A pályakép változásai 1945 után

Számára a fölszabadulás szó szerint a kiszabadulást jelentette. Amikor távozhatott az Andrássy úti fogházból, a földeken már az új rend munkásai irányították a történelmi igazságtételt. A társadalmi jelenlétet parancsoló hevület szólította őt is az első sorba. Évekig újságot szerkesztett, járta az országot, a közéleti tevékenység egy ideig háttérbe szorította a szépírót. A koalíciós korban javarészt 1945 előtt született írásai jelentek meg.

Hartyányi István – a Turul Könyvkiadó egykori vezetője, Szabó Pál regényeinek egyik kiadója – Misztótfalusi Kiadó nevű vállalkozása keretében adta ki a Leánykérők (1946) című egyfelvonásost, a Macska az asztalon (1946) című vidám hangvételű kisregényt és a már 1931–1932 táján megírt Dózsa-regényt, A nagy temető címen (1946). Püski Sándor kiskönyvtárának második darabjaként látott napvilágot a Most és mindörökké (1948) címet viselő novellásfüzet több 1945 előtti és két azutáni írással, a Parasztpárt kiadója, a Sarló pedig az író meséit adta közre (A két okos meg a bolondos; 1948).

A fölszabadult Jugoszláviában tett körútja során szerzett tapasztalataiból született a Szabad népek hazájában (1947) című útirajza. A nemzetiségek együttélésének szép lehetőségét megfogalmazó könyv – a nagypolitika gyors változása miatt – teljességgel visszhangtalan maradt.

Első 1945 után írt regénye, az Isten malmai (1949) a Talpalatnyi föld folytatása, annak világát idézi meg a történelmi fordulópont egy esztendejére figyelve. Faluregény ez is, még a trilógiánál is szervesebben. A regénybeli falu – Nyésta – 1944 nyara és 1945 nyara közti történetét meséli el az író. A fölsorakoztatott {370.} életanyag bősége már-már túlcsorduló, az emberek egymás közötti, valamint a rajtuk átmenetelő történelem viszonyrendszerének, az ebből fakadó magatartásformáknak a gazdag variációi hordozzák a cselekményt, az extenzív teljesség benyomását keltve. Apró, a metonimikus megoldás elve szerint rendeződő epizódokból, anekdotikus betétekből építkezik az író, melyek egy történelmi folyamat részeként forrnak egybe. Innen adódik, hogy a cselekményfonalat nem az alakok fejlődésrajza, a velük történt mozzanatok adják, hanem a falu társadalmának az élete, illetve a megélt történelem. Nincs főhős a regényben, még Gőz Jóska módján sincs. A falu életkeretében bárki szerephez juthat, majd eltűnhet egy időre. Szabó Pálnak nem az egyes emberek pontos rajza az igazán fontos, ő a történelmet kívánja láttatni, mely fölfogása szerint munkál. Ezt a szándékot megsínyli egy kissé a jellemábrázolás Talpalatnyi földben megmutatkozó gazdagsága – Juhász Béla írt erről tanulmányában –, az író jobbára csak apró anekdotákkal, életképnyire szűkített jelenetekkel jellemez. Az ide-oda billenő történelmi időben – a front kétszer is visszatér a faluba – az alakok néha homályban maradnak.

Újat ad Szabó Pál – a regény szándékának megfelelően – a változás irányának egyértelmű érzékeltetésével. Világa már nem oly állóképszerű, mint korábbi műveiben. A Talpalatnyi föld átírt változatában fölvillantott változtatásigény itt letisztult gondolatisággal és érzéki gazdagságú életszerűséggel párosulva, a távlatrajz konkrétabb változatában jelenik meg. Mezei és Birtalan korántsem főszereplők, mégis – belesimulva a regényfolyamatba – az ő alakjuk lesz példa értékű ebben a mozgásban.

Nyelvében ott van a fölszabadult életöröm "bőbeszédűsége" – az írói elbeszélő pozíció az uralkodó –, de a tapasztalat elsődlegességén alapuló értékszemléletét (a regénynek használó módon!) a régi s itt még továbbélő paraszti társadalom sajátos harmóniavilága adja. Nem teremtett a Talpalatnyi földhöz hasonló, az esztétikai teljesség érvényével is ható, hibátlan regényvilágot, de a magyar falu fölszabadulásának és átalakulásának mind a mai napig legemlékezetesebb és legérvényesebb képét adta.

