{616.} ILLYÉS GYULA (1902–1982)


FEJEZETEK

Illyés pályáján az elbeszélő művészet genezise a szuverén írói világ születéstörténetébe vezet vissza. Útja hazafelé a párizsi emigrációból (1926) damaszkuszi útnak bizonyul. Avantgardista költészetének a hazai valósággal, az itthoni viszonyokkal szembesülve kellene igazolnia érvényességét. Az újra megismert szülőföld és itthoni élet azonban a mindig is társadalmi és forradalmi rendeltetésű alkotásért küzdő költőben új célt és élménykört alakít ki. Irodalmi kísérletezése és a "néma táj" valósága kerül ellentétbe benne: "Párizsból jöttem meg – írja Újabb szellemi front? (1945) című tanulmányában –, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, s kint ez a fájdalmas emlék – mint minden emlék – még szépült is. De ez az új szem most csupa iszonyatot látott. A nyugat-európai szemlélet (amely kint a szabad munkásmozgalomban még külön élességet is kapott) fényszóró módjára fedte fel a sarkokat, az addig itt megszokott jelenségeket, a megszokott félhomályba húzódó összefüggéseket. Nem ismertem a hazámra. Csak négy évig voltam távol – tizenkilenc éves koromtól huszonhárom éves koromig –, de épp ez az idő a legdöntőbb az ember életében, ez az igazi fejlődés – az állásfoglalásig való fejlődés – ideje. Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzéseimet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán. Sétálhatok tovább itt is az avantgardista szabad gondolattársítások négy fala közt? Nem volt könnyű kitörnöm, nemcsak a helyet tartottam – tartom ma is – emelkedettnek, hanem az ajtókat is én falaztam be. Akkor ismerkedtem meg igazán egy fiatal költő rendkívüli irodalmi kísérletével és forradalmiságával, Petőfiével. "Hazát kell nektek is teremteni" – nagyjából ez volt a bűvige a falak ellen." Másutt még nyomatékosabban szól a fordulatot hozó élményről: "A látvány kiáltó volt, hazugság lett volna minden szavam, ha nem arról beszélek, ami előttem van. Így fedeztem fel szülőföldemet, a Dunántúlt, a magyarság dermesztő helyzetét." Stílusváltása tehát életfordulatban, új élményekben gyökerezett: együttesen nyilatkozott meg benne a korabeli társadalmi valóság lázadást kiváltó hatása és a költői szemlélet hosszabb ideje érlelődött belső újjáalakulása. Eredeti mivoltában ekkor – a húszas-harmincas évek fordulójáig – forr ki írói világa. Ezekben az években válik láthatóvá, hogy az irodalmat az élet javára fordítandó világnézeti és erkölcsi cselekedetnek tudja. Megszilárdul az irodalmi fejlődésről alkotott felfogása, kérdései és válaszai erkölcsi függetlenségről, gondolkodói igényességről és kiforrottságról vallanak.

Ekkor veszi számba az előtte járó irodalom értékeit. A tudatosan hódító író tekinti át Adyról, Móriczról, Babitsról, Juhász Gyuláról, Szép Ernőről, Erdélyi Józsefről szólván a nagy Nyugat-nemzedék vívmányait, méri föl az új népiességet elindító Erdélyi jelentőségét, újító szerepét – a hangsúlyt mindenütt a tartalom {617.} minőségére téve. A tudatosság jogos önérzettel párosul ezekben a cikkekben: folytatónak és továbbvivőnek reméli magát, de nemzedékének külön tájékozódási igényéről sem hallgat. Egy új esztétikai gondolkodás körvonalai rajzolódnak ki ekkor: ezek az évek emelnek hidat a magyar irodalom forradalmi hagyományai felé. De nem köti le magát egyik oldal mellé sem, újfajta szintézisteremtés a célja, amiben Adynak és Babitsnak egyenrangú helye van. Vállalja "Ady örökség"-ét, mondván, hogy ő tanította "költői bátorságra, az újítás és a kiállás mesterségére" az utána következő nemzedéket: "Egy eszmét hozott ő, az élet minden területén egyformán újítani kívánó eszmét, amely akkoriban lobbant legmagasabbra, amikor hordozója a földre bukott." Móriczban az "örök magyar politikum" megtestesülését látja, Babits pedig a legtisztább humanistát és a tipikus magyar karaktert jelenti számára. Tágas világ nyílik meg ezekben az írásokban: Szép Ernő azért nyerhet jogot a belépésre, mert a tiszta érzelmek gáncstalan költője; Juhász Gyula szavában az "ismerős kesergő, mélabús magyar muzsikát" figyeli.

Ezekben az években a baloldali irodalmi mozgalmaknak is részese, a korabeli Nyugat radikális szárnyán helyezkedik el. Fölismerni írásaiban a marxizmus iskoláját is, de életének épp ez a fordulópontja készíti elő szakítását a munkásmozgalommal, érleli meg azokat a változásokat, világszemléletének azokat az új elemeit, melyek nem a szocializmus teljes vállalásához, hanem más útra viszik: a nemzeti tartalmú forradalmi demokratizmus és az újrealizmus útjára. Szakítása a munkásmozgalommal azonban nem esztétikai vitákban gyökerezik. Híve a forradalmi eszmének, de érzi a bukott forradalom csüggesztő hatását és egy újnak a jöttében már nemigen tud bízni. A Nyugat 1932-es Móricz-estjén elmondott bevezetőjében így vallott erről a "kétlelkűségről": "A mi generációnkkal megtörtént, ami régóta előrelátható volt, s mely nemcsak velünk történt meg Európában. Az egymást követő nemzedékek addig hitegették egymást, míg minden ígéret elvesztette hitelét. Ábrándjainkat és jövőnket is újra kell építenünk. Ne feledjük, hogy nekünk ígértek legtöbbet. Petőfi Magyarországát és ráadásul egy egész világot Athéntől Párizsig, térben és időben. Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és köréje egy kis középkort." Visszatérő gondolata, hogy az elődök szép és nemes szándékából semmi sem vált valósággá: "Elődeinktől csak szavakat örököltünk", ezért az óvatos és körültekintő munkának jött el az ideje. Bár nagyobb hangsúlyt soha nem kap, nála is megjelenik a népieket közösen jellemző aggodalom: a szocializmust egy irányvonalú mozgalomnak véli, s az a kérdése, vajon "a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot". E kérdésnek nem az lesz a folytatása, hogy ő is a külön "magyar szocializmus" megalkotásán fog majd fáradozni, mint nem egy kor- és nemzedéktársa, de itt van a magyarázata a harmincas évek politikai eszményének: "boldog otthoniasságot" a századforduló agrárszocialistáinak, a Csala Imréknek, Szántó Kovács Jánosoknak a társaságában érezne, velük vállalná az eszme- és fegyverbarátságot. Ebbe a vélekedésbe belejátszott az is, hogy a munkásosztályban már nem látott forradalmi, társadalmat alakító erőt: "a földművelő nép ... a magyarságnak egyetlen pillére, mert hisz sem jelentős polgárságunk, sem nemességünk, s még életerős proletársá{618.} gunk sincs." A munkásmozgalomhoz kötő szálak elmetszésében azonban szerepet vitt az a goromba gyanúsítgatás is, ami a harmincas évek elején a türelmetlen szektás kritika sajátja volt.

A lelkes forradalmár, ki maga is fegyvert ragadna és a barikádra szökne eszméi védelmében, s egy széles, nagy roham első sorában hiszi magát, a harmincas évek elejére egyre több újrafogalmazni való gondolattal és mind több kérdőjellel találja magát szemben. Taszíthatja a türelmetlen kritika is, a változást mégsem írhatjuk az igazságtalan bírálatok számlájára. "Kijózanult" volna, kiábrándult volna a szép eszmékből? Írásaiban nem egy példa van arra is, hogy megismerte a mardosó kételyt, és érzékelhető, hogy a történelmi változások – statárium, kommunista üldözés, németországi fordulat – folytán mint keseredik meg a hangja s lesz meggyőződésévé, hogy a forradalom már nem válthatja meg a világot. A forradalmi eszmét s az emlékét még őrizni tudja, elbeszélő költeményeiben is, de még azokon túl is. Ám egyre inkább a közvetlen mondanivalóra kezd ügyelni. Így válik részesévé, sőt egyik eszme- és jellegadójává a népi mozgalomnak. Az egykézésről és a pusztuló falvakról ír, belefog a Puszták népébe, 1848 tanulságainak fölméréséhez lát hozzá. Történelem- és társadalomkutatóvá válik; a líra akkor ömlik édesen, ha emléket állíthat ragyogásba. Jelenről szólva szaporodik a meditáció és a szemlélődés, a fogcsikorgatást sejdítő irónia, a keserű tréfába rejtett fájdalom hangja.

Költészete és prózaírói munkássága nem járt külön úton: a prózai művek alkotóját az foglalkoztatta, amiről a költő vallomása szólt. Az élet szükségletei, a társadalmi tennivalók hívták életre azokat a műfajokat, amelyeket immár szuverén írói világában mondanivalói számára választott. Az epika felfedezéséhez azonban nem is volt szüksége műfajváltásra. Költőként is legalább annyira a világhoz tartozónak érezte magát, hogy az odafűző szálakat végleg soha nem engedte elveszni. Ennek az adottságnak egyik legláthatóbb megvalósulása az epikus elemekkel átszőtt költemény és a költői epika, ami az újabb magyar költészetre máig nagy hatást gyakorolt.

De a korabeli elbeszélő művészet is elébe ment a világát újra felfedező Illyés Gyulának. Ez az évtized volt a virágkora az esszének, valamint a tanulmányírás és a széppróza egymásba olvadásának is. Németh László fogalmazta meg a Vers vagy tanulmány című írásában, hogy az irodalom és a nagyvilág zavarában tájékozódni kellett, égtájat keresni; arra volt szükség, hogy egy új írótípus "a művész átfogó pillantásával jelölje ki a követendő munkák alaprajzát". A tájékozódás igényéhez az idő sürgetése társult: a föltornyosuló feladatok, a munkásosztály és a parasztság helyzetének feltárása s az írói ars poetica a mondanivaló minél gyorsabb és hatékonyabb közlésére választotta ki a formákat. Ez magyarázza a szociográfia és az útirajz, a naplójegyzet és az esszébe áthajló széppróza megjelenését, az önéletrajz rendkívüli szerepét. Az irodalom illetékesnek érezte magát arra, hogy áttérjen a tudomány és a publicisztika területére is: eszközt és formát úgy alakítván, ahogy írói meggyőződés és az élet szükséglete diktálta.

Alkalmi cikkek és irodalmi bírálatok után Illyés is dél-dunántúli szociográfiai cikksorozattal érkezett saját területére. (Az 1934-es Nyugat közölte, majd a {619.} Magyarok című kötet, 1938-ban.) E cikkek körül robbant ki a szerveződő "népi" mozgalom és az urbánus irodalom egyik első vitája. Az egykézést Illyés sohasem növesztette legfőbb nemzeti veszedelemmé – az elnéptelenedő falvak helyzete is az általános bajra: a földhiányra figyelmeztette. A földtelen parasztság sorsa innen kezdve állandóan foglalkoztatta – a polgári bírálat ezt nem ismerte fel, s a cikkek tartalmát eltorzítva, fajvédelemmel, oktalan sötéten látással vádolta.

Első nagyobb szabású prózai műve, az Oroszország (1934) majd tízezer kilométeres szovjetunióbeli utazásának élményeiről számol be. Ez volt az első és egyetlen itthon megjelent magyar mű a két háború közötti időszakban, amely tárgyilagosan rokonszenvező tudósítást adott a szocialista társadalom építésének hatalmas erőfeszítéséről. Nem adatok gyűjtésével törődött: az ember, az emberek véleménye érdekelte, s az emberek megváltozása az új körülmények között. A szocialista társadalmi rendszerről szóló helyzetjelentése is megértő és bizakodó csengésű: a folyamatra figyelt, az állandó mozgásra és fejlődésre. Bár nyíltan sehol sem szögezte le – ezt a cenzúra sem tette volna lehetővé –, de mégis az olvasó tudomására hozza, hogy a szovjet forradalom céljait megérti, és tárgyilagossága is érzékeltette a Szovjetunióban folyó munka történelmi jelentőségét. A ferdítések és hamisítások után Illyés komoly, felelős szavából is kiolvasható, amit néhány évvel előbb ő maga kért számon Duhamel útirajzától: "Oroszországban ma az egész emberiség jövendőjének problémája erjed".

