{377.} VERES PÉTER (1897–1970)


FEJEZETEK

A történelmi fordulat neki szó szerint a felszabadulást jelentette. A fővárosban érte a front, a Dunántúlról jutott fel ide, menekülvén a munkaszolgálat elől. 1944 augusztusában még otthon, Balmazújvároson várakozik. Várja a behívót, amely el is éri, s ő nem habozik bevonulni. Biztonságosabbnak érzi a maga számára a munkaszolgálatot, mint a viszonyokat otthon.

Már ismert író, de 1944. március 19-e, a német megszállás után nincs lehetősége írásait elhelyezni, Újvároson pedig nem sokat számít, hogy mekkora becsülete volt az irodalmi életben a harmincas-negyvenes évek fordulójától kezdve. Szerencsésebbnek ítélte, ha a régi világ összeomlása idején távol van szülőföldjétől.

Sorsának fordulásáról először Erdei Ferenccel tanácskozott Révai József Szegeden. Révai inkább arra hajlott, hogy maradjon csak szülőföldjén Veres Péter, de Erdei meggyőzte arról, hogy Veres Péterre szükség lesz az új politikai élet kialakításában. Illés Bélával utazott a felszabadult fővárosból Debrecenbe. Néhány napra kiment Balmazújvárosra. Családját gyászban találta. Sándor fia a háború áldozata lett. Az alig tizenöt esztendős fiú kezében lőszer robbant, s hiába vitték – igaz, hogy szekéren – Debrecenbe, sérüléseibe belehalt.

Nem sokat töprenghetett és kesereghetett családja körében, a történelem hívását hallotta, s bevonult Debrecenbe. Sorsa felől ott már döntöttek. Az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökének jelölték, és pártja, a Nemzeti Parasztpárt elnöke lett. A párt ugyan Szabó Pál kezdeménye volt 1939-ben, ahogy a párt lapja, a Szabad Szó is az övé volt, de Szabó Pál nincsen Debrecenben, Veres Péter viszont alkalmas a földreform irányítására éppúgy, miként pártelnöknek. S ettől az időtől kezdve a fordulat évéig búcsút is mond az irodalomnak.

Nem nagy párt a Nemzeti Parasztpárt; nem kevés iróniával az írók pártjaként is emlegetik. Mégis valamennyi választáson szerepet játszik, képviselői a parlamentben, minisztere a kormányban, s a koalíciós időben a baloldalhoz tartozik. A viharos politikai viszonyok közt hamar meg is oszlik. Van baloldala, Erdei Ferenc a parasztpárti baloldal vezére; a párt jobboldala élén pedig Kovács Imre áll. Kettejük közt Veres Péter egyensúlyozik.

Ebben az időben tesz szert országos népszerűségre. Fehér inges, fekete ruhás és csizmás alakját az egész ország megismeri, s lesz mindenki "Péter bácsija". A kormány és a pártok Budapestre költöznek, viszi családját Balmazújvárosról Veres Péter is. Békásmegyerre költözik, s innen jár be a fővárosi pártközpontba, innen indul politikai körútjaira is. Már a földosztás során népszerűvé lesz, de ellenséget is bőven szerez magának. Ahol kevés az osztani való föld, s az üldözöttek és az ellenállók ragaszkodnak földtulajdonukhoz, ott a szegényparasztok mellé áll. Ellenfelei viszont múltbéli politikai tévedéseit hányják a szemére. Kivált a polgári radikálisok, Zsolt Béla lapja támadja, ahogy támadja ez a lap a népi írókat, Németh Lászlót. Kodolányit, Féja Gézát, Szabó Lőrincet, de még Illyés Gyulát is.

Befejezvén a földosztást, a pártagitáció munkáját vállalja. Mint a többi koalíciós párt vezetője, ő is járja az országot, kortesbeszédeket mond, amelyekkel kivételes {378.} sikere van. A gyűlésekre összesereglő parasztok a Kossuth-nótát az ő nevére alakítva éneklik, s órákig hallgatják. Szívesebben, mint Rákosi Mátyást, Szakasits Árpádot vagy Tildy Zoltánt. A kisgazdapárti parasztok azonban gyanakodnak rá is, pártjára is, kommunistának gyanítják, mint ahogy a parasztpártot is amolyan fiók kommunista pártnak.

Az első választott magyar kormányban egyetlen tárcája van a parasztpártnak. A kultuszminiszter Keresztury Dezső, akivel kapcsolatban kételyek merülnek föl kommunista részről. A miniszter távozik, s a parasztpárt nem tud új jelöltet állítani. Nincs egy katolikus intellektuelje a pártnak, aki megfelelne azoknak, akiknek Keresztury sem felelt meg. A pártközi tárgyalásokon végül a kisgazdáké lesz a kultusztárca, s az újjáépítésügy tárcája jut a parasztpártnak. Maga a pártelnök, Veres Péter tölti azt be. Így lett belőle miniszter a koalíciós időkben. Az új választás után – 1947-ben – másik tárcát is kap a parasztpárt. Az újjáépítési – most már építésügyi – mellé a honvédelmit. De a pártban ismét nem akad alkalmas ember az új tárcára. Megint Veres Péter személyével oldja meg a párt a kérdést. Darvas Józsefet küldi építésügyi miniszternek, Veres Péteré lesz a honvédelmi tárca. Nem kis örömére a fővárosi vicclapoknak, amelyek a honvédelmi minisztert Göre Gáborként csepülik hétről hétre.

Ekkorra már szívesen hagyná a politikát másra, de engedelmeskedik a pártérdeknek. A földosztással maga befejezettnek ítéli politikai megbízatását, de azt is érzi, hogy megosztott pártjában szükség van rá. Sőt. Most fogalmazza a parasztpárt programját. A parasztpártnak távlati parasztprogramra van szüksége, hiszen a földreform egyáltalán nem oldotta meg a parasztkérdést. S mivel se a kommunista, se a szociáldemokrata párt nem állott elő igazi parasztprogrammal, a kisgazdapárt pedig széthullóban volt, Veres Péter úgy vélte, hogy a parasztpárt feladata a paraszti jövendőre nézve programmal előállani.

Visszahúzódik a honvédelmi miniszter egyik vadászházába, s pártelnöki hivatásának megfelelően programot fogalmaz, könyvet ír, amelynek Paraszti jövendő lesz a címe. A könyv több, mint program; utópisztikus látomás a paraszti holnapról. A kéziratot 1948 márciusában fejezi be, s a nyár elején a könyv megjelenik.

Váratlan vihart kavar. Vitába száll vele Darvas, Erdei, de vitatkozik a Paraszti jövendővel maga Rákosi is. 1948. augusztus 20-án Kecskeméten hirdeti meg a kommunista párt parasztprogramját, a szövetkezeti gazdálkodást, s beszéde Veres Pétert jó írónak és rossz politikusnak minősíti. Veres Péter hamarosan le is mond a miniszterségről, s visszavonul a politikai életből. Megmarad ugyan képviselőnek, s Rákosi megkínálja egy magas díszállással, amit el is fogad. Ő lesz a Alföld-fásítás országos felügyelője. Ebben a minőségében tevékenykedik a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, ám mégis inkább az írás lesz ezután a hivatása. Az írói közéletben azonban hamarosan ismét szerepet vállal. 1953 és 1956 közt ő a Magyar Írók Szövetségének az elnöke.

1945 után annyira elfoglalta a politika, hogy a Paraszti jövendőt megelőzően új irodalmi munkával alig jelentkezett. A parasztpárti vezető politikus írta a Szabad ország, szabad munka (1945) című brosúrát, s megjelent két válogatott publiciszti{379.} kai gyűjteménye is: A válság éveiből. Tanulmányok (1945) és a Húsz év. Válogatott írások gyűjteménye (1947). Mind a két kötet 1945 előtti publicisztikájából való válogatás.

