Összefoglaló novellaciklusok: az összegezés, a számvetés kezdetei

A hetvenes években Mándy Iván pályáján egyfajta összegezés, összefoglalás kezdődik, az azonos tematikájú novellák összefüggő ciklusba rendezésével. Az ördög konyhája Vera-novelláiból nőtt ki a Mi van Verával? (1970) című kötet, amely műfaját tekintve akár regény is lehetne, hiszen a novellák főszereplői azonosak, s egy időbeli folyamat, fejlődésrajz vonalának egy-egy meghatározott pontjáról adnak metszetet. Az író érdeklődése az ifjúság iránt a Nagyvilági főcső óta jelen van élményvilágában. Ennek dokumentuma ez a kötet is. Vera a jellegzetes Mándy-hősök ellenpólusa: őt nem determinálja a környezet, a tárgyi világ, új emberfajta, új életérzés megtestesítője. A bizonytalan, állandó átmenetiségben élő, az örökké valamire várakozó, de cselekedni képtelen Mándy-hősökkel szemben a határozottságot, az aktivitást képviseli. Örökké mozgásban van, örvénylik körülötte az élet, szereplők tűnnek fel és tűnnek el környezetéből. Szülei – a "Vera-story" állandó szereplői, a lányuk körül kialakult színes kavalkád szemlélői és akaratlan {713.} résztvevői – kétféle magatartásformát jelenítenek meg. Az apa tétova belenyugvással, idegen kívülállóként vesz részt leánya életében, anyja viszont részt kér ebből a mozgalmasságból, s így a fiatalság illúzióját is megkapja.

Vera jellemrajza egyben korrajz is, s ez teljesedik ki az őt körülvevő fiatalok változatos típusainak felvázolásával. Vera és társai személyének ábrázolásával Mándy nem mítoszt, legendát akart írni, hanem a kor jellegzetes életérzését, magatartásformáit örökítette meg. Mintha megérezte volna, hogy a hatvanas évek fiatalsága negyedszázad múltán legendává növi ki magát, s a nyolcvanas évek távlatából ez a korszak nosztalgikus vágyódással szemlélt "aranykornak" tűnik majd. Vera nemzedéke: a "legendás" beatnemzedék. Ez a fiatalság nyugodt magabiztossággal akarta birtokba venni a világot – akárcsak Vera –, s a történelmi helyzet kedvezett ennek az illúziónak. Nyugodt, békés évtized volt, amilyen sem előtte, sem utána. A lehetőségeket, a társadalmi, technikai és tudományos fejlődés távlatait a futurológusok is korlátlannak vélték, akárcsak a hétköznapi emberek. A hatvanas évek: a beategyüttesek, az op-art, az amatőrizmus virágzásának időszaka. Mindenki csinálni akart valamit. Az optimizmusra vetülő árnyakról a fiatalság nem nagyon vesz tudomást, akárcsak Vera a szaporodó atombombákról. "Szóval, csak gyártsák a bombákat? – kiabált Vera az előszobában. – Ki mondta? – Feri széttárta a karját. – Én csak azt mondtam, hogy a nukleáris fegyvereket igenis tudomásul kell vennünk ... – Nem veszem tudomásul! – ... Hogy meg kell tanulnunk velük élni."

Vera olyannyira nem kötődik senkihez és semmihez, hogy el is tűnik az olvasó szeme elől; csak tárgyai maradnak utána, s személyiségének lenyomata a körülötte élő emberekben. Vera külföldre távozása után is része marad szülei életének, jelenléte ugyanolyan intenzív, mint távozása előtt. A hatvanas évek tipikus képviselője ő, de önálló, szuverén egyéniség is. Az önmagát lázasan kereső, s közben másokra kevéssé figyelő ember típusa. Hogy szabadsága, a tárgyi-emberi környezettől való függetlenedése, a determináltság elutasítása vajon igazi szabadság-e; hogy a céltudatosság és a lázas keresés vajon eredményre vezet-e, s megtalálhatja-e végül önmagát – erre a könyv nem ad határozott választ, de inkább a nem-et sejteti.