1935-ben a Válasz kezdte közölni, egy évvel később a Nyugat kiadója jelentette meg a szociografikus irodalom remekművét, a Puszták népét (1936). A Puszták népe Illyés Gyula újrealista fordulatának egyszerre története, összefüggésrajza és eredménye. Az ő pályáján a származásnak és a szülőhelynek kivételesen meghatározó szerepe volt. Szülőhelyéhez és népéhez minduntalan visszatért; "előőrs"-nek nevezte magát, "kit az ősi harc egy hulláma előredobott". Ebből fakadt rendíthetetlen küldetéstudata, a folyton résen álló hűség önellenőrzése, s ez a kötöttség alakította irodalmi és esztétikai elveit. A táj történelmi múltja is küldetéstudatát erősítette. A helyi keret azonban sohasem zárta el előle a tágasabb láthatárt. "Azok számát szaporítom, akik gyermekkoruk színterére visszatérve, mindannyiszor egyszersmind még két rejtelmes színtérre leereszkednek: a múlt alvilágába és nemzetünk egy mélyebb televényébe."

Az életmű szerves kibontakozásához az életpálya alakulása is hozzásegítette: az a sajátos társadalmi fölemelkedés, hogy egyszerre lehetett otthon az alsó néposztályokban – a pusztán töltött évek után sokáig és sokszor testi közelségben is élt velük –, de fentebb sem volt idegen, és kitűnő tájékozottságra tehetett szert a magas kultúrában, s már fiatalon a kor irodalmi és szellemi színvonalán állott. Világszemlélete és ízlése életének szerencsés változatosságából és gazdagságából sokat nyerhetett, mivel eredeti hajlamai, alkati adottságai folytán is kezdettől fogva a megélt élet visszaadásában látta feladatát. A tapasztalati, érzékelhető valóság – a társadalmi és szellemi körkép, amely kitárult előtte – a legbensőbb alkotói mivoltában érintette és formálta.

A mű alapképlete önéletrajzi eredetű, de egy olyan személyiség életrajzára épül, ahol – az alkat, a szubjektum és az egyéni sors véletlenei mellett – a közösségi {620.} eszmény, valamint a társadalmi és történelmi tudatosság egyenrangú összetevők. Egyszerre követheti tehát a gyermekkor emlékeit, azok szembesítését a felnőttkor tapasztalataival s a szociológiai és történelmi nyomozás szálait, amelyek a dolgokon és közvetlen konkrétumokon túl az összefüggések valóságát ígérik. Kiindulópontja voltaképpen az író családtörténete, amelynek azonban már első fogalmai megállítják az önéletrajzi beszámolót, mert a teljes ismeretlenséget idézik. Az írónak tehát meg kell magyaráznia, mi a dunántúli puszta, s ha már elkülönítette jelentését a végtelen róna köznyelvi képzetétől, egy nemzet és történelem alatti embertömeg hierarchiáját is be kell mutatnia, hogy az olvasó meg tudja különböztetni az uradalmi cselédet és a falu szélére sodródott zsellért, de az uradalmiak világán belül is a juhászokat, az ökörhajtókat, a kocsisokat és a dohányföldieket, akiket az idénymunkások jövő-menő serege vesz körül, a summásoké, az aratóké és a napszámosoké. Csak ezután kaphat helyet a családtörténet, s benne ismét a pusztai hierarchia belső küzdelmének felidézése és a kiválás drámája, melyet egy zseniális nagymama indított el. Az egyéni véletleneknek ez a foglalata már magában hordozza a szociológiai és történelmi összemérés kihívását. Nemcsak azért, mert az objektív szándékú író viszonyítási pontokat keres a maga családtörténetéhez: őseinek és gyermekkorának világa sajátos természeténél fogva is jobban kötődött egy történelmi és társadalmi rendhez, mint más rétegek egyéneinek élete. Illyés családtörténetét tehát harmonikusan övezi az uradalmi cselédség múltjának történettudományi rekonstrukciója és módszeres szociográfiája. Az előbbi megrázó tanulsága az, hogy a pusztaiakról Kossuthék és a jobbágyfelszabadítók is elfeledkeztek, s már a 19. századi divatlapok is a négerek sorsát könnyezik, miközben a cselédeket senki sem veszi észre. Illyés történelmi áttekintését a cselédtörvények elemzése vezeti át a szinkron szociográfiába. A puszta kormányzása, az érintkezés a parancsolók és a béresek között, a közös gyermeknevelés, a cselédélet napirendje, a fegyelem és a fegyelmezés, a testi fenyíték hierarchiája, a cselédlakás berendezése, a pusztaiak táplálkozása, egészségügye, szerelmi és családi élete, a béreslányok kiszolgáltatottsága, a puszta kultúrája, az iskola, az egyházak, a hiedelemvilág, az ünnepek szokásrendje, a népművészet és a hírközlés – a tárgy megannyi megközelítése, s a mű megannyi fejezete. A szociográfiai leírások és nyomozati jegyzőkönyvek azután észrevétlenül adják át helyüket a társadalomtörténeti változásokat megjelenítő mozgóképeknek. A Puszták népe befejező része azok életéről és sorsáról szól, akiket a parancsolók "szólítanak". A "szólítottak" megkapják cselédkönyvüket, s szegényes cókmókjukkal elindulnak valamelyik falu széle felé, ahol a zsellérsors vár rájuk, ha közben el nem tűnnek a teljes semmiben. A szólítás állókép is, hiszen örök kísérője a cselédsorsnak. De a történelem és a technikai fejlődés mozgását is idézi, mely egyre ritkítja a pusztaiakat. Időbeli végpontja tehát a vállalt történetnek, amely egyben a családtörténet lezárása is: az utolsó fejezetekben a nagymamáék is útra kelnek, s az önéletrajz gyermekhőse gimnáziumi diákként búcsúzik az olvasótól – a kiválás drámáját vállalva immár.

A Puszták népe ismeretlen világot tárt fel, s megdöbbentő helyzetről tudósított. Alakjait olyan anyagi, lelki, társadalmi és nemzeti nyomorban mutatja be, amilyet a {621.} harmincas évek magyar társadalmi tudata sem ismert addig. A mű kortársi kritikusai közül Babits Mihály azzal indítja méltatását, hogy bevallja: ismeretlen világ elé került: "Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népének is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem." Ugyanakkor Kodolányi János számára sokkal meglepőbb a nemismerésnek a mértéke, mint maga az az élet, melyet Illyés könyve feltár. "Hát lehetséges, hogy az a társadalmi osztály, mely államalkotónak nevezi magát – és joggal! –, nem látja, nem érti, és nem ismeri a tulajdon szolgáinak életét? És hogy magyar írók, akik a betű felelősségét cipelik, az élet lényegének és értelmének hivatott magyarázói és kifejezői, tulajdon hazájukat, népüket nem látják? A magyar ellentmondások között egyike a legsúlyosabbaknak, legvégzetesebbeknek ez az ellentmondás." Egyik célját – az önmagát konzerválni akaró feudális és barokk Magyarország provokálását – tehát az író elérte. De láthatólag más célja is volt. Mert ha az olvasó feltételezi, hogy a műben felmutatott társadalmi igazságtalanság megszűnt vagy csökkent, vajon megtalálhatja-e benne újra a kortársakat megdöbbentő erőt? A kortársi kritika is sejtette, hogy Illyés alakjai nemcsak a maguk szociológiai rétegét képviselik, hanem az egyetemes embert is, a kiszolgáltatottság s a megalázottság áldozatait, de azokat nemkülönben, akik a bénultsággal s a feladással szemben minden emberi közegben kiküzdik az értékes élet alternatíváját. A Puszták népe a magyar élet poklának legsötétebb bugyra. De viszonyrendszer is, az egymással feleselő válaszok és választások mikrokozmosza. Ezért rajzában szükségképpen helyet kap a derű, a táj és az élet vitális szépsége, s az objektivitás meg az írói rálátás, melyet legtöbbször az irónia közvetít. De az írói célok sokféleségének számbavételével vajon megfejtettük-e a Puszták népe titkát? Társadalomképének érvényességét és távlatosságát kétségkívül bizonyítottuk így. De határhelyzetéből születő epikai értékeit és jellegzetességeit vajon azonosítottuk-e e kiegészítéseink során?

E kérdéseket a Puszták népe kortársi kritikája is felvethette volna, de csak sejtéseit közölte a mű szépprózai térhódításairól. Babits Mihály csodás művészetnek látja Illyés beszámolóját, "amely elfelejteti, hogy művészet: az egyszerű, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények sokasága beszél, s szinte észrevétlenül vezet, míg egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megérthetetlent". Babits tehát egyszerre emeli ki a Puszták népe stílusát és tárgyiasságát, midőn Illyés "epikai stíljét" jellemzi. Cs. Szabó László viszont "a született jó író rejtélyét" már csak a nyelvi gazdagságban látja: "Dús erezetű, nagy lélegzetű, képgazdag, leíró s ugyanakkor elbeszélő, fanyar és fojtott indulattal feszülő nyelven ír Illyés, gúnyos és fenyegető, hajlítható és darabos, játékos és szűkölő, tréfás és felhős, kitanult és puritán – hol és milyen gyakorlattal tanulta ezt az árnyaltságában is tömör, céltudatos, időálló és hű magyar prózát?" Majd Németh László veszi észre újra, hogy a Puszták népe szépprózaisága nemcsak {622.} nyelvi struktúrákban, hanem az írás mélyebb rétegeiben is gyökerezik: "Az idill és a gyűlölet: a két Illyés-szólam, mely verseiben különváltan nem egyszer retorikus volt, itt egymást hitelesítik, mélyítik, erősítik ... Illyés tiszta, konkrétumoktól csillogó prózája ugyanakkor, amikor fölveti a tiszta indulatot, melynek az igazság az ösztökéje, lecsapolja azt a másik indulatot, amelyet pukkancs igék hajtanak fejletlen agyakra."

Távolabbról szemlélve már a szociográfiai irodalomban sem a Huszadik Század szaktudományos fölvételeit, hanem Nagy Lajos műveit (Három város, Kiskunhalom) és a föléledő dokumentum-irodalmat említhetjük a Puszták népe előzményei között. Igazában nem is szociográfia ez a mű, hanem társadalomrajzzá táguló önéletrajz; nemcsak vád és leleplezés, hanem lírai hangoltságú emlékekbe feledkezés is. A parasztkrónikák komorságát is föllelhetjük lapjain, egyes helyek tárgyilagossága pontosságban és részletességben vetekszik akármelyik szakszerű szociográfiai földolgozással. Az avatja megejtő olvasmánnyá, igazi szépprózai munkává, hogy a tovább már nem bővíthető tényleírást költői szerkezet és stílus illeszti helyére.

A faluvizsgáló munkák a tudomány és az irodalom eszközeit felváltva és egyszerre alkalmazzák, s legtöbbször meg is rögződnek e kétféle módszer határán, létrehozva a kor jellegzetesen kevert műfaját. A Puszták népe az egyetlen alkotás, mely vitathatatlanul a szépprózába emelkedik, s akár regénynek is nevezhető – önéletrajzinak természetesen. Tényanyaga a legbőségesebb, s az írói eljárások alkalmazása e műben a legszabadabb. Illyés a föltárt életanyag és a megelevenítő stílus összhangjához jutott el, így lehetett a Puszták népe a két háború közötti széppróza egyik legeredetibb alkotásává. Összeforr benne önéletrajz, gyermekkori emlék, családtörténet a szakszerűen hiteles, szociográfiai érvényességű leírással, a dunántúli nagybirtokon élő cselédség életének föltárásával. A puszta múltjáról, életrendjéről, szokásairól, a cselédek anyagi körülményeiről egyszer leíró, elemző módon, másszor a szépírói ábrázolás fölidéző stílusában beszél. Hangja is változik aszerint, hogy milyen tárgyat közelít meg: tud tárgyilagos és fenyegető, visszafojtottan indulatos és derűsen lírai, humoros és ironikus lenni. A hang váltogatása sehol nem okoz stílustörést, mint ahogy az anyag is szervesen illeszkedik össze, "szociográfia" és novella nem feszíti szét a mű kereteit.

A Puszták népének hitele elsősorban onnan ered, hogy Illyés nem a kívülálló, hanem az onnan származó személyes élményeit adhatta elő. Mindvégig ahhoz a szándékhoz igazodott, amit a könyv elején megjelölt: "Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák." A kor szociográfiai irodalmának talán egyetlen alkotásában sem érezhető jobban, hogy a harmincas évek néhány szépprózaíróját mennyire nem "irodalmi" kérdések izgatták. Többen voltak, akik elsősorban az "idő sürgetését" érezték, a társadalmi elmaradottság megörökítését tartották kötelességüknek. A Puszták népe fölényes írói tudatosságról vall, ábrázolás és szerkesztés magabiztos kezelését tanúsítja. Írója soha nem tér el a pontosságot, tényközléseket követelő tárgyiasságtól. Fegyelmezetten halad célja felé s legfeljebb egy-egy részletben engedi teljesen szabadon érvényesülni {623.} a költői képzelet játékát. Még sincs szó arról, hogy az író az önkorlátozó visszafogottság kényszerével küzdene. Az adatfeltáró munkát éppoly benső érdekeltséggel végezhette, mint a személyes természetű élmények idézését.

