Darvas József (1912–1973)

Darvas József pályáját a harmincas évek elején kezdte, olyan társadalmi érdeklődésű ifjúként, aki a tanítóképzőből Móricz Zsigmondnak írott levelében ezeket a jellemző sorokat küldte: "Kérem, hogy tekintse ezt a levelet a teremteni akaró ifjúság jelentkezésének egy emberibb magyar és magyarabban emberi jövőért, hogy ne maradjon örök frázis a fiatalság teremtő vágya!" Ez a teremtő vágy, amely a tizenkilenc éves ifjúban lobogott, haláláig legfőbb életelve maradt. Származása, indulása, "a legnagyobb magyar faluban", Orosházán átélt élmények, a paraszti élettel való szoros kapcsolata, olvasmányai, irodalmi eszményei, a harmincas évek aktívan megélt valósága egyaránt arra késztették, hogy értelmiségi pályára lépve, írásaival alakítsa a hazai társadalmi életet, s azt az utat kövesse, amelyet Ady Endre, Móricz Zsigmond, a szocialista eszméket valló haladó gondolkodók, valamint a népi írók jelöltek ki a "teremteni akaró ifjúság"-nak.

A társadalmi feladatokat, érdekvédelmet szolgáló irodalmat, a közéleti felelősséggel teljes alkotást vállalta, híven az illyési, elkötelezett irodalom eszméjéhez. Az írást a cselekvés, a politikai felvilágosítás, a felrázás eszközének tekintette eszmélésétől korai haláláig. 1973-ban Bertha Bulcsunak adott interjújában így jellemezte a világ eseményeit befolyásolni tudó írás értelmét: "A korban való jelenlét párosult azzal a hittel, reménységgel, hogy az itt és most az íráson keresztül is úgy érvényesülhet, hogy közvetlen hatást érhet el az ember ... Ha igaz, hogy a valóság felfedezése az irodalomnak a legfontosabb hatóereje, akkor ez soha nem lehet öncélú. Ebben benne van a változtatás indítéka is."

Korai verseitől utolsó cikkeiig, felszólalásáig minden művében ott munkál ennek a vallomásnak a hitele, fedezete. Indulását, íróvá válását sok interjúban, {443.} emlékezésben felidézte, sokan elemezték pályájának állomásait. Az egyik legtömörebb összefoglalásból olvassuk újra az író szavait: "Az 1931–1932-es esztendők elhatározó jelentőségűek voltak az életemben. Ekkor ismerkedtem meg a marxizmussal. Az út Adyn, Szabó Dezsőn, Móricz Zsigmondon keresztül vezetett. Ebben az időben kezdtem el írni verseket. Szabadverseket. Mert hamarosan Kassákot is megismertem és a fiatal József Attilát, meg az ifjú Illyést, a "Sarjúrendek" költőjét. Mire 1932 nyarán elvégeztem a tanítóképzőt, már marxistának, szocialistának vallottam magam ... azzal az elhatározással indultam el Budapestre, hogy író leszek, szocialista író ..."

Íróvá is, a parasztság írójává is a marxizmussal való találkozása tette – hangoztatta. Termékeny szerző lett: harminchárom éves koráig, a felszabadulásig már szinte minden jelentős művét megírta. Életismeretét, élményanyagát a faluról, a kortárs paraszti élet nyomorúságairól szóló regényeiben formálta művészi alkotássá: Fekete kenyér (1934), Vízkereszttől Szilveszterig (1934), Állomás (1935), Falak mögött (1937), Máról holnapra (1938) című társadalmi regényein és az önéletrajzi ihletésű Elindult szeptemberben (1940) című regényén kívül két történelmi regényt írt: A törökverő (1938) és a Harangos kút (1942) címűeket. Elkészítette a népi valóságfeltáró irodalom két híres, klasszikussá vált művét is: A legnagyobb magyar falu (1937) és az Egy parasztcsalád története (1939) című szociográfiákat, a népi mozgalom sodrában született legjobb művek méltó társait, valamint a Szakadék című drámát. 1936 és 1944 között emellett rendszeres és gazdag publicisztikai munkásságra is futotta erejéből: napilapokban, folyóiratokban közölt riportjait, tanulmányait, cikkeit, útirajzait, irodalompolitikai írásait csak évtizedek múlva gyűjtötte kötetekbe. Négy terjedelmes könyv lett belőlük: az Országúton, városon (1960), a Végig a magyar Szaharán (1961), az Az író vizsgája (1968), a Gyűjtőlencse (1968), valamennyi a tenni akarás, a szenvedélyes állásfoglalás, a hiteles tudósítás, a közösségvállalásra mozgósító hit maradandó dokumentuma. Az írások a magyar publicisztika, újságírás történetében rangos helyet töltenek be sajátos stílusuk, következetes állásfoglalásuk, a lírai és kritikai elemek mesteri ötvözése révén. A két világháború közötti Magyarország megismeréséhez a szociográfiai irodalom mellett ezek az írások is hozzásegítenek.

