A Felelet és a Déry-vita

Az újrakezdés törekvései és igényei főként a Felelet két kötetében váltak valóra: Déry bennük azonosult a leginkább az új társadalom eszményeivel, bennük valósította meg a tömegek írójának realista poétikáját. A regény címe és terve egyaránt az írói pálya fordulatának közéleti vállalkozásáról és az író feléledt bizalmáról tanúskodik. A címbe foglalt elkötelezettségről az 1948-ban kelt Felelet május l-re című vallomás beszélt. "Az író felelettel tartozik erre a büszke erőfeszítésre" – mondja a felvonuló munkásság tettvágya láttán, majd arról ír, hogy a maga mesterségével, a maga eszközeivel készül megadni az ígért feleletet: "egy könyvvel, amelyre most készülök, s amely az engem megillető területen igyekszik majd szolgálni az országot." A regény tehát az író felelete a történelemnek, egyszersmind a főhős, Köpe Bálint válasza is azokra a kérdésekre, melyeket sorsa és környezete tesz fel neki. Magát a regényt négy kötetre tervezte: gyermekkorától férfikoráig, a harmincas évektől a fordulat évéig kívánta nyomon kísérni Bálint sorsát. "Körülbelül húsz évet ölel fel a regény – írta az első kötet előszavában –, a magyarság s az emberiség egyik legváltozatosabb, legterhesebb s a vége felé legmagasabbra emelkedő szakaszát." Vagyis széles körű társadalmi tabló festésére készült, összhangban a kor regényirodalmának törekvéseivel. A munka első kötete: A gyermekkor felelete 1950-ben, a második kötet: A férfikor felelete 1952-ben jelent meg; a regény velük befejezetlen maradt.

A Felelet a választott korszak extenzív ábrázolására törekedett, koncepciója ezért A befejezetlen mondat elgondolását újította fel: egyszerre nyújtja a magyar társadalom két ellentétes övezetének, a nagypolgárságnak és a munkásosztálynak az epikus képét. A két regény között számtalan motívumegyezés, az alakok jellemzésében és az írói mondanivalóban testet öltő hasonlóság található. Csakhogy amíg a korábbi regény az útját kereső értelmiségi vívódását helyezte a szerkezet tengelyébe, az új koncepció a forradalmár fejlődését kívánja ábrázolni. E koncepcióváltozást a felszabadulás ténye tette lehetővé. Igaz, az író a harmincas években is tudatos elkötelezettséggel fordult a munkásosztályhoz és a munkásmozgalomhoz, ám ekkor elsősorban saját helyzetét szerette volna megoldani. A munkássághoz és a mozgalomhoz azzal a sóvár vággyal közeledett, hogy körükben végre otthont találjon, s levetkőzhesse nagypolgári származásának nyűgeit. Munkásábrázolásában ezért volt némi idealizálás: a polgári környezettől szabadulni akaró művész romantikája. A felszabadulás, a társadalmi átalakulás élményei, amelyek révén közösségre és feladatokra talált, s amelyek miatt az országépítés illetékes résztvevőjének tudhatta magát, megváltoztatták ezt a közérzetét. Most már nem a polgári származás és környezet elől menekült a proletariátushoz, hanem {593.} a proletariátus teljes jogú írójának érezte magát, a hatalmas és győzelmes közösség tagjának, aki nem saját odisszeáját akarja elmondani, hanem a közösségi sors eposzát. A Felelet munkásközpontú koncepciója, epikus ábrázolásának tárgyiassága és nyugalma ezért nemcsak a kor esztétikai várakozásából, hanem a személyes írói helyzet átalakulásából is eredt.