Midőn a politikától visszavonult, és megint az irodalomban látta hivatását, maga az irodalmi élet is átalakult. 1948 a fordulat éve volt, a "kulturális forradalom" nyitánya. Útitárs lesz abban az irodalomban, amelynek kizárólagos hangadója a kommunista író. És Veres Péter vállalja a neki szánt szerepet. Mint ahogy később maga írja, nem engedi, hogy elhajtsák az ügytől. Az ügy a szocializmus, mely sorsosainak is az ügye. Akkor is az, ha a szövetkezetre vonatkozó paraszti elképzelések, a paraszti jövendő dolgában nincs azonosság a kommunisták és Veres Péter között. Miután a kollektivizálást a kommunisták országos programmá tették, azonosul azzal, és íróként kész a párt programját támogatni. Megírja a Próbatétel (1950) elbeszéléseit, s azok meg is jelennek. Pályamunkások című kisregénye 1951-ben hagyja el a nyomdát. Közben nagy vállalkozásba kap, ciklust tervez a paraszti élet 20. századi krónikájából. A ciklus végül háromkötetes dokumentummá formálódik. A trilógia a 20. századi parasztélet enciklopedikus krónikájává alakul. A Szolgaságnak (1950), a Szegények szerelmének(1952), a János és Julcsának (1957) eredetileg a Három nemzedék összefoglaló címet szánta, végül A Balogh család története lett a trilógia egyesítő címe. Ha a krónika mégsem folytatódott, nem terebélyesült ciklussá, az a jelen – az ötvenes évek – közvetett bírálata is. Hogy mi történt a Balogh családdal a fordulat éve idején és utána, az megírhatatlannak bizonyult. A krónikát a történelem másként írta tovább, mint ahogy azt az ötvenes évek elején az irodalompolitikai igény szerint Veres Péternek ábrázolnia kellett volna. Veres Péter trilógiává zárta A Balogh család történetét, s ciklus helyett új munkába kezdett. Megírta az Almáskertet és a Rossz asszonyt. 1954-ben jelent meg az Almáskert, de kéziratát már 1952-ben megvitatták zárt körben. S a Rossz asszony is 1954-ben került napvilágra, hogy vitára ingerelje Sarkadi Imrét, aki pedig Veres Pétert egyik mesterének tartotta. 1953-ban még egy nagyobb elbeszélése váltott ki érdeklődést, ez a Laci című parabola. Példázatos állattörténet; ihletforrása az önéletrajz.

Négy-öt esztendő alatt, az ötvenes évek elején, útitársként hihetetlenül termékeny szerzője lett az egykori magyar irodalomnak. 1951-ben útinaplója is megjelent, ez volt az Ukrajna földjén. 1954-ben pedig a két regény mellett egy publicisztikai kötetet is kiadott, az Útközbent, ezzel az alcímmel: Ország dolgáról, irodalomról. A következő év – 1955 – látta az új publicisztikus könyvet, a Közös gondjainkról című cikk- és beszédgyűjteményt. A felszabadulás előtt másfél évtized alatt nem közölt annyi munkát, mint az ötvenes évek elejének néhány esztendejében. Most van alkalma életében először arra, hogy hivatásszerűen gyakorolja az írást.

Novellák nyitották e termékeny periódusát: a Próbatétel című kötet elbeszélései és a Pályamunkások. A földosztás utáni helyzet, a szövetkezetesítés hőskora foglalkoztatja, s a kollektivizmusról példálózik a Pályamunkások (1951). Kivált a Suli Kis Varga – a Csillagban jelent meg 1949 elején – keltett feltűnést. A figura, nevével és személyisége alapvonásaival, fogalommá vált. Hármas vezetéknevéből {380.} csak a Vargát örökölte családjától; a Kist apja hagyta reá, a Sulit maga vívta ki magának. Suli, azaz "sunyi" vagy "csajla". Sunyi természete szerint, csajlán viselte a kalapot a fején. Olyan, aki sose járt életében egyenes úton. Ha tehetné is, könnyebb a lelkének, ha "vargabetűt" csinálhat, miközben úgy tesz, mintha egyenes úton járna. Mert "Kis Vargának sunyi a lelke és csajla a kalapja". Pontosan az ellenkezőjét teszi, mint "balog" társa.

Negatív figurával – a rongyemberrel – példázza a földosztást követő paraszti életet, mert az új helyzetben ez találja föl magát elsőnek. A Suli Kis Varga című elbeszélés oppozíciós ellenpárja a Dankó János. A Gyepsor-novellák hősei közül az egyik "balog". Fölásni képes a juttatott földet, tanyát ver két kezével földje sarkába, de ha nem adódik kubikmunka, beleszakad új gazdaságába. A szövetkezet emeli ki majd kilátástalan helyzetéből. Mert csak a hajdani béresgazda – Török András – és a mindig-rongyember-volt Suli Kis Varga találja meg a számítását, a sokgyerekes, ezerdolgú Dankó János megint ott van, ahonnan elindult: a nyomorúságban. Erre figyelmeztetett Veres Péter különben már a Paraszti jövendőben is. A földreform nem a parasztkérdés megoldása – hirdette. S ezért azonosult utóbb a kommunisták parasztprogramjával, amely a kollektivizálás meghirdetése volt. A szövetkezetbe azonban ismét Suli Kis Vargát követi előbb. Vajon mi történik az önző életrevalósággal a kollektív gazdálkodás keretei közt?

Új elbeszélései nem "igaz történetek", mint voltak a régi Gyepsor-novellák. A felszabadulás utáni falu történetét nem ismeri már azzal a közvetlenséggel, mint a hajdanit. Régi hőseivel történnek meg új események, s ezeket az író konstruálja. Most tézis-novellákat ír. Régi hőseit csalja az új helyzetek csapdáiba. Suli Kis Vargát régről ismeri, s most elgondolja, mi történik vele, ha földhöz jut, s mit csinál, ha a szövetkezetbe kényszerül. Mint ahogy azt is elgondolja, ami másik régi ismerősével, Dankó Jánossal történik. A szövetkezetben végzett közös munkáról sincs közvetlen fogalma. Arra emlékszik inkább, amit hajdan, pályamunkás korában tapasztalt. A munkaközösség tenyészeti melegére. Ezt idézi a Pályamunkások című nagyobb elbeszélése. Révai József meg is bírálja érte: mitizálja Veres Péter a munkát!

Tézis-novella vagy "igaz történet": e két változatát ismeri Veres Péter az elbeszélésnek. Az "igaz történet"-re még Gaál Gábor tanította, s az önéletrajz volt annak az ihletforrása. A tézis-novellát, a példálózást maga találta ki, mert erre tanította saját intellektusa. Autodidaxis útján szerzett gondolkodási kultúrája révén bírta pontos társadalomképét, s e világos tagoltságú képet merítette az érzékibe új elbeszéléseivel. Ha pedig közvetlen ábrázolást kívánt, újra meg újra önéletrajzához fordult ihletért. Így történt ez akkor is, mikor nagy vállalkozásába kapott, a század parasztságának sorstörténetét akarta megeleveníteni.

Vállalkozásának előbb az Igaz történet címet adta volna. Új műfajféleségre utal ez a cím, a népi elbeszélés sajátos minőségét jelzi. Mert azt tapasztalta a faluban és a tanyán, a pásztorkunyhóban, a laktanyában, a barakkban, a fogolytáborban, a börtönben, a munkásszálláson s mindenütt, ahol sokan voltak együtt, "hogy a mese mellett ... csak még egy műfaj válik igazán az emberek mindennapi szellemi kenyerévé: az igaz történet". Ez a történet pedig egyszeri; ha már egyszer {381.} elmondtuk volt, nem lehet többé variálni, kerekíteni, s legfönnebb ha példázat kerekedhetik belőle. Így villan föl a kapcsolat Veres Péter új elbeszélő periódusának műváltozatai közt. Az "igaz történet" és a tézis-novella közös vonása, hogy az író nem vonulhat a történet mögé, "nem léphettem ki a szószóló szerepéből, éppúgy nem léphettem ki, mintha – bocsánat a hasonlatért, de az igazság mindennél fontosabb – egy ló történetét írtam volna". Veres Péter kénytelen hősei helyett is beszélni, érdekeiket maga képviseli, miután "balogjai" nem tudják azokat képviselni. Amiket a szószóló gondolhat, nem gondolhatják azok, akiket képvisel, a hősei. Helyzetüket maguk nem ismerik, ezért ami történik, velük csak megtörténik, a cselekvésnek nem irányítói.

Krónikát ír, nem epikát! Pedig a becsvágy arra hajtotta, hogy monumentális elbeszélést – családregényt! – írjon. Nem a polgári sikercsaládról és annak hanyatlásáról, mint a nagy családregények legtöbbje, "hanem az emberi lét földszintjén vegetáló szegényparaszti családról, amelynek a feljebbemelkedése, legalábbis a biztonságos életig, csak a többivel együtt, a forradalommal lehet. Ez is benne volt. Tulajdonképpen ez volt benne az egyetlen – nem deklarált, hanem – természetesen demonstráló politikai tendencia. Ez olyannyira benne volt, hogy nem is kellett rajta gondolkoznom." Benne volt továbbá az is, hogy az egészet csak egyszer lehet elmondani, de most az egyszer, s már utoljára, mert "ez a paraszti világ és egyáltalán ez a társadalmi tagozódás néhány évtized alatt mindenestől el fog tűnni, és milyen fontos feladat, hogy ezt hitelesen megrögzítsük, leírjuk és elbeszéljük, mintegy a változó és alakuló nemzet asztalára tegyük ... Ez éppúgy hozzátartozik a jövő érdekében is fontos nemzeti önismeret szolgálatához, mint a néprajzi, népzenei és népgazdasági folklór (sic!)..."

Igaz történet helyett Három nemzedék lett a ciklus-kísérlet címe. De ezt a címet is elhagyta végül: "a Három nemzedék-et ... nem szerettem, mert már Szekfű Gyulának is volt ezen a címen egy igen nevezetes könyve. Azonban a változtatásnak mégsem ez volt az oka, hanem az, hogy a harmadik nemzedéket már nem lehetett megírni. Ez lett volna a NÉKOSZ-ifjúság, a Balogh Jánosék gyermekeinek története. Ezt a történetet már csak elkenni lehetett volna, de ez nem megy nekem. Inkább kitérek." S új címet keresett a ciklus végleges alakjának, a trilógiának. Az új cím éppen olyan egyszerű, mint volt az első: A Balogh család története.