Valamennyi műve igen kis példányszámban jelent meg, ezért csak az olvasóközönség szűk rétegéhez jutott el. A kortárs szellemi élet azonban elismeréssel fogadta az új író alkotásait, többek között Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Méliusz József, Németh László méltatták. Diószegi András több tanulmányban is feldolgozta Darvas József írói munkásságát: hosszan foglalkozik a ritka epikus tehetséget méltató fogadtatással, bár kritikusan állapítja meg azt is, hogy számos újításának, pszichológiai kultúrájának teljes felismerésére igazán csak a későbbi évtizedekben került sor. Ugyanígy csupán évtizedek múlva kezdték kritikusai és írótársai kellő súllyal értékelni a konvencionális, mindennapi életanyag rendkívül eredeti megformálását, s méltatták egyik legjellegzetesebb erényét: a tömeglélektan ismeretét, a közösség ábrázolásának kivételes képességét. Diószegi szavaival: "Darvas is eposzt ír, babonát, legendát és realitást ötvöz eggyé, s úgy mozdít meg regényeiben történelmi dinamizmussal feltörő tömegindulatokat ... a magyar {444.} irodalomban mindeddig ismeretlen regénytípus alakul itt: a szocialista eszme ihlette realista népregény."

Szociográfiái és publicisztikája révén kapcsoljuk össze nevét a népi írók mozgalmával, a falukutató irodalommal, de jól tudjuk, hogy ez a közösségvállalás nem volt mindig egyértelmű Darvas Józsefnél. Sokszor polemizált, olykor keményen megbírálta a népi írók munkásságát, állásfoglalásait, politikai tevékenységét. E bonyolult viszony teljes körű feldolgozása, sokoldalú megvilágítása még adóssága a jelenkori irodalomtörténetnek. A népi mozgalom történetének, valamennyi áramlatának, művének, folyóiratának, utóéletének feltárása sem fejeződött még be, bár az utóbbi évtizedben örvendetes módon megszaporodtak az ezzel a témakörrel foglalkozó könyvek, tanulmányok, dokumentumközlések. Abban, hogy ezt a mozgalmat a két világháború közötti magyar élet egyik legizgalmasabb, legjelentősebb, ellentmondásosságában is rendkívül nagy hatású, progresszív törekvésként értékelhetjük, nagy része volt Darvas Józsefnek, aki 1945 után az elsők között állt ki e mozgalom reális megítélése érdekében.

A nagy történelmi sorsfordulón, 1945 elején írta meg a Város az ingoványon című könyvét, amely több műfaj jegyeit ötvözi: tárgyilagos visszapillantás a főváros történetére, az ostrom alatt átélt szenvedések rögzítése, vádirat és program, leszámolás és újrakezdés, riportszerű beszámoló és a súlyos történelmi pillanat állóképszerű bemutatása. Napló? Felelősségre vonás? Szubjektív történelmi esszé? Mindez együtt. Szabó B. István – aki felmérte Darvas 1945 utáni munkásságát – jelképes műnek tartja: az 1945-ös könyvnapra megjelent könyvet "a felszabadult magyar irodalom legelső mozdulata"-ként értékeli. Csak egyetlen bekezdést idézzünk a könyvből, s már ebből is ízelítőt kapunk hangulatából, szenvedélyességéből, szándékából: "Így szüli a múlt a jelent, a jelen a jövőt, így kapcsolódnak egymásba a történelmi bűnök láncszemei, s így van az, hogyha az ember 1945. január 25-én alkonyatkor megáll egy égő város közepén, és dühtől és borzalomtól elfulladt hangon üvölt bosszúért, huszonöt, harminc vagy ötven éve halottak is megremeghetnének tőle a föld alatt. Mert ők is felelősek!"