Tágabb értelemben a történelem nagy változásaiból. A befejezetlen mondat még a harmincas évek fojtogató légkörében készült, a megjelenés reménye nélkül, inkább lelkiismeret-vizsgálat gyanánt és csak egy távoli jövőben a közösség, az ország számára. A Felelet viszont ígéretekkel és reményekkel gazdag korszakban született, megírására a társadalom adott megbízatást. Lukács György tanulságosan veti össze a két regényt, és hitelesen rajzolja meg az író helyzetéből adódó eltéréseket. "Mindkét nagyregény a Horthy-Magyarország válságainak panorámáját adja – olvassuk. – Itt azonban tanulságosan látható, milyen felületesen szokták napjainkban a téma fogalmát meghatározni. Mert a szokványos felfogás szempontjából e két nagyregény témája ugyanaz volna. A valóságban az ellentét sokkal szembeötlőbb a hasonlóságnál. Ezt már csak azért is érdemes leszögezni, mivel e puszta tény élesen megvilágítja, mit jelent Déry fejlődése szempontjából a felszabadulás, Magyarország elindulása a szocializmus útján. A befejezetlen mondat a Horthy-korszak látképe – a Horthy-korszak szemszögéből; persze olyan szem nézi, mely sugározza a megvetést, a gyűlöletet, a gyökeres változás égő vágyát. Mégis: a jelen szörnyűsége határozza meg az egész mű atmoszféráját ... "Ugyanez" a világ egészen más színeket és körvonalakat nyer a felszabadulás hatása alatt írt Feleletben. Nem a Horthy-világ komor megvilágítása változott meg. De alapvető módon megváltozott az alakok magatartása környezetükhöz és sorsukhoz." Ez a változás tette lehetővé, hogy a kompozíció kitüntetett módon mutassa be a forradalmár fejlődését, és ennek a forradalmárnak a helyzete szerint ítélje meg a társadalmi küzdelmek állomásait.

E forradalmár, az ifjú Köpe Bálint, szocialista irodalmunk legvonzóbb és leggazdagabban megformált hősei közé tartozik. Eleven figura: nemcsak fejlődésével és küzdelmével ismerkedünk meg, hanem töprengéseivel, csalódásaival, sőt botlásaival is. A sorsát összegző olvasó mégis rokonszenvvel figyeli a munkásgyerekből kibontakozó szuverén emberi személyiséget, elsősorban szilárd jelleme, konok és céltudatos akarata miatt. Az író maga e szavakkal mutatja be hősét: "Az akadályokat nemcsak kitartó, szívós izmaival, hanem izmainál is szívósabb akaraterejével emésztette fel, amely lassan, meggondoltan szemügyre vette a megoldandó feladatokat, lassan, lépésenkint közelítette meg, nem csömörült meg tőle akkor sem, ha látszólag sokszorosan felülmúlta az erejét, s addig nem tágított, amíg az végül is hozzá nem édesedett a kezéhez." E szívós karakter, melynek a munkásság legjobb tulajdonságait sikerült magába sűrítenie, igen tág szociológiai térben bontakozik ki, az írónak tehát nemcsak a jellemet, hanem ezt a teret is komplex módon sikerült megalkotnia. Bálint sorsa igen fordulatos: első munkáját még gyermekként vállalja, fiatal munkásként a város különböző vidékeit és üzemeit járja be, részt vesz az 1930. szeptember 1-jei tömegtüntetésen, szakmát tanul, megismerkedik a munkásmozgalom különböző irányzataival, a szerelemmel s {594.} végül a horthysta rendőrség vallatókamráival. Déry nem folyamatosan ábrázolja Bálint sorsát és küzdelmeit, hanem bizonyos kulcspontokat választ ki a folyamatból: a személyiség fejlődésének kritikus pontjait. Ilyen az első erőpróba: a jéggyárban végzett éjszakai munka, a szeptemberi tüntetés, a hóviharral folytatott küzdelem, a szakmaválasztás, az első szerelem és az első osztályharcos helytállás – szemben a rendőrség zsarolásaival.

E jelenetek egyúttal arra is alkalmasak, hogy gazdag szociológiai hátteret rajzoljanak Bálint sorsa mögé. A munkásosztály szociográfiai és politikai mozgása rajzolódik ki ezen a képen, az ábrázolt munkásfigurák mégsem válnak elvont történeti típusokká. Alakjai eleven emberi egyéniségek, egyszersmind a korszak jellegzetes szociológiai-politikai típusai is: Niesel az öntudatos szociáldemokrata munkás, Józsi bácsi vagy Szabó az ösztönös lázadó, Bittner úr a hajcsárrá züllött "munkásarisztokrata", Brányik Péter az illegális kommunista alakját kelti életre, Ocsenás Feri esetében pedig az árulóval és rendőrkémmel találkozunk.

