Etika és forradalmiság

A szovjetunióbeli "olvadás"-nak nevezett korszak, mely átmeneti liberalizálódást jelentett, s az önkény, a sztálinizmus zárt strukturájának bizonyos mértékű fellazulásával járt, hazánkban is éreztette hatását. A politika lehetővé tette a múltról való nyíltabb beszédet – s bár nem a teljes és hiteles történelmi feltárást, de bizonyos igazságok kimondását s a tisztázás, a bűnökkel való "önkritikus'" szembenézés gesztusait is kiváltotta.

Ezt a szerepet Magyarországon Lengyel József vállalta, s először szólt. megrendítő emberi hitelességgel a sztálini kor szörnyűségeiről, az addig csak suttogva emlegetett Gulágról, mely kegyetlenül felemésztette mindazokat, akiket a rendszer ellenségének vélt. E témakörben írt novelláival teljesedett ki olyan nagy hatású írásművésszé, aki közvetlen líraisággal megírt történeteivel nem csupán megrendíteni akart, de a katarzisban megtisztuló ember új hitét elmélyíteni a szándékozik olvasóiban. Írásai ezekben az években mind nagyobb figyelmet keltettek. Újabb novelláskötete, az Igéző (1961) a sztálini önkény éveinek keserű {507.} tapasztalataiból, megrendítő élményeiből bontakoztatott ki eredeti eszmei-művészi koncepciót.

A téma szerinti ciklusokra osztott kötet első harmadában a Kulcs novelláit adta ismét közre az író, kibővítve az Egy utca drámai hangvételű, szinte balladás tömörséggel komponált antifasiszta történetével. A záró ciklusban, az Oldás és kötésben az akkori jelen erkölcsi kérdéseit, a társadalom belső konfliktusait tárta fel, megrajzolva azokat az "öregeket", akik életükkel adnak példát és útmutatást (nemegyszer éppen a velük elkövetett tragikus bűnök láttán) a bizalom és a hitelesség között hányódó, önmagukkal viaskodó fiataloknak. Novelláskönyve tehát – e szerkezeti felépítés következtében – az első kommunista nemzedék egész történetét fogja át, jelképesen is, de valóságosan is. Világosan kitűnik tehát az írói szándék: a kommunista világmozgalom önmagát megújító erkölcsi bátorságát alkalmazni a művészi alkotó munkában is, s egyben a művészetben adható katarzisban lezárni, túlhaladni e tragikus történelmi epizódot. Novelláiban mintegy örök mementóként idézi fel a sztálinista önkényuralom és terror idejéből származó tragikus emlékeit.

A szovjetunióbeli lágerélet és a száműzetés keserű pillanatait megelevenítő novellák nemcsak a gonosz elhatalmasodását – a pusztulás, a megaláztatás és kiszolgáltatottság képeit – festik. Tájleírásaikban ott vibrál a természet örök megújulásának fájdalmat enyhítő szépsége. S az üldözött emberek környezetében ott élnek – noha kevesen – a jóság "megszállottai" is. E novellák a magyar irodalomban eddig alig ábrázolt életkörülmények között keltik életre hőseiket. Újszerűségük – a tematikán túl – elsősorban a belső, lelki tartás rajzában keresendő, annak megmutatásában, hogy a büntetőtábor és a száműzetés életformái és módozatai miképpen hatottak az ott élő emberekre, s hogyan mozdította az életösztön az összefogó jóság vagy az önző gonoszság irányába valamennyiüket. E pszichológiai tartalom kifejezéséhez alakítja az egyes novellák hangját, stílusát, az ábrázolás egyszerű vagy bonyolultabban összetett eszközeit, ebből adódik formáinak sokfélesége. E novellák ugyanis nemcsak tárgyukbantartalmukban, hanem az írói megoldás sajátosságaiban is meglepő árnyalatokat mutatnak.

Három ember sorsa és egy épülő város víziója tömör, gyorsan váltakozó, szimultán képekben fonódik egybe az Út épül című novellában. A közönséges bűnözők és a politikai elítéltek együvé zárt, egymástól is függő életét a büntetőtáborban a Hohem és Freier című novellában úgy ábrázolja, hogy a két ellentétes embertípus fanyar humorú rajzában egyben a táborélet "filozófiája", a túlélés igénye és az ezért egymás között vívott küzdelem is tükröződik. A tábor légkörének szinte dokumentumszerűen pontos leírását a személyes emlékezés sötétebb hangulatelemei szövik át a Norilszk kettő című elbeszélésben, s közben fel-felvillannak a kegyetlen szibériai tél szépségének líraian átszínezett képei is. Az Erdei képek című novellában viszont ellenkező előjellel ábrázolja az író a tájat: az embert és a természetet összeolvasztó lágy harmóniát itt a pusztulás látomása rebbenti szét. A környezetnek kiszolgáltatott ember ezer apró megfigyelésen {508.} alapuló jellemzése a belső érzelmi hullámzások és a külső cselekmény-mozzanatok kölcsönhatása révén lesz plasztikus.