1950 legelején jelent meg Őszi szántás címmel egy bővebb novellaválogatás az írótól, felerészben már 1945 után született írásokkal. Az indulás esztendeinek sikeres darabjai mellett (Új krajcár, A trombitás, Emberek a ködben, Őszi szántás) új elbeszéléseket is közöl, melyek az Isten malmai második fejezetének egy-egy ismerős mozzanatát variálják. Az átrendeződő falu kavargó világa, a történelmi próbalépések ideje elevenedik meg, jó ízű, néhol kissé modorosan túlírt, "kacagó" nyelven (Tavaszi szél. Egyik ember ilyen, a másik amolyan, Gyerünk emberek, Most és mindörökké). A kötet utolsó, már 1949-ben született írásában Szabó Pál kimozdul világából, a valójában emberarcú történet a hiteltelen sematizmus vágányára fut ( Ünnepi készülődés).

Az Isten malmai a történelem fordulójáról adott jelentést. A vele egy időben – az író emlékezete szerint valamivel korábban – írt Tavaszi szél (1950) a már fölszabadult élet krónikája kívánt lenni. Trilógiát tervezett arról, hogy "egy pusztának a népe hogyan olvad össze a falu közösségével, s a faluközösség hogyan él a történelem által kipécézett úton". Akárcsak az Isten malmait (a Szabad Nép {371.} szerint a regényből kimaradt a Kommunista Párt úttörő szerepe), a kritika ezt is fanyalogva fogadta. A Tavaszi szélből is csak az első rész készült el.

A falu "fel van fordulva fenekestül", de az emberek végre visszavonhatatlanul a magukénak tudják az időt. Bontják az elhagyott kastélyt, átrendezik a határt, gyűléseznek nagy zsivajjal, egyszerre beszélnek mindahányan. Érzik sejtjeikben, hogy az öröknek tudott szolgaságot elmosta az idő, "két ló és szekér" – ez jár fejükben, gazdaálmokat szövögetnek.

Szinte hömpölyög Szabó Pál írása a fölszabadult életöröm nyomán, s a stílus már-már modorosan "túlbeszélt" lesz. A tőle megszokottnál is lazább szerkezeti fonalakat a stiláris díszítések, anekdotikus kitérők sokasága kíséri. A falu és a puszta egyre szorosabbra fonódó életét adja a regény, de Katona Sándor és Forrás Éva alakja – távolról, lehetőségként ott kísért bennük a "pozitív hős" modellje – megbontják a hagyományos Szabó Pál-i regényvilágot. Katona Sándor – kissé Góz Jóska kiszínezett utódja – tudatos kommunista, fejcsóválva figyeli a kisgazdaálmokat, dacolva az értetlenséggel közös gazdálkodást emleget már 1945 tavaszán. Forrás Éva amolyan érzelmi lázadóként bontogatja a megmerevült szokásrend falait, mígnem "Sándor bácsi" oldalán megtalálja az igazság egyedülinek tudott útját, és természetesen a boldogságot.

A Tavaszi szél hősei még emberarcú figurák, de már óhatatlanul jeleznek egy tendenciát, amelynek térhódítása nyomán, engedve az újabb forduló "korparancsának", hitelét veszíti az öntörvényűen működő epikai világ.

A sematizmus vágányára jutott irodalom jegyében fogant – így legföljebb dokumentumértékű – könyvek is részei az életműnek. Az idáig vezető folyamat oka részint a paraszti életkörülményekből életelvként lecsapódó, a történelem és a személyes sors adta kereteket elfogadó és azokban cselekedni igyekvő, így alapvetően optimista "ahogy lehet" magatartás, részint pedig a Szabó Pál írói és emberi arcára oly igen jellemző "odaállás", az állandó társadalmi jelenlét, a használni akarás parancsa.

Bár a minőség romlik, de – jelezve a kezdeti vállalkozó kedvet – szélesebbé válik ezekben az esztendőkben Szabó Pál műfaji skálája. A regények, novellák mellett most útirajz, színmű, filmforgatókönyv is születik műhelyében.

Többtagú íróküldöttség útját örökítette meg a Három hét a Szovjetunióban (1950) című útirajzban. A Rákosi Mátyásnak dedikált könyv a Szovjetunió idealizált képét rajzolta meg. Csodálatos táj, vendégszeretet, mosoly az arcokon; közben heroikus munka, a Micsurin-gazdaság és a mester tanítványainak hihetetlen terméseredményeivel. A mondatok ugyan Szabó Páléi, de a gondolatok feloldódnak – az akkor talán őszinte kételytelenségben.

Agitatív, tanító célzatú a Nyári zápor (1950) című színjáték. Az Őszi vetés című regény Rózsa Mihálya kissé ingadozó újgazda még, de Varjú Gábor, az "új ember" és Rózsa magasabb igényekre tekintő leányai egyenes útra térítik: aláírja a belépési nyilatkozatot. A maroknyi csoport – a falu demokratizálódásának élhadaként – elsöpri az élősködő kulákot s a csodákkal rémisztgető apácák képében megjelenő egyházi reakciót egyaránt.

