A számvetés könyvei

Déry olvasója az író filozófiai horizontjának folytonos változását észlelheti. Indulásakor a magányos értelmiségi világnézeti elhelyezkedésén, lehetőségein gondolkodott, lázadása saját személyiségének megvalósítását szolgálta. Első írásai azt a helyzetet elemezték, amely a társadalomban jutott neki, illetve e helyzetből keresték a szabadulás útjait. A befejezetlen mondat és a Felelet egymásnak válaszoló szólamai már azt jelezték, hogy az írónak sikerült túljutnia a magányos lét horizontján, s a magyar társadalom közegében kutatta a forradalom lehetőségeit, illetve megtisztulásának feltételeit. A hatvanas években született regények: a G. A. úr X-ben, A kiközösítő és az Ítélet nincs ezt a horizontot tágították történelemfilozófiai szemhatárokig. Déry az emberi természet dolgain és a történelem esélyein töprengett, azt kutatta, van-e értelme az ember legfőbb vállalkozásának: a történelemnek; s az emberi természet lehetővé teszi-e a haladás nagy eszményeinek, a szabadságnak és a rendnek a megvalósítását. {603.} Az újabb művek révén nemcsak írói világképe alakult át, hanem a művészetről vallott elképzelése és alkotásmódja is. A kételkedés, amely korábban a valóság megismerésének, az információk ellenőrzésének eszközéül szolgált, most a gondolkodás centrumába került. Mindent újra végig akart gondolni, s a kételkedő értelem mérlegére akarta helyezni az ember és a történelem vívmányait és lehetőségeit. Ez a kétely alakította át írói tudatát: "sokkal kételkedőbb vagyok az emberiség úgynevezett fejlődése dolgában, mint voltam – jelentette ki –, és ugyanúgy sokkal kételkedőbb abban a tekintetben, hogy az irodalomnak, művészetnek milyen átalakító hatása van az emberre." Ez a bölcseleti szkepszis nemcsak állásfoglalását szabta meg, hanem művészi eljárását is. A társadalom problémáira válaszolni kívánó realizmust kérdező jellegű írásmód váltotta fel, s ez elvontabb közelítésre, parabolikus fogalmazásra vezetett. Újabb írásaiban ezért tért vissza indulásának avantgardizmusához, pszichologikus, ironikus és groteszk hajlamaihoz, illetve ezért használta fel oly magától értetődő természetességgel a Kafkát idéző mítoszt vagy a Thomas Mannra valló iróniát. Már A cirkusz című elbeszélése Thomas Mannra – a Mario és a varázslóra – utalt; parabolikus formában adott hangot mondanivalójának: az "embert nem szabad ketrecbe zárni". A Capricciók az önszemlélet iróniáját és az ifjúság szürrealisztikus, költői technikáját újították fel. A G. A. úr X-ben és A kiközösítő pedig mintegy szándékos megfelelésekkel kötődik Kafkához – A perhez –, illetve Thomas Mannhoz – A kiválasztotthoz. Déry lemondott a teljes originalitásról, hogy a bázisul használt művek asszociációs körzetével bővíthesse ki saját mondanivalóját. A meglevő felismeréseket azonban új, személyes összefüggésbe állította; átértelmezte Kafka vagy Thomas Mann gondolati eredményeit.

A G. A. úr X-ben (1964) című filozófiai regény az emberiség jelenének és további sorsának, lehetőségeinek filozófiai kérdésein töpreng; egyszersmind az író személyes közérzetéről vall. Maga a regény G. A.-nak, azaz Grósz Andornak, az író barátjának fiktív emlékirataiból bontakozik ki. A főhős nem kis mértékben Parcen Nagy Lőrinc és Farkas Zénó rokona, hivatását – s egyúttal az emberiség esélyeit – kereső értelmiségi. B. Nagy László szavaival: "a magyar intellektuel egy alaptípusa testesül meg benne: azé a polgáré, aki fejjel magasodik környezete fölé, éppen ez szigeteli ki a világból ..." A bevezető fejezet "külön regénye" szerint már megjárta X-et, ottani életéről, tapasztalatairól írta a memoárokat, s őket bízza visszautazása előtt barátjának, az írónak gondjaira.