A Puszták népe hangjainak integrálódását és kettős látásának érvényesülését, amely a szépprózaiság forrásának bizonyult, rendszerező poétikai igénnyel csak a 70-es, 80-as évek kritikája és irodalomtörténete írta le. Természetesen minden új megközelítés a műfaj kérdéséből indul ki. Erkölcsi autonómia – művészi autonómia című tanulmányában Németh G. Béla ki is mondja, hogy a korábbi értelmezésekben az maradt "határozatlan és kifejtetlen, ami legtömörebben és legjobban alkalmas fölvetni a könyv művészi hatásforrását, esztétikai lényegét: az irányzat és a műfaj együttes kérdése ez". Véleménye szerint a mű kifejezés- és közlésmódjának eszközeit sem a szociográfia, sem az önéletrajz, sem pedig a regény nem tudja esztétikai tekintetben egybefogni, a vallomás viszont, melyet az Illyés-szakirodalom ritkán emleget, rendezőelveként fogható fel. "A vallomás – írja – az ún. fejlődésregény vagy képzési, nevelődési regény közeli rokona (s talán egyik őse is). Az ilyen regény alkotója is rendszerint egy olyan erkölcsi értelmű egyéniség-, jellem, személyiség-alakulást mutat be, amelynek eredményét, végkifejletét ilyen vagy amolyan, vagy minden szempontból ideálisnak tartja a regény szerzője ... A vallomás erkölcsi mozzanata, kötelezettsége azonban személyesebben és következetlenebbül van jelen ... Az ember ezt csak úgy érheti el, ha egyre távolodik [rétege] önszemléletétől, a minél többfázisú, minél összetettebb szemléletű, s minél nagyobb távlatú rálátást s vele együtt minél mélyebb történeti, emberi, erkölcsi belátást nyer [rétegére]." Németh G. Béla jó szemmel veszi észre, hogy alig van olyan fejezete a Puszták népének, amely tételesen vagy metaforikusan ki nem mondja a rálátást lehetővé tevő eltávolodás nélkülözhetetlenségét, s a belátásból következő visszatérés kötelezettségét. Illyés e folyamat kivetítéseképpen egy kettős irányú, szüntelen feszültséget hordozó mozgást visz be az elbeszélés menetébe: hol az életrajzi indítástól közelít időrendi és oksági építéssel a konklúzió felé, hol pedig a konklúzió felől halad az indítópont irányába visszapergető logikával. Így különböző természetű műrészletei sohasem csúsznak ki az elbeszélés reflexív, ítélő és következtető modalitásából. Németh G. Béla így kanyarodhat vissza a korábbi Illyés-kritikák egyik kulcsfogalmához, az iróniához, melyet a Puszták népe modalitásának megnevezésével azonosít.

Ugyanez a gondolatmenet Szegedy-Maszák Mihályt a Puszták népe többértelműségének a felismeréséhez vezeti. Szerinte Illyés nem a múltbeli események idejét kívánja hitelesen ábrázolni, hanem az emlékezését. S ennek rögzítési lehetőségét a gazdag hagyományú életkép műfajában találja meg. Ez a műfaj köztudottan kevéssé ismeri a cél felé haladó folyamatokat, s inkább kereszt-, mint hosszmetszetében mutatja be a hősök életét. Állóképszerűsége nem csupán az író viszonyát fejezheti ki tárgyához, hanem a tárgy természetét is, hiszen az uradalmi cselédek világát úgyszólván érintetlenül hagyták a sorsfordulók, s életformájukban az örök visszatérés kísért. Illyés állóképeinek intenciója azután tovább szűkíti a műfajt, s a példázatszerűséget emeli ki belőle. Mivel azonban az elbeszélő egyszerre szereplője és tanúja az általa elmondottaknak, nézőpontja hol {624.} belső, hol pedig külső. A következmény olyan kettős látás érvényesülése, amely a Puszták népét inkább rokonítja a 20. század nyitott befejezésű műveihez, mint a múlt század egyértelmű példázataihoz. "A kettős nézőpontból következik – zárja le gondolatmenetét a Többértelműség a Puszták népében című cikkében Szegedy-Maszák Mihály –, hogy a Puszták népének világképében a kétértékűség uralkodó. Az elbeszélő egyrészt meghökkentő ínségről ad számot, másfelől viszont elégikusan tekint vissza letűnt gyermekkorára ... Az olvasónak könnyen az lehet a benyomása, hogy a harmincas évek második felében Illyést inkább foglalkoztatta az ellentétek fölállítása, mint a kiegyenlítésük." Illyés ezért rekesztette be nyitott zárlattal a Puszták népét. Művéből hiányoznak az egyoldalú szembeállítások, benne a leíró és a metaforikus stílus, az értekező és az elbeszélő időszerkezet, a szereplő és a tanú nézőpontja, valamint az általánosító megfigyelő és az elégikus visszaemlékező közötti feszültség mindvégig föloldatlan marad. Nyitottsága az egymásnak ellentmondó igazságok végiggondolásának a megfogalmazása, s következésképpen időtálló hatásának a forrása.

A poétikai megközelítésben a kettős látás, a többértelműség felismerése már magában foglalja a Puszták népe tárgyiasságának elkülönítését a szociográfiák tárgyiasságától. Az utókor tehát joggal teszi fel a kérdést, hogy miért őrizhetik meg műalkotásjellegüket az elkötelezett irodalom klasszikus művei, a konkrét vonatkoztathatóság feltételeinek megszűntével is. Elődei gondolatmenetét Kulcsár Szabó Ernő Az epikai tárgyiasság új alakzata című cikkében e kérdésre válaszolva igyekszik folytatni. Az ő kiindulópontja az, hogy "poétikailag a szöveg alakítottsága tartalmazza ... az útmutatásokat, amelyek meghatározzák a közölt információk értelmezésének módját: az engagée irodalom esetében ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben leszűkül a műben implikált olvasói magatartás esztétikai mozgástere ... Az olvasói tapasztalatban újrateremtett valóságképek ilyenkor nem vonatkoztathatók szabadon a teljes világegész modelljére. A lényeges különbség nem a fikcionáltság mértékében mutatkozik meg: a felhívó struktúra mindvégig esztétikai alakítású, tehát csak annyiban van tényleges pragmatikus funkciója, amilyen mértékben a megismerés-értéket közvetíteni tudja a recepcióban tételezett eszmei-erkölcsi képzetekhez. Az esztétikai érték azonban – szemben a tendenciózus-agitatív formákkal – itt egészében nem függvénye az ún. pragmatikus jelentésvonásoknak ... az engagée irodalom klasszikus művei rendszerint a konkrét vonatkoztathatóság feltételeinek megszűntével is megőrzik műalkotás-jellegüket ... aminthogy a Puszták népe sem szorult vissza a kort búvárlók szűkebb érdeklődéskörébe ... A Puszták népe [nem] csupán a tényfeltárás okán vált e századi prózánk egyik alapművévé. Olyan, láthatólag nehezen körülírható műalkotássá azonban, amelyben a műfaji klasszifikálhatóság kérdése feltehetően összefügg a mű sajátos valóságviszonyának kérdésével." Innen nézve a Puszták népe a szerzői szándék szerint tudatosan vállalni látszik a realista alakításnál is szigorúbb tárgyias kötöttségeket. Tárgyiassága azonban szigorúbb formájában is magában hordozza a realitást, s olyan valóságkiegészítő akarat szüleménye, melynek létformája az irodalmi alakítás ... Tárgyiasságai s a tapasztalati valóságra utaló mozzanatai egy nem irodalmi és egy epizált alakzat együttműködése {625.} következtében jutnak fel az esztétikai szférákba. De mi indokolja az esztétizációnak ezt a sajátos eljárását? Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint "a Puszták népe tényleges esztétikai hatása nem a tényhűség "alászállított" ábrázolásából, hanem a nemzetről alkotott képzetek vallomásélményű és imperatív átrendezéséből származik. A mű tárgyiasságait az esztétizáltság, a közösség életviszonyait a párhuzamosan végrehajtott individualizáció, a kollektív és az egyéni sorsok egymásra világító összekapcsolása emeli föl a tapasztalati jelentés szintjéről, de ez a bonyolult szerkezet nem jönne létre, ha nem lenne távlatteremtő intencionális középpontja. A mű poétikai technikái úgy vannak kidolgozva, hogy a tárgyi valóság látványát és tényeit kettős vetületben tudják elénk állítani. Ezért ezeket a tényeket nemcsak esztétikai tárgyiasságokként értelmezhetjük, hanem egy már megformált valóságból újra szerkesztett, eszmei töltésű, felhívó struktúraként is, amely az egész "etnográfiai" szerkezetet a hagyományos nemzetkép személyes hitelű átrajzolására használja fel. Így keletkezik az olvasónak az az élménye, hogy a tárgyiasságok mindig az esztétikai alakzat középpontja felé mutatnak: mint világképző tények, egyúttal a nemzeti léthez csatlakozó képzetek értékelésében is szerephez jutnak. A nemzet e rétegének állapotrajzát adó tárgyiasságok drámai ellentétet képeznek a hagyományos nemzettudatban foglalt értékszerkezettel ... Az értékképző középpont attól lesz drámai kisugárzású, hogy az átértékelést a magyarság nemzeti létfeltételeként tudja sugalmazni. Az epikai megjelenítés mindvégig e korrekciós és kritikai elvet érvényesíti, akár a tárgyias, akár az elbeszélői struktúra lép az előtérbe ... A Puszták népe tárgyias epikai alakzata olyan esztétikai formát hozott létre huszadik századi prózánk történetében, amely a magyar epikai hagyomány leíró realisztikus tárgyszerűségéből csak részben vezethető le. A benne foglalt új értékrend egy létező valóság irodalmi újrateremtéséből keletkezett szemantikai struktúra esztétikai sugallata. Az esztétikai szuggesztió alapja, forrása az így poetizált világgal szemben érvényét vesztő nemzetlátás krízise."

A Puszták népe értelmezéseinek története tehát azt bizonyítja, hogy Illyés Gyula az elbeszélő művészetben az eszközök redukálására vállalkozik, miközben növeli a műnem megmaradt alaptörvényeinek szerepét. Szülőföldjén és önéletrajzában zárt jelenségekkel találkozik, s a tények egyszerűségében rejlő zártságot fel kell nyitnia, hogy őmaga is megjelenhessen bennük. Műve azután új zárt rendszert hoz létre, amely egyszerre őrzi az egyszeriségben és megismételhetetlenségben rejlő életszerűséget és az általánosító írói értelmezést. Műveinek története válaszok foglalata arra a kérdésre, miképpen megy végbe a két zárt rendszer közötti folyamat, miben rejlik az írói értelmezés többlete, s milyen viszonyt alkot a dokumentarista és az áltörténelmi szerkezet, valamint az írói értelmezés. E történetben a Puszták népe tájolási pont. Utána Illyés vagy a szegénység és a nemzet problémaköreit követi – vállalva a tanulmány vagy publicisztika pragmatizmusát és "egyszeriségét" – vagy pedig önéletrajza logikáját.

A Puszták népét először a Petőfi követi, életrajzi esszé költőeszményéről (1936). A gazdag Petőfi-irodalom – még Horváth János tudományos és intuitív, beleélő műelemzést egyesítő nagy monográfiája sem – rajzolta meg az igazi Petőfit. Illyés könyve életrajz és költői mű, emberi egyéniség és költészet egységét teremti meg {626.} társadalmi, lélektani és irodalmi összefüggéseket felderítő elemzéseiben. Vezető gondolata Petőfi forradalmiságának megértése, s ebben Illyés Ady Petőfi nem alkuszik című tanulmányának örökségét vette át és folytatta. A mű megírására is a költő életművének időszerűsége ösztönözte: "Amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek "szépségét" élvezi és elzáródik a bennük rejlő parancstól." A Petőfibe személyes vallomását is beleszőtte, korának útmutatásul szánta, azáltal is, hogy saját igazi eszményéről vallott, midőn az 1848-as népforradalmat a magyar múlt legfényesebb hagyományának ábrázolta. Petőfi költészetének lényegét addig senki sem élte át hozzá foghatóan, ámde magyarázataiba azt is belefoglalta, amivel igazában nem hősét, hanem önmagát jellemezte: a töretlen forradalmiságot "plátói" álmodozásnak, a fiatalság lelkesült ártatlanságának festette, ami az ígéretföld valóságos képével még nem szembesült, és ezért őrizhette meg lángoló hitét.