Az ostrom napjaiban átélt időket megörökítő művek: Szép Ernő, Nagy Lajos és mások munkái mellett Darvas József könyve is drámai dokumentum.

1945-ben Darvas Józsefnek is és egész nemzedékének megadatott az a ritka történelmi alkalom, hogy az írói programot a közvetlen cselekvés eszközeivel segítse valóra válni. Hosszú időre politikusként – építésügyi, közoktatásügyi, majd népművelési miniszterként, országgyűlési képviselőként – vállalta az új társadalom építésének gondjaiban való felelős részvételt, a változtatásban való aktív közreműködést. 1945-ös cikkében írótársaihoz fordul e szavakkal: "Hogy az eljövendő hónapok, esztendők még rengeteg kínnal, bajjal, szenvedéssel, sokszor reménytelennek látszó küszködéssel ígérkeznek, hogy amilyen szépnek hiszik milliók a születendő új hazát, oly fájdalmas és nehéz a vajúdás. Hogy a bajoskodó, szürke hétköznapok lehúzó szürkeségében milyen erőt adó tudna lenni a ti szavatok, milyen biztató fényt deríthetne a szépség és igazság villanása!" Az elkövetkezett évtizedben nem tudta megvalósítani a "szépség és igazság" művészi felmutatását, írói alkotásokra sem ideje, sem energiája nem maradt. 1951–1953 {445.} között a szellemi élet irányításában az Írószövetség elnökeként vállalt szerepet, s ebben az időben határozott konfliktusba került nála az irodalompolitikusi lét és az íróság. Publicisztikát, riportokat, vezércikkeket, beszédeket bőven írt, hozzászólásai, felszólalásai legtöbbször rendkívül károsan befolyásolták az irodalmi életet, 1956-ban kötetbe is gyűjtötte ezeket Új népért, új kultúráért címen. A kötetből kirajzolódó irodalompolitikust – aki addig a valóság, a tisztánlátás, az elvi elkötelezettség harcosa volt – nehezen értheti meg az utókor, csak a ma "ötvenes évekként" emlegetett korszak nyitott kérdéseivel, problémáival együtt vizsgálható és értelmezhető. A politika úttévesztései, torzulásai, ellentmondásai, kudarcai, bűnei, taktikai meggondolásaiból adódó elvtelenségei Darvas József tevékenységére is nagy hatást gyakoroltak. A Király István által "despotikus centralizmus"-nak nevezett időszakban, a funkcionáriusi létben maga is túlbuzgó végrehajtójává lett a sok rossz elvárásnak, követelménynek, Révai József ellentmondásos kultúrpolitikájának. Most azonban nem az irodalompolitikus Darvasról kell beszélnünk, bár munkásságának ilyen szempontú vizsgálata is rendkívül érdekes lenne. Az író ugyanis önkritikusan szembe tudott nézni később a maga múltjával, s kegyetlen realizmussal mutatta fel a tanulságokat. 1959-től 1973-ig, haláláig tartó írószövetségi elnöki posztján lehetősége nyílt az újrakezdésre, az elkövetett hibák javítására, az érvényesebb irodalmi élet megteremtésében való aktív közreműködésre, a pályája elején vállalt írói program kiteljesítésére.

A XX. kongresszus, majd 1956 kataklizmája után Darvas József vállalta a felelős írói számvetést. Közéleti tevékenysége megújult, országjárásairól új hangú riportokban számolt be – köztük az egyik legszebb és legjelentősebb írása a Tiszántúli utazás 1957 tavaszán (1957) –, 1960-ban pedig Az író és a kor című rövid, előszónak szánt írásában fogalmazta meg saját szándékait, írói programját, s a fiatal írók számára adott követendő tanácsot, hitvallást: "a valóság megismerésének szüntelen és forró szenvedélye nélkül sose lehetett és ma különösen nem lehet íróvá senki ..." Reális nemzeti önismeret kialakítására szólító írásai, szenvedélyes hangú vitacikkei, a harcostársak, elődök emlékét őrző tanulmányai elintézetlen nemzeti, szociális és irodalmi problémákra kerestek választ. A nacionalizmus és a nemzeti nihilizmus ellen egyszerre küzdött, s erre biztatta, ebben segítette fiatal írótársait is. Foglalkoztatta az "útbaigazító" író és a művészíró kettőssége, a hatalomban való részvétel kérdése, a történelmi hibák, mulasztások bevallása és az ellenük folytatandó harc, a jóvátétel lehetősége. A politikai, irodalompolitikai, szerkesztői tevékenység mellett egyre többször akart – ahogyan ő mondta – "újra író" lenni. Sokféle témája közül a népből jött értelmiségi vezető sorsa továbbra is élénken foglalkoztatta. Erről szólt Elindult szeptemberben (1940) című regénye; ez a központi problémája a könyv formában csak 1970-ben megjelent, 1935-ben írott Állomásnak, s a befejezetlen Októberi köd című regénynek, amelyet szintén csak évtizedekkel a kézirat megkezdése után adott ki (1970) – csonkán. Előbb drámákban kereste a feleletet az 1956-hoz vezető utat választó értelmiség által felvetett kérdésekre, majd nagyszabású regényében, a Részeg esőben (1963).