A titokzatos, geográfián kívüli város: X. utópia, vagyis inkább modern ellenutópia, lidérces és szorongásos vízió. Kiábrándító és felzaklató világ; mozgató elve nem az élet és a küzdelem, hanem a pusztulás és a lemondás. G. A.-nak roncsmezőkön, rozsdatemetőkön keresztül kell a városba érkeznie, beomló házak, véletlenszerű közlekedés, kopott emberek fogadják. Az emberek véletlen események között tengődnek, különös "action gratuite"-ok foglyai; a gyilkosság alkalomszerű és büntetlen, a szerelem megalázó, a munka értelmetlen. A társadalom íratlan etikája így határozza meg az ember feladatait: "rendjén való, hogy valamit elvégzünk, mert azt hisszük, szükségünk van rá, de utána megsemmisítjük, mert úgy látjuk, hogy fölösleges". Az értelmes cselekedetek {604.} elkövetői börtönbe jutnak, a bíróság viszont gonosztevők gyülekezete, igaz azonban, hogy a börtön csupa komfort és evilági kényelem. A gazdagok önfeláldozásból használják ki a szegényeket, s X népe minden évben karneváli külsőségek közepette kíséri a kivégzőosztag ágyúi elé az öngyilkosságra vágyó boldogokat. A célszerű cselekvés az erkölcsi lazaság jele. Az élet értelme a halál, mint X egyik polgára mondja: "Születésünk pillanatától kezdve kanyartalanul haladunk végső bukásunk felé, melynek itt – mint tudja – megváltás a neve ... Megtaláltuk a tökéletes egyensúly titkát, mert súlytalanok lettünk, uram." Ugyanakkor X kísértetiesen hasonlít arra a "külföldre", melyből G. A. úr érkezett. E hasonlóság különösen akkor szembeötlő, ha azt a képet, amely G. A. úrnak a "külföldi" viszonyokról tartott ironikus előadásából bontakozik ki, összevetjük X-beli tapasztalataival. X-ben "a perek az idők kezdetétől fogva mind összefüggenek egymással"; a "külföldön" pedig: "mindenkit feloldoznak és mindenkit elmarasztalnak". X-ben a gazdagok lehetőséget adnak a szegényeknek, hogy szolgálhassanak; a "külföldön": "A nép nem tud meglenni a mindenkori uralkodó osztály nélkül és fordítva." X tehát nem puszta vízió, hanem az adott emberi világ "negatív" képe, vagy ahogyan Pándi Pál mondja: "a tükörkép elfogadott "emberi" normának mutatja azt, egy lefokozott társadalom színvonalán, amit hazugságokkal leplez el a "külföld"."