1933-tól rendszeresen írta a kor legtöbbet vitatott kérdéseivel szembenéző írásait. Naplójegyzeteiben (Magyarok, 1938) a tisztázás és az eszmei felvilágosítás szándéka vezette. Vizsgálta a történelmi és irodalmi múltat, a magyarság és a haza, a faj és a népiesség fogalmát. Esszéi egyetlen kérdés köré csoportosulnak: mit jelent magyarnak lenni, mi a magyarság? Az életművét átható gondolatot, a drámák előtt, ezek az írások fogalmazták meg. Nem a vérségi köteléket, még csak nem is a nemzettudatot jelölte meg elhatározónak: "a nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak". Ehhez társult a humanizmus eszméje: "A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik, melyeket az irodalom maga elé tűzött." Ebbe az eszmekörbe tartozik népiességfelfogása is. A népiesség számára nem jelentett külön esztétikai vagy irodalmi programot, népiesnek a társadalmi és nemzeti haladás egységéért küzdő irodalmat tekintette: "a népiesség ... nekem a nép szellemi és anyagi helyzetével való foglalkozást jelenti." Ez a fajta népiesség "nem új és nem régi ... Népiesség annyi, mint magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak".

A harmincas évek végétől a felszabadulásig tartó idő legválságosabb korszaka. A Márciusi Front szétbomlott, a népi mozgalom egységesnek látszó tábora is szétszóródott, gyakorlati eredményt nem ért el. A háború az ország határához ért, s az egész nemzet jövője vált kérdésessé. Az eszmék, remények valósággá válásáról már a Rend a romokban versei sem szóltak egyértelmű hittel – ekkorra teljesen el is vesztette jövőt váró bizalmát. A Külön világban (1939) szűkülő életről és "hűtlen jövőről" vallott.

Nem a küzdést, hanem a kivárást, nem a tiltakozást, de a némaságot vállalja. Nem a behódolás magatartása ez: a némaság is fasizmussal ellenlábas eszményi hazát rejtegetett. De művei eszmei tartalmának lényeges módosulását fejezte ki, hogy elsősorban a haza megmaradása foglalkoztatta: "Európa népei kézigránáttal kezükben méregetik egymást s én szeretném fedezni azt, amelyikről annyit beszéltem" (Magyarok). A magyarság kis nép, nem szólhat bele fasizmus és {627.} antifasizmus világméretű küzdelmébe, ezért minden erőt a megmaradásra kell fordítania – ez az eszmei magva verseinek, de ilyen irányba mutattak prózai művei is. A Lélek és kenyér (1940) még a Puszták népében vállalt feladatot folytatta, egyesítve a szociográfia és a modern lélektan tesztmódszerét; a Ki a magyar? (1939) című tanulmány pedig a Magyarok eszmeiségéhez kapcsolódott. A Mint a darvak (1942) viszont a megbékítés ars poeticáját, a "néma tisztesség" erkölcsi magatartását, a lelkek szótlan morális forradalmát eszményítette. A sötéten látó, torzító irodalommal szemben a derűs idill harmonikus, kiegyenlítő stílusának jogosságáért vitázott. A Mint a darvak a kevés jobbak társadalomból való kiválását jelentette; rokonságot Németh László "új nemesség" utópiájával tartott. A harmonikus ábrázolás mellett hangsúlyt a lélek szótlan hősiessége, a csendes helytállás kapott – a szegényeket ez a tulajdonság évszázadokon át fenntartotta és megőrizte. Sugallja ez a különös gondolatait az irónia értelemcseréjével elrejtő vitairat a nép nagyra hivatottságát, küzd megbecsüléséért és méltóságáért – igazi mondanivalója azonban az, hogy a társadalmi változás lehetőségei elmúlván, az író a kor szorításában társadalmi megoldásra közeli reményt nem látva, az egyéni erkölcsi megnemesedés példáját mutatja fel. Széles körű társadalmi elemzésbe ágyazva megjelent ez a gondolat a parasztságnak szánt Csizma az asztalon (1941) című röpiratában is. A kép, amit a polgári fejlődés jellemzőjeként összefoglalt – város és falu szembekerülése, a parasztság kijátszása, a munkamegosztás kifejlődése –, reális társadalmi elemzésből származott. A javasolt megoldás volt utópikus színezetű és Jean Giono gondolatmenetére utaló: az emberiség békés összefogását jelölte meg útmutatásul és gyakorlati megoldásul azt javasolta, hogy a polgári rendszertől független, szabad egyéniségek teremtsék meg a maguk képére formált kistermelői társadalmat. Lemondó rezignáltságot fejez ki, midőn azt írja, hogy jobb a "sovány egyezség", mint a "kövér pör". Egyetlen kiútként az emberiség békés összefogását tudja megjelölni. A racionalista Illyés a történelem szorításában először nem lát más lehetőséget, mint az utópia–emberies utópia – szép álmait. A pálya fordulatát jelzi, hogy ezekben az években fordítja Giono új-primitív mitológiát teremtő regényeit (Zeng a világ, 1939; Valaki a hegyekből, 1940; Örömmel élni, 1941; Sarjú, 1943). Giono regényei is a retour à la terre! felhívást sugallják, a visszatérést a földhöz; a városból, a civilizált életformából való kiszakadást s a természetes ősi állapotok utáni nosztalgiát.

Illyés a nehéz években – nem egyedül – a "nazarénus lelkiségben" kereste a megoldást. A háború idején feladta a "beszélő némaságot", írása tiltakozássá hevült, a negyvenes évek elejétől ismét "bátrabb igazságokért" küzdött. E szakaszban született második nagyepikai műve, a Kora tavasz (1941) is – miközben önéletrajzi logikájának követése – történelmi számvetéssé válik. Arra vállalkozik benne, hogy nemzedéke ifjúkorának, de a nemzet történelmének is eltemetett rétegét, az 1918–1919-es forradalom idejét életre keltse. Már első mondatában vállalja, hogy "mint minden történelmet ábrázoló műben, ebben is két korszak van bezárva: az, amelyről és az, amelyben íródott". Benne tehát ugyanúgy átfogalmazza a félmúlt történelmét, mint a Puszták népében a szinkron szociográfiai és önéletrajzi életrészleteket. Anyagának szerencsés többlete, hogy diákkorából {628.} bemutatott két éve az első világháborút követő forradalmak ideje, melyben a történelem betör az egyéni életbe, felgyorsítja a két életszféra interakcióját, tehát olyan folyamatokat sűrít, amelyek békés korokban is – bár kevésbé láthatóan – összekapcsolják az egyes ember és a kisebb-nagyobb közösségek életét, egymásba építik a megragadható konkrétumokat és azt az összefüggésrendszert, amelyet történelemnek nevezünk. A regény hőse – akárhonnan nézzük – határhelyzetben áll előttünk: 16–17 éves, tehát félig gyermek, aki előtt most nyílt meg az öntudat távlata. Eletének tere is kétfelé nyitott: faluban él, sőt egy pusztai eredetű nagycsalád veszi körül, de diáksorsa – legalábbis amikor a mezei munka engedi – a városba szólítja. S nemcsak a két életforma és a két társadalmi közeg határozza meg alakuló gondolkodását és világképét, hanem az egyén és a külvilág kommunikációjának kétfélesége is: a falu, amely József Attila pontos meghatározása szerint a dolgaival, a munkájával és a szerszámaival beszél, és a tudomány, melynek kevésbé fogható csodáját és bizonytalanságát a diák átélheti. Ez az egyéni határhelyzet a külvilág – a közösség, a nemzet és az emberiség – határhelyzetébe illeszkedik, annak szerves része. A világháború a frontokra szólítja a férfiakat, időlegesen felnőtté avatja a serdülőket, s átalakítja a zárt közösségek hierarchiáját. S e felnyitott rendszer rései még tovább tágulnak, amikor bekövetkezik az októberi forradalom. De még ki sem alakulhat a változások új rendszere, amikor a proletárdiktatúra újabb határhelyzetet teremt: mérlegre teszi október hőseit, s átminősíti vagy újakkal cseréli fel őket. Így nyilvánvaló, hogy Illyés Gyula önéletrajza szükségképpen kitágul, s egészen a történelmi eseményekig és koncepciókig követi a maga education sentimentáljának logikáját. 1939–1941-ben, amikor a regény született, az olvasók nagy része még emlékezhetett a forradalmakra, de aligha ismerhette azok objektív analízisét. Az utókor azonban meglepetéssel fedezheti fel, milyen pontosan látta Illyés Gyula a Magyar Tanácsköztársaság két sorsdöntő motívumát: a földosztás elmulasztását és a világforradalom illúzióját, mellyel arra is magyarázatot nyújt, hogy a munkásmozgalomtól miért távolodott el: "E kor tragédiája ... az volt, hogy a nép szabadsága és a nemzet szabadsága ezúttal nem egy szabadság lett." Nem a motívumok felidézése és értékelése kelti fel immár a felfedezés izgalmát, hiszen mindkettő iskolai tananyagok tárgya, hanem az az életelemzés, amely a második világháború kezdetén az írót közvetlen élményeitől a történelmi ítéletig elvezette. S még másfelől is figyelembe kell venni a két korszak befogadóját. Kétségtelen, hogy 1939–1941-ben írói bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a magyar forradalmak emlékét felidézze, s ez a bátorság nem elvont erény, hanem – itt és most – mondanivaló és közlésforma. Az utókor olvasója ezért kapcsolhatja össze a maga tudatvilágával Illyés Gyula forradalmi emlékiratának ismert vagy meghosszabbított tényeit. Felismerheti, hogy az akkor elkezdődött történelmi fejezetet a forradalmak bukása csak megszakította, a benne felvállalt "Ügyek" pere azóta sem zárult le teljesen: a történelmi mérlegeket korrekciók követték, s még a forradalom kiegyenesített útján is felbukkannak az egykori dilemmák. A Kora tavasz tehát a magyar önismeret regénye, része annak a gondolkodási folyamatnak, amely Illyés Gyula életművében a Puszták népével kezdődött.

{629.} A regény hősének egyéni és történelmi határhelyzete önmagában és a hagyományos fikcióban is lehetővé teszi a különböző életszférák és összefüggések egymásra vetített ábrázolását. A Kora tavasz azonban nem hagyományos fikció, hanem emlékirat, krónika, gondolati analízis és helyenként lírai novella vagy felforrósodott drámai egyfelvonásos. Egy pillanatig sem kétséges, hogy az írót itt sem a regényforma forradalmasítása izgatta. Változatlanul vállalja a fikció fő feladatát, az egyéni és egyszeri konkrétumok általánosítását, de e folyamat nem csupán a végeredményt közli, hanem szakaszait és összetevőit is. Voltaképpen az ősi elbeszélés alaptípusát alkalmazza, s ezért vállalja a naiv keretet, melyet az elbeszélés fiktív címzettje, az író barátja vagy önmaga szolgáltat. Nem hisz azonban a formálatlan dokumentumok mindenhatóságában sem, mert tudja, hogy bonyolult belső és külső nyomozást folytat, melyben a tények és az események gyakran csak féligazságok forrásai. Így állandóan nyitva hagyja útjait a regény felé, s a novellai megjelenítéshez, az alakformáláshoz és az életszerű dialógusokhoz folyamodik, amikor többet mond a fikció, mint a történelmi krónika és az elvont analízis. A köztes területeket szociográfiai leírások töltik ki, melyek legtöbbször a falusi élet szokásrendjét foglalják magukban. Ha azonban az író el tudja fogadtatni tárgyias leírásának általánosító érvényét, akkor ezek a szociográfiai leírások is az egyéni hős élettörténetének szerves részeivé válnak, hiszen életközeget rögzítenek. De Illyés nemcsak a mozaik-technikára bízza különböző természetű anyagainak integrálását. Gyakran kiszól az elbeszélésből, s feltárja írói gondjait és lehetőségeit. Mindjárt az első fejezet élén megfogalmazza ars poeticáját: "Felfedezést várok az irodalomtól ..." Majd az igazi olvasásra hivatkozik, melyben az író és az olvasó között bizalmas viszony alakul ki, és a közbeszólás nemcsak jogos, hanem kötelező is. Miért ne kezdené el maga az író ezt a közbeszólást, miért ne teremtené meg eleve ezt a bizalmas viszonyt? Így azt is elmondhatja, hogy ő, aki "nemrégiben egy társadalmi réteg életét fedte fel", joggal szólhat közbe: Ki fedi fel az időnek eltemetett rétegeit is? Ez a poétikai megalapozás azután lehetővé teszi a műfajgondok felvetését is. "Vedd úgy ezeket a betoldásokat – írja Illyés a történelmi idők megidézéséről –, mint a regényekben a tájleírást ..." S azt is bevallja, hogy Fabrice Del Dongóhoz hasonlóan, ő is alig valamit látott a történelem nagy mozdulataiból, s ha hiteles akar lenni, Stendhal történelemábrázolását kell követnie.