Hogy miért éppen Balogh? – "mert erre a földszinti népre mint nemzet alatti magyarságra ez a balogság jellemző. Ha valahova odaáll, meg lehet benne bízni. Megdögölni lehet, de rongyemberré válni nem lehet. S nemcsak a munkában, a falusi közösségben és a családban ilyen, hanem még az idegen, sőt ellenséges Habsburg-birodalom szolgálatában is ... Eszmét, új rendet, országot lehet erre a balog népre építeni, de vigyázni kell, megcsalni nem szabad, mert akkor visszahúzódik önmagába."

Vagyis miközben krónikát írt, ügyelt arra is, hogy az "igaz történet" oly végleges legyen, mintha az egésznek összefoglaló jelképi értelme is volna. De a regénynek ezt a jelképi-gondolati üzenetét nemigen vette-értette az egykori kritika: "csak a nem túlságosan izgalmas, lassan folydogáló történetet és a hiteles paraszti életképet látták-olvasták, akik olvasták, a benne rejtekező jelképiséget, a balogságot, az {382.} elvont gondolatokat ... nem ismerő földhözragadt paraszti realizmust, a hívő, ragaszkodó józanságot és a mindent kibíró vegetatív életerőt, a "tenyészettörvényt" nem látta meg senki. Senki!"

Észrevették viszont a krónika túlírtságát, s talán éppen ez a túlságos részletezés akadályozta meg, hogy az egykorú kritika megérezze a műben a költőiséget, az epikus erőt is. Pedig már a negyvenes évek elején megjósolta Németh László Veres Péter nagyepikáját. A Falusi krónika olvastán írta: "Veres Péternek két dolog van már ma is a markában, s amilyen nyugodt, előrelátó agy, nem is üti ki természeti csapáson kívül senki sem belőle. Az egyik a magyar föld nagy közösségi regénye. Amelyikben a Falusi krónika világa s az élő természetnek ez a tömör nagy szótára, az epika teljességében omolhat egymásba." Nem biztos, hogy A Balogh család története beteljesítette Németh László jóslatát, de megközelítette azt. Maga Veres Péter egy nyilatkozatában a ciklust prózai népi eposznak minősítette, s ha ez így túlzásnak is vehető, bizonyos, hogy A Balogh család története a paraszti népélet enciklopedikus teljességű krónikája.

Senki nem reagált olyan hamar és hevesen a politikai voluntarizmusra, mint Veres Péter. 1952-ben már sokszorosítvány formájában olvasni lehetett az Almáskertet, amely nyomtatott alakban csak 1954-ben látott napvilágot. Az egykorú kritika szatírának minősítette, pedig ez volt az író első tézis-elbeszélése, s arról példálózott vele, hogy a voluntarizmus nyomán elburjánzik a bürokrácia, amelynek egyik súlyos következménye a kontraszelekció. Szatírának értelmezte a kritika, pedig nem lehetett az, mert az író kritikája nem volt radikális. Veres Péter belül maradt a voluntarizmuson. Egy jellegzetes helyzetet formál, s olyan jellemeket mozgat, akik régtől fogva ismerősei. Deduktív módszer az íróé, vagyis az is voluntarista, amit kárhoztatónak állít. Az Almáskert egy gondolati modell hevenyészett fölépítése. A történet főhőse az író szellemét képviseli, amolyan szócső, s rajta át az nyilvánul meg, aki még a Mit ér az ember, ha magyar?-t írta. "Lám-e – szólok közbe –, a valóság a legjobb tanítómester. Ez az írónak is jó példa. Emlékszel-e, mennyit beszéltünk róla, hogy a munkásból és parasztból lett forradalmárnak igazi értelmiségivé kell válnia a forradalom után, mert különben a bürokrácia nő rá a forradalomra, mint az aranka a lucernára."

Az Almáskert-et a Rákosi-politika szisztémájának modelljéül hívta életre. Parabolát írt az ország irányítási módszeréről, s arról példálózott vele, hogy az ilyen vezetés bürokratikus és kontraszelektív, nem számol azzal, hogy "a törtetők is összegyűjtenek, felszednek egy csomó ismeretet, éspedig mindig a legidőszerűbb, legszükségszerűbb ismereteket, mert ezzel lehet hamar előrejutni ..." Országos általánosságban is érvényes tehát, amit falusi viszonylatban Suli Kis Varga-szimptómaként rögzített: az átmenet idején az önzők, a kisügyesek és ravaszkodók könnyen érvényesülhetnek, mert csak azt kell megjátszani, hogy ők megbízhatók, alkalmasak az újat képviselni. A voluntarizmus rászabadítja a társadalomra az eszközembert, aki a saját érdekén kívül semmi istent nem ismer.

E fogalmat, az eszközemberét nagyon féli Veres Péter. Magára vonatkoztatva is sokat foglalkozik vele. Legalább annyira érvényesnek tekinti a voluntarizmus korában, mint azt, hogy a népnek vezetői vannak. Két minőségét ismeri a {383.} vezetőnek. Az egyik a népből vált ki, s érti a nép nyelvét, érdeke azonos a népével. Az ilyen vezetőnek nincs szüksége eszközemberekre. A másik nem érti a népet, érdeke más, mint a vezetetteké, s eszközembereket keres, hogy akaratát általuk a népre kényszeríthesse. A gondolati konstrukció mélyén az a felismerés rejtezik, hogy a forradalomnak nincs még népi vezetőrétege. Az Almáskert azt sürgeti, hogy legyen, mert a népet nem lehet maga ellenére boldogítani – forradalmi eszmék jegyében sem.

Hamarabb jelent meg a Laci című novellája, mint az Almáskert, pedig később írta. Tézis-elbeszélés ez is, s azt példázza, hogy tudni kell a néppel bánni, hogy nem lehet a népet természete ellenére boldogítani. Az elbeszélés témája – önéletrajzi. A negyvenes évek elején lovasgazda lett Veres Péter, amolyan "félcsípejű kódus". Bolondos, fiatal lovat sóztak rá a vásáron, de nagy nehezen mégis a kezéhez tudta szoktatni. Utóbb pedig annyira megszerette a család is "Laci"-t, hogy teljesen elfeledték kezdeti habókosságát.

Most a lótörténet igazi odisszeává terebélyesedik. A "Laci" megjárja a háborús idők minden kalandját, s példázza már egy kiszolgáltatott nép egész históriáját. Rosszul bántak vele csikó korában, azért lett habókos. A gazdaérzékenység azonban kinevelte belőle a bolondosságot. De a háború megint mostoha kezekre juttatta, természete ismét rosszra változott. Remekbe szabott állattörténet, parabola kerekedik ki így a novellából, s vele Veres Péter az elidegenült hatalomnak üzen. Lehet evvel a balog néppel bánni, csak ismerni kell a természetét, csak kézhez kell szoktatni; csak senki ne akarja természete ellenére üdvözíteni. Az üzenetet egyelőre azonban senki nem érti azok közül, akikhez szól.

Ahogy félreértik a Rossz asszony (1954) üzenetét is. Sarkadi Imre azért vitatkozik miatta Veres Péterrel, mert avíttnak és moralistának ítéli a regény szemléleti horizontját. A vitában aztán Veres Péter magyarázatát adja, mi volt a szándéka regényével. A nagy váltást, a társadalom hirtelen mobilizálódását kívánta ábrázolni, s megmutatni annak veszedelmeit az életformában, életvezetésben. A régi közösség bomlását, az újnak híját akarta mutatni, a magányt és az idegenséget az egyes életében, a modern élet sivárságát, az individuális kiszolgáltatottságot, mikor válságba jut az értékek világa, széttörik a régi morál, s az embernek nincsen miben megkapaszkodni.

Maga a regény azonban mégsem ennek a gondolati horizontnak az érzékibe való átfordítása. Mintha csak az asszony – Ibolya – volna felelős érte, hogy a társadalom legkisebb egysége, a család felbomlott. A férj – Majoros Józsi – csak elszenvedi mindazt, amit Ibolya kezdeményezett. A férfit erkölcsileg fölmenti naivitása, az asszonyt viszont elítéli eleve adott kispolgárisága. Ebben a kispolgáriságban Veres Péter előítélete munkál. A természeti életformából a civilizált viszonyok közé szakadt ember kiszolgáltatottja lesz a nagyvárosi lét perifériáján termett mentalitásnak, s ennek áldozata a család is. Szociológiai és szociálpszichológiai felismerései a romantikus antikapitalizmus, a kultúrkritika szellemének jegyében egyesülnek, s biztosítanak erkölcsi felmentést a férfinak ott, ahol a nő kompromittálódik, ahol a nőnek nem lehet semmi mentsége. A Rossz asszony szerzője moralizál, ami egyáltalán nincs javára műve epikus formájának. A {384.} Rossz asszony nem "igaz történet", de nem is parabola, pedig az ötvenes években a Veres Péter-i epika vagy az önéletrajzból kimetszett történetből, vagy a gondolat érzékibe való átfordításából tudott epikus művet alkotni.