X és az emberi társadalom sajátos megfelelése felkelti figyelmünket az ellenutópia jelképes értelme, történelemfilozófiai jelentése iránt. Déry maga a regényhez írt előszavában a rend és a szabadság arányának felbomlására, a szabadság korlátlan érvényesülésére utal, amely rend nélkül anarchiába zülleszti az emberi életet, amely "kiönt, s eliszaposít maga körül birodalmakat, korszakokat". Majd ezt is hozzáteszi: "Azt írtam meg, hogy a tőkés gazdasági rend szabadságeszméje mint tekeri ki a saját nyakát." Kétségtelen, hogy X világában jelen van a válságba került polgári társadalom számos eleme, és kritikusainak egybehangzó megállapítása szerint mindez a kapitalista társadalom emberi viszonyaira és közerkölcsére vonatkozik. Csakhogy a megfelelések, kivált az X-ben megismert viszonyok tekintetében, nem adnak egyértelmű és határozott magyarázatot. A regény számos bírálója kételkedik abban, hogy az előszóban kifejtett értelmezés egybehangzik az írói látomás valóságos sugallatával. Így Bori Imre arra hivatkozik, hogy az X-ben érvényes szabadságfogalom valójában a szabadság klasszikus eszményének 20. századi devalválásával azonos. A felidézett kép ezért a struktúrától függetlenül tükrözi a 20. századi társadalmak némely jellegzetességeit, köztük a szektás-dogmatikus politikai gyakorlatot. Ezt az álláspontot képviseli Egri Péter is, aki szerint X társadalmának több vonása a szektariánizmus új típusú elidegenedésére utal. Az X-ben lefolytatott bírósági processzusok például a konstruált perekre emlékeztetnek, Ireneusz úr, a szegények nyakában lovagló gazdagok vezére pedig a szektariánizmus képmutató etikáját fejti ki, midőn a vezetők kiváltságait áldozatnak tünteti fel, a tömegektől viszont aszketikus önfeláldozást követel, minthogy: "aki az életet szereti, nem lehet erkölcsös". A szabadság és az igénytelenség elvének összekapcsolása, a valóság voluntarisztikus kezelése szintén a szektás sztálinizmus tulajdonságai. {605.} A megfelelések részben félrevezetnek: a feltűnő analógiák ellenére sem lehet X társadalmát egyértelműen a szektás-dogmatikus politikai berendezkedés metaforájának mondani. Egri Péter és Bori Imre egyaránt arra következtet, hogy az utalások rendszere többértelmű és inkoherens. "Déry – hangoztatja Bori Imre – az általánosnak és konkrétnak, az érzékletes életszerűségnek és az eszmei síkok jelenvalóságának egy sajátos összhangját teremtette meg úgy, hogy a regény egésze sorra kinövi és minduntalan túlmutat azokon az egyes mozzanatokon, amelyeket külön-külön megragadhatunk és következtethetünk." Vagyis X jelentése tágasabb körű és elvontabb annál, semhogy valamely jelenkori társadalmi berendezkedéssel azonosíthatnánk. A regény mondanivalója elsősorban nem a társadalomkritika, hanem a személyes vallomás és történelembölcselet körébe vág.

X komor víziója kiábrándultságról árulkodik, az író történelmi hitetlenségéről. Egy meghatározott történelmi közegben kialakult személyes közérzetről ad szemléletes képet. De talán a küzdelem ethoszát sem nélkülözi: Déry X lázadóival érzett együtt, azokkal, akik még őrzik az emberi kapcsolatokat és érzelmeket, a munka örömét, azt a hitet, hogy küzdeni s embernek lenni mégis érdemes. Kafkával szemben, aki tökéletesen azonosult az általa felidézett mítosszal, ő iróniával különítette el magát X életelveitől. Mintha a kiábrándultsággal, a nihillel szemben is szkepszist tanúsított volna. Mint mondta, a "történelem valóságos ellenállását, a szocializmust" szándékosan kihagyta a regény eszmei komponensei közül. Ám azok a humánus értékek – a kizsákmányolás elutasítása, a rend és a szabadság kölcsönösségének elve, az emberi lényeg megvalósítása –, amelyeket X filozófiájával és erkölcsével szemben képvisel, bizonyára nem véletlenül azonosak egy demokratikus szocializmus igazságaival.

Ha a G. A. úr X-ben a "szabadság rend nélkül" társadalmát jelenítette meg, A kiközösítő e modell fordítottját: a "rend szabadság nélkül" világát. Vagyis a két regény éppúgy egymást egészíti ki, egymásnak válaszol, mint korábban A befejezetlen mondat és a Felelet. A mítoszregényre ezúttal ironikus történelmi, regény felelt: milánói Szent Ambrus története. A szent püspök pogány nagyúrból lett keresztény aszkéta, közönyös élvezőből az ariánus eretnekség ádáz ellensége, egy bomló civilizáció képviselőjéből egy születő civilizáció organizátora. A korszakos történelmi átalakulások irányítóihoz hasonlóan ő is egy akolba akarja gyűjteni az embereket és népeket. Az emberi boldogságnak – vallja – a "gondolkodás és érzés tántoríthatatlan egysége" a feltétele és a záloga. Ezt az egységet szolgálja Ambrus, a ravasz diplomata, az elszánt eretneküldöző, a fölényes hitvitázó szerepeiben. Szétszaggatja a kialakult s rosszul működő emberi társadalmat, hogy új rendet építsen. "Tudom dolgomat – mondja imájában –: fel kell építenem váradat, s megerősítenem falait a kőművesek belé kevert vérével, hogy befogadhasson mindeneket, s oltalmat adhasson e sötét és szomorú föld csalóka káprázatai ellen."