Ezek a poétikai közbeszólások segítik ugyan a hagyományos fikció fellazítását és egy új regényforma megalapozását, de kohéziós erejét önmagukban nem alakíthatják ki. Illyés is tudja ezt, midőn kijelenti, hogy "nem a történelem eseményeit mondom el, hanem konokan csak a lélekéit". Lélektani regényt írt tehát, melyben a hős életkora – tehát egyéni határhelyzete – előbb a személyiség alakulástörténetének mutatja mindazt, ami később – az ő tudatában vagy azon kívül – történelemmé válik. A lélektan síkján jelenik meg a közösség is, akár a félig gyermek férfi hierarchikus emelkedését vagy visszafokozását éli át, akár pedig az úgynevezett történelmi időket. Ebben a lélektanban azonban nem az individuum rejtelmei, nem a tudatos és a tudattalan közötti szférák jelenségei vonzzák, hanem azok az interakciók, amelyek az alakuló tudat és a tárgyaiban, cselekedeteiben {630.} megmutatkozó külvilág között végbemennek. Nyilvánvaló, hogy ez a lélektani ábrázolás csak azzal az alkattal adekvát, amelynek személyiségrajzában és alakulástörténetében a ráció dominál. De ezzel a hősválasztással Illyés éppúgy mondanivalóját fejezte ki, mint Németh László, aki az Iszony hősnőjének lelki rajzában ugyancsak mellőzte a tudatalatti feltérképezését, s az emberi mikrokozmoszt akarta benne megmutatni.

Ez a lélektaniság egyszerre őrzi az írói vallomás szubjektív hitelét és történelmi objektivitását. Főképpen ezért lehet Illyés regényformája mondandójának kifejezője is. Mert igaz, hogy előszavában mentegetőzni is kénytelen – "az események nagyjából ott fejeződnek be, ahol a cenzor végül is álljt mondott" –, de az ő objektivitása nem álca, hanem egy történelmi analízis következménye, mely analízisben éppúgy benne van a múlandó érték vagy kudarc felismerése, mint az eszmények őrzése, a lehetetlen megkísértése és a történelemben élő igazság tudomásulvétele.

Önéletrajzírói programjának megvalósítása a Kora tavasz után az egész magyar irodalom folytonosságának és újrakezdésének egyik bizonyítéka lett. Illyés szépprózai életművében a forradalmak regényét a párizsi emigrációt felidéző Hunok Párisban követte, amely 1946-ban jelent meg, de már 1943-ban a Magyar Csillagban életjelt adott magáról.

1947-ben az újrainduló magyar irodalmi élet heves vitáiban a Magyarok cikkírója szigorú diagnózist fogalmazott meg: "Valótlan fecsegésnek bizonyult a negyvenes években szárnyra kapott hír, hogy az írók új, bátor művekkel készülnek a nagy fordulat utáni időkre. Eddig még nem került elő az íróasztalból olyan mű, mely egy új szellem friss légkörét árasztaná. Egyetlenegyről hallottam, Déry Tibor regényéről, ez azonban még nem jelent meg." A Magyarok helyzetértékelése pontos és időszerű kérdést vetett fel (és sajnos zárt is le azonnal): volt-e igazi magyar szellemi ellenállás, született-e jövőváró irodalom, melyet az új kor örökségének tekinthetett? A cikkíró példája is találó volt, mert A befejezetlen mondat nemcsak a magyar prózában szokatlan regényújításokat integrálta szuverén művészetbe, hanem a marxista társadalomelemzést, a kommunista mozgalom problémáit is. A diagnózist azonban eleve lefokozta a "hallomás", hiszen a Nyugat Déry nagy regényéről már 1938-ban tudósított. A tudósítást Illyés Gyula vállalta, s a figyelmes olvasó nemsokára arról is megbizonyosodhatott, hogy a Déry-méltatás írói program is volt: a Magyar Csillag 1943-as évfolyamában megindult a Hunok Párisban közlése. Amikor pedig a Magyarok szigorú szavai elhangzottak, már az egész regény végleges formát öltött.

Regény? Kétség nélkül erkölcsi, politikai és történelmi tett, hiszen azokat az éveket idézi fel, melyeket a Tanácsköztársaság bukása után Párizsba menekült magyar munkások és fiatal művészjelöltek éltek végig a szabadság városában, a munkásmozgalom nevelő szervezetében. Illyés maga mondja el, hogy akkor kezdte írni visszatekintését, amikor a németek bevonultak Párizsba. Igaz, ez még csak szubjektív gesztus, mely a mű hátterét a kutató számára megvilágítja. Első részleteinek megjelenése azonban a század második magyar tragédiájának idején már közösségi tett. Lehetséges, hogy közvetlenül a felszabadulás után emlékiratnak {631.} látszott e visszatekintés, a történelmi tudat azonban, mely a korfordulókban szakítást és folytatást lát, felismeri benne a készülődést is: olyan múlt idézését, melynek folytatását éppen akkor érlelte az idő.

S a történelmi gondolkodást folytatja akkor is, midőn túllép mozgalmi emlékein, s megírja költői forrongását, találkozásait az avantgárd művészettel és művészekkel, esztétikai vitáit és töprengéseit, s élővé teszi a bohém élet megannyi emlékszínét. Ez az újabb emlékréteg vezeti el a személyesség közegébe. Miközben költői forrongásaira tekint vissza, az ifjúság idejét is felidézi, s ennek szükségképpen túlhaladott érzelem- és tudatvilágába illeszti történelmi tapasztalatait is. Innen már csak egy lépés a magánélet egyedi világa, s ebben is a legszemélyesebb terület: a szerelem.

A motívumok szétszerelése azonban csak a kritikus kényszerűsége, a műben valamennyi egy szerves élet rétege. A mozgalmi élet képei és a korabeli művészportrék éppúgy a személyiség történetéhez tartoznak, mint a szerelmi emlékek, s az ifjúkori érzelmek iskoláját a politikai, társadalmi közeg viszonylatai emelik ki a magánérdekű, egyszeri dolgok közül.

A motívumoknak ez a benső rendszere már nem nevezhető meg sem a dokumentum, sem az esszé fogalmával. Az egyedinek és az általánosnak ez az egymásra utalása kétségtelenül a széppróza eszköze. A Hunok Párisban azonban – akárcsak a Puszták népe– műfaji kódexszel aligha mérhető, s különösen nehezen a regény műfajával, amely éppen a két világháború között rombolta le önnön régi törvényeit, s keresett új formákat. Illyés műve is a regény lényegét őrzi: megtalálható benne minden szépírói mű végső feltétele: a mondandó kettős jelentése, a dolgok, a személyes érzelmek és gondolatok önmagukon túlmutató tartalma. S ehhez az írónak nincs szüksége semmiféle trükkre: egyetlen varázsszere a következetes hitelesség. Hitelesen akarja felidézni a húszas éveket, de hamis illúziót keltene, ha leplezné, hogy a negyvenes évekből tekint vissza. Így anyaga egyszerre fejezi az első világháború utáni Párizs történelmi idejét és az emlékezés nehéz éveit: a második világháború korszakát. Hasonló íve van a művészvilág történetének: Illyés avantgárd költőként indult, de érett korszakában az új költői realizmus megteremtője. S a múltnak és jelennek ez a keveredése beleolvad abba az érzelembe, amellyel a férfi tekint vissza ifjúkori önmagára.

Ez az alaphelyzet és ez a kétidejű mondandó találta meg megnyilatkozási módját az iróniában. Az irónia mindig távolságot teremt az író és az anyag, az olvasó és a mű között, de a távolságot nem fokozza idegenséggé – olykor nosztalgiával is vegyülhet. Az ironikus író kívül is van és belül is, akárcsak az ifjúkorára visszatekintő felnőtt, feltéve ha kinőtt az érzelgősségből és a nagyképűségből. Így lett a Hunok Párisban önéletrajz is, és regény is. Illyésnek sikerült kilépnie a század regényújítóinak dilemmáiból – anélkül, hogy akár a belső monológhoz, akár az idő összedobálásához folyamodott volna. Láthatóan kerülni akar minden irodalmiságot, minden hivalkodó művi megoldást. Ezért inkább az eszköztelenséget vállalja. Egyes szám első személye valódi egyes szám első személy, múltja valódi múlt, melyet csupán a később felhalmozott, de háttérben hagyott tapasztalat és a szelíd iróniába rejtett ítélet és önítélet tesz nyitottá.

{632.} Az igazi regényiség értelme az írói élmény általánosítása. Így a Hunok Párisban nyitottsága sem csupán szépprózai érték: a visszatekintés erkölcsi célzatának kifejezője is. Nélküle akár a Párizsba szorult magyar munkásság és mozgalom élete, akár az avantgárd művészek színes világa legfeljebb példázat lehet. De Illyés itt nem a példázatra bízza emlékképeinek jelentését. A történelem összefüggéseit keresi, és ezen az úton lép ki a múltból. Befejezetlennek érzi az ügyet, amelyet fiatal korában vállalt, s felnőttként mintha a befejezetlenség okait keresné. Mosolyogva tekint vissza a romantikus hevületre, s iróniával illeti nemcsak önnön buzgalmát, hanem a mozgalom naivságát, szektásságát és tudákosságát is. Az emigráns munkások között lakott, osztozott szegénységükben, gondjaikban, a regényben mégsem él a velük való teljes egység illúziójában, tudja, hogy nemcsak a paraszti múlt választja el tőlük, hanem a jövő is, mely számára a munkássors mellett több utat kínál. Mégis, ez az iróniát is kiérdemlő, esendő világ egy jobb Magyarországot jelképezett a fehérterror Magyarországával szemben s az 1944-es tragédia előtt. Ez a párizsi magyar kolónia kicsiny volt és töredékes, de kivetettségében közvetlenebbül átélte a magyarság ügyének és a világ dolgainak összefüggését, mint a védettebb haza. Voltaképpen tehát válságokról szól ez a beszámoló, mégis biztonságot sugall. A könyv utolsó fejezetében a dokumentum hőse átél egy rosszízű italos éjszakát, megismeri a szerelmi elutasítást és elutasíttatást, s leszámol romantikus kamaszálmaival is. Ha a dokumentum közegében nem idegenkednénk tőle, akár azt is mondhatnánk, hogy részeg undora metaforikus: "Kiadni ezt az egészet! Kiadni az egész múltat! A világot! – Nem sikerült." Nem igényli a lehetetlent, nem lép át múltján. A záróképben távirat várja testvérbátyja érkezéséről: "Vonzódtam testvérbátyámhoz, de most szerettem volna leosonni a lépcsőn, szerettem volna kisomfordálni a fal mellett a városból, bárhová a világűrbe. Csata lesz köztünk. Kész vagyok már a csatára? ... Mi védhetett engem? Mi lehetett az én váram? Az, ami azóta történt velem, hogy itt vagyok. Ebben a másik fészekben. Kimentem az utcára. Egyszerre rám rohant, mi minden is esett meg velem, amióta Páris lett a szűkebb pátria. Rendezni próbáltam az emlékeket."

E kiküzdött nyugalom biztos alapja az az érzés, amit az író ki se mond, mert érzelmesnek látszik: a népszeretet. Mint egész érzelmi és tudati fejlődését, ezt is analitikusan közelíti meg. Örömmel tölti el, hogy az elnyomottak "durva, de mégis meleg környezetében" otthonosan érzi magát, de szembenéz világmegváltó gőgjével is, mely valamiképpen mégis kívülről láttatja vele világát. Ha pedig a képből kilép, és nem a maga viszonylatait vizsgálja, vállalja az egyértelmű pátoszt is: "Most derült ki, hogy kinek van mégis hazája, vagyis ki hordja mindenüvé láthatatlanul is úgy a hátán, mint csiga a házát ... Most derült ki, hogy kié igazán a haza, ki tud hazát teremteni a jég hátán is, sőt egy idegen hazában is." Analízisét a regény egyik nagy jelenete foglalja össze, mely annál személyesebb, minél tartózkodóbban követi a leírást. Ez a magyar szegény emberek ismerkedése francia szomszédjukkal: a gyámoltalanság és hivalkodás nélküli segítő szándék találkozása, a gesztusok párbeszéde, melyet az író kommentárja már csak átfogalmazhat: "Elég volt, hogy egyszer megértették egymást. Minden, amit ezután közölhettek egymással, mellékes volt."

{633.} Az idézett példák azt is jelzik, hogy ebben a "formátlan" regényben az írás részecskéiben rejlik a regényiség. Illyés ugyan frissen váltogatja a leírást, a jellemképet, a párbeszédet és – töredékesen – az eseményrajzot, de a dokumentum esetlegességének bevallásával azonnal el is hárítja hatásukat. Utolsó szavai mintha az egész könyvet minősítenék: "most kezdődhetnének a történetek". Persze a kompozíciót, mely a régi regényben is a jelentés legfontosabb hordozója, ő sem tagadja meg, de nem a cselekmény menetére bízza, hanem a dokumentumanyagok közegére és hangulataira, főképpen pedig önnön érzelmi és tudati forradalmának történetére, melyet sokszor egy meg sem jelenő regényhős reflexióiból és önelemzéseiből olvashatunk ki. De ismételjük: a dokumentum értékei és elemző esszérészletei az emlékrétegek benső rendje és az ironikus ítélet nyitottsága révén kapcsolódnak olyan mondandóba, mely túllép a közvetlen kifejezésen. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha már az emlékképekben összefüggenek a különböző elemek.

