Vas Zoltán (1903–1983)

Vas Zoltán életművét két szakaszra osztja a felszabadulástól az ötvenes évek közepéig tartó, mintegy évtizedes periódus, amikor fontos közéleti szerepe, gyakorlati tennivalói megakadályozták irodalmi tevékenységét. Első korszakának darabjai 1945 előtt készültek, de csak a felszabadulás után jelentek meg, 1956-ig több kiadásban is. A fény felé (1955) című regénye még a börtönben íródott; a Tizenhat év fegyházban (1945) pedig utólag könyvvé szerkesztett börtönnapló. A Halhatatlan ifjúság című, három elbeszélést tartalmazó kötet (1944) inkább propaganda jellegű, alkalmazott irodalom. A társadalmi haladás forradalmi útjának aktív szellemi-művészi pártfogolását illetően a két pályaszakasz között kontinuitás van. Az írói rutin, a körültekintő fogalmazás, gondosabb szerkesztés terén azonban nagyot lépett előre. Eszmei-ideológiai fejlődésének is köszönhető, hogy első korszakának termékei 1956 után nem jelentek meg ismét. Új műveire már nem jellemző a szektás, sematikus világlátás és ábrázolás, amely olyannyira rányomta bélyegét korábbi írásaira. Szembetűnő a műfaji változás is: újabb könyvei többségükben politikusok életrajzai. Az önéletrajzi jellegű, 1970-ben napvilágot látott Hazatérés, 1944 tér el csupán az említett politikusi életrajzoktól. Műfajilag legközelebb a börtönnaplóhoz áll, kronológiailag is azt folytatja. A műfaji közelség és időrendi folyamatosság még jobban kiemeli az ideológiai eltéréseket a naplóíró és az önéletíró között, természetesen az utóbbi javára.

A felszabadulás előtt írott művei közül a Tizenhat év fegyházban című börtönnapló érdemel említést. A műfajban rejlő nagy művészi lehetőségeket azonban nem váltotta valóra. A könyv történelmi dokumentumként érdekes, a benne foglalt fontos, főleg munkásmozgalom-történetileg becses információk miatt (Rákosi letartóztatása és perei, a kommunisták börtönélete). Jól érzékelteti továbbá – még az utólagos stilizálást is beszámítva –, hogyan gondolkodott, érzett a Horthy börtöneiben sínylődő kommunista fogoly.

{563.} A börtönből kiszabadult kommunista történetét évtizedek múltán már egy másik Vas Zoltán folytatta. A Hazatérés, 1944 lapjain a naplóforma szubjektivitása helyett a krónikaíró tárgyilagossága, száraz, hűvös modora, az érzelgős, sablonos érzelmi megnyilatkozásokat kerülő stílus uralkodik.

Az életrajzi művek közül a munkásmozgalom nagy alakjainak pályaképe jóval gyengébben sikerült, mint Kossuthé és Horthyé. A Marx–Engels életrajz (Cserébe a világot, 1961) alapvető hibája, hogy a két nagy gondolkodó eszmei fejlődéséről, tudományos munkásságáról adott kép a sorstörténethez képest lapos, külsődleges. Az apologetikus szándék miatt a mozgalommal és a két klasszikussal kapcsolatos sok kérdés homályban marad. Ugyanez a Thälmann-biográfia hibája is. A széles életrajzi alapozással induló könyv vázlatos, globális életösszegzéssé szegényedik.

Adatszegénysége különösen akkor tűnik szembe, ha a Kossuth-trilógia és a töredékes Horthy-pályarajz (Őfelsége szárnysegéde, 1969) gazdagságával, történeti konkrétságával hasonlítjuk össze. A szerző ezekben a művekben a maga nézőpontjából minden lényeges életrajzi-politikai kérdésre válaszolt. Kossuthról alkotott képe – úgy véljük – sokban eltér a történettudományétól, s ebből következőleg a 19. századi magyar történelem számos problémája is más megvilágításba kerül. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy komolyabb vádakkal akkor illeti Kossuthot, ha liberalizmusának korlátai miatt nem bizonyult eléggé "baloldalinak", míg politikai ábrándjait bizonyos elnézéssel kezeli (főleg, ha bennük nem a francia császárra vagy Bismarckra épít).

Horthy-életrajza a húszas évekbeli jobboldali konszolidáció kezdetének ábrázolásával szakad meg. A totális és éles kritika teljesen jogosult egy olyan életpályával szemben, amely történelemformáló erővé a fehérterror idején és annak gyakorlása-megtűrése által lett. A kormányzóról azonban egyoldalú, elfogult képet fest. A túlzásokat az író személyes múltja magyarázza, hiszen évtizedeken át mintegy életcélként lebegett szeme előtt a rendszer megdöntése. Kritikáját az a tizenhat év is motiválja, amit Horthy börtöneiben kellett töltenie. Ellenszenve érthető, de a történészi tárgyilagosság mögött talán az indokoltnál erősebben érezhetőek az indulatok.

Amikor 1977-ben a Magyar Nemzetben Útnak indulok, majd egy év múlva a Kortársban Prága – Berlin – Bécs – Budapest címmel új emlékezéseit adta közre, egyszeriben nyilvánvaló lett, hogy az önéletírásnak olyan műfaját műveli, melyben alapvető a reflektált tudat szerepe. Életrajzi tények, kortárs politikusok érzékletes portréja (Önéletírásomból címmel Révai Józsefről írt 1979-ben a Kritikában) vetül az olvasó elé; egy felelős, történelmi érzékenységű személyiség értelmezi őket szenvedélyes igazságtevő gesztussal, olykor szelíd iróniával és öniróniával. Ezek a jellemzői a Viszontagságos életem (1980) és Akkori önmagunkról (1982) című önéletírásainak is, melyekben olykor nosztalgikus felhangokkal idézi a maga és nemzedéke hitekkel és megpróbáltatásokkal kikövezett útját.

Életműve tehát elsősorban nem esztétikai szempontból jelentős: írásait vagy fontos dokumentumként, vagy mint színvonalas, népszerűsítő irodalmat értékelhetjük.