Publicisztikája – az Útközben (1954) és a Közös gondjainkról (1955) című kötetek dokumentálják – pontosan követi a periódus politikai változásait. Alkalmazkodik a viszonyokhoz, s ezt nemcsak praktikus megfontolásból teszi, hanem meggyőződésből is. Híven hisz az ötvenes évek szocialista építésében, abban, hogy a nép jövője készül, hogy a magyar nép ebben a folyamatban szocialista nemzetté, tudatos közösséggé fejlődik. Most fogalmazódik meg szentenciája, gondolkodásának egyik evidencia-elve, a népben-nemzetben gondolkodni etikai parancsa. Másrészt azt is konstatálja, hogy nincs a népnek alkalmas vezetőrétege; sok az eszközember, kevesebb a "guvernamentális" adottságokkal is rendelkező alkalmas vezető. Azt érzékeli, hogy egy gondviselő társadalom van kialakulóban, amelyben a népről gondoskodnak, s ezzel passzivitásra kárhoztatják. Alkotó közösségek helyett passzív tömeg, amelyet irányítani kell, amelyről gondoskodni szükséges. Ellátni nemcsak kenyérrel, hanem kulturális táppal is. A tömegművelés és -szórakoztatás azonban a haszonlesők és félműveltek, a kispolgári mentalitást képviselő kisügyesek birtoka. Miként szépirodalmi műveiben – a Próbatétel novelláiban, az Almáskertben, a Laciban vagy akár a Rossz asszony lapjain –, közírásában is kialakult eszmevilágát szembesíti az új viszonyokkal. Kritikai alapállása a publicisztikában is a Mit ér az ember, ha magyar? és a Szocializmus–nacionalizmus kultúrkritikai szempontjait érvényesíti, noha most már nem osztálya, a Hortobágy mellyéke zselléreinek és kubikosainak érdekében, hanem az egész nép javára kíván szólani a szocializmusért és annak kultúrájáért. Ez a nép azonban már nemzet, Veres Péter most nép-nemzetben gondolkodik, s egy olyan kultúra érdekében, amelyben a magyarság jellege jut kifejeződésre. A voluntarista utópizmussal szemben a maga nemzetutópiáját hirdeti, amelynek szociológiai alapja a marxista gondolatkör, de szociálpszichológiája – később maga társadalmi élettannak nevezi ezt – a harmincas-negyvenes évek fordulójának nemzetkarakterológiájára alapozott. A gazda szemével néz körül az országban, mindenben illetékesnek tudja magát, s ezt az illetékességtudatot szeretné általánosítani, de nem néz szembe azzal az elemi ténnyel, hogy a dolgok nem rajta, hanem a voluntarista politikán múlnak. Noha – miként azt a Laci című novella példázatossága, az Almáskert példálózása mutatja – tisztában van vele, hogy azok vannak igazán hatékony helyzetben, akik a népet a maguk elképzelése szerint, önmaga ellenében akarják boldogítani.

Vitatkoztak Veres Péterrel az ötvenes évek első felében többen is. Vitatta politikai hozzáértését Rákosi, epikai szemléletét Révai éppúgy, mint Sarkadi Imre, műveivel és publicisztikájával mégis tekintélyt vívott ki magának. 1954-ben az Írószövetség elnökeként vett részt a szovjet írók második kongresszusán. Nagy sikerű felszólalása e kongresszuson azt mutatta, hogy nemzetközi fórumon is elismerést tud szerezni föllépésével. Az ötvenhatos események káoszában azonban fuldokolt. Most nem felejtették el neki, hogy 1919-ben kommunista volt, a két háború közt a földmunkásság képviselője, s hogy 1945 után földet osztott és a {385.} kommunisták fiókpártjának lett az elnöke. Azt is bűnéül rótták fel, hogy a kollektivizálást vállalta 1949-ben, vagyis együttműködött a kommunistákkal. Elsőszülött fia – Nádasdi Péter néven volt közíró – pedig a kommunista párt tagja volt, s ezt a működő Nemzeti Parasztpártban is szemére hányták volt. Az ilyen gyanakvásokra válaszolta a hatvanas évek derekán egy interjúban: "én nem hagytam el a parasztokat, de a munkásokat sem soha, értettem őket, és velük éreztem akkor is, amikor azt sóhajtották 1949 és 1953 között: "Idesanyám, én nem ilyen lovat akartam." Nem hagyhattam el őket, de a szocializmus eszméjét sem, és elviseltem, hogy opportunistának, sőt gyávának bélyegezzenek ... Csak annyi volt az egész, hogy én tudtam: a jobbra-balra kanyargásoknak egyszer majd csak vége lesz, és nem jártam végig minden kanyart."

Életének utolsó periódusa – egy év híján másfél évtized – termékeny volt és nyugalmas. Halála után két évre emlékkönyv jelent meg róla. Rádics József szerkesztette, Veres Péter koszorúja (1973) volt a címe. Pályatársai emlékeztek reá, s köztük államférfiak, Kádár János is. Az ő emlékezésének egy passzusát azóta is idézik a Veres Péterről szóló írások: "Veres Péter és a kommunista párt között az idők folyamán három nagy kérdésben volt komoly nézetkülönbség és ütközés. Kettőben ő tévedett, egyben neki volt igaza. A viták egyik forrása Veres Péter egy időben vallott azon nézetei voltak, amelyeket kisparaszti-kisárutermelői illúziók és nosztalgiák terheltek. A másik forrása, amelyben Veres Péternek az akkori hivatalos állásponttal szemben kezdettől igaza volt: azok a torzulások, amelyek a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében súlyos károkat okoztak a szocializmus építésében. A harmadik nagy vitánk ezen hibák kijavításának útját-módját illetően volt."

Ez utóbbi vita 1956 és következményei körül támadt, aztán – kivált a kollektivizálás sikerei nyomán – elcsitult. Mutatja ezt Veres Péter fokozódó közéleti aktivitása, a hatvanas évek szaporodó publicisztikája, amikor is inkább a közíró mutatta magát. Nagyobb epikus vállalkozásba már nem kezdett, de 1960-ban jelent meg egyik legjobb alkotása, legérettebb regénye, A kelletlen leány. Az önéletrajz ívét is tovább rajzolta. Amit hajdan a Számadással elkezdett, azt Az ország útján című önéletrajzi művével folytatta (1965), majd az Önéletrajzi történetek (1969) következett. Kísérletet tett szellemi fejlődésrajza megírására is, de a Szárszó már csak halála után jelent meg (1971), s azt példázza, hogy az önéletírást nem lehet befejezni.

Mintha a régi vitából tüske maradt volna a lelkében, A kelletlen leányt (1960) a nő apoteózisaként is olvashatjuk. Az a régi vita az 1954-ben megjelent Rossz asszony miatt azt hányta Veres Péter szemére, hogy a regény hősnőjét, Ibolyát megrágalmazta. A kelletlen leánynak viszont olyan hősnője támadt Tóth Bora alakjában, aki Ibolyának oppozíciós párja. De nem is vele üzen Veres Péter Sarkadinak, hanem Tóth Bora nővérével, Pannival. Tóth Bora ugyanis mindenben ellentéte Panninak, aki is nagyon szép, Bora viszont jelentéktelen küllemű lány. Bodnár István is Pannit látta meg előbb. Azt veszi el, pedig Bora következnék férjhez menni. Így lesz belőle kimaradt lány. Kimaradt, mert "kelletlen". De evvel a minősítéssel mondott volna valamit Veres Péter, amit – miként elpanaszolja – senki nem vett észre. Ez a {386.} regény a szerző legbenső szándéka szerint "az asszonyélet ... "apoteózisa" kellett volna hogy legyen. Azzal a példával, hogy az embernek (asszonyembernek) bár igazi, de a történelemtől távol maradó nő miként lesz áldozatává mindkét világháborúnak. Az elsőnek mint legények híján elvénülő leány (több százezer nőtlen férfi maradt oda), a másodiknak mint árván-özvegyül maradt feleség és anya. Hogy miként veszítette el a lánybecsülettel és asszony-, anyabecsülettel megszerzett egyéni kis boldogságot a feje fölött zúgó-kavargó történelemhullámverésben."

Nem vette észre a "kelletlen" minősítés e tartalmát az irodalomkritika sem. Sokkal inkább azt, hogy miként van jobb szívvel az író Bora, mint Panni iránt. Mintha azt akarta volna mondani Veres Péter, hogy maradjon csak magára Tóth Panni, hiszen ő egyedül is megáll az időben, a párra – Bodnár Istvánra – nagyobb szüksége lesz Tóth Borának. Az ilyen lány meg is érdemli a biztonságot. Bodnár Istvánnak pedig meg kell járni érte a szenvedés útját. Panni szeszélyén tanulja ki, mit ér Bora kiegyensúlyozottsága. Csak az érett férfinak van szeme a belülről sugárzó szépségre, az egyéniségre, akinek jelenléte a kudarcot is jóra tudja fordítani.