A könyv már a nyitányában bevezet ebbe a mikrovilágba. Látszólag csak a Sorbonne nevezetes Petőfi-ünnepélyét mutatja be, melyet az ellenforradalmi Magyarország kulturális konszolidációjára akart felhasználni, s melyet az emigránsok tüntetéssel botrányba fullasztottak. A dokumentumíró ezzel meg is elégedhetne. Illyés azonban megállítja a cselekményt, s villanásnyi mozgókép-portrét ad az est francia szónokáról. Néhány mondatában végigcikázik a leírás valamennyi eszközén: a közlésből indul ki, majd átcsap az érzékletes megjelenítésbe – "rengeteg hosszú ujját lobogtatva, meg-meghajolt – közbeszúr egy magyarázó szót – nem csupán képletesen ... a cigányok, a csárdák és a csataterek költője előtt" –, s így jut el a csattanóhoz, melyben egyetlen szó közvetíti az iróniát: "Szavai áradásával egyetlen sziklaszál dacolt: a költő neve." Íme, az emlékkép és az ítélet, a részvétel és a kívülállás. Itt azonban még nincs lényeges különbség a résztvevő és az emlékező ítélete között, tehát a két idő nem teszi próbára a leírást. Annál inkább az érzelmek iskoláját idéző részletekben. Amilyen például a hun-mítosz válsága a Panthéon Attila-képe előtt. Itt az ironikus elemzés kelti életre az emlékképet, melyen megjelenik a hun-mítoszon nevelt fiatalember titokban őrzött büszkesége és ennek ellenpontja: a forradalmár felvilágosultsága; messziről bár, de ez már lélektani problémának látszik: "Miért is szégyelltem a hunt? Nyilván azért, mert büszke szerettem volna lenni rá." A lélektani kiegészítést az emlékezet faggatása követi – hogyan alakította ki az iskola az effajta nemzeti büszkeséget –, mely tömör művelődésszociológiai kitérőt igényel; s csak ezután jelenik meg a festmény előtt támadt zavart érzés leírása, s ismét az ironikus összegezés: Attila hajdani szigetén olcsók a szállodai szobák: "Ezt kaptam vigaszul." Olyan ez az elemzés, mintha az író két belső monológot egymásra játszana. S kifejezőerejét még tovább tudja fokozni, amikor nem tudati, hanem érzelmi tartalmakkal áll szemben. A könyv szerelmi "történetében" csak ritkán ad helyet a közvetlen lírának: legtöbbször jelenetet és párbeszédet rögzít, s érzelmi világába csak egy-két költői képpel vezet be – azonnal visszatérve az elemzés világos közegébe, ezzel is kifejezve, hogy számára az érzelem és az értelem szembesítése próba, tisztulás és vállalás. Így válik például Orosz Anna mosolyának analízise szerelmi vallomássá.

{634.} S így válik regénnyé az emlékirat – távlatot adva a múltnak és a visszatekintésnek, a dokumentumnak, a gondolatnak és az érzelemnek.

A felszabadulás mélyreható fordulata után várható volt, hogy a történelem provokálni fogja az írókat. Különösen azokat, akik előbb őt provokálták, mert állónak látszó pillanatokban észrevették a készülődő mozgás feszültségét. A Puszták népe, a Kora tavasz és a Hunok Párisban írója feltétlenül közéjük tartozik, aki vállalta is az új történelem kihívását. Első válasza még csak gyors gesztus: az 1947-es Franciaországi változatok a Hunok Párisban rímpárja lehetne, ha kilépne a naplóból, amely egy új párizsi utazás élményeit és reflexióit rögzíti. A Puszták népe azonban mélyebb hatású ellenprovokációt hordozott: olyan történelmi képtelenségről számolt be, mely minél szilárdabbnak mutatta magát, annál inkább a készülődő mozgás hordozója volt. Mi történt ezzel a világgal, amikor képtelensége szétvetette? A válasz: az Ebéd a kastélyban (1962).

A Puszták népében alig jelenik meg az a földbirtokos osztály, amelynek országvezetése és társadalmi, valamint gazdasági rendje előidézte és konzerválta az Illyés beszámolójában rögzített képtelenségeket. Már ez a hiány is hozzátartozik a hiteles társadalomképhez, s egyidejűleg megokolás és ítélet. Az uradalom urai ugyanis nemcsak a mű nézőpontjától estek távol, a naturális valóságban is a távolság és az idegenség jellemezte őket. A Puszták népe íróját mégis az ő szerepük állította a történelem provokáló kérdése elé, amikor az 1945 utáni fordulat átrendezte a magyar társadalom egész szerkezetét. Ez a provokáló kérdés akkor bukkant fel hirtelen, amikor Illyés Gyula ebédmeghívást kapott attól a földjét és rangját vesztette gróftól, aki szüleinek földesura volt. Ez a család közvetlenül 1945 után ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy élt, mint hajdani cselédjei. Volt kastélya egyetlen helyiségében húzódhatott meg, pocsolyabűz és légyözön vette körül, és voltaképpen kegyelemkenyéren tengődött. A meghívó és az író, a hajdani cselédszármazék egyaránt tudta, hogy a történelem és a társadalom az ember életének elvont formája, amelynek igazsága megütközhet az egyéni életek és sorsok tartalmaival. A régi ellenfelek találkozása, tehát a fordított szerepkör valamiképpen kifejezhette a történelem logikáját: magába foglalhatta a különböző múltakból és helyzetekből fakadó ítéletet éppúgy, mint az újabb történelmi hibák megvitatását és az egyetemes emberi lét viszonylatait. S e lehetőségek mellett Illyés Gyulát a felkínált találkozásra ösztönözte az a tárgyilagosság, amely a Puszták népében vezérelte, de a lovagiasság is, amely magatartását minden alávetettséggel és legyőzöttséggel szemben meghatározta. Elfogadta tehát földesurának ebédmeghívását s vele a vitát, az ismét a múltba vezető nyomozást. Így született meg az Ebéd a kastélyban.

A mű szituációja drámai. A Puszták népében leírt képtelenségek elvezettek végkifejletükig, a második világháborúig és a régi Magyarország összeomlásáig. Illyés beszámolója az uradalmi cselédek életéről alig tíz éve jelent meg, tehát miközben történelmi dokumentummá vált, még frissen őrzi tárgyiasságában is felháborító tartalmait. De a háború és az összeomlás a társadalmi és történelmi bűnökre olyan szenvedéseket és pusztulásokat rakott rá, amelyek közvetlenné tették az egyetemes emberi sors átélését a változó és éppen összeomló formák {635.} között. Az író és a gróf beszélgetései ezért egymásra hullámzó vonalakat rajzolnak, melyekben a különböző meghatározottságú múltértékelés éppúgy megjelenik, mint a különböző egyéniségek lenyomata, a feltámadó, majd megfegyelmezett szenvedélyek logikája, és a vitában résztvevők szembesülése önmagukkal. Ezt az egymásra hullámzó gondolatcserét az író és a gróf kivételes intellektualizmusa segíti elő, amely párbeszédképessé teszi a Puszták népében egymástól még oly végtelen távolságban élő két világot.

Az író és a gróf első dialógusa ezt a helyzetrajzot rögzíti. A naturális pillanat is hitelessé teszi a nyitó kérdést: hogyan ment végbe a földbirtokos család átállása a társadalomban és az életformában. Érzéstelenítéssel – válaszolja a gróf –, és diszkrét szavába belefoglalja a kastélyból való kiköltözést a háború veszélyei elől, majd a kényszerű együttélést az egymást váltó hadvezetőségekkel. A nép bevonulása eme "érzéstelenített" szakasz után következett, ami távolságtartóvá teheti a múlt értékelő felidézését is. Az író és a gróf következő témái tehát már lélektanilag hitelesen váltják ki az iróniát és az öniróniát. Azt például a gróf is érzi, hogy hajdani négyes fogatos közlekedésük a kastély és a templom között már a Puszták népe idején is anakronisztikus volt, de menthetőnek véli, mert szokásnak, egy egész réteg konvenciójának tekinti. Az író viszont éppen ellenérvet talál a gróf magamentésében: exhibicionistának tartja az önmagát örökké megkülönböztetni óhajtó réteget, és bűneit – túl a társadalmi okokon – az elmekórtan körébe utalja. "Amikor lélektant hallgattam – mondja –, akkor éreztem kényszert, hogy az arisztokráciával foglalkozzam. Hogy a hatalom tudata hogy hat a pszichére ... A magunk szerezte hatalom veszélytünetei a pszichopátia körébe tartoznak, az érdem s küzdelem nélkül kapott – az örökölt – hatalom veszélyei már a pszichóziséba." Az arisztokrácia anakronisztikus szerepének e félig játékos lélektani értelmezése vezet el azután ahhoz a vitához, amelyben Illyés bebizonyítja a volt földbirtokos osztály történelmi szereptudatának jogtalanságát, sőt műveltségének társasági felületességét. Itt már kemény ítélet fogalmazódik meg, de még mindig felolvad a lélektannal való játék iróniájában. Nemsokára betoppan azonban a kastélybeli ebéd társaságába Mathilde, aki abból él, hogy régi szegény diákok módjára "napokat eszik", s aki korlátolt kérlelhetetlenséggel tekint vissza múltjára éppúgy, mint a megváltozott világra, amelyben őrá már csak a teljes fölöslegesség vár. Az író ebben a jelenetben hallgat és figyel: lovagias hallgatása fogalmazza meg ítéletét.

Láttuk: a kritika és az irodalomtörténet a Puszták népét sokféleképpen igyekezett elhelyezni az irodalom rendszerében, azok minősítése bizonyult meggyőzőnek, akik Illyés Gyula irodalmi szociográfiájában a modern elbeszélő művészet egyik megnyilatkozási formáját fedezték fel. Illyés ebben a könyvében, az Ebéd a kastélyban sem regényesít, s nem fikcionál, hanem sokfelé nyitott helyzetrajzával és egymásra hullámzó dialógusaival többjelentésűvé teszi a Puszták népe szemléletének szembesítését azzal a történelmi ítélettel, amely 1945 után az arisztokrácia fölött érvényesült. Ez a többértelműség emeli ki a szociográfiából az Ebéd a kastélybant is, s teszi az újabb magyar elbeszélő irodalom klasszikus alkotásává, amely éppen azért válhatott klasszikussá, mert megszabadult az öröklött elbeszélői konvencióktól és megelégedhetett a műfaj végső törvényeivel.

{636.} Ha egy író szépprózai alkotásai tiszta fikciók, gondolatmenetének kidolgozásában és folyamatossá tételében akkor is nagy szerepet adhat a vallomásnak, az esszének, a kritikának és a publicisztikának. Hát ha még az elbeszélő és a gondolkodó kölcsönös határsértése szolgáltatja az író szépprózaiságának megkülönböztető jegyét, mint Illyés Gyuláét! A Hunok Párisban és az Ebéd a kastélyban kötőanyagát az Ingyen lakomában (1964), az Iránytűvel (1975) című irodalmi tanulmány- és cikkgyűjteményében és a Hajszálgyökerek (1971) publicisztikájában találhatjuk.

Sokszor tűnhetett úgy, hogy a két háború közti idő műveit, ragyogó esszéirodalmának nem támad igazi folytatása. Egy-egy kötet megjelenése olykor eloszlatta ugyan ezt a hitet, mégis az igazi folytonosság fölvételére csak a hatvanas években került sor. A többi között épp az Ingyen lakoma kiadásakor. Ám Illyés Gyula irodalmi tanulmányainak gyűjteménye nemcsak folytatás, hanem kezdet is. Mert mesterének vallja Babitsot és – az írásművészet jogán – Kosztolányit, tőlük mégis messze el is távolodott. Az esszéírásnak nem azt a hagyományát viszi tovább, amely az irodalom körein belül maradva, minden tehetségét az irodalom legbensőbb kérdéseinek fürkészésére áldozta. Illyés eszmerendszerének alapelvei – gyökereit tekintve – 19. századi eredetűek. Neki soha nem volt, mint kortársai közül sokaknak, vitája a 19. századdal. Az irodalom álljon a nép és a nemzet szolgálatában – Petőfi, Arany és Victor Hugo eszméjét vallotta ő is. Irodalmi gondolkodásának sarktétele, hogy az írónak az élet javáért kell dolgoznia, cselekvő részt kell vállalnia a társadalom jó működéséért folyó erőfeszítésekben, küzdelmekben. Igazában nem is Babitshoz vagy Kosztolányihoz, nem is a két háború között virágzó esszéirodalomhoz kapcsolódik – irodalmi gondolkodásában sem –, hanem költőeszményének, Petőfinek a világához, illetve Adynak az eszméihez.

