Bernáth Aurél (1895–1982)

Bernáth Aurél írói munkássága nagyrészt emlékezésekből tevődik össze; ebben a műfajban találta meg igazán önmagát. Önéletrajzi sorozatának első kötete (Így éltünk Pannóniában, 1956) a gyermekkor és az ifjúkor emlékeit, hangulatait idézi fel. Bármennyire festőinek is tűnik Bernáth Aurél látásmódja, bármilyen szívesen időzik is remekül felvázolt képeinek felületén, szándéka szerint távolabbi céljai vannak: a rejtélyeket, titkokat keresi mindenben. Ahogy egy látványt, tájat leír, színeket és kontrasztokat, arányokat és formákat érzékeltet, az a festőt dicséri; ahogy emögött rátalál a metafizikai mondanivalóra, ahogy a kimondhatatlannal viaskodik, az már igazi írói teljesítmény.

Az Így éltünk Pannóniában című kötet az emlékmozaikokat a külső idő rendszerében illeszti egymáshoz, objektív kronológiát követ, nem pedig a belső időérzékelés asszociációs útjait járja. A szülői háztól a festői indulásig, a nagybányai évek kezdetéig vezető életúttal néz szembe. Az író tisztában van vele, hogy az ilyen "szabatos egyenleg-felállítások csak a visszapillantásban kristályosak. Az élet bonyolultabb és ködösebb is."

Amit az emlékező tudat a gyermekkorról közvetíteni képes, az mindenekelőtt valamiféle természetesség, egyfajta "paradicsomi" állapot: emléktöredékek egy különös Balaton melléki tájról és furcsa, anekdotaszerű történetek az apa nagy természetéről, mulatozásokról, ismerősökről, az áhítattal szemlélt hercegi családról, a nemrég született mozi misztériumáról. Az ifjúkor emlékei, megváltozott élményvilága már Pesthez és Szegedhez kapcsolódik. Pest a szabad életet jelenti az ifjú számára, s itt találkozik a halál ezentúl végig jelenlévő élményével: "Ahogy az inas, aki felszabadul és segéd lesz, úgy szabadultam föl akkor én, és éreztem, hogy íme, ezentúl módom nyílik a két véglet közt – nevetés és halál közt – figyelő szemmel nézni az életet." Szegeden a társadalom osztálytagozódására ébred rá, és felfedez egy addig teljesen ismeretlen világot: a könyvtárakét. Ezek az élménykörök határozzák meg később a festő Bernáth Aurélt is, ezek adják művészi pályájának alappilléreit: töretlen optimizmusát, hitét az élet értelmében, szociális igazságérzetét, a világban való tájékozódás igényét, valamint azt a törekvését, hogy mindent és mindenkor a "maga természetes módján" igyekezzen kipróbálni.

Az Utak Pannóniából (1960) című kötet immár elsősorban a festői próbálkozások számbavétele a nagybányai évek premodern stíluskeresésétől az izmusokon át egészen a hagyományokhoz való visszatérésig. Kíméletlen önboncolással igyekszik szembenézni azzal az úttal, amit a művészi szemléletmódban megtett. Nagybánya után Budapest, Bécs és Berlin e szemléletváltozás főbb állomásai: a kor {354.} formabontó, avantgárd törekvéseivel együtt élő festő lassan rádöbben, hogy az absztrakció járhatatlan út: "Egyszerre világossá vált előttem, hogy Moholy-Naggyal nem egy nyelven beszélünk. Sokkal később ezt úgy fogalmaztam meg, hogy "új festészet"-nek csak azt tartom, melynek ormáról visszatekintve Tizian még festőnek látszik."

Amíg "fiatal korunkban nem tudjuk megítélni, hogy barátkozásaink, vonzódásaink közben kitől és mikor kapunk olyan benyomásokat, melyek majd egész életünkre kihatnak", addig az emlékező tudat ezt is igyekszik gondosan lemérni a saját patikamérlegén: a nagybányai festők mellett Egry József, a századelő szellemi forrongását mintegy előkészítő életműveken kívül elsősorban Kassák Lajos szerepét hangsúlyozza. A pályatársak mellett fontosnak tartja azokat a gyötrelmes szerelmi kapcsolatokat is, amelyek az "én" szenvedélyeit irányították.