Ambrus az egység vízióját látja maga előtt, s ehhez a látomáshoz méri szándékait, cselekedeteit. Nem a valóság elemzése révén tűzi ki a célt, hanem az elérendő eredményhez próbálja igazítani a valóságot, prekoncepcióval dolgozik, dogmatikusan gondolkodik. Nagyon is gyakorlatias működését, ravasz államférfiúi lépéseit {606.} dogmák irányítják, és a dogmák dolgában, ahogyan ezt az aquileai zsinat előtt kifejti, nem enged vitát. Elutasítja a termékeny kételkedést, az értelembe vetett bizalmat, a valóság vizsgálatát. A gondolkodást megveti, érveit pusztán a vallásos hit tekintélyével támogatja, és ez a tekintély egyre kevésbé Isten, akinek országáért, úgymond, harcol, hanem egyre inkább ő maga. Ahogy a regény ironikus fogalmazásában olvasható: "a szent életű püspök már mind kevésbé kételkedett Isten s a maga szándékainak szerencsés egyezésében. Csak gyöngeségének legkopárabb pillanataiban tűnődött el néha azon, vajon az Úr segíti-e őt, vagy ő igazítja el az Urat." Kétely és fontolgatás nélkül halad a választott úton, fanatikus módjára szolgálja a maga elé tűzött célt: az egyház hatalmának érvényesítését, egységének megteremtését. E szolgálat vezérli elméjét és tevékenységét, ez szab mértéket az erkölcsnek, határozza meg a cél és az eszköz viszonyát. Ambrus, minthogy csak a céllal törődik, ennek rendeli alá az eszközöket, az etikát és az erényt.

Az író nem száll vitába Ambrussal, nem kommentálja cselekedeteit, szónoklatait, eszmei távolságát és idegenkedését ironikus elbeszélő fölényével fejezi ki. Az iróniát a modern író leghasznosabb eszközének tekinti. "Ha a mai modern prózának – mondja – van valamilyen általánosítható jegye, az éppen a stílus látszólagos közömbössége, drámaiatlansága, az irónia, amely átlátszó testével a történet s az olvasója közé áll." A kiközösítő is ezzel a lehetőséggel él: aggályosan pontos leírásai, a tárgyias fogalmazás leplében megjelenő szatíra, amely például a zsinatoló atyák dogmatikus veszekedésének lejegyzésében ölt alakot, éppúgy ironikus eszközök, mint az a kétértelműség, amely Ambrus alakját lengi körül. A püspök csodáit, tevékenységét "álnaiv" elbeszélő hang adja elő, amely már a történet kezdetén tudtunkra adja, hogy felszentelése után Ambrus "minden vagyonát szétosztotta a szegények között, magának mindössze földbirtokait, városi magánpalotáját s a comói tó partján épült villáját tartotta meg". Ezt az iróniát szólaltatja meg a regény stílusa is. Az anakronizmusok, amelyek az ötvenes évek mozgalmi nyelvének fordulatait adják az ókeresztény atyák szájára, a gúnyolódás és az ünnepélyesség között táncoló kifejezés, a komédiába fúló magasztosság: valamennyi stílusforma a fölény és az elidegenítés eszköze lesz.