A kritika nem volt elragadtatva az író új törekvésétől, sőt volt, aki visszakérdezett: Mi van Mándyval? Utólag ezt a művet is más szemmel látjuk: más megvilágításba és perspektívába kerül Vera alakja: a hatvanas évek életérzésének, hangulatának érzékeny megjelenítőjeként értékeljük. S mivel az író némi rezignációval, távolságtartással, a sokat tudók megbocsátó bölcsességével szemlélte ezt a világot–ebből a nézetből persze nem hiányzott az "öregedő férfi irigysége" sem, amint azt a ciklus mottója is sugallja –, nézőpontja közel áll a mai olvasóéhoz.

Ugyancsak 1970-ben jelent meg az Előadók, társszerzők című kötet, amelyben az író a Fabulya feleségei mellett az ötvenes évek első felében keletkezett novellákat gyűjtötte egybe, a hallgatás éveinek krónikáját. A könnyed, finoman ironikus írásokban a felszín mögött megsejteti a kor tragikumának mélységeit. Az Előadók-ciklus novelláinak az alapszituációja is abszurd: botcsinálta előadók beszélnek számukra olykor teljesen ismeretlen, idegen témákról, kényszerűségből, olyan {714.} közönségnek, akiket az előadás a legkevésbé sem érdekel ... Az előadó számára: robot a megélhetésért, a Népművelésitől kapott ötven forintokért; a hallgatóság számára kötelező penzum. Egy olyan mechanizmus megnyilvánulási formája ez a jelenség is, amely a maga irracionális személytelenségével kiszolgáltatottá és döntésképtelenné teszi az egyént, s egy titokzatos, felsőbb hatalom képében avatkozik az emberek életébe. Az előadók útjaik során fojtogató atmoszférájú, kiismerhetetlen valósággal találkoznak a különböző helyszíneken: a kulisszák mögött olykor riasztó és félelmetes jelenségek villannak fel. A diákotthonban épp vallatás folyik, az építőmunkások éhesek és dühösek, mert nem kaptak kenyeret: "ma jött be a kenyérjegy." Hasonló félelmek és szorongások közt élnek a "társszerzők" is: bármikor jöhetnek és "elvihetnek" valakit, a kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság általánossá vált. A kafkai, irracionális hatalmi mechanizmusnak kiszolgáltatott ember állapota nemcsak tragikus, hanem egyfajta groteszk, fekete humor forrása is. A humor forrása egyrészt a jellemek sutasága, ironikus megjelenítése, másrészt az előadások, illetve az átírások irodalmi anyagának parodisztikus jellege.

Ha a Vera-történetekben az ifjúságot, a gátlástalanságot, a kötöttségeket nem ismerő személyiséget írta meg, úgy a Mi az, öreg? Zsámbokyja pontosan az ellenkező pólust személyesíti meg. A Mi az, öreg? (1972) is regényanyagot dolgoz fel lazán összefüggő novellaciklus formájában, méghozzá egy családregény anyagát. Az a tény, hogy az író nem hagyományos családregényt írt ebből az élményanyagból, az nemcsak "tehetsége törvényeiből" következik, hanem a regényműfaj lehetőségeinek megváltozásából, a hagyományos regényformák kiüresedéséből is. Mándy nem azért nem vállalja a rajta többször is számon kért epikai teljességet, mert nem tud így írni. Nyilvánvaló, hogy nem is lehet többé úgy családregényt írni, mint ahogyan azt például Babits tette a Halálfiaiban.

