PASSUTH LÁSZLÓ (1900–1979)

Passuth László (1900–1979) vitathatatlanul a lektür legnagyobb hatású képviselője; ő közelít a leginkább a Nyugat prózai hagyományának olvasmányos rétegéhez. Nem reked meg a stílus könnyedségének buktatóinál, hanem többnyire nevelő szándékkal kalandozza be a történelem különböző korszakait, s ugyanakkor szinte öntudatlanul, de folytatója lesz a humanista végkicsengésű kalandregény hagyományának, mely alighanem Homérosz Odüsszeiájában gyökeredzik.

1920-ban került a fővárosba, Elek Artur mutatta be Osvátnak, s attól kezdve laza szálakkal ugyan, de ő is a Nyugathoz kapcsolódott. Számos kisebb-nagyobb cikket, esszét, kultúrtörténeti rajzot közölt a Magyar Szemlében és a Szép Szóban is. Első expresszionista színezetű korregénye, az Eurázia (1937) publikálása után szinte évről évre jelentkezett új művel. A felszabadulás előtt írta talán máig is legkedveltebb regényét, az Esőisten siratja Mexikót (1939), amelyben Cortez felfedező útját rajzolja meg már-már fülledten romantikus stílusban, 1945 után megjelenő első regényével kapcsolatban (Felhő és oázis, 1946) a kritika joggal mutatott rá világlátásának egyik érdekes jellegzetességére: "a mai élet ábrázolása annyira terhére van, hogy minduntalan műveltségének kincseskamrájába menekül előle." A giccs világába is eltalált az Idegenekben (1948), amely a kispolgári menekülés gondolatát sugallja, s joggal váltott ki ellenérzést. Fekete bársonyban (1946) című regényében csak a romantikus látványosságot sikerült megvalósítania, egyébként csak "a történelem intimitásait kiteregető modern történeti regények sorát szaporítja, azokét, ... amelyekből éppen a történelem maradt ki". Jó időre kívül rekedt az irodalom fősodrán. A Sasnak körme között (1956) című művel tért vissza újra a történelmi regény műfajához: a Wesselényi-összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig terjedő kort írta meg. Központi hősül a kor egyik legmarkánsabb egyéniségét, Zrínyi Ilonát választotta. A regény figyelmet érdemel színes, izgalmas leírásai, változatos történelmi freskói miatt. Hibája, hogy itt is sokszor túlontúl tájékozottnak mutatkozik, s a történet folyamába ágyazva néha felesleges és terjengős művelődéstörténeti kitérőkre talál alkalmat. Ezt a regényét is áthatja leírásainak látszólag szemérmes, tartózkodó, valójában fülledt erotikája, amely belengi az egész történetet, s az eseményeknek sokszor önálló irányítójává válik.

A Négy szél Erdélyben (1957) még a magyar történelmet idézi, A mantuai herceg muzsikusa (1957) azonban már Passuth kedvenc tájára, a napfényes, metszően kék {76.} egű Itáliába kalauzol, a pompa, a színek világába, ahol az események cikázása fölött mindig megcsendül egy tündöklően szép dallam. Művének főalakja Monteverdi, a zenetörténet egyik legjelentősebb újítója, az opera műfajának kezdeményezője. Passuth hitelesen ábrázolja alakját, s stílusának kedvelt fordulataival, jelzőinek pompájával itt szabadon gazdálkodhatik. Regényének légköre ezért is keltheti a hitelesség illúzióját. Halványabb azonban a társadalmi háttér rajza, az író "nosztalgikus történelemábrázolása" közben ugyanis megelégszik a kor nagyobb összefüggéseinek vázlatszerű ismertetésével, a mélyebb erővonalak feltárására nem marad sem tere, sem kedve. Ott van igazán elemében, ahol művelődéstörténeti adatokat közölhet, mint a Megszólal a sírvilágban (1959), amelynek ismeretanyaga megdöbbentően gazdag, írói ábrázolásmódja viszont naiv, olykor keresett. Nem idegen tőle néhol (A harmadik udvarmester, 1962) a kispolgári történetszemlélet sem, amelyet "andalító", "édes nosztalgiával rajzol meg", s épp ezért nehezebb tetten érni, leleplezni. Alakjai általában már a történetek elején végleges vonásokkal rendelkeznek, nem fejlődnek, s inkább csak külsőségeiket – s lelkük tétova, fájdalmas elvágyódását – ismerhetjük meg. A Madrigálban (1968) azonban például szerencsésen talál egymásra a téma – Gesualdo élettörténete – s az írói alakrajz.