Darvas József érdekes írói vonása, hogy az őt legjobban foglalkoztató kérdésekre több műben is visszatér, újra szembesül a két világháború között leírtakkal. Vállalja {446.} egy újabb orosházi utazás, felmérés feladatát, megírását (Orosházi változások, 1965; Orosháza – ma), s a történelem általa már egyszer regényben megidézett alakjáról, Hunyadiról drámát is ír. A szociográfia pedig nemcsak a két világháború között volt egyik nagy vállalása, hanem olyannyira szívügye maradt, hogy 1968-ban a Magyarország felfedezése című könyvsorozat egyik életre hívója, szerkesztője, inspirátora lett. S hozzákezdett egy könyvhöz, amelyet Veres Péter és más írótársai sürgettek, s amely irodalomtörténetünknek is nagy nyeresége lehetett volna: a sajátosan magyar műfajról, az írói szociográfiáról akart A régi "Magyarország felfedezésé"-től az újig címmel tudományos jellegű, ám személyes jelenlétéből eredő többlettel gazdagított monográfiát írni. A könyvnek csak vázlata készült el, s folyóiratbeli 1970-es közlése után jóval később, az író halála után a Rádics József által gondozott gyűjteményben (A léleknek kenyere, 1982) jelent meg. Hivatali, írószövetségi munkája utáni "nyugdíjas" éveiben sok-sok tervet szeretett volna valóra váltani, de ebben megakadályozta korai, alkotóereje teljében bekövetkezett halála.

Bár 1945 után nem sorjáztak úgy szépirodalmi művei, mint a háború előtt, a szélesebb olvasóközönséghez ebben a korszakban kerültek el könyvei: több kiadásban, nagy példányszámban jelentek meg, s így a meglepetés erejével hatottak. 1966-tól megindult életműkiadása is a Szépirodalmi Kiadónál, munkáit kilenc vaskos kötetben rendezte el az író elő- vagy utószavak kíséretében. Az irodalom valóságalakító erejében, funkciójában való rendületlen hit vezette arra az elhatározásra is, hogy az Írószövetség indítsa meg az Olvasó Népért Mozgalmat. A mozgalom eredményeit négyévi tevékenység után, 1973-ban összegezte, ebből az írásból való ez a fontos gondolata: "Az irodalomban az írás, a mű a legfontosabb. De igazi mű csak akkor születhet, ha mögötte ott van a néppel való együttérzés szelleme, ha az írók modern és korszerű értelemben folytatják a magyar irodalomban a népi-nemzeti sorsproblémákhoz való közeledést."

Az 1945 utáni pályaszakasz legjelentősebb művében, a Részeg esőben kritikusai, olvasói már 1963-ban, megjelenésekor is érzékelték az újszerűséget, a közelmúlt történelmével való számvetés súlyosságát, mélységét. Történelmi önvizsgálatként, kérdező, oknyomozó irodalomként, az egyéni felelősség és a hatalom kérdéseit őszintén feltáró, korszerű regényként értékelték. Bátran és sokoldalúan tette fel a kérdést: hol rontottuk el közelmúltunk történelmét? Miért nem éltünk jobban a lehetőségekkel? Miért voltak a zsákutcák, a korszakos tévedések? Mennyiben felel erkölcsileg ezért az egyes ember, a felelős vezető, a közösségért feladatokat vállaló társadalmi lény? Hogyan őrizheti meg a hatalom részeseként önmaga egyéniségét az ember? Miképp szállhat szembe a hatalommal, ha annak torzulásait észreveszi? Milyen egy átmeneti kor valósága? Hogyan zajlanak benne a történelmi, társadalmi-egyéni változások?