Igaz, A kelletlen leány hőseinek sincs önmagukról való tudatuk. Életüket ösztönösen élik, s az író gyakran kénytelen helyettük beszélni. A regény epilógusában írja Veres Péter: "Az író ne beszéljen bele a történetbe, bízza a hőseire a mondókáját – szól közbe az igényes olvasó. Most az egyszer azonban nem fogadhatom meg a szavát, mert az én Borám még semmiképpen nem tudja elmondani a magáét, nem az érzései hiányoznak hozzá, hanem a gondolatai. Nincs nyelve hozzá. A mi gondolatainkat az emberi létről és történelemről-társadalomról nem lehet a szájára adni, mert azok ott még nincsenek a maguk helyén. Viszont a sorsa értelmét csak felelős és előrenéző gondolatokban lehet kifejezni. "De Veres Péternek ez az önértékelése talán túlságosan is szigorú. A kelletlen leány már nem egyszerű krónikája a paraszti életnek, noha a krónika is az életforma enciklopédiájává mélyül-teljesedik az ő tollán, hanem sorsértelmezés. Ám a legkevésbé sem zavar az írói reflexió, mert avatott. Tóth Bora sorsának analízise – a módszer – emlékeztet a tudatregény (Németh László epikai módszere) alakítására. A kelletlen leány a Gyász vagy az Iszony rokona. Tóth Bora sorsában, mint a Kurátor Zsófiéban vagy a Kárász Nelliében, a jellemnek olyan dimenziói villannak elő, amik az emberi lét mitológiai mélységeiről vallanak. Tóth Bora nem tudja, de az elbeszélő reflektáló éleslátása és avatott életforma-ismerete nemcsak értelmezi sorsát, de jól ismeri és pontosan állítja be élethelyzeteit, s tapasztalatból szerzett lélektani érzékenységgel kíséri őt az egyikből át a másikba. Föl se tűnik, hogy helyette beszélnek, annyi megértéssel reflektálódik a sorsa, oly finom a gondolatilag alakított moduláció. S lehet, hogy Veres Péter ezt a sorsot előre elgondolta, de a gondolatok képesek a teljes átalakulásra, s a megidézett szemléleti világ, az életforma kifejezése a gondolatot maradék nélkül fölissza. Tóth Bora együgyűségében is szuverén emberré magasodik. Személyiségének légköre a regény atmoszféráját képezi. E jellem révén egy világkép és egy életforma autark teljessége szimbolizálódik.

{387.} Amitől a felszabadulás után Veres Péter annyira tartott, annak félelmétől ez időben szabadult meg. Előbb kimondani se igen merte, csak utalt rá egyszer-egyszer. Rettegett, hogy eszközembert akarnak csinálni belőle. 1962-ben Tiszántúli történetek címen adja közre novellafüzérét, amelynek hőse Török András. Az elbeszéléssorozat 1966-ban, válogatott elbeszéléseinek Való világ című kötetében már A csatlós címet viseli. Az új cím mintha azt akarná mondani, hogy ez a novellafüzér is regény. Éppen olyan regény, mint A kelletlen leány. Ennek is egy jellem sorsanalízise biztosít egységet. Ha eredetileg mégis a szerény Tiszántúli történetek volt a címe, s nem minősítette a szerzője regénynek, az Veres Péter belső bizonytalanságáról árulkodik.

Mert Török András nem Tóth Bora. Jellemének nem a teljessége, hanem éppen ellenkezőleg, a redukáltsága mutatkozik meg az egymáshoz fűzött életrajzi epizódokban. Veres Péter attól tart, hogy ez a redukált jellem, ez a negatív sors képtelen arra, hogy világegészet egyesítsen. A Török András jellemrajzát dokumentáló történetek "igaz történetek". Olyanok különben, amik egy életrajz lineáris alakulását követik krónikás hűséggel. Csak utóbb, hogy a típus nevére rátalál, csak akkor érzi, hogy a novellafüzér voltaképpen regény, s hogy az egymást követő "igaz történetek" az életformán belüli életformát, a csatlósét, valódi egységgé gyúrták.

Milyen is hát Török András? Van valaki, akivel bensőséges kapcsolata volna? Van olyan, akit ő szeret, vagy aki őt szereti? Még a felesége is félelemmel elegyült szeretettel kötődik hozzá. A gyerekei talán büszkék reá, de többet félnek tőle. Neki sem hiányzik, hogy szeressék. Nincs körülötte igazán a családja se, hiszen csak aludni jár haza. S miként szeretetre nincs igénye, személyisége sincsen. Nincsenek saját gondolatai, nem jut eszébe, hogy két dolog között választhatna, mert csak egy dolgot ismer, ura érdekének szolgálatát. Irányított ember, így nevelődött. Saját világát elsorvasztotta magában. Ezt az áldozatot azért hozta meg, hogy a cselédsorból kinőhessen. De nem nőtt bele semmibe. Az urak ugyan tárgyalnak vele, de magukhoz nem emelik. Az ő szemükben éppen olyan szolga, mint a többi cseléd. Nem veszik emberszámba, mert gondjaikat nem osztják meg vele. Érzelmeikben sem hagyják őt osztozni. A régi uraság még tartott vele valami patriarchális kapcsolatot, de az új, a fiatalabb, már semmit. De már ezt se igen veszi észre. Nem hiányzik neki. A cselédekre viszont neki nincsen szüksége. Ám azt sem veszi észre, hogy azok mennyire utálják. Nem fél tőlük, lefelé tapos, fölfelé pedig engedelmeskedik. Valójában antiszociális ember. A munkamegosztás és a funkció révén azonban ezt sem érzékeli. Szükség van rá, ezt érzi, s ösztöneiben van, hogy fölfelé engedelmeskednie kell. Ezen nyugszik hűsége gazdái iránt. A világot abban az állandóságában érzékeli, ahogy azt a középkor meghatározta. A világban kétféle ember van, az egyik fent van, s az az úr, a másik pedig lenn, és az a paraszt. Maga pedig azért van, hogy felfelé szolgáljon, lefelé pedig uralkodjék. Ez az egyetlen érzés, amely eleven a lelkében. Uralkodni szeret, s ezért szolgálni is hajlandó.

Aprólékosan árnyalja Veres Péter a csatlós lélektanát. Ezenközben kiismerszik az uradalmi tanyavilág hierarchiája, mindennapi életének szigorú logikája. Látszatra egyszerű a csatlósnak a hatalmat gyakorolni. Mégis állandóan résen kell {388.} lennie, mert akármilyen szigorú a rend, minden szolga a rést keresi azon a renden. S mintha a külső világ is változnék. A bérlő birtokán csinált karriert Török András, de az első szóra átjön a Csatáry-uradalomba, mert nem Schlézinger bérlő, hanem Csatáry az igazi úr, noha sokkal rosszabban mennek a dolgok a Csatáry-birtokon, mint a bérlőén. Azt azonban már csak tapasztalatból ismeri meg Török András, hogy a fiatal Csatáry sem az az úr már, mint az öreg. A fiatal Csatáry már csak úgy bánik vele, miként ő a cselédekkel. Igaz, hogy az öreg a cselédekkel is szelídebb, ami csak a csatlós dolgát nehezíti. Török András annyira szereti a hatalmat, hogy a fiatal Csatáry keménységét is inkább elviseli.

Hatalmas úr Török András a cselédek fölött, de a pusztán mégis akadnak olyanok, akik nincsenek hatalmának alávetve. A juhászszámadó például a maga ura. A feudálisnál is ősibb törvény – bár íratlan az! – parancsolja, hogy a nomád: szabad ember. Kényes jószág a juh, sok a titka, meg kell becsülni azt, aki érti. Török András csatlós, már csak eszközember, de Bátori András a maga ura a pusztán, ahol a feudálisnál is ősibb törvény parancsol. Ki mit őriz, abból él. Ezt a törvényt nem ajánlatos megsérteni, pedig tudja Török András, amit tud. Ismeri a számadó ravaszságát. Mégsem járhat túl annak az eszén, mert az szabad ember, őt meg – az eszközembert – mindenki be akarja csapni. Még Suli Kis Varga is, ez a semmi ember. De hiába kapja rajta a lopáson Sulit, nem boldogítja, mert ő Bátori Andráson szeretne diadalmaskodni. De a puszta embere, a nomád, szabad lény, s Török András, az irányított ember eltörpül a puszta autonóm embere mellett. Ahogy benne gyönyörködik Veres Péter, úgy utálja Török Andrást, a csatlóst.

Török András sorsát a történelem fordulása teljesíti be. Kiszámítható vég, mert azt kapja, amit érdemel. Nincsen tragédia, mert csak annyi történt, hogy most végre elszakadtak a csatlóskötelékek. Hogy milyen sorsnak néz elébe a menekülésből visszaforduló Török András, az már más történet.