Tanulmánykötetei műfajilag igen változatos képet mutatnak. Éluard-ról, Racine-ról, Victor Hugóról szóló írásai portrészerűen kerek, tömör pályaképet nyújtanak. Némelyik – mint a Szabó Lőrincről, Sárközi Györgyről, Barta Sándorról vagy Jean Follainról szóló – egy-egy költői pálya elemzésére vállalkozik, s az életmű lényegét próbálja föltárni, akár a verselemzések segítségével. De találni a kötetekben több olyan írói arcképet is – Nagy Lajosét, Babitsét, Kosztolányiét, Németh Lászlóét –, amely az idők folyamán teljesedett portrévá több alkalmi írás, ünnepi beszéd, könyvbírálat együtteséből. Vannak bennük elméleti kérdéseket tárgyaló tanulmányok – A nép költészetéért, A pesszimista versekről, A líra modern eszközei – és vitairatok, megjegyzések, széljegyzetek. A műfaji változatosság ellenére a kötetek egységes egészet alkotnak. Megszerkesztett gyűjtemények: nemcsak témáikról szólnak, hanem írójukról is világos képet rajzolnak. Író beszél bennük az irodalomról: s a tanulmányok ars poeticát fogalmaznak, vallomást is rejtenek, miközben a tárgyat megvilágítják.

Tanulmányainak legszembetűnőbb vonása a következetesség, az eszmei azonosság: egy velejéig racionalista elmét állítanak elénk. Illyés nem tűri, nem szenvedheti a homályt, a ködös beszédet. Vallja, hogy az irodalomnak, még a költőnek is az értelemre kell magát bíznia, mert csak így végezheti el újra meg újra időszerű feladatát, a világ újrafelfedezését. Az irodalom megismerés, az igazság {637.} megismerése, de az a nostalgie de la justice emberszabású: "Az igazság ugyanis megismerés. A legizgalmasabb persze az emberről szóló igazság, az ember határainak, jó és rossz képességeinek, múltjának s jövőjének megismerése ... Elfogult véleményem ugyanis az, hogy amit az ember ember-természetéről tudunk, azt voltaképpen a művészi ábrázolásból, szorosabban a szépirodalomból tudjuk" – A nép költészetéért című, 1954-ben íródott tanulmány sorai is jelzik: Illyés számára a "megismerés" elsősorban emberi tartalmakat jelent. Irodalmi gondolkodása ezen a ponton ágazik el sajátos realizmuselmélete irányába. Többször is leírja, hogy az írónak a lényegre kell látnia, s erre az teszi képessé, ha világszemlélete iránytűt tud adni a kutatáshoz. Nem említ azonban sehol sem osztály, sem ideológiai előfeltevést. Legtöbbet idézett példái – Petőfi, Ady, Vörösmarty, Fazekas – így is világosan érvelnek, önmagukért beszélnek. A gondolatmenetből azonban nem véletlenül maradnak el előfeltevések. Láttuk, az irányzatos irodalommal, mely mintegy előre tudja, mit akar megírni, már a harmincas években is vitája volt. A mű sugározza legbensejéből írója hovatartozását, pártállását, megvalósítván az önkéntelen hitet és a tudatos teremtés egységét – ez a fajta alkotás Illyés eszménye. Aligha kétséges, hogy ezek az elvek vitát rejtenek, jogos bírálatot tartalmaznak, s egyszersmind Illyés humanizmusának helyenként föllelhető elvontságában is közrejátszanak.

Irodalmi gondolkodásának mindenen átvilágító tétele a világ megválthatóságáról szól. Korunkban meglehetősen ritkán tapasztalható következetességgel fejti ki újra meg újra azt a nézetét, hogy az irodalomnak fontos hivatása van a társadalom jó működtetéséért és az ember boldogításáért folyó küzdelemben. Rendíthetetlenül életigenlő tanulmányaiból is ez derül ki. A racionalizmus ennek az életigenlésnek a forrása: "a világról való ismeretünkből csak az lehet hasznos, amely eszünk bírálatát is megállja. Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket."

Költői eszménye a tárgyias szemléletesség. Számos alkalommal kifejti erre vonatkozó gondolatait. Saját költői világa szerint is ennek a látásnak híve, gyakorlati megvalósítója. Elfogulatlansága azonban a költészet elveinek megfogalmazásában is érvényesül. Mert az érthető, hogy Petőfit a legnagyobbak között látja, s méltatja Fazekast és Aranyt, a pálya delelőjén álló Erdélyi Józsefet, de hogyan illik ebbe a sorba Babits, Kosztolányi és Szabó Lőrinc, Éluard, Tzara és Jean Follain?

Ha a gyökereknél akarjuk kezdeni, egyik legtávolabbra utaló gondolatát kell tudomásul vennünk. Úgy véli: "Az ember legegyénibb mivoltában sem lehet más, mint emberszabású, emberméretű. Amit pedig ember őszintén emberien mond, azt meg kell értenünk." Ezzel az igénnyel közeledik az avantgárdhoz és a különböző modern irányokhoz. Ezért is lesz szemében sok olyan alkotás vagy irányzat, amelyet távolinak, homályosnak, megfoghatatlanul bonyolultnak gondolunk, társadalomtörténeti, lélektani és erkölcsi szempontból egyaránt fölfejthető. Az elfogulatlanság nála legtöbbször azt jelenti, hogy mindennek végére akar járni. Nem ismer tiltott területet és fölösleges fáradságot, ha megismerésről, új tudásanyag elsajátításáról van szó. Elismerését nem vonja meg attól sem, akihez egész életében nem sikerült hozzámelegednie. Így van Adyval. Hangot adott {638.} ellenérzéseinek is, de még többet emlegette példái, érvei között. Kosztolányi műveit éles hangú vitacikk megírása után rendezte sajtó alá; Babits megértését egy fiatalkori, számonkérő hangú vers előzte meg.

Gondolatmenetéből az következik, hogy a jó irodalom vagy a jó vers – azáltal, hogy önmagát igazolja, vagyis tökéletes benne a tartalom és forma viszonya – mindig valamilyen igazságot mond ki. Mert addig kifejezetlent nevezett meg vagy úgy beszélt a világról, ahogyan előtte még senki. Szerinte az a jó irodalom ismérve – az érték kritériuma –, hogy hatása fölszabadító, tettre serkentő, életigenlő. A pesszimista versekről című tanulmánya záróbeszédében annak a fölfogásnak logikus kifejtését találjuk meg, amely majd a Bartók című vers egyik fő eszméje lesz. Ez a katarziselmélet teszi képessé Illyést arra a független elfogulatlanságra, hogy rácegrespusztai népfi létére – s az odafűző köteléket soha még csak meg sem lazítva – egyszerre tud népinek, polgárinak, arisztokratikusnak nevezett írói életműveket megbecsülően, sőt lelkesen méltatni.

Irodalmi tanulmányai nemcsak világképét, irodalmi gondolkodását közvetítik: hasznos ösztönzéseket adhatnak a választott témák tárgyias földolgozásával az irodalomtörténet-írásnak is. Nemegyszer épp azáltal, hogy szemléletet frissítő módon nyúlnak életművekhez. Nagy Lajosról akkor írt a legnagyobb megbecsülés hangján, amidőn ez még ritkaságszámba ment; Kosztolányi prózastílusáról szóló kötetbevezetői ma is érvényes észrevételeket tartalmaznak; Eluard hazai megismertetése nevéhez fűződik; Szabó Lőrinc költészetének tovább nem odázható mérlegre tételét 1955-ben írt tanulmánya tette időszerűvé. Perújrafelvételt hirdetett Babits és Sárközi művéről; felfedezte a magyar költészetnek Barta Sándort. S francia tárgyú tanulmányai a világirodalmi tudat újraszövésében vállaltak részt.

Ez az irodalomszemlélet megfogalmazójának is előírja a közösségi gondok vállalását. Illyés két irodalmi tanulmánygyűjteményéhez tehát szervesen illeszkedik a Hajszálgyökerek, a nemzet és a nép kérdéskörének érvelő-vitatkozó mozaikképe: jeléül annak, hogy íróját nemcsak régi programja vezérli, hanem a nemzeti gondok újbóli felerősödése is.

A Hajszálgyökerekben Illyés mindig mocsaras, elaknásított terepeken jár. Kiss Ferenc joggal írja, hogy e gyűjteményben a fölény látszólagos: szerzőjének roppant nehéz utat kellett vállalnia. "Felhívást írni a spanyol polgárháború magyar önkéntesei érdekében 1944-ben úgy, hogy a Népszava is vállalja, s a kormányt is kedvező lépésre bírja (Hatvan fogoly magyar). Kiállni nagy költőkért 1945-ben, hogy a szívig sebzettek is belássák igazát (A felelősség tudatában). A nemzeti érzés szerepe és jelentősége mellett érvelni egy olyan helyzetben, mikor még elevenek a nemzet nevében kapott iszonyú sebek (Forradalmi magyarság). A szociográfiákról szólva úgy vezetni le a történelem kényszereiből a népi írók mozgalmát, hogy ne csak magyarázza és igazolja azt, amit benne értéknek vél, hanem hogy a kiemelt mozzanatok a mai teendők felé mutassanak (Visszapillantás) ... Mindig a kapcsolatteremtés készségeivel, egy közös kultúra képviselőjeként, de szerénységében is önérzettel. Mindig úgy, hogy ne csak a vele összehangolt olvasó, hallgató, de minden normális észjárás, egészséges ízlés számára tárgyalási alap legyen az, amit előad, s azon belül a mi irodalmunk sajátos hivatása s ennek értelme is kifejeződjék {639.} (Vége felé a kétségbeesésnek, Kétféle költészet?, Köszönetmondás). Arcképeket rajzolni, jellemképeket Medgyessy Ferencről, Bajcsy-Zsilinszkyről, Károlyi Mihályról úgy, hogy emberi mivoltuknak a találkozás esetlegességei szerint rögzíthető jegyei a történelmi szerepre vessenek fényt, annak lényegét hitelesítsék. Méltatást írni Keresztury Dezsőről, Szabó Pálról, Örley Istvánról, Ferenczy Béniről, Veres Péterről, olyat, amely a kételkedőket is megnyerheti. És szót emelni az egészséges nemzeti érdek, a józan önszemlélet, valamint a határainkon kívül élő magyarság ügyében. E kérdésekben szinte a holtpontról kellett indulnia, elaknásított és bozóttal benőtt terepen jogos érzékenységek, képtelen tilalomfák, értetlenség, olykor rosszhiszeműség közepette." A Hajszálgyökerek középpontjában szellemi küzdelem áll a tartalmas, éltető nemzeti érzés és tudat érdekében, s a nemzeti türelmetlenség ellenében. E küzdelem stílusa a türelem, végkövetkeztetése pedig a nevezetessé vált meghatározás: "Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért." Illyés innen tekint ki a határainkon kívül élő magyar nemzeti kisebbségek gondjaira, a nemzethalál rémére, az otthonos társadalom eszményeire, a közösségi és egyéni teljesség összefüggésére s a népművészetre. Nem a bajok mitizálásának, hanem felfedezésének, megnevezésének szándékával. Vitáit, érvelését és gondolatmenetét a Szellem és erőszak (1978) című gyűjtemény interjúiban és nyilatkozataiban folytatja.

Utolsó szépprózai alkotása a Beatrice apródjai (1979). Az életmű lezárásának ismeretében nyilvánvalónak tekinthetjük, hogy ez a mű a Hajszálgyökerek gondolati és szemléleti rímpárja, egyben az önéletrajzi nyomozás folytatása is, hiszen az 1919-es Tanácsköztársaság bukása és a trianoni békeszerződés közötti időket mutatja be, tehát a Kora tavaszt és a Hunok Párisbant köti össze. Illyés egyetemes teljességigényét bizonyítja azonban, hogy az Ebéd a kastélyban és a Beatrice apródjai összekötője nagyobb szépprózai kompozícióinak időrendjében a Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei (1969), ami az öregedés, a betegség és a halál tudatának átélése és végiggondolása.