A regényanyag pedig nem is egy ponton emlékeztet Babits világára. Az Apa figurája, akit már az első regény, a Francia kulcs felemás – vonzó és taszító – személyiségként rajzolt meg, a Halálfiai Hintáss Gyulájára emlékeztet – ami a figura történelmi továbbélését is jelzi. Jobb sorsra érdemes ember, fiatal korában radikális hírlapíró, s feltehetően nem is tehetségtelen. Ám a két háború közti világ hagyományos polgári életkeretei szűknek bizonyultak számára; sem a pénzkeresési robotot, sem a házasság rendezett életformáját nem tudja elviselni. Vállalkozásaival, pénzügyi manőverekkel próbál sorsa fölé kerekedni – ám minden törekvése kudarcba fullad, akárcsak Hintáss Gyula nagy formátumú tervei. Tehetségéhez, vállalkozó kedvéhez nem társul kellő erkölcsi tartás. Fokozatosan szorul a társadalom peremére, élősködővé válik, ám függetlenségét s nagyralátó terveit nem adja fel. Mellette nő fel, s válik íróvá Zsámboky, kettejük kapcsolata köré épül a regény. Harmadikként, csak mint mellékszereplő, jelenik meg az Anya alakja. Ő képviseli a polgári állandóságot, a Rendet, a formák, a tradíció tiszteletét. Hogy miért válnak el, s a gyermek miért kerül az Apához – nem derül ki. Kapcsolatuk nem szakad meg, sőt ettől kezdve válik viharossá. Az Ami megmarad című elbeszélés az Anya gyermekkorára, családi körülményeire utal – igaz, alig egy-két villanással. Csak épp sejteti az író, miféle nyomasztó élmények kísérhették a {715.} látszólag gondtalanul növekvő úrilány, Alfay Ilonka gyermek- és ifjúkorát. A polgári biztonság és nyugalom álarca mögött Mándy félelmetes erővel sejteti meg az erőszak és a kegyetlenség, az ösztönök világát; akárcsak a Ciklon című elbeszélés öreg házaspárjának az esetében. Az Apa és az Anya története melodramatikus részletekben bővelkedik: forrnak az indulatok és a szenvedélyek, s az Apa szereti is kiélezni a drámai helyzeteket: született pozőr.

Az öregség, a testi gyengeség sem változtatja meg. Megőrzi könnyedségét, azt a képességét, hogy hatást tud gyakorolni az emberekre, s el tudja hitetni velük, amit csak akar. Visszaköltözik feleségéhez; egymást maró, gyötrő kapcsolatuk halálig tart. Hogy még öregkorukban is drámai, szenvedélyes köztük a viszony – azt csak egy, az ajtófélfára száradt hajcsomó jelzi ... Az emberi kapcsolatoknak ezt a végzetességét, a házasság poklát, férfi és nő kapcsolatának beláthatatlan örvényeit kevesen ábrázolták olyan erővel, mint Mándy. A mód, ahogyan ehhez a lélektani s egyben társadalmi problémához nyúl, csak egyedül rá jellemző. A dráma – olykor a melodráma – nála nem bontakozik ki, csak jelzésszerűen, groteszkre hangolva van jelen. A novellákban minden, ami a múltban lezajlott, a halál, az elmúlás alapélményének sarkpontja felől látszódik: s ez a nézőpont az élet minden drámáját és tragikumát az élők hiábavaló torzsalkodásává relativizálja. A múltat az emlékezés dobja felszínre; a szereplők a visszaemlékező, felidéző tudat jelenései. Zsámbokynak, az immár magányosan élő írónak szembe kell néznie szülei árnyalakjával, tisztáznia kell velük kapcsolatát. A környezet is számvetésre késztet: a lakás, a bútorok, a tárgyak intenzíven őrzik a velük kapcsolatban állók szellemét; s Zsámboky nem szabadulhat az emlékektől. Apjával való hadakozása nem ér véget, folytatódik, immár egy halott szellemmel vitázik, érvel, neki akarja bizonyítani tehetségét, neki dicsekszik el a szaporodó sikerekkel. Az apa sikertelen életével szemben a saját életét szeretné felhozni bizonyítékul. De szívós jelenlétük oka mégis elsősorban Zsámboky lelkiismeret-furdalása: ha ténylegesen, formálisan mindent megtett is szüleiért, valójában már terhesek, sőt elviselhetetlenek voltak számára, s ezért halálukat – ha csak lelke legmélyén is – de siettette. A fiatalok és az öregek kapcsolatának ez a tragikuma, a morális kötelességteljesítés elégtelensége, az ösztönök legmélyén megbúvó, be sem vallott gondolatok bűne – ez a kötet másik pszichológiai és etikai alappillére. A könyv első darabja, a kiemelt, felütésszerű Egy álom metaforája érzékelteti ezt az alapviszonyt, amely nem egyedi, hanem az öregek és fiatalok közti örök és kibékíthetetlen, az ember természeti létében gyökerező ellentmondás. A "füst óriása", a halál eljön, hogy apa és fiú közül magával vigye az egyiket. "És akkor a fiú egy mozdulatot tett. Tulajdonképpen csak hüvelykujja rándult egyet, ahogy apa felé mutatott. Senki se vehette észre. Talán még az se ott, a magasban. Nem volt ez jel, nem volt ez semmi. Csak éppen a hüvelykujj most már úgy maradt előrecsúszva."