Elapad lassan az epikai ihlet. Jellemző azonban, hogy Veres Péter utolsó novellaciklusa, az Őszi változatok családi körben találja témáit. A család foglalkoztatta élete végén, a család kohéziós erejének gyöngülése, de meg az is, hogy mi a helyzete az öreg férfinak – a pátriárkának – a családban. Végül elkészül a pátriárka életének epilógja is. Az öreg Józsa Istvánt beteszik a mentőautóba. "Még nem lehet tudni, a vég-e ez, avagy csak jelzés ..." De akárhogy is van, "a nap nem állott meg az égen, a föld tovább forog, és mindenki, aki él, teszi a dolgát rajta!"

Azt írja a Szárszó egyik lapján: "öregkoromban gondoltam arra, hogy a magyarságnak megint elpazarlódott bennem valakije." S ez a valaki nem lehet más, csak az elbeszélő. Későn – negyvenévesen – indult, s utóbb is évek maradtak ki írói életéből. Valójában az ötvenes évek elején eszmélt rá, hogy sürgeti az idő, még ezután kell megírnia regényeit. A Balogh család története az "igaz történet" jegyében íródott, s maga is krónikának tartotta trilógiáját. S nem vigasztalta, hogy a paraszti élet enciklopédiáját írta meg. A hatvanas években meg már kevesebb szépprózát írt, mint tanulmányt, publicisztikát, önéletrajzi töredéket vagy naplójegyzetet. De most eszmélt rá, hogy elbeszélést csak olyan anyagból alakíthat, amit önnön lelke nagyon kihordott. Ilyen kihordott anyaga volt A kelletlen leánynak meg a Csatlósnak. Ezekben az elbeszéléseiben az élmény maradék nélkül {389.} formává változott át. Most már tudta saját regényírói és elbeszélői természete titkát, de fizikumával nem bírta.

Annál többet foglalkoztatták az alakuló élet kérdései. Egyre többet fordított fogyó energiáiból önművelésre, és önművelését szenvedélyesen dokumentálta. Naplójegyzeteinek csak töredékeit jelentette meg, de hagyatékában legalább három kötetre való feljegyzés várakozik a kiadásra, s e jegyzeteket Kristó Nagy István rendezi sajtó alá. De négy kötetnyi publicisztikája napvilágot látott. Az Olvasónapló 1962-ben, az Évek során 1965-ben, a Jelenidő 1968-ban, a Történelmi jelenlét viszont már csak 1971-ben jutott el az olvasóhoz. A magyar őstörténettel és középkori emlékekkel foglalkozó esszéje 1968-ban látta meg a napvilágot, s a Szárszó is posztumusz munkája: Nádasdi Péter szerkesztette meg a töredékben maradt szellemi önéletrajzot, s adta közre 1971-ben. De a hatvanas évek közepére készült el önéletírásának 1944–1945-ről szóló szakasza is, Az ország útján.

Termékeny évtized tehát Veres Péter életének utolsó tíz éve, amely a hatvanas esztendőkre esik. Maga ugyan egy helyt azt írta, "keveset írok, keveset olvasok, sokat gondolkodom", de elősorolt munkái és olvasónaplói nem arról tanúskodnak, hogy keveset írt, olvasott volna. Biztos, hogy még többet gondolkozott. Olvasmányait folyton-folyvást reflektálta, mindig egybevetette azokat élettapasztalataival; értelme állandó éberségét tanúsítják naplójegyzetei, olvasónaplói. De ez az intellektuális elevenség, amely önnön személyiségének, önművelésének és társadalmi gondolkozásának folyamatos dokumentálását eredményezte, nem pusztán cikkek, tanulmányok halmaza, hanem egy eredeti gondolkodás alakulásaváltozása is.

A hatvanas években az önismeretnek, a szociológiai gondolkodásnak a korábbinál jóval magasabb szintjére jutott, s ez annak a következménye, hogy ekkor bontakoztak ki azok a társadalmi változások, amelyek a szocialista átalakulás következményeinek minősülnek. Annyira érzékeny volt erre Veres Péter, hogy az átalakította szociológiai gondolkodását is. Nem véletlen tehát, ha végül arra is vállalkozik – s ez a Szárszó szellemi fejlődéstörténete –, hogy szembesüljön hajdani magával. E szembesüléshez a kellő distanciát a hatvanas években szerzett társadalmi tapasztalat és annak földolgozása biztosította számára. Egyike volt az elsőknek, aki konstatálta, hogy egy statikus struktúra maradék nélkül átalakult, s megszületett a mobilis és nyitott magyar társadalom.

Már a hatvanas évek elején megállapítja a változás szociálpszichológiai következményeit. Emocionalizmus című tanulmánya ezekkel foglalkozik. A civilizációs haladással egybefüggő élményéhséggel, amelynek kielégítését számos civilizációs eszköz szolgálja, s mert jórészt a könnyebb ellenállás irányában, megszüli ez a folyamat a kulturális unalmat és csömört is. Azt is megállapítja, hogy az élményéhség a jelenségnek csak egyik részmozzanata, a másik a könnyen felejtés. Az új és újabb emóció feledteti a régit, s az emberek elszakadnak a múlttól, a felhalmozott értékektől. De ebben az erős tempóváltásban, amelynek lényege a gyorsuló mozgás, vajon műveltebbek, igényesebbek lesznek-e az emberek? A maguk kreálta viszonyok – a második természet – ölelésében nem vesztik-e el eredendő természeti kapcsolataikat? S ez az egész problémakör a nevelés, nevelődés {390.} gondolatkörét asszociálja Veres Péter gondolkodásában. A gyermek sorsa foglalkoztatja, vajon milyen lesz ez új ritmusban? Hasonlóképpen a nő változó életformája. Mit jelent ez az emocionalizmus – élményéhség és könnyen felejtés – például a divat és a kultúra szépségeszménye szempontjából? Vagy milyen hatással lesz az emocionalizmus a művészetre? S miképpen hat a szórakozásra?

Lényegében az Emocionalizmusban kifejtett gondolatait ismétli el a Jelenidő című kötet Gondviselő társadalom cím alá foglalt publicisztikai ciklusában, idevágó írásokat talált az olvasó már az 1965-ös megjelenésű Évek során című kötet végén, Közélet összefoglaló cím alatt. De legmódszeresebben – és már-már kiérlelten – a Történelmi jelenlét címadó ciklusa mutatja szociológiai gondolkodásának új alakulását, ott is kivált az Evidenciák című tanulmány. Miként az emocionalizmust előbb, most az evidencia kategóriát használja sajátos értelemben, de ezt az értelmet is megmagyarázza. Evidenciáknak nevezi azokat a kérdéseket vagy problémákat, amelyeket a társadalom oly sürgető érvénnyel és annyi nyilvánvalósággal vet fel – innen az "evidencia" szó használata! –, hogy a válasz és a megoldás már elhalaszthatatlan. Vagyis azt mondja, evidencia, s úgy érti, válaszra érett kérdés, megoldást már nem nélkülözhető probléma. Másként is megfogalmazza: az evidenciák valódi közügyek.

Egyáltalán nem biztos ugyan, hogy a kérdésekre jól válaszol, a problémákra vonatkozó megoldási javaslatai érvényesek, ám maguk a fölsorolt kérdések, problémák helyénvalók és ténylegesek. Kapillaritás címen a társadalom vertikális szelekciójával foglalkozik: "miként lehetne biztosítani nemcsak a jó iskolai szelekciót, hanem az emberek – minden ember – lehető szabad áramlását, az életszínvonaltól lehetőleg függetlenítve ... Evidens kérdés." Nyereség címen pedig arról elmélkedik, hogy mikor jutunk már a gazdasági ökonómia optimumához. Észreveszi a társadalom spontán strukturális átalakulását; számot vet a modern család válságával, az emberek közérzeti problémáival; azzal, hogy koherens világnézet csak erős közgondolkodási szinten alakulhat ki. Felemeli a szavát a tehetségért, s közben szóvá teszi a kontraszelekciót, s fél, hogy a lerontott hierarchia helyére új hierarchiát terem a rossz kiválasztási mechanizmus. Fölveti a kérdést, miképp akadálya a művelődésnek az anyagi gyarapodás előtérbe kerülése. Beszél az individuum szuverenitásának határairól, s ennek kapcsán az emberi közösség tenyészettörvényét is fölemlegeti, amelyről utóbb a Szárszóban beszél, s a maga szociológiáját át is kereszteli társadalmi élettannak. Már a "bőség gondjai"-ról is úgy szól, mint evidenciáról, és politikai kultúrát sürget, mintha azt akarná mondani, hogy eszméket is éppúgy termelni kell, mint anyagi javakat. Evidencia számára már a természet védelme is, mint ahogy akkor beszél a nemzeti és nemzetközi dialektikájáról, a patriotizmusról, amikor erről így nemigen szólnak. Az ifjúság, a jövő, az utódok foglalkoztatják, mikor az új költészetet, művészetet sürgeti, s ezen is túlmenően olyan szellemi távlatokat bontakoztató kultúrát kíván, amelyben alapvető "az emberi lélek szóhoz juttatása", vagyis a hit. Nemcsak tudni, hinni is kell, vallja, s ezzel nem valami transzcendenciára gondol, hanem az ember legmélyebb természetére. {391.} Új szociológiai szemlélete tanulsága szerint jórészt kinőtte régi messianisztikus-utópikus szociológiai elképzeléseit, de még mindig nem tud reménykedni másban, mint a nevelésben. Éppen azért, mert a társadalom kemény szükségszerűségei elrejtőznek az individuum elől, a társadalom gondviselővé lágyul, nagyobb szükség lesz a nevelésre. Szociológiája itt ismét az utópiába csúszik át, s olykor-olykor moralizál. Bár értelme nem nélkülözi az iróniát és öniróniát.