Déry iróniájából nyilvánvalóvá válik, hogy "áltörténelmi" regényt olvasunk az eszme és a megvalósulás, a hit és a cselekvés antinómiáiról. A jelenetek és a stílus ironikus anakronizmusa révén Ambrus története elszakad a históriától. Könnyen aktualizálható ez a történet, akár szatirikus kulcsregény is lehetne, amely a közelmúlt történelmét ítéli meg, és a tudós milánói püspök alakjában az ötvenes évek vezető művelődéspolitikusának, Révai Józsefnek az alakját rejti el. Csakhogy Déry sokkal bonyolultabb gondolatokat szólaltat meg a szent püspök sorsában. Aktualizálja Ambrus vállalkozását és harcait, az aktualizált eseményeket viszont nyomban ironizálja, elidegeníti aktuális értelmüktől. Örkény István szellemes meghatározásba fogta a regény komplex jelentésrétegeit: "a regény egy történelmi személy valóságos életének föltételes módban előadott, elidegenített paródiája." E meghatározás elemei a kompozíció folytonos "megforgatására" utalnak, arra, hogy az író ezt is újabb fénytörések játékaként kezeli.

{607.} A kiközösítő csak érinti a közelmúlt történelmi jelenségeinek megítélését, mondanivalója szélesebb körű. Miként a G. A. úr X-ben, ez is az emberi történelem általánosabb szerkezetét és tendenciáját próbálja megérteni, s ebben a lényegi vizsgálatban Déry leveti az ironikus fölényt. A történelmi műfajt, Ambrus korának katolikus-ariánus harcait vagy korunk egymással küzdő irányzatait, mozgalmait iróniával szemléli, az emberiség sorsát azonban ugyanazzal az önemésztő töprengéssel veszi szemügyre, mint korábbi műveiben. Ambrus történetével az emberi történelem haladását kérdőjelezi meg, a cselekvés és a küzdelem értelmével viaskodik. Miként a püspök egyik átvirrasztott éjszakája során, ő is: "mindjobban megerősödött abban a meggyőződésében, hogy az emberi szenvedésnek se kezdete, se vége, s hogy ha egyik közbülső szakaszán meg is akasztják – mint a vándorló hangyák menetét –, egy pillanat múlva újra összefut, és sürgősen folytatja útját a történelem változatos, de sajnos, mindig vérszagtól bűzlő síkján." Az író közérzete tehát – annak ellenére, hogy ezúttal viszonylag szivárványosabb, derűsebb álarcban jelentkezik – lényegében azonos az előző regényével.

A történelem látványa kiábrándító volt, Déry mégis megpróbálkozott azzal, hogy fenntartsa a küzdés esélyeit. A G. A. úr X-ben sem vált irracionalista vallomássá, s A kiközösítő sem utasította el az ember történelemépítő munkáját. Ambrus – noha halálos ágyán kételkedve tekint vissza küzdelmes életére – végül is a jó cselekvés hitében hal meg, igaz, nem a nagy történelmi vállalkozásra gondol, hanem a köznapok emberi kötelességeire. Ezeknek a kötelességeknek az elvégzésében találta meg az író a reményt. A vigasz persze eléggé korlátozott. Béládi Miklós helyesen állapítja meg A kiközösítő kereső-szorongó írójáról: "Valami elviselhetetlent próbál elviselhetővé tenni, anélkül, hogy az elviselhetetlentől teljesen szabadulni tudott volna." Ugyanez a korlátozott törekvés ölt alakot a Szembenézni (1968) című költői oratórium soraiban. Dérynek ez a műve Illyés Gyula atomháborús költeményével: Az éden elvesztésével polemizál. Illyés verse reménykedik, Déryé komorabb. Farkasszemet akar nézni a bizonytalansággal, ezért mindazt az érvet felsorakoztatja, amely kétséget támaszthat az emberiség józanságában, a jövő reményeiben. Déry kórusa és ellenkórusa – az Illyéstől kölcsönzött Somogyjád és Kakukháza – Ábel és Káin vitájának ad hangot, s érezhetően Káin mondja ki az erősebb érveket. Nemcsak az atombomba ilyen érv, hanem a túlnépesedés és az ipari civilizáció embertelen tendenciáinak eluralkodása is. Legfőként pedig az emberi természet, mely az író szerint legalábbis gyanakvást érdemel, minthogy génjeiben hordozza az önzés, a pusztítás ösztönét. Az oratórium mégis a remény szólamával zárul, Déry az emberi természet teljességének – Káinnak és Ábelnek – vizsgálata nyomán fogalmazza meg hitét, amely számol a legfőbb rosszal, mégsem utasítja el a bizalmat. "A bizonytalanság koefficiense immár egyetlen vigaszunk" – olvassuk. Erre a bizonytalanságra azonban hatással lehet az emberi küzdelem és jóakarat: "végezzük dolgunkat – vallja a Szembenézni írója –, hogy félelem nélkül szembenézhessünk kételyeinkkel".

