Jankovich Ferenc (1907–1971)

Jankovich Ferenc első regényei kiváló prózaíró tehetséget sejtetnek: az a szerencsés konstelláció, amely líráját meghatározza (hogy egyszerre kapcsolódik a Nyugat, közelebbről a harmadik nemzedék törekvéseihez és a népi írók meg a Bartók–Kodály-féle zenei irányzat szelleméhez), regényírói indulásában is kedvezően érezteti hatását. Gyermekkorából nemcsak a "puszta", hanem egy városi szegénynegyed, egy "slum" aprólékos ismeretét is magával hozta. Az innen eredő, a népiek látásmódjával rokon szociografikus érdeklődést és a társadalmi indulatot magas szintű, az École Normale Superieure-ön befejezett filológiai tanulmányai során a régi és az új francia és magyar irodalom beható ismeretéből levont tanulságokkal szintetizálta. Iránytű a magyar irodalomban I–II (1942) című népszerű irodalomtörténeti kalauzában, amely népfőiskolai előadásainak anyagára épült, jelzi is nemzedéke igényét a magyar irodalom továbbfejlesztésére, a nyugatosok esztétikai moráljának s művészi hitvallásának, illetve a népiek társadalmi-erkölcsi alapokra irányultságának egyeztetésére: "A kettő harmonikus egymásra találásából magasabb rangú nemzeti klasszicizmus csiszolódik a legfiatalabbak kezén."

Az 1942-ben megjelent Téli szivárványt a korabeli kritika (például Örley István a Magyar Csillagban) valóban úgy fogadta, mint eredeti, költőiségben, "habzó, örvénylő színességben" Móricz és a népiek után is újat hozó alkotást. A regény az I. világháború pusztító következményeit idézi föl a II. világháború idején, anélkül, hogy az analógiára, a politikai időszerűségre erőszakoltan hívná fel a figyelmet. Cselekménye a fehérvári Széna tér, a szegénynegyed zárt világában játszódik, s csak közvetve, a javarészt asszonyokból, gyerekekből, öregekből, rokkantakból és hadifoglyokból álló mikrotársadalom viselkedését ecsetelve utal minden rossz végső forrására, a háborúra. A helyszín rögzítése, egy közösség reagálásának szociológiailag átgondolt elemzése Jankovichnál nem merevül vezércikké vagy leíró, statikus társadalomrajzzá. Az író egy kamaszodó fiú szemével láttatja, "gyerektükörben" mutatja a felbolydult világot, voltaképpeni közlendője a gyermeki lélek eltorzulása a háborús viszonyok következtében. A regény formailag az egyik szereplő monológja. A szerző rokonszenvezik hősével, de messzebbre lát nála, úgy tárja fel belső világát, hogy egyszersmind eltávolítja, értelmezi. Cocteau Vásott kölykök című regénye, a gyermeki elvadulást moralizáló kommentár nélkül bemutató nagy hatású alapmű Jankovichot is inspirálhatta, nála azonban a pszichikai folyamatok ábrázolása társadalmilag és történetileg gondosan motivált, realisztikus. A "szutykosok" kegyetlenségének hidegvérűen tárgyilagos leírását, a felnőtt társadalom patologikus jelenségei (betegség, hisztéria, erkölcstelenség) iránti érdeklődést és némely alak pamfletszerű karikírozását általában elégségesen indokolja a háttér, a béke és biztonság törvényeit felrúgó korszak. A Téli szivárványban – a Szerb Antal-i regényesztétika terminológiáját átvéve – a hétköznapok között a "csoda" is felcsillan, de igen mértéktartóan.

