópai kisállamok nyomorúsága című műve is – két könyve jelent meg, a Megbűnhődte már e nép ... (1946) című összefoglalás a magyar béketörekvésekről és a Duna-völgyében élő kisnépek egymásrautaltságáról, A másik Magyarország (1946) címmel pedig a magyar ellenállási mozgalom történetét {317.} foglalta össze, s azt vizsgálta, hogy a gazdaság, a kultúra és a politika területén hogyan próbálták meg a nemzet legjobbjai elszakítani a németekhez fűződő szálakat, s mint alakult ki a fegyveres ellenállás. 1948-ban Fortocska címmel oroszországi utazásainak benyomásaiból állított össze könyvet, s lenyűgözve adott számot tapasztalatairól. A könyv három kiadásban is megjelent.

A személyi kultusz időszaka alatt újságíróként is dolgozott. A korszak szemléletmódját, türelmetlenségét, szűklátókörűségét tükröző, 1951-ben és 1952-ben írt cikkeinek válogatását A toll fegyverével (1952) címmel jelentette meg. Írásainak hangvételén átütnek a korszak közhelyei, sematikus valóságszemlélete, bár olykor éreztette a sorok között, hogy nem minden vonatkozásban értett egyet a türelmetlen kultúrpolitika megalapozatlan művészi ítéleteivel (A viták éltető ereje). Ez a gyűjtemény kétségtelenül Boldizsár Iván pályájának mélypontja volt, s teljesen érthető, hogy következő korszakának vezető témája a lelkiismeret-vizsgálat gesztusa lett.

1956 után – amint sokat emlegetett elbeszélésében, a Királyalmában 1964-ben – írta: "a világ mintha derűsebb arcát nyújtaná csókra felénk. A jó szándék ritkábban ütközik meg a félelemmel, a felelősség nem húz csuklyát a fejére, és a kötelesség nem áll ki egy szál karddal istenítéletre a muszájjal." Ebben az oldódó légkörben egyre-másra születtek számvető írásai, amelyekben részben a háború előtti korszak úttévesztéseinek okát és magyarázatát igyekezett megtalálni, másrészt a személyi kultusz traumáját próbálta magából kiírni. Előbb Az éjszaka végén (1962) című regényében kísérelte meg hitelesen visszaadni a második világháború utolsó évének lelki történését. A regény főhőse fiatal katona, aki határozatlanul, erőtlenül sodródik a mind áttekinthetetlenebb, de tőle is állásfoglalást követelő események útvesztőiben. Előbb jóformán akarata ellenére kerül bele egy partizánakcióba, a regény végén azonban érett, tudatos cselekvésre is képes lesz: barátai neki köszönhetik, hogy megmenekülnek a nyilasok fogságából, ő viszont halálosan megsebesül. Boldizsár Iván a katona alakját jelképessé formálta: benne a tétovázó, döntésre képtelen, a háború alatt oly jellemző és gyakori személyiség típusát rajzolta meg, s hogy alakja hitelesebb legyen, a kalandregény bevett eszközeivel formált köréje ugyancsak jellegzetes alakokat, sorsokat, akik különböző, mindig drámaian kiélezett élethelyzetekben cselekedhetnek, gondolkodhatnak, mutathatják meg jellemük mélyebb tartományait. Az éjszaka végén mégsem teljesen sikerült munka. Talán az a pszichológiai réteg a legérdekesebb és legtanulságosabb benne, amely majd Boldizsár Iván következő korszakában, elbeszéléseiben lesz uralkodó elem. András, a regény főhőse ugyanis egy gátlás áldozata: a fronton felettesei parancsára ki kellett végeznie egy orosz civilt, s ez szinte megbénította. A nagy novellákban ugyancsak felbukkannak ilyen s ehhez hasonló bénult hősök, akik szenvedélyes küzdelmet vívnak az értelmes, hasznos tett megvalósításának lehetőségéért.