A G. A. úr X-ben, A kiközösítő és a Szembenézni a történelemmel és az emberiség esélyeivel számot vető küzdelem eredményei. Memoárja, az Ítélet nincs (1969) ötven esztendőre tekint vissza: történeti eseményekre, barátságokra, szerelmekre {608.} emlékezik, az író életének karakterisztikus szakaszait idézi fel és értelmezi. A kései visszatekintés mindenképpen műveinek betetőzése, eszmélkedésének végső tükre, írói világának summázata. Epikus anyagát az életrajz eseményei adják: az írói indulás, a mozgalommal kialakított kapcsolat, házasság, barátságok, emigrációk. Mint mindenki sorsában, Déryében is van néhány kulminációs pont, néhány sorsformáló és személyiségalakító esztendő: a Tanácsköztársaság, a bécsi munkásfelkelés, az első bebörtönöztetés, a felszabadulás, a Rajk-per, a Felelet-vita és a második fogsághoz vezető politikai mozgalom drámai éve, nem szólva magánéletének fordulatairól. Róluk beszél a legrészletesebben, arról tesz vallomást, hogy miként viselkedett, cselekedett vagy tétlenkedett a történelem személyes állásfoglalásra hívó pillanataiban. Noha kiábrándultságát hangoztatta, azokat az időket idézte fel a legnagyobb izgalommal, tanúságtevő szenvedéllyel, amelyekben személyes sorsa és a történelem találkozott. A számvetés történelmi konkrétsága is jelzi, hogy az emlékanyag a kor nagy mozgalmait mutatja be: az 1919-es forradalmat, a második világháború végének tömegmozgását, a "személyi kultusz" korszakának ellentmondásait. A szocializmus és a forradalom helyzete, belső konfliktusai foglalkoztatták leginkább Déry emlékezetét. Rokonszenves módon utasította el korunk memoárjainak azt a szubjektív gesztusát, amely a történelemben a személyes magatartás igazolását keresi, s ezért a jelen felismeréseit és ítéleteit vetíti vissza a múltba. Amilyen tárgyszerű őszinteséggel számol be magatartásáról, tévedéseiről, mulasztásairól és botlásairól, olyan szigorúan mond ítéletet a korról is. Az emlékirat kitüntetett vállalkozása, hogy hiteles képet adjon a "személyi kultusz" korszakáról, azokról a jelenségekről, amelyeknek taszító ellentmondásai között az író mai gondolkodása, világképe, s ezért a memoár szemlélete kialakult.

Az önéletírás másik rétegét a jelen kisvilágának, a füredi ház bukolikus remeteségének rajza alkotja. A tamáshegyi kert a bölcs öregség kerete és otthona. Amikor a házról, a kertről, a szomszédok köznapjairól beszél, a múlt viszontagságainak jelenlegi békés és boldog ellenpólusát rajzolja. De az egyszerű füredi emberek sorsának és arcának felvillantása még egy értelmet rejt. Különösen abban a fejezetben érezzük ezt, amely egy véletlen beszélgetés során hasonlítja össze az író és a szomszéd parasztember életét. Mindkét sorsra ránehezedett a közelmúlt történelme, a beszélgetők szinte versengve idézik fel megpróbáltatásaikat. Csakhogy az író elbeszéléséből a fokozódó kételkedés bontakozik ki, a parasztéból a fokozódó bizalom. Mintha az író azt akarná sejtetni, hogy hitek és remények válsága idején az egyszerű és természetes élet jobban őrzi a maga épségét, sikeresebben lábolhat ki a történelem kátyúiból.