{451.} Második regénye, a Bűn és bocsánat (1957) kalandosabb úton jutott el a megjelenésig. "Több lélegzetvételre" keletkezett 1943–1947 között, s elkészülte után tíz évig kellett várnia a kiadásra. A bűn, amelyet Madár Antal, a regény főhőse elkövet: a népből kiemelkedő művész hűtlensége osztályához, elvtelen alkalmazkodása a fölötte állókhoz, a társadalmi, emberi és művészi igazság elárulása a könnyebb érvényesülésért. A harmincas években fölemelkedő "őstehetségek" egyik sorslehetőségét, a Sértő Kálmán-i típus eltévelyedését elemzi Jankovich ebben a művében. Azon túl azonban, hogy feltárja a népi írók mozgalmával járó veszélyek, fonákságok némelyikét, a regény általánosítja az alulról induló értelmiségiek felelősségének kérdését, olyan konfliktusokat is fölvet, amelyek csak 1957 után kerültek irodalmunk érdeklődésének középpontjába, például Darvas Józsefnél (akit már korábban is foglalkoztatott a kiemelkedéssel járó próbatétel), Sarkadi Imrénél, Somogyi Tóth Sándornál. Madár Antal lezüllésének folyamatát, amely végül is a börtönbe vezet, majd a felszabadulás után a tisztító önvizsgálatban és a váratlan halálban jut el a megváltáshoz, Jankovich belülről, mintegy hőse szemléletébe helyezkedve adja elő. A cím nem alaptalanul utal a Bűn és bűnhődésre, valóban egy lázas, háborgó tudat viharos hullámzásait követő, Dosztojevszkijen iskolázott lélektani koncepció érvényesül a regényben. E koncepció nem azért modern és szuggesztív, mert a gyilkosság jelenetében Jankovich a közvetlenül nem motivált cselekedet, az action gratuite megoldását alkalmazza, vagy mert a kivetettség egzisztencialista tételével rokon gondolatok idézhetők belőle ("a lélekről lefeslik a hús és a származás és mindenütt meztelenül didereg, bárhol kerüljön szembe Teremtőjével ..."), hanem mindenekelőtt a regényhős emberi életútjának, sorsszerűségének bonyolultsága miatt, mellyel az író általános érvényű mondanivalót sugall. Társadalom és egyén, körülmények és akarat, származás és neveltetés, döntések és mulasztások, várt és véletlen fordulatok összefonódva, együtt határozzák meg az emberi sorsot. Az érett, komoly ember- és világkép, a cselekményesség és az intellektualitás biztos arányérzékkel fenntartott egyensúlya, az írói emlékezésnek és a hős tudattartalmát előtérbe állító szabad függő beszédnek egyaránt helyt adó, hajlékony, esszéisztikus elemeket is beolvasztó nyelv, a szuverén időkezelés (a lineáris időfolyam felbontása s ha nem is tökéletesen megnyugtató, de végiggondolt, funkcióval bíró átrendezése) életművének fontos állomásává teszi ezt a regényt. A mű a hatvanas-hetvenes évek korszerű magyar irodalmi törekvéseinek egyik számottevő előfutára.

Pályáján törést okozott a regény kedvezőtlen fogadtatása: ettől kezdve befejezett, megkomponált társadalmi regényt nem írt többet. A háborús években megkezdett másik epikus vállalkozása is torzó maradt; az 1956-ban, Csepp a tengerben című kötetében közölt töredék (A bújtató falu) egy kitűnő regény expozíciójának tűnik, az 1940-es évek magyar falujának ígéretes, de abbamaradt ábrázolása. Ehhez a műhöz sem A bujdosó naplója című háborús napló, sem a később keletkezett Zárszó a regényhez nem tud felnőni, tanúsítva, mennyivel markánsabb, jelentősebb író Jankovich a türelmetlenül félbehagyott művészi, "fikciós" prózában, mint a tényrögzítő, dokumentatív naplóban. Természetesen a naplóban is akadnak figyelemreméltó részletek, mind az önéletrajzi jellegű, mind a {452.} kortársakról, barátokról megemlékező lapok között (például György Oszkárról, Berda Józsefről, Komor Andrásról, Radnóti Miklósról, Molnár Sándorról stb. szóló feljegyzések). A frontharcoktól sokáig megkímélt falvak lakosságának a háborúval kapcsolatos állásfoglalásait, változatos reakcióit is dokumentum értékű – bár gyakran fölöslegesen terjengős – beszámolók idézik föl. Azok a gondolati vagy történetfilozófiai pillérek azonban, amelyeken e részletek nyugszanak, többnyire feltűnően ingatagok. A háború kitörését Jankovich a német jellem tulajdonságaiból akarja levezetni, a világ legfőbb baját "lelkiekben" ott látja, hogy még ma is "Hazugság–Igazság; Szeretet–Gyűlölet; Spiritualizmus–Materializmus" végleteiben csapong; s Európa megmentését úgy képzeli el, hogy "minden állam egyértelműleg és végképp valójában is emberibb alapokra tér". Szemlélete naivnak és idealistának bizonyul akkor is, amikor az utószóban az 1945-ben vagy később született generációk tagjait "mindenképpen új embereknek, vadonatújaknak" nevezi.