Népben, nemzetben gondolkodni, pontosabban népnemzetben gondolkodni, ez etikájának imperatívusza. Abból indul ki, hogy a szocializmus a népet valóban nemzetté tette. Ezért is használja a nemzet szót a hatvanas években már szabad lélekkel. Mert a felszabadulás előtt a nép nem volt – nem lehetett – nemzet. Hogy maga is egy nyelvi-kulturális-történelmi közösségbe tartozik, arról már gyerekkorában volt – akkor még naiv-romantikus – élménye. Aztán sokáig nem foglalkoztatta ez a kérdés. Ha közösségről volt szó, osztály- vagy munkaközösségbe tartozónak tudta magát, de semmiképpen nem volt tartalmas számára a nemzet mint közösség. Sokkszerűen élte át azonban a nemzethez való tartozást a harmincas évek elején. A Számadásban is megemlékezik róla, a Történelmi jelenlét Evidenciák című tanulmányában ismét fölidézi, hogyan "bőgte el magát", mikor a csendőr törzsőrmester egy cikkért vallatta. ,.Mert hogyan is magyarázhatnám meg ennek az emberbaromnak, hogy mi az író, mi az irodalom és miért muszáj nekem írni ... Ez volt a sokk, nem felejtem el, amíg élek."

Fajtája jelentette számára először a nemzetet. Egykori messianisztikus-utópikus szociológiai gondolkodása jegyében az a paraszti réteg, amelyhez magát tartozni tudta, a szegényparasztság, a földmunkásság tiszántúli rideg közössége. Egy időben ezt tartotta kizárólagosan jellegzetes magyarságnak is, mert ez a réteg a történelem alatt élt, s a történeti századok során mit se változott. Úgy vélte, olyan ez a réteg, mint az a szarvasmarhafajta, amit őriz, a ridegmarha, s e fogalom analógiájára alkotta meg nevét is, mondván ridegparasztnak.

Nem is igen foglalkoztatták a történelmi évszázadok. Az őstörténet érdekelte, de csak annyira, hogy kiolvashatott belőle valamit fajtája jelen életéből. Mert ez a jelen az őstörténeti viszonyokat tartotta elevenen. A kalászgyűjtő szegényasszonyok a gyűjtögető, a pásztorok a nomád életformát juttatták eszébe. A paraszti történetlátás különben is csak az élők emlékezete szerint volt realitás. Csak addig nyúlt vissza ez az emlékezet, ameddig a fejfák bírták az időt a temetőkben. Apáról fiúra szállt emlékek szerint a parasztok története mit se változott ősidők óta, s ezt Veres Péter elfogadta. Amire a parasztok – Veres Péter parasztjai – emlékeztek, az a földért való pör volt. Vagyis ahogy az kezdődött. Az uraság elvette a parasztok közföldjeit, s ezek hiába pöröltek vele, a pört újra meg újra elvesztették. Hogy ez a pör a múlt század derekán kezdődött valójában? A parasztoknak örökkévalóság. Ezeréves határpör. S ennyi volt Veres Péter számára is a történelem sokáig.

Utóbb azonban – s éppen a hatvanas években – egyre több érdeklődéssel fordult a történelemhez. Inkább azonban általánosságban érdekelték őt a historikus dolgok. Kifinomult szociológiai szemlélete diktandójára fedezte föl maga, hogy a história voltaképpen a múlt szociológiája. E fölismerése evidencia-értékű volt, s ilyenformán kivált azokat a történeti munkákat kedvelte és olvasta {392.} lelkesen, amelyek a régiségből az élet köznapjainak töredékeit is képesek voltak fölidézni. Kialakult a másik történetszemléleti evidenciája: a valódi történelmet a szépirodalmi alkotások őrizték meg. A történelemről szólva megkülönböztetett tény- és életigazságokat. A történetírók tényigazságait is kezdte már megbecsülni a hatvanas években, de igazán méltányolni csak a klasszikus irodalmi művek életigazságait tudta. Mi több, a történeti munkákat is úgy olvasta, hogy igazán élvezni bennük csak az életigazságokat volt képes. Ilyen alapon aztán maga is történeti mű írásába kezdett.

Elővette a magyar őstörténet forrásait, majd a középkori történeti forrásokat, s azt indult kutatni, vajon a följegyzett tények közül melyek azok, amelyek hitele kétségtelen, mert életigazságnak minősíthető. Sajátos történetfilozófiai álláspont volt ez, de semmiképpen nem érdektelen. 1968-ban jelent meg a karcsú kötet, a Bölcs és balgatag őseink. Ajánlásában meg is magyarázza munkája célját. "Most itt vagyunk a szocialista forradalom kellős közepében, egy új társadalmi rend megteremtésének soha nem tapasztalt gondjai között, az egész nemzetért való felelősséggel a vállainkon, és fel kell tenni önmagunknak a kérdést: vajon hát a szocializmusban igazán újjá tud-e születni, magaértő, világértő és történelemértő közösséggé tud-e válni-nőni a magyar nép, mint ahogy mindig hittük és hirdettük? Most már nem olyan szűken vett vérségi közösséggé, mint az őscsalád, a nemzetség, és még a törzs is volt, hanem olyanná, amelyet már nemcsak az "egy fészekalja melege" – íze, bűze – tart össze, hanem a jóban-rosszban együtt eltöltött ezer vagy kétezer esztendő léthossza is. Lélek és gondolat, ízlés, magatartás, természetünkké vált becsületnormák, szokások, hagyományok közös rendje."

Kiérlelt szociológiai gondolkodásának gyökerén régen is ott volt, utóbb is lényeges volt a "tenyészet törvénye". Erről leginkább világosan a Szárszóban írt, de sokszor emlegette. Azt jelenti ez, hogy az ember éppúgy társas faj, mint annyi állatfaj is. Az emberek már akkor is kollektívumot képeznek, amikor még azt sem tudják, hogy mi a közösség, hiszen fogalmuk sincs az individualitásról. Nem is közösség ez még, hanem tenyészet, falka. Törvényeit el lehet felejteni, de melegére, biztonságára emlékezik az idegrendszer. S vannak olyan anakronisztikus társadalmi viszonyok, nyomorúságok, amikor a tenyészet ősi törvényei elevenek, "társadalmi törvényekké válnak". Ilyen viszonyok jellemezték a gyepsori világot. Ebben a végleges nyomorúságban a fönnmaradást biztosította, hogy a társadalmi szükségen átütött a tenyészeti törvény. A gyepsori világon "valósággal a madarak és a családos állatok szorgosság és gondosság törvényei uralkodtak".

Hogy Veres Péternek ilyen tapasztalatai voltak, ezért volt olyan bátor képet alkotni az őstörténet világáról is, következésképpen azt is magabiztosan képzelte el, mik a nemzeti lét közösségének genetikus föltételei. Az ő nemzetkoncepciójának a lényege az, hogy a magyar nemzet voltaképpen most születik meg. "A nagy próbatétel most következik. Ha az osztályokra szakadozás lehetetlenné tette is egyezer év alatt, vajon az osztály nélküli, közvagyonú társadalomban megszülethetik-e végre a magyar nemzet mint igazi magasabb rendű emberi közösség? Olyan, amilyen még sose volt a világon, soha, sehol, mert nem is lehetett." Ennek a nemzetnek a genezisét azonban megelőzi az ősi tenyészeti rend, amelyről azért tud {393.} Veres Péter képet alkotni, mert eleven nyomokban maga átélte, mivel onnan jön, ahol a történelem alatt élt a közösség még e század harmincas-negyvenes éveiben is. És ezen a ponton is nyilvánvaló előtte, hogy tenyészeti és társadalmi rend, társadalom és történelem valami hatalmas egység, aminek – mint már említettük – társadalmi élettan a neve a Veres Péter-i diszciplínában.

Így veszi elő aztán a történeti forrásokat, s olvassa például a szentgalleni történetet. Benne kivált a "gügye Heribald barát" esete ragadja meg figyelmét. Hogy Heribald nem akar futni a magyarok elől, "mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt". "Igen – kommentálja az idézetet Veres Péter –, ez szegényember-logika, cseléd-logika. Amikor mint fogoly Romániában, Calarasiban cselédként szolgáltam, ott is azt mondta a kondás (az is kicsit félkegyelmű forma volt), amikor a malacok után kellett volna sietnie, mert szétszaladtak a tarlón és betörtek a kukoricásba, hogy ő bizony nem szalad, mert a bojár még nem adta ki az új bocskorát, a torsok meg nagyon szúrnak."