{372.} Az Isten malmai nyomán készült a Felszabadult föld (1951) című filmforgatókönyv. A filmért, melyet Bán Frigyes rendezett, Szabó Pál Kossuth-díjat kapott, de a Talpalatnyi föld sikerét nem érte el.

Hajdú Klári (1953) című ifjúsági regénye a sematizmus mintapéldája. Egy gépállomáson játszódik, hősei a közösségi gazdálkodást tanuló fiatalok. Hajdú Klári és Szörnyű Rózsi, a központból érkezett minta-traktoristák, gyors és szívós munkával teremtenek rendet. A feketeszántás bűnében tetten ért Árgyelán Jóska kijózanodva, bűneit megbánva döbben rá a szocialista tulajdon lényegére, s immár mint élen járó munkaerő nyeri el Szörnyű Rózsi kezét. Hasonló írás a Csendélet a gépállomáson (1953) című, kisregény méretű elbeszélés. E két kisregény anyagára épül – a Balázs Sándorral közösen írt – Darázsfészek (1954) című háromfelvonásos vígjáték.

Ahogy Bata Imre írja, egy teóriának kívánt megfelelni az Új föld (1953) is. Terjedelmét tekintve Szabó Pál legmonumentálisabb műve. Szerette volna megírni a Talpalatnyi föld s az Isten malmai folytatását, s – visszaemlékezése szerint – egy minden kérdésre választ adó könyvet akart adni a történelem harapófogójába került parasztság kezébe. A regény hatalmas anyagot mozgat, s a részletekben az író erényei is megvillannak, de azok a maradandó értékek, melyek regényeinek kohéziós erejét adták korábban, most szétporladnak az új követelmények súlya alatt. A Szabó Pál-i létezésélményből gondolatsivár hurrá-optimizmus, az életszerű figurákból szoborszerűen merev alakok lesznek.

Amikor a tapasztalati valóságon edződött világnézete megérezte az adott irodalompolitika korlátait, akkor – akárcsak néhány esztendővel korábban az egzakt gondolkozásban Szabó Pálnál jártasabb Veres Péter – visszafordult az írói világképét alkotó szervesebb anyaghoz, a század első felének paraszti világához. Midőn Szabó Pál hatvanadik születésnapján életének krónikájába fogott, elvégzett egy, az idő múltával egyre sürgetőbb számvetést, és újra alkatával adekvát epikát teremtett meg.

Nagyívű vállalkozás a Nyugtalan élet – öt kötet jelent meg belőle. 1945-ig fogja át az író életútját. Veres Péter memoárjaiban – vagy A Balogh család történetében – a dokumentarizmus, a paraszti élet enciklopédikus gazdagsága az uralkodó, Szabó Pál írásában a fő szólam a tájjal s annak népével magát egynek tudó ember lírai emlékezéséé. Regényeiből már ismert mozzanatok sorakoznak itt, a részletesen taglalt személyes fejlődésrajz a 20. századi "bakatörténelem" lenyomata is egyben.

A Gyermekkor (1954) a századforduló alföldi faluját, a családot idézi föl ide-oda áramló mesével. A Legények vagyunk (1955) már egyenletesebb szerkezeti fonalon, sodróbb lendülettel beszél a munkában, szerelemben formálódó egyéniségről. A Nehéz idők (1955) az orosz és olasz fronton megélt esztendőkről, a "helytállni a reménytelenségben" korszakról ad számot, Az írás jegyében (1958) a húszas évek útkereséseiről, az íróvá érés, az első sikerek s a politikai kudarcok idejéről. Csak tíz évvel később jelent meg a ciklus legsikerültebb darabja (Minden kör bezárul, 1968) az 1938–1945 közötti esztendőkről szóló krónika. Morális hevülete, igazságérzete – magyarázata az akkori évek hányattatásaiban, heroikus kísérleteiben keresendő – itt lobog a legmagasabban, anélkül, hogy az önigazolás hamis hangjaira tévedne. {373.} Szokásához híven úgy ír, ahogyan a "szív és a lélek parancsolja". Lazán összeilleszkedő betétek láncolatából épül föl a könyv, s tárul az olvasó elé a Parasztpárt, a Szabad Szó és az emlékezetes regények keletkezésének háttere. A zaklatott drámaiságtól átitatott líra és a dokumentumérték emeli az önéletírás ötödik kötetét a többi fölé.

Cikkeit, riportjait, karcolatait, emlékezéseit gyűjtötte csokorba a Munkák és napok című kötetben 1955-ben. A vegyes tartalmú és színvonalú írások 1948–1954 között születtek, belőlük a közélet munkását ismerhetjük meg, kiben a múlt tapasztalatai és a jelen végezni valói – lehet hite naiv vagy valós – együtt élnek.