Később keletkezett, de a napló kiegészítésének, ikerdarabjának látszik Jankovich önéletrajza, A magam emberségéből (1967). Hevenyészett, nyersen odavetett írás, az irodalomtörténeti érdekű emlékeket a megírás jelenidejében szerzett kellemetlen tapasztalatok sokszor kicsinyes eldohogása szakítja meg. A könyvből áradó keserűségnek csak egyik, kevésbé fontos motívuma az irodalmi élet fonákságainak sorozata; Jankovich Ferenc itt egy nemzedék. (Vas, Radnóti, Weöres, Takáts Gyula, Jékely, Devecseri, Rónay, Dallos Sándor, Kolozsvári Grandpierre és mások) széthullását, háttérbe szorulását, kritikus és elméletíró nélkül maradását, rossz közérzetét is szóvá teszi.

Az író ekkor már vagy másfél évtizede terjedelmes, ciklusokba rendeződő történelmi tárgyú munkákat tesz közzé, beérve a magyar múlt egy-egy nagy korszakának tudományosan megalapozott, íróilag igényes, de a mondandó és a kifejezésmód átütő eredetiségét, aktualitását nélkülöző rekonstruálásával. Nem az egyéni érdekeltség vagy a személyes tapasztalatok hiányoznak a dunántúli végvári harcokat és a Mátyás korát fölidéző regényekből; méltatója, Illés Jenő helyesen állapítja meg, hogy "a dunántúli tájak jelene és múltja találkozik művészetében, úgy, hogy a jelen embereinek mozdulatában a múlt, a nemzedékek egymásutánja együtt él".

Az első trilógia, amely utóbb a Dunántúli végeken összefoglaló címet kapta, a hazafias-nemzeti ideológia jegyében készült. A 16–17. század törökellenes harcait idézi, "két pogány közt egy hazáért" küzdő hősöket állít középpontba: Thury Györgyöt (Hulló csillagok, 1951) Huszár Pétert és a népi tömegek vitézségét megtestesítő Irtó Jánost (A tél fiai, 1953), majd – mintegy hatvan esztendőt átugorva – a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst (Hídégetés, 1960). Irodalomtörténet-írásunk joggal sorolta ezeket a műveket a hagyományos, romantikus színezetű történelmi regények közé. Kalandos cselekményszövés jellemzi őket, hőseik "próbás, hétpróbás legények", akiket a betolakodók elleni gyűlöleten kívül a harc, a portyázás, a zsákmányszerzés vágya is fűt. Az eszménykép, az "igazi huszár" alakjának megformálásába eleinte a sematizmus korának az irodalmi hőssel szemben támasztott katonás és aszketikus követelményei is belejátszhattak: legyen {453.} "hideggel, hévséggel, éhhel-szomjjal, ha úgy kell, napokig is dacoló; tehát edzett és minden állapotában harcra termett ember, aki nem az élet közönséges örömei, hanem hazája és becsülete érdekében, híre-neve gyarapításáért forgassa a kardot ..." A ciklus második és harmadik kötetében ezt a magabiztosan vallott militáns emberideált, ha nem is szorítja ki, de mindenesetre ellenpontozza egy, a nép szenvedései fölé megdöbbenéssel és részvéttel hajoló szemlélet, amely magában rejti a háborútól való eliszonyodás mozzanatát is. A tél fiai végén az öreg Irtó János szavai a mesék, legendák magasába emelik a huszárvilágot, a Hídégetés pedig a kellemes befejezés érdekében Zrínyi eszéki diadala után, a végzetes bécsi vadászat előtt fejeződik be. De a sanyargatott, elvándorló, s új helyükön sem boldoguló jobbágyok, a kifosztott porták, a zsold nélkül nyomorgó végvári vitézek, szétzüllesztett hajdúk ábrázolása komorabb, hitelesebb és szuggesztívabb, s a sárréti nép pestisben tetőződő szenvedéseiről szólván (A tél fiai) az író megdöbbentő erővel képes kifejezni az apokaliptikus borzalmakat.