Mint már jeleztük, Boldizsár Iván lelkiismeret-vizsgálata többrétű. Egyrészt a múltat idézi, a harmincas évek szellemi mozgalmait, melyek majd a szellemi ellenállásba torkollnak. Ebben a vonatkozásban talán a Lakoma a Rózsadombon (1955) a legérdekesebb. Hősei értelmiségi fiatalok – az író és nemzedéktársai –, {318.} akik felismerték, hogy a kor kulturális élete manipulált, s lázadnak ellene, jóllehet tudják, hogy egyéni kísérletük eleve kudarcra van ítélve. A gazdag könyvkiadók igyekeznek megrontani, megvásárolni őket. Ezért hívja őket vacsorára rózsadombi házába az egyik sajtókirály. Azt ígéri nekik, hogy vállalja az általuk elgondolt könyvsorozat (a később valósággá vált Magyarország felfedezése) kiadását. A vacsora körülményei eleve nyilvánvalóvá teszik, hogy a két "tábor" között nem születhetik kiegyezés, még csak meg sem érthetik egymást. A fiatalok úgy érzik, "küldetésük" van, s ugyanezt hiszi magáról a hódolóitól körülrajongott Makrai Lajos, a Palladium igazgatója is, aki kötelességének véli, hogy leszerelje a lázadókat, hogy kiadási lehetőséget adjon számukra, jól tudva, hogy az első könyvek utáni botrány úgyis lehetetetlenné teszi a folytatást. A fiatalok mégis elfogadják meghívását, mert tudják, ha egy könyvvel is, de azt az igazságot szolgálják, amelyet hangosan kell kimondani, s amelyet az írott szó által minél több réteghez kell eljuttatniok. Az elbeszélés kitűnően ábrázolja a kétféle világszemlélet s vele a különböző életkeretek kibékíthetetlen ellentétét, s azt is, hogy a feltörekvő erő előbb-utóbb elsöpri a konzervativizmust.

Voltaképp Az éjszaka végénben ábrázolt korszakhoz térnek vissza azok a számvető és önelemző novellák, melyek ugyancsak a második világháború korszakát idézik, s azt tárják fel vallomásos erővel, mit jelentett a magyar nép számára a felszabadulás. Az Ördögárok (1965) című elbeszélésében egy fiatal német fiú jön el Pintér doktorhoz, hogy megtudja tőle apja halálának körülményeit. Apja katonaorvos volt, a németek végső kitörésének részese, a felszabadulás előtti pillanat egyik utolsó áldozata. A történet két különböző síkban pereg – ez különben visszatérő poétikai jellegzetessége Boldizsár Iván műveinek –: a "jelenbe", az orvos és a fiú beszélgetésébe mind erősebben játszik bele a múlt, az ostrom szorongató valósága, majd a befejezés felszabadult, gáttalan öröme. Pintér mind határozottabban ismeri föl, hogy a messziről érkezettnek nem tudja elmondani a teljes valóságot, mert az nem értheti meg, hogy a számára oly tragikus esemény ugyanakkor egy közösség új életének kezdete. A német katonaorvos véres teteme fölött már más élet kezdődik, mely a halálból nőtt ki, de igazi élet volt, új minőségű.