De ennél "összetettebb kérdés" is fölvetődik. A vándorló magyarokra nézve merül föl benne, vajon miért nem mentek tovább? A történelemben ugyan nincsen "mi lett volna, ha?", ő azonban a pásztor-logikára gondol, s úgy véli, hogy eleink fölismerhették azt is, ezen a tájon már nem pusztul el a marha se télen, se nagy szárazságok idején. A természeti ember tapasztalata kér szót a történelmet megítélni, s ez Veres Péter kibontakozó történeti gondolkozásának nyitja.

Szociológiai gondolkodásában is föl lehet fedezni hasonló kettősséget. Ott sem felejti az emberi természetet, holott jól tudja, mennyire a szükség, a munkamegosztás határozza meg a társadalmi viszonyokat. A szociológiát ő mindig szociálpszichológiával társítva használja, s ehhez kapcsolódik – már a hatvanas években – elmélyülő történelem iránti vonzalma, s oly ismeretrendszert épít így ki magának, amelynek három jellegzetes mozzanata van, a szükség, vagyis a tényeken nyugvó szociologikum, az ember eredendő természete, a tenyészettörvény, amely a szociologikum mellé a szociálpszichikus mozzanatot is kiemeli, s végül az időbeliség, a történetiség mozzanata, s e három mozzanatból épül Veres Péter sajátos rendszere, s nevezi azt maga a társadalom élettanának. E rendszervezésnek kialakult módszere az úgynevezett sorrendiség és a dialektika.

Ez a rendszer és a belőle következő gondolkodásmód meglepően újszerű, hiszen rendszer elvű és funkcionális. Veres Péter a nagy autodidakták módjára nem tanulta, hanem maga alkotta. Ha módszerét tekintjük, s tehetjük ezt a fent említett három mozzanat bármelyike szempontjából, akkor azt látjuk, hogy a "sorrendiség" elve az első, amit alkalmaz a vizsgált anyagra; a sorrendiség a "problémák" érettség szerinti rangsorolása. A problémák közt van nyilvánvaló, vagyis "evidens"; ennek puszta megfogalmazása már megoldás. De egy probléma megoldása átrendezi az egész problematikát. Új sorrend következik, s így tovább. Azt jelenti ez, hogy a sorban megoldandó kérdések rendszert visznek az anyagba; az evidenciák föltételezik a koherenciát.

Ez a szemléleti rend gondolkodása hatvanas évekbeli mélyreható változásának bizonyítéka. A szegényparasztság írójából – ahogy maga fogalmazta – a "nép-nemzet" írójává lett. Tárgya ugyan alig változott, de gondolkodásának módja {394.} annyira, hogy igazi rendszerességről beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy szintézis bontakozik ki kései tanulmányaiban. E szintézis nagy vívmánya Veres Péternek. A népben-nemzetben, társadalomban való gondolkozás szerves kialakulása ez. Mindig is képes volt az embert úgy megragadni, mint a természetinek és a társadalminak dialektikus egységét, de korábban a természeti mozzanatot különvalóság szerint érzékelte a szociologikumban. E különvalóságban vélte a "jelleget" valaha, s ez szemléletében a kizáró mozzanat volt. A hatvanas években szó sincs már erről a kizáró vonatkozásról, a karakterisztikus a mozgás elemeként van jelen szemléletében. A "jellegzetes" különösként mutatkozik, s a rendszer természetes mozzanata. A "jelleg" hajdan a kizáró nemzeteszme volt, a különösben a patriotizmus nyilvánul meg. Akár az egyén, akár a közösség kerül szóba, mindig a sorrend számít, majd pedig annak eldöntése, hogy a nyilvánvalók sorrendje milyen koherenciát diktál. A munkamegosztás felől a tényigazságok rajzolódnak ki e rendszeriségben, az eredendő kollektivitás felől pedig az úgynevezett "lélekigazságok". A jelenben – vagyis a szociológiában – a munkamegosztás tényei a szükségszerűt hangsúlyozzák, az eredendő kollektivitás – az ember társas faj! – viszont a lehetőt is bevonja a determinációba; a kollektív emberi mentalitás a determináltnak és az indetermináltnak az együttese. Ezért jut szóhoz Veres Péter társadalom-élettanában – szociológiai, történeti gondolkodásában – a poétikusság eszméje is. Az ember a valót nemcsak visszatükrözi, hanem alakítja is, vallja a hatvanas években Veres Péter publicisztikájának szelleme.

Karcsú elbeszéléseket és bőséges publicisztikát írt tehát a hatvanas években, ám visszatért önéletrajzához is, némely elbeszélésének ez lett a forrása, kivált az Őszi változatok darabjainak. Megírván Az ország útjánt, arra is ráeszmélt, hogy mindent életrajzából mégse tud majd megírni, de fontosnak tartotta politikai pályaképe vázlatát elbeszélni. (Hogyan lettem miniszter?Hogyan mondtam le?). Megpróbálja a régi Számadás egyik-másik hiányát is pótolni, ezért írta meg a Mostohaapát, s talán azért is, mert élete alkonyán nagyon foglalkoztatta a család, amint erre elbeszélésciklusa, A pátriárka utal. A társadalom mikroszociológiai egységében keres választ arra, vajon az elidegenülés modern jelensége miként hat a családra, meg akarja fejteni a család válságának bokros okát. Fölfedezi a szeretet hiányát a mai családban, a tenyészeti meleg kihűlését, és azt, hogy épp a gyermek szenvedi meg ezt az állapotot.

1967-ben még egyszer tartósabban időzik szülőfalujában. Azt kutatja, hogyan él a falu népe, s keresi az ötvenes évek nyomát a jelen időben. Önéletrajzát kiegészíti ilyképpen az átállás falujának képével, azt írja meg, amit már személyesen nem tapasztalhatott, de a falu emlékezetéből könnyedén rekonstruálja azt, ami történt. Rövid szociográfiába foglalja tapasztalatait, következtetéseit, és Szülőhazám, "Hortobágy mellyéke" címen a Kortársban közli munkáját először, majd kötetbe illeszti, s régi írásaiból szedett válogatással megbővítve adja közre ismét.

Talán ez a kései szociográfia, ez a nehéz éveket idéző, magamagát erkölcsi önvizsgálatra kényszerítő írás ösztönzi arra is, hogy "szellemi önéletrajzát" megírja. Ezt már nem fejezhette be. A posztumusz munka zárófejezetét csak jegyzetekből állíthatta össze Nádasdi Péter. A karcsú könyv – a Szárszó{395.} voltaképpen a népi mozgalom sajátos nézőpontból való elbeszélése. A mozgalom az a közeg, amelyben Veres Péter gondolkodása kibontakozhatott, amelyben írósága megmutatkozhatott. A mozgalom a szárszói konferenciában – 1943-ban – ért beteljesüléséhez. Szárszó, vagyis ami a konferencián megnyilvánult, a népi mozgalom szellemi beteljesülése, és fordulat is egyben. A mozgalom itt is ér véget, ezért akik Szárszón felszólaltak, voltaképpen erkölcsi megméretésnek vetették alá magukat. Jobbára visszanézés, mert akik Szárszón megszólaltak, tudván tudták, hogy a történelem irányát nem ők határozzák meg, s maguk is annak szolgálatába kell hogy álljanak, vagy ez irány által úgy méretnek meg, hogy nem lesz szükség szolgálatukra.

Nem keresi Szárszó mentségét, de magát a népi mozgalmat saját mivoltából kívánja értelmezni, s ezt az értelmezést bocsátaná történelmi megítélésre. A mozgalom benső analízisét az ösztönzi, hogy mindenekelőtt önnön szellemi fejlődésrajzát írja. Hogyan lett szektás-messianisztikus, szociáldemokrata földmunkásból részben olyan közíró, aki a harmincas években a "sorslírával telített" publicisztikus írásokat írta, részben pedig az a szépíró, aki eredendően szeretett volna lenni, de a sors az elbeszélő tollát újra és újra kiütötte a kezéből. Vagyis miért akart mindenáron politikus lenni az a férfi, aki már tizenkét esztendős korában az írói pálya után áhítozott. S egyáltalán, ki volt Veres Péter?

Kivált élete végén sokszor megkérdezte, mert úgy ítélte meg élete sorát, hogy elkallódott benne a magyarságnak valakije. Jelenség lett volna inkább, mint határozott megvalósulása egy kivételes tehetségnek? Egy anekdota szerint Szabó Pál azt mondta volna róla, mikor egy pénzdarab földobásával valamiért sorsot húztak: Te vagy, Péter, a fej, én meg az írás. Illyés Gyula pedig így kezdte koporsója fölött a beszédet: "Lángelmét temetünk."