Az epikus anyagnak mindezeket a rétegeit eszmélkedő és önelemző kommentárok szövik át. Az emlékezés, a história és a portrésorozat nemcsak téma, hanem alkalom is, a gondolkodás, a filozófia kiindulási helyzete. Az Ítélet nincs Déry teljes eszmei panorámáját vázolja fel: az élet és a pusztulás, a szabadság és a hatalom, az alkotó munka és az elkötelezett cselekvés legfontosabb kérdéseit tekinti át. Az író számára fél évszázados kérdések ezek. Különösen az alkotó szabadság és elkötelezettség, az elkötelezettség és a morális felelősség kérdésköre. E fogalmak az élet és a műhely centrumában foglaltak mindig helyet, polarizálódtak, és a {609.} történelem vonzása-taszítása szerint egymás ellenére építették a sorsot és a műveket. Ellentéteiket közben magasabb rendű egységük váltotta fel. Az önéletírás összefoglaló szerepe abban is megmutatkozik, hogy elutasítva az eszmélet korábbi ellentmondásait, egyesíti a szabadság és a felelősség, a szuverenitás és az elkötelezettség fogalmát. E szintézis morális természetű, s Déry önszemlélete is a moralistát állítja elénk: ahogy mondja, erkölcsi mértékkel igyekszik a maga értékrendjét meghatározni.

A múltat idéző epikus anyag – Fehér Ferenc találó megállapítása szerint – a "haláltánc" műfajának modern átalakításában kapott szervező elveket. Nosztalgikus vagy ironikus portrékban idézi fel egykori barátainak, írótársainak vagy ellenfeleinek – Tóth Árpádnak, Füst Milánnak, József Attilának, Gábor Andornak és Révai Józsefnek – az alakját. Portréi személyesek, emlékirata nem törekszik arra a rekonstrukcióra, amely a műfaj hagyományos feladatai közé tartozik. Az időrend mellőzése is azt jelenti, hogy az író célja más, mint általában az önéletrajzok szerzőié. Nem életének krónikáját akarja megírni, nem azt az oksági rendet kívánja felderíteni, amely őt íróvá, forradalmárrá tette a változó idők során. Nem a múlt izgatja, hanem a jelen: önelemzést ad és önértékelést. Sorsának epikus anyaga csak arra való, hogy mai eszmei panorámáját bontakoztassa ki.

Ez a panoráma gyakran ironikus színben tünteti fel az író egykori szándékait, eszményeit és hitét. Az Ítélet nincs legfőbb tulajdonsága ez az irónia: ennek fölényével ítéli meg a történelem különös fordulatait, de a saját szerepét is; memoárja ironikus önelemzés és önértékelés. Azokhoz az eszményekhez, amelyek valamikor, ötven évvel ezelőtt elindították a társadalmi mozgalmak küzdőtere felé – a munka, a részvét, az igazságkeresés, a felelősségvállalás eszményeihez – idős korában is ragaszkodott. Saját békés öregségére általában több bizalommal tekintett, mint az emberiség jövendő lehetőségeire, mégsem mondott le ifjúságának forradalmi eszményeiről. Ezekben az eszményekben találta meg életének és eszméletének folytonosságát, tekervényes pályájának végső értelmét. "A magam csillapítására – olvassuk egyik nyilatkozatában – beérem azzal a csöndes feltevéssel, hogy folyamatos tévedéseim, összegezve, végül mégiscsak valamilyen tisztességes – nem szégyellni való – ábrát fognak eredményezni. Bízom abbban, hogy útjelző tábláim, amelyeket már a bölcsőben magammal hoztam, s amelyekre menet közben találtam, nem okvetlenül a pokolba irányítanak." A tamáshegyi kertből méltósággal és belső békével tekinthette át nyugtalan és gazdag életét.