Elbeszélésköteteinek egyik szervezőelve az öregek és fiatalok között tapasztalható "értetlenség". Ami az idősebbek számára megélt valóság volt, azt az ifjak csak könyvekből, elbeszélésekből ismerhetik. Hőseinek visszatérő kérdése, hogyan oszthatják meg a fiatalokkal tapasztalataikat, mert tudják, hogy e tapasztalatokkal felvértezve azok élete igazabb, hitelesebb és bűntelenebb lesz. A Johanna kérdezben (1955) egy kedves, naiv kislány érdeklődik a Rajk-per körülményei iránt, s a házigazda, aki oly sok szeretettel figyeli fia barátait, kínzó élességgel döbben rá, hogy ezt a korszakot az igazság ismerete híján nem lehet megközelíteni, nem lehet megértetni az új nemzedékekkel. Medvei Gábor – néhány elbeszélés közös főszereplője – új és új helyzetekkel szembesülve próbálja meg a lehetetlent: beszámolni a bűnökről, hogy a szembenézés, az önelemzés eszközeivel tisztábban és igézőbben villanthassa föl a jövőt. A Találkozás a tábornokkal című írásban Medvei egy repülőtéri fogadáson ráismer a hajdani kémelhárító századosra, akitől akkora {319.} pofont kapott, hogy beszakadt a dobhártyája. Most ugyanez a százados a demokratikus hadsereg tábornoka, csak az ujján lévő kékköves gyűrű emlékeztet a múltra, melyet azonban nem lehet elfelejteni. Medvei a repülőtérről visszatérve hosszú ideig vívódik, vajon feljelentse-e a tábornokot. Végül úgy dönt, nem teszi ezt, hiszen könnyen lehet, hogy a volt százados az események hatására megváltozott, kapcsolatot keresett és talált a magyar ellenállással, s így került a demokratikus hadsereg kötelékébe. Hamarosan újra találkozik – a nevével: a Rajk-per vádlottai között, mint belga kémmel. A tábornokot kivégzik, s Medvei megtudja, hogy ugyanolyan ártatlan vádlott volt, amilyen ártatlan volt ő maga, amikor mint kihallgatója előtt állt előtte.

A jelen század magyar történelmének szinte képtelen fordulatait még azok is nehezen tekinthetik át, akik részesei voltak. Medvei és a hozzá hasonló hősök egyre világosabban látják, hogy a hajdani eseményeket nem lehet egyszerűen elmondani, mert a történelem bonyolult erővonalait nem elég leírni, azokat csak a kellő távlat birtokában szabad értelmezni. A történelemnek, a logikai úton felfejthetetlen eseménysoroknak "épp az abszurditásukban van az ereje" – írja az Egy nap anatómiája (1966) című elbeszélésében, mely egyik legjobb novellája. Ez is a Rajk-per idején játszódik, s a sokszor elmondott, sokszor megírt, és sajnos a valóságban is oly gyakori eseménnyel indul: a főhős legjobb barátját hirtelen elviszik, s ő hiába nyomoz utána, szinte semmit nem tud meg eleinte róla, majd a vádirat megjelenése után döbbenten tapasztalja, hogy olyan tettel vádolják, amit nem követhetett el. Újra meg újra azzal próbálkozik, hogy elmondja az igazságot: a kérdéses napot együtt töltötték, barátja nem teremthetett kapcsolatot az idegen titkosszolgálat embereivel. Sehol nem nyer meghallgatást: régi barátai azzal küldik el, ne üsse az orrát olyanba, amihez semmi köze. Közben munkahelyén hatalmas tiltakozó gyűlést terveznek, neki is fel kell szólalnia s elítélnie barátját, de inkább hazamegy, s otthon próbálja végiggondolni az eseményeket.

Írásainak drámai ereje épp abban fejeződik ki, ahogy megmutatja, hogy ebben a korban az "otthon" sem a nyugalom szigete többé, mint ahogy a régi barátságokat is feldúlják az események: egyre élesebben kerülnek szembe egymással azok, akik elhiszik a vádakat, s akik tudják azok képtelenségét. A hősökön azonban egyként beteljesedik a "fortélyos félelem" mechanizmusa: valamennyien ördögi kör részesei, amelyből nem tudnak kitörni. Az Egy nap anatómiájának főalakja végül is visszatér a minisztériumba, szinte öntudatlanul elmondja azt a hozzászólást, amit várnak tőle, s utána, szemben a fehér papírral, melyre e nap drámai történéseit jegyzi föl, azon töpreng: bűnös volt-e ő is, vagy e korszaknak volt olyan ereje, kisugárzása, melytől senki sem szabadulhatott ...