"Minél nagyobb egy esemény szemünkön át, annál nehezebben jut be elménkbe. Legtöbb szemtanú ezért megbízhatatlan. Jelenünket legtisztábban nem a jelenben látjuk, hanem fél század múlva." A Franciaországi változatokban vetette papírra Illyés Gyula ezeket a mondatokat, nyomban azután, hogy 1946-ban, Párizsban félig-meddig akaratlanul, szemtanúja lehetett a magyar békeszerződés aláírásának. Majdnem szó szerint tartotta magát a történelmi ítélet eme szükséges távlatához a Beatrice apródjai megírásakor: hat évtized elmúltával idézte föl az 1919-es Kommün bukását követő időket, az érettségire készülő tizenhét éves diák illegális tevékenységét – azzal a szellemi és társadalmi körképpel együtt, amelyet emlékezete pontos részletességgel rögzített. A Beatrice apródjai – mint megannyi előzménye – önéletrajzba ágyazott történelmi dokumentumregény. Megtörtént eseményeket mond el benne az író, de nem "mikroszkopikus hitellel": a memoár, az utólag írt napló minduntalan átcsúszik a regényesítő ábrázolásba. Másként nem is lehetett, mert – ahogy szerzője írja – nem haladhatott vonalról vonalra, nem lehetett mersze vállalni a percről percre való pontosságot: "igazából nem {640.} történelmet hivatott ábrázolni bármely önéletrajz, hanem történelmi levegőt. Írója arcmásán kiváltképp."

Az író valóságos személyekkel népesíti be regényét, szűkebb-tágabb családjának tagjait, rokoni környezetét, diákbarátait, mozgalmi társait, tanárait kelti életre akkori alakjukban, érzékenyen ügyelve arra, hogy beszédmódjuk, párbeszédeik tartalma jellemképük valóban a múltbeliség jegyeivel tűnjék föl előttünk. Németh László úgy emlékezett vissza élete hajnalkorára: boldog, hogy nagy családba, kiterjedt rokonságba született bele. Illyés Gyula is készen kapta családjában a magyar vidék szociológiáját, s hogy a pályáknak és sorsoknak miféle változataival dúsítva, azt igazában ebből a könyvéből ismerhettük meg. Annak magyarázatára, hogyan történhetett, hogy életének ezt a szakaszát mintegy eltemette magában és eltette jobb időre, nem nehéz rátalálnunk. Arra ő maga is célzott nem is egy ízben, hogy sokáig kérkedésnek tűnt volna fel az illegális, forradalmár múlt emlegetése. De más is indokolta az emlékek kései napvilágra emelését. A Beatrice apródjai nemcsak memoár, hanem korrajz, nemcsak önéletrajzi regény, hanem történeti elemzés és személyes hitelű dokumentum, az egykori események történelmi tudatú mérlegre tétele is. Tárgyát indokolt ilyenformán is meghatározni: mi történt a Kommün bukása és a trianoni békeszerződés aláírása közti időben. Az események naptári ideje szerint ebből az időszakból, igaz, csupán néhány hónapot idézett fel, de a megvont tanulságokat tekintve, annál nagyobb időtávokba világított történeti elemzéseivel és ítéleteivel.

A könyv főszereplője, természetesen, maga az író. Nemcsak azért, mivel így kívánta az önéletrajz hangsúlyelosztása, hanem mert ő volt a legkülönbözőbb személyek, csoportok, helyszínek és eszmék között az összekötő kapocs. Ismeretségei, tapasztalatai óriási kört fognak át. Emlékvilágába belefér Angyalföld és a Lehel piac, a Teleki tér környéke és a Gellérthegy; diákok, munkások, forradalmárok, polgárok, örömlányok társaságában forgolódik; érettségire készül, közben hordja a bebörtönzöttek hozzátartozóinak a Vörös Segély pénzadományát. Jó ízléssel berendezett polgári lakásban látjuk, utána a váci fegyházba viszi titkos megbízatása, s föltűnik a Vajta fölötti Tápé-pusztán tartott lakodalomban is. Emlékezete kimeríthetetlenül ontja egykori élményei anyagát s hozzájuk fűzve jellemtani, társadalomlélektani és szociológiai megfigyeléseit. Rengeteg korabeli szereplőt elevenít fel a vele egykorú fiatalok, de a nála idősebbek sorából is, könyve valóságos kis munkásmozgalmi lexikont és egykori viták idézése révén eszmetörténeti adattárat is magában rejt. Szót ejt a korszak politikai vezetőiről, Károlyi Mihályról, Böhm Vilmosról, Kun Béláról és másokról, a külföldi államférfiakról, Clémenceau-ról, Masarykról, Benesről és persze írókról, irodalmi eseményekről, a Nyugat és az avantgárd mozgalom jeleseiről.

A Beatrice apródjaiban már kikísérletezett műformáját alkalmazza. Kettős szerkezetre épít. Az epikai szerkezet mentén bontja ki a cselekményt, amelyik a korabeliséget teszi láthatóvá, a "történelmi levegőt" öltözteti szereplőkbe, eseményekbe, a korhűség benyomását keltő párbeszédekbe. A gondolati szerkezet a visszatekintő író véleményét, ítéletét, eszmefuttatásait foglalja keretbe, s azt a tanulságot avatja szellemi élményünkké, melyben az egykori tapasztalatok és {641.} eszmék az eltelt hatvan esztendő fölismeréseivel kibővültek és végleges formát kaptak. A két szerkesztési mód néha élesen elválik egymástól, máskor egymásba olvad, de összefűzi őket a részletekbe, jelenetekbe, alakjellemzésbe is szétsugárzó középponti gondolat, a társadalmi haladás és a nemzeti jogok egységben látása: "Az emberi és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert. A magyar klasszikus költészet bibliája, de még a jakobinus Petőfi és a jaurèsista Ady könyve a húszas évek ifjúságának szeme előtt tépetett ketté: elég különös felosztásra. Az egyik fél csak a nemzeti szenvedélyt harsogta belőlük világgá, a másik csak a szociálist. Mindkettő alibiként. Miközben a némaságra kárhoztatott nép századok óta nem látott kiszolgáltatottsággal szenvedte a most egybekapcsolódott kettős kínt, a nemzetit és a társadalmit."

A Beatrice apródjai sok hangon szól az olvasóhoz, mintha az lenne a természetes, hogy izgalmas elbeszélés, történeti elemzés, tárgyilagos novella, jellemportré, szociográfiai esetrajz, korhangulatfestés, idilli évődés, ironikus gúnyosság, felforrósult szenvedélyesség mindig zavar nélkül tudna összefonódni egyetlen mű keretében. Ennek a könyvnek az epizódjait az írói teremtőerő fogta össze, az a gondolati szenvedély, amely a múltat a jelen számára járta be, hogy közvetítse az író hűségét és intelmét.

Izsák József joggal írja monográfiájában, hogy Illyés regénypoétikai "felfedezése" voltaképpen első szépprózai munkájával, a Puszták népével történt. Ebből azonban az is következik, hogy felfedezésének haszna nem írható le a poétikai következtetések elvont összegezésében: a Puszták népe minden utódában a kritikának végig kell követni azt a folyamatot, ahogy az önéletrajz, a dokumentum és a vallomásos esszé epikává válik. Aligha véletlen tehát, hogy a Beatrice apródjainak kritikai fogadtatásában a műfajleírási kísérletek folytatása éppúgy megtalálható, mint az író történelmi és társadalmi gondolatmenetének továbbelemzése. Kulcsár Szabó Ernő, aki már – mint láttuk – a Puszták népe elemzésében is sokat tett a regénypoétika nyitva hagyott kérdéseinek megválaszolásáért, a Beatrice apródjainak értelmezésében is azt keresi, miben haladja meg ez a mű egyszerre a memoárirodalom és a fikcionált műalkotás konvencióit. Szerinte az író akkor tér el először a memoár műfajának klasszikus szabályaitól, amikor az 1918-ra következő néhány évet idéző emlékezésében nem a bevégzett, "zárt" történelmi múlt időt ábrázolja. Az időhatárok minősítő hatását azzal éri el, hogy átfogó értelemben is nélkülözi a visszafelé is mindig preformáló biztonsági elbeszélő pozíciót. Személyessége nem a történelmi szerep szemléltetésére irányul, hiszen nemzedékének aligha juthatott akkor történelmi szerep. S még kiemelkedő történelmi személyiségei is csak villanásnyi időre jelennek meg. "Az egész felszíni memoárstruktúra egy nemzedék közérzetének rajzán nyugszik. Olyan ... "érzelmek iskolája" ez a kor, amely a sors véletlene folytán valóságosan is történelmivé formálta ennek a nemzedéknek az ifjúkori eszmélkedését" – írja Kulcsár Szabó Ernő. Mindez már önmagában is bizonyíthatja Illyés eljárásának epikai karakterét. Azt sugallja, hogy a történelem érzületi realitásának megragadá{642.} sa a múlt teljes felnagyításával oldható meg; a visszatekintés megfosztaná a sorsokat attól a drámaiságtól, amelyet csak később élhettek át tudatosan.

A Beatrice apródjainak főhőse Fabrice del Dongóhoz hasonlóan egy alulról írt történelmi regény alakja, s ő és társai valóságosak lehetnek ugyan, de műbeli szerepüket nem e minőségükben, hanem epikai alakokként töltik be. Így az emlékezés folyamatában – egyidejűleg a mű eszmei horizontjainak tágulásával – számos réteg épül rá az epikai szerkezetre, a szociológiai érvényű életmetszetek műalkotás-struktúrába rendeződnek, s az emlékezés diákjainak ideavilága megteremti a regény esszérétegét. S az esszé itt egyáltalán nem kilépés az epikából, mert a megidézett nemzedéket nemcsak önnön történelmével szembesíti, hanem kialakítja az elbeszélő és a történelem műbeli viszonyát is. A Beatrice apródjaiban a narrátor azonos a mű írójával. E dialogizáló struktúra úgy szembesíti az elbeszélő két énjét, hogy folyamatosan bontakozhassanak ki a mű alapviszonyainak emberi, erkölcsi és történelmi tartalmai. "Az egyik oldalon a Mohács utáni legnagyobb megpróbáltatás közepette, szinte csak erkölcsi ösztöneire hagyatkozható nemzedék történelmi matúrája, a másikon annak a távlatos belátásnak a többlete, az a történelmi tudás, amely utólag elemzően tárhatja fel a magyar proletárforradalomra mért büntetés természetét." Ezért Kulcsár Szabó Ernő műelemzését joggal zárja azzal a következtetéssel, hogy a Beatrice apródjainak poétikai jellegzetességei is jelenérdekűségét bizonyítják. A mű jelenbeli és múltbeli mozzanatai nem az emlékező megjelenítését szolgálják, hanem a múlt jelenlétének tudatosítását.

Alföldy Jenő műleírása akár e végkövetkeztetés folytatásának is tekinthető. "Egy nép lelkülete nem determinált biológiailag vagy más végzetszerűséggel: pedagógiailag alakítható – jobbítható is tehát; régebbi korok egészséges modelljeinek felhasználásával újrateremthető ... Ilyen szempontból a Beatrice apródjainál fontosabb epikai mű aligha született Magyarországon."

Alföldy Jenő erről a magaslatról tekinti át a mű történelmi, társadalmi és nemzeti problematikáját, s úgy véli, hogy a Beatrice apródjaiban megidézett kor ugyan Magyarország történetének egyik leggyászosabb szakasza, de mégis egy új élet reményének szülője, olyan mélypont megjelenítése, ahonnan a magyar népnek előbb-utóbb ki kell jutnia, ha az erkölcsi világrend kanti törvénye érvényes.

A Beatrice apródjai Izsák József összefoglalása szerint is új poétikai törvényeinek köszönheti, hogy a Puszták népe mellett betetőzése az Illyés-életmű prózai részének, beleértve az esszéket, a naplófeljegyzéseket és a publicisztikát is. Benne az író akár az irodalomról, akár történetbölcseleti kérdésekről szól, úgy tágítja szemléleti látóhatárát, hogy abban egyszerre jelennek meg a magyar sorskérdések és a közép-kelet-európai helyzetfelmérés józan következtetései.

A halál minden élet és pálya külső lezárása. Illyés Gyula pályatörténetében ez a paradoxon kétszeresen is érvényes. Igaz, hosszú és gazdag életet élhetett, de megannyi tervet és csupán felvetett gondot hagyott maga után. Az utókornak nemcsak azzal kell szembenéznie, mi követhette volna a Beatrice apródjait, a hagyatékból feltáruló távlatokkal is számolnia kell. Az író vázlatos regényrészletei és naplójegyzetei (1986, 1987) egyaránt ezt bizonyítják.

{643.} A Beatrice apródjai tehát nem egyszerűen folytatása egy megszakadt történetnek, hanem a Puszták népe kiegészítése, a Kora tavasz láthatárának megjelenítése és a Hunok Párisban hatalmas háttere. Hiteles tehát Domokos Mátyás megállapítása: "Illyés Gyula elbeszélői életművének egyes darabjai az egyén életében s a történelem menetében egyaránt sorsfordító csomópontokról adnak képet – négy évtized alatt olyan regényfolyammá álltak össze, amelyben egy huszadik századi magyar Comedie Historique valósult meg."