A regény másik főszereplője, Farkas Zénó professzor az író útkereső intellektueljei közül való. Csakhogy a korábbi tétova és kereső alkatot egy démoni figura nagyszabású formátumában állítja elénk. A professzor európai hírű tudós, szenvedélyes racionalista, a fasizmus, a germán terjeszkedés és a Horthy-rendszer provinciális közállapotainak elszánt ellenfele. Az elutasítás és tagadás gesztusait azonban nem tudja felcserélni az elkötelezettség kívánta fegyelemmel és áldozatkészséggel. Kompromisszumokat köt környezetével, emberi kapcsolataiban, tudományos munkájában és közéleti állásfoglalásaiban egyaránt megalkuszik. Ezek a kompromisszumok, felemás megoldások akadályozzák meg abban, hogy megvalósítsa a személyiségében és tehetségében lévő lehetőségeket. Nyugtalanul él, háborgó lelkiismerettel gondol önmagára, boldogtalanul és tétován mozog a világban: "különc" marad. Abban az értelemben, ahogyan Lukács György magyarázta a különc típusát: "A különcség: az egy és ugyanarra a helyzetre vonatkozó, lényegénél fogva összeegyeztethetetlen elutasítás és alkalmazkodás egyazon személyben való együttlétezésének eredője." Farkas Zénó magányos hős: a polgárságtól már elszakadt, a forradalom hívei között viszont idegennek érzi magát, kínzó ambivalenciák között él. Mint az író legtöbb értelmiségi figurája, valóságos társadalmi űrben mozog. Helyzete éppen ezért alkalmassá teszi arra, hogy mintegy kompozíciós kapcsolatot létesítsen a regény két ellentétes szférája: a nagypolgári körök és a kommunista mozgalom között. Ez utóbbihoz Nagy Júlia kapcsolja: szerelmese, a kommunista diáklány. Alakjában a jellegzetes Déry-hőssel találkozunk, a tiszta lelkű s bátor fiatallal, aki önfeláldozóan szolgálja a mozgalmat, s őszinte szerelemmel kívánja boldoggá tenni a tudóst. Juli önmagát szánja érvnek abban a dilemmában, amibe Farkas Zénó került: azt remélve, hogy a tanár kettejük boldogsága által fog majd "ráeszmélni a többiek boldogtalanságára". A tudós azonban nem vállalja a leány eszményeit, vonzalma inkább extrém, mint természetes. Juli törekvése szükségszerűen bukással jár, kapcsolatuk már-már osztálykonfliktussá élesedik.

A tanár és a diáklány szerelme s e szerelem konfliktusai az író közéleti töprengéseire és kritikai gondolataira világítanak. E kapcsolat ábrázolásában {595.} gyakorol ugyanis bírálatot egyfelől a professzor választásra képtelen egyénisége, másfelől a kommunista mozgalom szektás torzulásai felett. Nagy Júlia vonzó és határozott személyiségétől ugyanis mind a tudós tétova morálja, mind a szervezet rideg fegyelme idegen. Krausz Évi, A befejezetlen mondat kommunista leányalakja még aszketikus önfegyelemmel, a szektás mozgalmi etika ridegségével szolgálta az illegális küzdelem érdekeit. Júlia már távol van ettől az önkorlátozó aszkézistől. Teljes ember akar maradni, akinek életéből nem hiányozhat a gyengédség, szívéből a szeretet. Ugyanakkor a mozgalom harcosa is, aki áldozatosan és őszintén szolgálja az illegális párt céljait. E kettős igényét, sajnos, nem tudja érvényesíteni, sem a tanár, sem a mozgalom nem teszi lehetővé számára, hogy megvalósítsa az eltervezett teljes életet, kudarc éri a szerelemben és a pártmunkában egyaránt. Júlia azok közé a tiszta jellemű és elégikusan ábrázolt Déry-figurák közé tartozik, akiknek sorsa hajótörést szenved az értetlen és elvakult környezet ellenállásán.