Mindezekre a kérdésekre egy feszes cselekményű, a modern próza technikai eljárásait is alkalmazó regényben próbált választ adni. A cselekmény két értelmiségi pályán élő barát – Balla Géza festő és Szóláth Béla filmrendező – életútját villantja fel kora ifjúságuktól a két világháború közötti, majd az 1945 utáni mozgalmakon, politikai cselekményeken át egyikük öngyilkosságáig. A festő sírja {447.} mellett és a temetés utáni napon idézi fel életük mozzanatait Szóláth Béla, nem kronológiai sorrendben, hanem ahogyan a zaklatott lélekben előtolulnak a képek, események, beszélgetések, a történelmi-politikai változásokhoz kötődő egyéni sorsfordulók. Mindketten életüket tették egy eszmére, a szocializmus gyors megvalósítására, a párt ideológiáját, vezető szerepét szinte kritikátlanul elfogadva, őszinte hittel és bizalommal. Ez a hit és bizalom rendül meg Balla Gézában, s enélkül nem kíván tovább élni. Barátjának azonban szembe kell néznie azzal, hogyan juthatott idáig egy gondolkodó ember, egy alkotó művész. Zsúfolt a cselekmény, mozgalmas évtizedek bontakoznak ki a filmszerűen vágott rövid epizódokból: jellegzetes figurák, nehéz életű családtagok, pályatársak hétköznapjai elevenednek meg, kitűnően érzékeltetve az 1945-ös korfordulót, a téeszesítés nehézségeit, a művészvilág feszült atmoszféráját. A regény plasztikusan jeleníti meg a folyton váltakozó helyszíneket: a zsoltárt éneklő tömeg által körülvett sírt, a temetőt, a miniszterhelyettes lakását, a barátságtalan eszpresszót, a falusi ház tisztaszobáját, a menekültekkel telt országutat. A sok mozaikból széles tabló áll össze: a magyar valóság két évtizedének felzaklató képe. Tizenhat évvel a mű megjelenése után, 1979 nyarán egy rádióbeszélgetésben így vallott róla Szabolcsi Miklós: "Számomra egyénileg nagy élmény volt Darvas Részeg esője, mert Darvas könyvében mindazoknak az útját láttam – kérdező-vallató módon – visszaadva, akik részt vettek 1943-ban az antifasiszta ellenállásban vagy a mozgalomban, akik részt vettek 1945-ben teljes hittel a szocializmus építésében, akik részt vettek a fordulat éve politikai végrehajtásában, és akik válságba kerültek '53-ban és még mélyebb válságba '56-ban.

Darvas mindvégig funkcionárius volt ezekben az időkben, tehát egyszerre résztvevő, egyszerre irányító és egyszerre irányított, egyszerre felelős és egyszerre kérdező. Az egész vezetőgárda – és itt az író is vezetőnek számít – saját lelkiismeret-vizsgálatát kezdte meg, egy reálisabb történelmi kép kialakítása érdekében. Darvas József sose fejezte be a Részeg esőt, és talán azért nem, mert bizonyos kérdésekre önmagának sem tudott válaszolni, de mégis elkezdte föltenni a kérdéseket, elkezdte vallatni önmagát és a történelmet ..."

A regény végén a filmrendező is elhatározza: átalakítja az életét, újra végiggondolja helyét a társadalomban. Bár a több kötetre tervezett ciklus abbamaradt, így sem érezzük torzónak ezt a művet. A benne alkalmazott új regénytechnika: az "ismétlés dramaturgiája"-ként jellemzett epikai eljárás, a drámaiság, az időkezelés újszerűsége is a művészi-politikai mondanivaló szolgálatában áll. Sánta Ferenc, Fejes Endre, Cseres Tibor és mások regényei mellett Darvas műve is fontos állomás prózánk megújulásában. Születésének 75. évfordulójára a regény ismét megjelent, méltatói – B. Nagy László, Diószegi András, Szabó B. István – a mű gazdag és új dimenziókat felvillantó elemzéseit adták.

A regényből átdolgozott dráma – az író szándéka ellenére – a mű gondolatait inkább gyengítette, mint erősítette; a valódi drámai konfliktusokat a regény ábrázolja mélyebben és művészibben.