Az önéletrajzi kötetek elsősorban a "személyiség" kibontakozását meghatározó élményeket, az útkereséseket igyekeznek felvázolni; a naplószerű feljegyzések viszont (Kisebb világok, 1974; Feljegyzések éjfél körül, 1976; Egy festő feljegyzései, 1978) arról vallanak, olykor megkapó őszinteséggel, hogy milyen is ez a személyiség. A megközelítés módja változatos: emlékképek keverednek friss benyomásokkal, olvasmányélmények festészeti problémákkal, tájleírások a városokról való gondolatokkal. Az igazán izgalmas mindebben az, ahogyan ez a sokféleség feltárja az én mélyebb rétegeit. E feljegyzések kisebb-nagyobb benyomásokat rögzítenek, és azt a folyamatot érzékeltetik, ahogyan az "én", a személyiség gyermeki kíváncsiságában, rácsodálkozásában élménnyé alakulnak át a világ tárgyai, az emberek, a tájak, a műalkotások. "Az ember csak ritka perceiben döbben rá, hogy él, hogy a világon van. Az életet őrlő malmainkban – ha nagy szélességben nézzük életünket – ágaskodó pillanatok csak elvétve akadnak" – vallja Bernáth Aurél. A naplók mindenesetre ezeknek a ritka pillanatoknak a szülöttei. Közülük is kitűnik az Egy festő feljegyzései című kötet, amely talán Bernáth Aurél legjobb szépirodalmi műve. Sehol másutt nincs ilyen összhang leírás és reflexió között, sehol nem állja útját a reflexió oly sikeresen a leíró részek túláradásának, mint itt, ebben a késői műben, ahol az öregség nem ellenfélként, hanem éltető vigaszként fedezi fel a fiatalságot.

Novellái is (Gólyáról, Helgáról, halálról, 1971) valahol a naplók és emlékiratok forrásvidékén találnak rá tárgyukra. Szinte valamennyire jellemző, hogy a kifejezéssel küszködnek: "Mit érnek a szavak? Mit tudunk a világról? ... Megkötjük magunkat, s nem a világot érezzük, hanem a képleteket. Vissza kellene mennünk a szívhez!" (A hullámmal szemközt). A téma sokszor nem más, mint egy-egy apró, találó megfigyelés (A gólyáról, A pók, Seregélyek, A szentjánosbogár, A szúnyogokról stb.), mégis többnek érezzük, mert nem a leírt részletek a fontosak, hanem az a szemléletmód, amely mindezt egy egész részeként láttatja; mint ahogyan azt a Temetés és bizakodás elbeszélő "énje" mondja egy másik szereplőről: "szíve áradása egybe láttatja vele a világot – az élet és a halál világát."

A Koós-Krennerék egy napja című novella festő hőse például oly mértékben át tudja fogni a természetet, át tudja érezni annak áhítatát, hogy ezáltal képes lesz arra, hogy a "füvek szövetében rejlő színjátékot ne csak méltányolja, ne csak {355.} gyönyörködjék benne, hanem azzal teljes egészében eggyé is váljék". A Három novella Helgával ugyancsak festő hőse viszont a természeten túl a művészetben is ugyanezt a panteisztikus élményt keresi.

Esszéiben, tanulmányaiban is (Írások a művészetről, 1947; A múzsa körül, 1962; A múzsa udvarában, 1967) hasonló módon közelít Bernáth Aurél a műalkotásokhoz. Elsősorban a természet formáit, valami világszerű teljességet kér rajtuk számon: "A művészet ki fogja heverni ezt a megrázkódtatást [tudniillik az absztrakt szemléletet], amikor már minden művelője belátja, hogy a világ mérhetetlenül gazdagabb, mint a képzeletünk. S hogy igazán megújulni, frissülni csak a természet által tudunk."