1956 kataklizmája, majd a népi írókról szóló 1958-as pártállásfoglalás Szabó Pált is megrendítette, de alkotókedvét hosszabb időre el nem vehette. Hitte, hogy az "elhangzott tiszta szó sem vész el nyomtalanul, hogy veszne el hát az írás ...". Szemléletén, alkotói módszerén mit sem változtatott, a megújulást az új jelenségek művekbe öntésével tudta érvényesnek. Továbbra is igyekezett formába foglalni a kavarogva átalakuló életet.

Novelláskötete jelent meg 1958-ban Így egész a világ címmel 1954 és 1956 közötti írásokból. Közülük a kisregény méretű Bandi a legteljesebb. Az ötvenes–hatvanas évtized fordulóján született könyveiben jórészt az átformálódó falu világát próbálta nyomon követni. Korántsem hibátlan alkotás a Tiszán innen, Dunán túl (1960) és a Szereposztás (1961) című kisregény, sikerültebb ezeknél az 1958-ban írt, de csak 1969-ben megjelent Szépülő szegénység. A Tiszán innen, Dunán túl és a Szereposztás a falu fiatalságát, és az értelmiség körében történt változásokat vallatja – több sikerrel az előbbiben. A Szépülő szegénység nemcsak terjedelmével tűnik ki az említettek közül, de művészi értékeivel is. Csipkevár paraszti közössége miként teremt magának otthont a Kiskunság ide-oda rohanó homokján: erről szól a regény. Már a cím is a Szabó Pál-i világkép lényegét sugallja. Az igények ébresztésének s a lehetőségek fölmutatásának a regénye a Szépülő szegénység. Sors- és tapasztalatösszegző, akár az Ahogy lehet. Nem a valóság konkrét ábrázolását tudja itt föladatának (az sem egészen biztos, mennyivel vagyunk a földosztás után), hanem a költői teremtést. Táj és szerelem a régi szépségében pompázik, humora eleven, stílusfordulatai telitalálatok, etikai értékítéletei nem szájbarágóak, mégis – a művészi sejtetés szintjén – patikamérleg pontosságúak. Prózáját a lebegő létezésélmény, a történelem kényszereivel számot vető életakarat ("Ebben a sívó világban derűs szemlélődés és megdönthetetlen hit nélkül élni nem lehet, de nem is érdemes") és a költőiség emeli itt a konkrétum fölé. Ha a mesélőkedvét itt-ott fegyelmezettebben zabolázná, a Szépülő szegénység a trilógiával egyenrangú alkotás lehetne.

Kitérő a pályán a Kék ég alatt (1963). Egyetlen nagyobb lélegzetű írása, melyben városi tematikával kísérletezett. Csepelen gyűjtötte az anyagot, munkásfiatalok között. Dúló Károly, a paraszti származású munkásvezető alakjába mintha önmaga reményeit is beleírta volna.

Történelmi regényként szokás emlegetni az Ahogy lehet (1962) című művet, amely tematikája szerint valóban az. Az író szűkebb pátriájának török kori világát idézi meg a 16. század végéről. Térben Nagyszalontától az Ecsedi-lápig. Valójában {374.} kitágított faluregény ez is. Hőse maga a nép, hajdúk, pásztorok, molnárok. Szappanos, Cseppentő, Pethő János itt sem főszereplők, életük a közösség élete. Azon közösségé, melynek életkerete és életszabályozója a kényszerítő történelmi helyzet. A török az úr a tájon, élni – ha lehet–értelmesen csak ezt tudomásul véve lehet. Réthy Balázs, Pethő János azt teszik, amit az idő parancsol, de úgy, hogy gerincük meg nem görbül, egyéniségük meg nem fakul. Szabó Pál úgy írta a régen volt történetet, ahogy fiatal korának paraszti világát idézte. Mesélő formájú ez is: belekezd a történetekbe, de jobban összefogja a cselekmény szálait. Az 1945 utáni korszak tán legfegyelmezettebb írása ez. Világkép-összegző írói testamentum. Az elbeszélői hűségre törekvés azonban néhol apró stílustörést okoz.

Utolsó – életében megjelent – könyve a Szülőföldem, Biharország (1968). Lírai vallomása ez a – Szabó Pál fölfogása szerint – történelemben öröktől fogva létező, embernevelő tájról. Jelen és régmúlt kavarog itt karöltve a jövendő reménységeivel. Gesztusértékű tett volt ez az írótól, amit teljessé az életrajz immár életen túli fölvonása kerekített: ott pihen a biharugrai temetőben.