A száműzetés súlyos magányába kényszerített, környezetüknek kiszolgáltatott emberek tragédiáját legmegrázóbban – és ha lehet itt e szót használni, művészi értelemben a legszebben – a címadó novella, az Igéző ábrázolja. Ez a világirodalmi mércével mérve is kiemelkedő remekmű a jó és a gonosz összecsapását filozofikus mélységgel jeleníti meg. Központi hőse, András, a "sötét nézésű idegen" – tulajdonképpen a messze földről ide száműzött ember – hordozza az elbeszélés mondanivalóját. Alakjának bensőséges rajzában világosan érzékelhetővé válik, hogy a ridegnek tűnő, magányosságot kereső "remete" valójában mennyire hevesen reagál minden együttérző szóra, egy-egy élőlény – akár egy kutya – ragaszkodására. Ezért tartja magánál az őt időnként felkereső erdőkerülő, Jevszej – egy durva és öntelt figura, nyilván a hatalom jelképe a novellában – öreg kutyáját, amikor az kegyetlen gazdájától hozzá menekül. A magára maradt ember számára ez is kapaszkodó az élethez. Kitaszítottságában ő maga is csaknem olyan kiszolgáltatott "élőlény" akár a hozzá menekült kutya. Ezért hiába a figyelmeztetés, az óvó szándék, ő makacsul védelmezi a már megszerzett baráti lényt. Így azonban a mellé szegődött kutya elveszejtőjévé válik. Helyzete tragikusságát mi sem jellemezhetné megdöbbentőbben, mint tettének ez a szándékával ellentétbe fordulása. Védelmezni akart, és ezáltal kiszolgáltatta védencét is a gyilkos indulatoknak.

Ugyanakkor az emberi helytállás szép példázata is e novella. Magának Andrásnak, a főhősnek az életet vigyázó makacs kitartása is a személyi kultusz igazságtalanságait, bűneit "túlélő" történelemtudatáról vall. Ezt a bízó magatartást a rideggé váló életnek értelmet adó munka mint megtartó erő, valamint a táj lelki háborgásokat nyugtató szépsége erősíti. Még lényegesebb az őt körülvevő egyszerű szibériai emberek helytállásának rajza; az önzetlen jóság segítő megnyilatkozása, melyet elsősorban a szénégető Miska alakja testesít meg. Pomogáts Béla jogosan állapítja meg, hogy a tajgában élő emberek és munkájuk részletekbe menően pontos leírása "arról árulkodik, hogy az elbeszélés az író személyes tapasztalatairól ad beszámolót".

A kötet befejező ciklusának novelláival részint a fiataloknak kíván eligazítást adni. Közvetlenül is, mint az Öregek gondjai levélformájú elbeszélése, vagy olyan maradandó alakokba vetítve, mint az Oldás és kötés két öregembere. E balladás tömörségű novella olyan cselekvő embereket ábrázol, akik egyéni létükön túlemelkedve egész gondolkodásukkal, lényükkel az élet folyamatosságát szolgálják. Egy sebészprofesszort, aki utolsó erőfeszítésével is életet ment, és a vetés nehéz munkáját végző parasztembert, aki tudja, hogy munkája gyümölcsét már más fogja learatni.

E novellából 1965-ben Jancsó Miklós filmet is készített. A film azonban a két öreg alakjáról a történetben szereplő fiatal orvosra helyezi a hangsúlyt, őt teszi főhőssé, s a novella középpontjába a fiatal nemzedéket foglalkoztató etikai kérdésfeltevést állítja. Az eredeti novellában azonban – mint ezt maga Lengyel is megjegyezte – az öreg emberek tanulságul szolgáló helytállása a lényeges, a {509.} munkájuk értelmét halálukig vállaló tevékenységük, az "amíg él, vetni köll" emberi bölcsessége. És mintegy betetőzi az író gondolatsorát a Válaszlevél egy fiókban, a jövőnek ültetett fa szép szimbólumával. Ez a mélységes emberismeretről és emberszeretetről tanúskodó, lírai futamokkal és néhol biblikus mozzanatokkal színezett írás egy emberélet tapasztalatainak bölcs summázása. Szilárd hitét és a jövő iránt érzett felelősségtudatát legjobban saját szavaival, A felvonulást váró hajnali utcát nézem című költeménye felidézésével érzékeltethetjük; e költemény szimbólumrendszerével úgy örökíti meg a jelent, hogy egyben a múltat a jövővel egybeötvöző folyamatnak is vallja:

Mi, a kő, melyből az út készült
lesüllyedtünk már mély agyagba.
Mégis csontkő hátunk tartja
ami anyag, s azt is mit ész szült
De nem volnánk már út, jövő, ha az utánunk jövő
   nem önt új cementet a régi anyagra.
 
Henger az ember – ezt is vésd agyadba –
   elkészült utat keményre simító.
   Így új a régi út-folyó:
   a maradó, a változó, a gyorsuló, a gyorsító
   a biztató, a jó.