A 15. század utolsó harmadát feltámasztó trilógia más szemléletet tükröz, más módszerrel készült, eltérő eszményt és tanulságot körvonalaz. A "vitéz" helyett a gondolkodó, terveket szövő, koncepciózus politikus alakját fogalmazza meg az író, amikor az első két kötetben (A világverő, 1963; A budai napkirály, 1965) Mátyás uralkodásának legfényesebb, legsikeresebb évtizedeit idézi föl. A Mátyást foglalkoztató alternatívák, a realizálódó és a végül is meghiúsult kombinációk, a diplomáciai erőfeszítések aprólékos ismertetése egy szárazabb, intellektuálisabb, a történetírás módszerét is hasznosító regénytípust eredményez. A regény alapgondolatának megfelelően a nagy király belső reformjainál, központosító politikájánál nagyobb hangsúlyt kap látomása egy megújult, átformált Európáról. Szerinte ugyanis Mátyás igazi nagysága a hazai viszonyokon túllátó politizálásban rejlik; példájával arra tanít, hogy nem elég a passzív beilleszkedés az irántunk közömbös európai rendbe, helyünket a nagyvilágban csak akkor fordíthatjuk kedvezőre, ha magunk is lökést adunk "az új világnak, más szóval az európai népeknek, az emberi előbbrejutás útján". A dunántúli ciklus honvédő gondolatát is fölváltja a hontágítás eszméje, a "népek egymásra találásának", a baráti nemzetek "közösen értelmesült életének" Mátyásig visszavezetett koncepciója. Egy történelmi személyiség szerepeltetése a regény főhőseként háttérbe szorítja a népélet ábrázolását. Itt elsősorban az udvar, a kancellária, a vezető főurak világa tárul fel, a nép állásfoglalásai inkább mendemondákként, híresztelésekként, színező elemként kerülnek a regénybe. A király magánéletét a választott kompozíciós megoldás aránytalan fontosságúvá növeli; Mátyás szeretőjének, Boroszlói Borbálának (Corvin János anyjának) alakja előbb naiv-idillikus, majd félreállítása után melodramatikus megvilágítást kap. Beatrixnak pedig az élveteg, költekező, hatalomvágyó intrikus szerepe jut. Jankovich Ferenc már-már egyoldalúan a Beatrixhoz való kötődésben látja Mátyás tragikus vétségét. (Kettejük küzdelmes viszonyának középpontba állításában A budai napkirály Móricz Erdélyének hasonló kompozíciójú köteteire emlékeztet, annak drámai hőfoka és visszafojtott, személyes izzása nélkül.)

{454.} A trilógia zárókötete, A fáklya kilobbant (1968) a trónutódlásért folytatott küzdelem korát ábrázolja. A történetírói módszer itt még egyoldalúbban érvényesül, mint az előző kötetekben. A fiktív események vagy alakok végképp kiszorulnak, annál több az idézett dokumentum, a magyarázó kommentár, a párbeszédesített és kiszínezett krónika. A kompozíció azt az összetartó abroncsot is nélkülözi, amelyet korábban Mátyás középpontba állítása jelentett: az összefogott szerkezetet párhuzamos életrajzok helyettesítik, Corvin János, Beatrix, Ulászló, Bakócz és a többiek külön szálakon futó, szervesen alig-alig találkozó biográfiái.

A kedvetlenségről, elsietettségről tanúskodó kötetek után a prózaíró Jankovichnak már csak egy új, posztumusz munkája jelent meg, a kuruc kort színes kedéllyel, derült árnyalatokkal felidéző Tyukodi pajtás (1973), amely nem módosítja lényegesen e jelentős tehetségű, de a korai regényeiben földerengő nagy esélyt másodlagos vállalkozások kedvéért elszalasztó költő-prózaíró portréját.