A regénynek az a sajátossága, hogy a két társadalmi szférát nem a főhős – Köpe Bálint –, hanem ennek "ellenjátékosa", Farkas Zénó kapcsolja össze, szerkezeti zavarokra vezetett. Farkas voltaképpen A befejezetlen mondat Parcen Nagy Lőrincének helyzetében osztozik: magányossága, elkötelezetlensége alkalmassá teszi, hogy a két világ összekötője legyen, hasonlóan ahhoz a szerephez, amit Lukács György juttatott a történelmi regény központi hőseinek. Csakhogy a tanár nem ilyen központi figura, hanem valójában az igazi főhős ellenfele, végső fokon a "másik oldalhoz" tartozik. Bálintnak viszont nincsenek szerves kapcsolatai a polgársággal, s ezért alkalmatlan arra, hogy a két társadalmi szféra "összekötője" legyen. A koncepciónak ez a megoldatlansága okozza a regényszerkezet gyakori töréseit. Még ha figyelembe vesszük is, hogy torzót olvasunk, s hogy az író maga az utolsó kötet feladatának mondta a kompozíció végső arányainak kialakítását, akkor is feltűnő a Felelet két szférájának viszonylagos függetlensége. Bálint és Farkas Zénó sorsa között nincsen valóságos kapcsolat, csupán az esetleges találkozások laza kötőanyaga. Bálint regénye és Farkas Zénó regénye egyaránt szervesen és mértani rendben épül, a két történet egybekomponálása azonban nélkülözi A befejezetlen mondatban tapasztalt szervességet, a belső rend geometrikus szépségét.

Könyve mégis a magyar munkásosztály életének nagyszabású ábrázolása – bizonyára a legmaradandóbbak közül. A választott korszak kulminációs pontjainak (például az 1930-as tüntetésnek) mesteri megragadása, a regény szociográfiai térképének gazdagsága, a figurák eleven rajza, az írói munka epikus és stiláris értéke az új magyar irodalom egyik legértékesebb vállalkozásává és teljesítményévé avatják a Feleletet. Az író abban a művészi formában – a nagyregény alakzatában – tudott időálló értéket teremteni, amely sorra kudarcra ítélte a próbálkozók erőfeszítéseit. Valóságos eposz született, amely valóságábrázolásának totalitásában, hőseinek emberi teljességében, szerkesztésének tágas rendjében egy épp hogy elmúlt világról és lezárt történelmi küzdelemről hozott üzenetet. Az eposz nyugalmát és realizmusát fejezi ki a stílus is, amely a korábbi Déry-írások zaklatottabb és kísérletező kifejezésmódjához képest a klasszikus hagyományokat követi. {596.} Ennek ellenére a regény második része éles viták kereszttüzébe került. Az író már 1945-ben közreadott Író és párt című vallomásában gondolt arra a lehetőségre, hogy az "író és a párt ítélete akár részletben, akár lényegben eltér egymástól ... Ha mégis bekövetkezik az a tragikus pillanat – írja –, hogy szembekerülnek egymással, akkor tudjuk, többnyire az író húzza a rövidebbet. De ezt a lehetőséget azzal a szerénységgel vegyük szemügyre, amellyel a forradalmár író a maga és a közösség viszonyát szemléli." A némi szorongással felrajzolt lehetőség 1952-ben testet öltött. Révai József: Megjegyzések egy regényhez című tanulmánya, majd a nyomában kibontakozott és megszervezett vita rendkívül éles bírálatban részesítette a Feleletet. Révai a harmincas évek munkásmozgalmának eltorzításával, a kommunista párt akkori küzdelmeinek és sikereinek elhallgatásával vádolta az írót. E vád alapján ítélte el Bálint alakjának megformálását (minthogy Déry csupán a harmadik kötetre tervezte hősének találkozását a párt szervezetével), Farkas Zénó ábrázolását, mivel a professzort az író nem leplezte le kellő szenvedéllyel, valamint a tanár és Nagy Júlia szerelmének rajzát, amely szerinte érzelgős kispolgárrá alacsonyította a kommunista hőst. Az osztályharc éleződésének elméletére, vagyis a dogmatizmus egyik tévesnek bizonyult teóriájára hivatkozott. Ahogy a Déry-vita történetírója, Ungvári Tamás megjegyzi: "az adott gyakorlat történelmi igazolását kereste". A vita valójában hangsúlyos szakasza volt annak a folyamatnak, amelynek során a szektás irodalompolitika érvényesült.