A Mi az, öreg? elbeszélésmódja a személytelenség és a személyesség között ingadozik. A narrátor harmadik személyben beszél hőséről, Zsámbokyról, ám ez a harmadik személy gyakran szinte észrevétlenül, jelöletlenül csúszik át az egyes szám első személyű elbeszélésbe. A hős belső monológja önállósodik, s a narráció {716.} elsődleges meghatározójává válik. Ez a belső monológ nemritkán egyes szám második személyben szólítja meg az Apát, s ezáltal dramatizált jelleget kap.

1971-ben még egy regénye jelent meg: az Egy ember álma. Az álom mint közeg rendkívül alkalmas volt az író számára, hogy a reális tér- és időviszonyoktól függetleníthesse magát. A szereplők a Mi az, öreg?-ből részben már ismerősek: mindenekelőtt az Apa és az Anya alakja. A főszereplő, akinek álmait végigkísérjük: orvos, illetve annak álmodja magát. Az álmok nem időrendben követik egymást, a kronológia törvényei érvényüket vesztik ebben a közegben. A Tanácsköztársaság bukása idején (Gyereknyaraltatás) János, a főhős már felnőtt; majd a két világháború közti időszak sejlik fel, futó, elmosódó jelenések formájában. A történelem, a történelmi események itt is – mint más Mándy-művekben – a kisember, a történelmen kívül álló átlagember nézőpontjából jelennek meg, hiedelmek, mítoszok formájában (Erzsébet királyné, Károly trónörökös és Zita, a Kormányzóné alakja stb.). A kisember nem függetlenedhet a történelemtől: ki van szolgáltatva a hatalomnak; az álmokat az üldöztetések, félelmek nyomasztó emléke járja át.

Az álom lehetőséget ad az írónak, hogy teljesen szuverén módon, minden epikai kötöttséget ledobva bánjon anyagával; a nonszensz, az abszurd éppúgy megvalósulhat az álom közegében, mint a realisztikus, határozott vonalú portré vagy az atmoszferikus jelenetábrázolás. Az író az egyes novellákban az álom logikáját és struktúráját követi, de nem a szürrealizmus törekvéseihez hasonlóan, akik az álom pontos reprodukálásával kísérleteztek, hanem tudatos, gondos szerkesztéssel az álom illúzióját képes felkelteni az olvasóban. "Álomnovelláiban egy élet lelki tájai tükröződnek, nagyon szigorú szelekciókkal és többszörös áttételekkel, sajátos, álomszerű lebegésben és ugyanakkor – írói karakterére igen jellemző módon – sok kitűnően megfigyelt, néhol groteszkbe hajló reális elemmel, éles portrévázlatokkal, ironikus elrajzolásokkal, a dolgok mélyén rejlő humor lehetőségének a megéreztetésével, banális párbeszédek bekombinálásával" – írta az Egy ember álmáról Vargha Kálmán.