Elbeszéléseiben azonban megjelennek olyan központi hősök is, akik megpróbálnak szembeszegülni a kor uralkodó jellemzőivel. A Királyalma (1964) című elbeszélésben – mely a hasonló című, 1967-ben megjelent kötet címadója – szinte koppanó egyszerűséggel számol be arról, hogyan akarta társaival megmenteni a tragikus sorsú Halász Gábort, Sárközi Györgyöt és Szerb Antalt. Tervük végül kudarcot vall – megint csak a történelem ironikus fintora miatt –, s úgy búcsúzik írótársaitól, hogy azok vidáman, reménykedve szalutálnak, azután másnap a {320.} hozzájuk oly jó indulatú parancsnok helyébe új kerül, s megkezdődik a "halálmenet". Ebben az írásában találta meg Boldizsár Iván azt az elbeszélő magatartást, mely legjobb műveit jellemzi: egyszerűen elmond egy történetet, még kommentárokkal sem bővíti az általa átélt eseménysort, amely végül mégis egy korszak életérzésének, tragikumának lesz hű tükörképe. Hosszabb s rövidebb munkáiban ez a már-már száraz tényközlés drámai elemekkel telítődik azáltal, hogy az egyéni sorsokban majdnem mindig a korszak tragédiáját is érzékelteti. Régi szokások, már-már elmerült életmód keretei között villannak fel alakjai, akik a boldogságot kergetik (Az elefántcsont szipka, 1975), vagy csak szeretnének tisztába jönni önmagukkal (Halálaim, 1974). Mögöttük azonban egyetemes távlatok sejlenek fel, s az a történelmi közeg, melyet Boldizsár Iván nemcsak elbeszéléseiben ábrázolt, hanem cikkeiben és útirajzaiban is.

Mint a Magyar PEN Club elnöke, a magyar kultúra utazó nagykövete lett. Úti élményeiről színes, eleven útleírásokban és esszékben számolt be. Ezeknek az írásainak közös jellemzője, hogy öntudatos, elkötelezett gesztussal tekint szét idegen országokban is, s a történelem tapasztalataitól felvértezetten tájékozódik a világ művészeti és politikai jellemzői között. Az angyal lába (1969), A filozófus oroszlán (1971) és A szárnyas ló (1975) című kötetekben észrevehető kedvvel formált ki a maga számára új műfajt: a történelmi esszét, amely egyszerre őrzi az esszé kötetlenségét és a történelemértelmezés felelősségét. A régi mondást így szabja át a maga használatára: "Elindulni annyi, mint kissé megszületni." A világban kalandozó személyiség mindig maga mögött hagy valakit és valamit, s ez a tudat felhőzi tekintetét, miközben készségesen és nyitottan figyel minden újat, szokatlant, följegyzésre érdemest. Nagy érdeme a nyitottság, mely nem kritikátlan, de minden értékre, befogadásra érdemesre rezonáló. Fontos feladatának érzi, hogy számot vessen a kultúra új eszközeivel, a kulturálódás új lehetőségeivel. Részletesen elemzi a művelődés megváltozott szokásait, a televíziózás hatását, s arra a meggyőződésre jut, hogy nem tragikus, ha a régi szokásokat újak váltják föl, feltéve, ha ezeket is meg tudjuk tölteni emberi tartalommal, ha hasznossá tesszük őket.

Köteteinek külön ciklusaiban idézi meg irodalmi élményeit, emlékeit, s láttató erővel kelti életre életének volt társait és barátait. Ezek a személyes hangú vallomások nem a tudomány elvont eszközével idézik meg a portré főalakját, hanem szándékosan szubjektív modorban. De épp ez a szubjektivitás életművének egyik legizgalmasabb jellemzője, mely minden írásával kapcsolatban állásfoglalásra késztet és önismeretre nevel.