A befejezetlen mondat megjelenése idején Lukács György még "szektariánizmusa" miatt bírálhatta Déryt. A koalíciós idők népfrontpolitikája akkor helybenhagyta ezt a kritikát, az író pedig megszívlelte Lukács tanácsait. S könnyen tehette, minthogy ő maga is más helyzetből közeledett a mozgalom ábrázolásához: a doktrinér polgári entellektüel "megváltást" kereső érdeklődését a tárgyilagos mérlegelés biztonságára válthatta fel. Déry koncepciója, mint láttuk, a társadalmi átalakulás szabadító és személyiségformáló élményéből következett. Csakhogy időközben megváltozott a politika, s az író éppen azért került szembe a párt állásfoglalásával, mert érvényesítette a népfrontkoncepció elgondolásait. A Révai képviselte bírálatot és irodalompolitikát éppen ezért nem fogadhatta el. A Központi Előadói Iroda Kultúrpolitikai Munkaközössége által 1952. szeptember–októberben szervezett vitán ezért, ha tartózkodó és diplomatikus fogalmazásban is, megtagadta azt a kívánságot, hogy átdolgozza a regényt. Később, az 1953-ban bekövetkezett politikai változás után pedig visszautasította magát a bírálatot. A Felelet sorsa és "regénye" ezzel lezárult, a munka maga viszont befejezetlen maradt. Déry csupán egy irodalmi forgatókönyvet írt még Köpe Bálint történetéből, ám ebből sem készült film, maga a regény pedig több évtized múlva jutott el a televízió képernyőjére.

A Felelet ügye, ahogy a vita lassan erejét vesztette, lezárult, maga a regény viszont az író pályájának és magatartásának újabb változását vezette be. A Felelet szembekerült a politikával, s – talán akaratlanul – kérdőjeleket tett a korszak közéletének és politikai módszerének néhány jelensége után. Bálint töprengései – a cselekvés belső ellentmondásain – könnyen szembesíthetők voltak a kor zavaraival: "Ha elvéti a helyes feleletet – mondja –, elferdülhet tőle az élete; mint {597.} a geometriában (s a politikában), ahol egy kezdeti ezredmilliméteres elhajlás előbb-utóbb egy ujjnyi réssé, majd diagonális ellentétté szélesedik." Juli szenvedélyes kifakadása a gyanúsítás és védekezés küzdelmének szomorú kilátásairól pedig mintha a dogmatizmus vitamódszerét és igazságszolgáltatását ítélné meg. "Mert nem mindig derül ki az igazság – olvassuk ... Mert már maga az a tény, hogy megvádolsz, azt bizonyítja, hogy most sem fog kiderülni. Én csak érvelni tudok az igazam mellett, de nem tudom bizonyítani. Ha bizonyítani kell, akkor már nincs is igazam." Mindez az író kételyét és kritikáját tanúsíthatja, amelyet okkal váltottak ki a Rákosi-korszak módszerei és eseményei. E kétely és kritika azonban nemcsak az ötvenes évekre vonatkozott, hanem bizonyára az ábrázolt korszak munkásmozgalmára is. Déry nem csupán "visszavetítette" tapasztalatait, hanem történelmi érvénnyel mutatta be a harmincas évek viszonyait, köztük a hazai kommunista mozgalom mulasztásait és helyzetét. Alighanem Lukács Györgynek volt igaza, amikor így nyilatkozott: "Annak, hogy a Köpe Bálintok nem léptek be a kommunisták pártjába, megvoltak az okai a mozgalomban is. Ledorongolás helyett a helyes konzekvenciákat kellett volna levonni a regényből."