A hatvanas évek második felétől kezdte el írni Passuth László önéletrajzát, melynek eddig három kötete jelent meg (Kutatóárok; Rézkor; Gyilokjáró). Aprólékos, részletes képét adja benne az ellenforradalmi kornak. Az események középpontjában természetesen ő maga áll, s az a folyamat, ahogy fokról fokra és évről évre közelebb kerül az irodalomhoz. Sokat, érzékletes plaszticitással ír utazásairól, melyek majdnem mindig egy később megírandó témával, gazdag művészettörténeti ismeretekkel gyarapították. S a személyes életrajz felszínén ott forr és habzik az ellentmondásokban bővelkedő, izgalmas kor, melynek egy szeletét pontosan, hitelesen mutatja be. Az eddig háromkötetes önéletrajzi sorozat Hitler emlékezetes szavaival végződik: "Semmit sem veszíthetünk, mindent megnyerhetünk."

Közben természetesen a kedvelt történelmi regény műfajához sem maradt hűtlen. Bámulatos termékenységgel jelenteti meg egymás után regényeit, melyekben különböző történelmi korok és személyiségek értékelésére, olykor újraértékelésére tesz kísérletet. Közel-Keleten tett utazása során érett meg benne annak a regényének a terve, melyet II. Endre alakjáról és koráról írt. Az ötlet abból a történelmi tényből fogamzott meg lelkében, hogy II. Endre kereszteshadjárata során Krak des Chevaliers lovagvárában látogatást tett az Ispotályos János-lovagok nagy mesterénél. Ez a villanás indította arra, hogy alapos forráskutatást végezzen a korról, és megkísérelje felmutatni II. Endre új, a történettudomány állításaival némiképp polemizáló képet (Hétszer vágott mező, 1970). A király mellett három izgalmas nőalakot, Árpádházi Margitot (nem a szent!), Katona Bánk bánjának Gertrudisát, majd az öregedő Endre második feleségét, Beatrice d'Estét idézi elénk ismét kicsit erotikusan, de vitathatatlanul színesen, eleven történelmi háttérben, némileg kimódolt környezetben.

{77.} Egy hónapos mexikói útja után írta Találkoztam Esőistennel (1972) című könyvét, mely egyszerre útirajz, napló és kultúrtörténeti elmélkedés, az Esőisten siratja Mexikót kiegészítése.

Azután ismét egy sokat vitatott királyalak: Zsigmond következik a történelmi regények sorában (Tört királytükör, 1974). A hagyományos történetszemléletet ebben a művében is megkérdőjelezi. Aschbach nagy monográfiája inkább csak mint német-római császárt ábrázolja Zsigmondot, míg a cseh történetírók a huszitizmus esküdt ellenségét látják benne. Passuth László velük szemben a király életének és működésének magyar vonatkozásait állítja regénye középpontjába. A "királytükör" amolyan intelem-könyvecske volt a középkorban, melyben az uralkodó igyekezett bevezetni örökösét a kormányzás titkaiba. A regény címével arra utal az író, hogyan vált Zsigmond ezen intelmeknek ellenében a kor jelentős alakjává. Természetesen ezúttal is nagy gonddal ábrázolja a regény nőalakjait, Mária királynét és Cillei Borbálát, megidézi a kor jelentősebb európai figuráit is, s kedvtelve időzik a toszkán városok művészettől átitatott világában. Bár érezhető gonddal igyekezett megrajzolni Zsigmond uralkodásának társadalmi-történeti hátterét, a regénynek ez a rétege mégis némileg haloványabb.

A Felhő és oázis (1946) – melynek előzménye egy elbeszélés és a Pera című színmű – hősei térnek vissza az Emlék és folytatásban (1975). Szándéka szerint Budapest 1945 és 1947 közötti történetét mondja el benne az író. Sikerültebb a néhol a detektívregényekre emlékeztetően izgalmas cselekményrajz, míg a társadalmi háttér ezúttal is homályosabb, ötletszerű. Barlangképek (1978) című önéletrajzi regénye fordulatos, mozgalmas korszakot idézett, jóllehet a kritikusok egy része fenntartásokkal fogadta korképét.