A Fél hat felé (1974) című novelláskötet darabjai függetlenek egymástól. A kötet felépítésében, kompozíciójában mégis megfigyelhető az összefoglalásra, összegezésre való igény. A kötet kezdő novellája az írói kezdetet, a genezist idézi; finom öniróniával utalva a Nyugat-beli első, sikertelen próbálkozásra. Aztán az Apa kulcsfigurája villan fel a Modell című elbeszélésben, mely a Mi az, öreg? hangján folytatja az Apával való meddő vitát, s fogalmazza meg írói ars poeticáját: "Egy takarót vonszolt az ágyban, egy takarót húzogatott, ahogy egyik oldaláról a másikra fordult. Én pedig megírtam. Hogy olyan volt-e az a takaró? Tökéletesen mindegy. Nekem olyan volt."

Aztán felvonul maga az életmű; az író kedvenc figurái és helyszínei: Zsámboky, Csempe-Pempe, a futballpálya, a mozi, a nyári Balaton-part, a presszó, az Árusok terének bódéja, a külvárosi bérkaszárnya és a régi idők kávéháza. Az apa szállodai szobájától az alkotás jelen idejéhez érkezik el: "Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak és egy mogorva írógép. Ezek vesznek körül." Nem új tehát a tematika, ám minden eddiginél baljóslatúbb, szorongásokkal telibb világ sejlik fel a novellákból. {717.} A Csatavesztések legalább a harc, a küzdelem illúzióját adják a hősöknek – Csempe-Pempének és Növényi tábornoknak –, s jóllehet meg kell hajolniok a szürke és sivár valóság tényei előtt, átélhetik – ha csak a belső valóság szintjén is – a küzdelem ethoszát (Csatavesztés, Előrevágott labda). Ám a novellák legtöbbjében a hős végképp kiszolgáltatott és tehetetlen az őt fogva tartó, behálózó erőkkel szemben. A Képeslap nyaralásból jóságos, polgári öregasszonyából irracionális, démoni erőket sejtet meg az író: jámbor, mit sem sejtő lakóit egy varrógép segítségével keríti fokról fokra hatalmába. A Női öltöző Anikója is társnői martaléka lesz a leszbikus zuhanyozás szürrealisztikus víziójában; az Akasztók megelevenednek, s talán halálra dobálják áldozatukat.

A kiszolgáltatottság és szorongás azonban a realitások szintjén, a jelen valóságában is megjelenik. A templomi happeningen jóformán semmi sem történik; ám az események abszurditása nyomasztó hatást, rossz előérzetet kelt: "Egyszer majd felgyújtanak mindent. Mennek az úton, és mindent elpusztítanak maguk körül. Múzeumokat, könyvtárakat, színházakat, a moziknak se irgalmaznak." – mondja János a novellában (Templom, délután). A kételyekkel, szorongásokkal, a külvilág fenyegetéseivel szemben Mándy egyik novellacímét idézve, "Mit tehet egy író?". A kötet válasza: az írás, a munka a presszóban, a cetlikkel bontott asztalon, s munka otthon, az emlékektől terhes lakás asztalán. Az írás célja pedig nemcsak e félelmek és szorongások felmutatása, hanem a lassan feledésbe merülő, ködbe vesző múlt felidézése is: a Régi idők kávéházának miliője s jellegzetes alakjai, akik valóság és képzelet, realitás és mítosz határmezsgyéjén merülnek fel a múltból. A múlt megelevenítése és megörökítése a jelen és a jövő számára – ez Mándy egész írói magatartásának legfontosabb gesztusa, s a hűség morális parancsának, kényszerének is kifejezője. A múlt, a személyes és a közös múlt egyaránt beépül, szervesen eggyé válik az író jelenével, akár a személyek (a szülők, filmszínészek, futballisták stb.), akár a tárgyak és helyszínek hordozzák azt. Mándy még a nyolcvanas évek nosztalgiahulláma előtt fedezte fel a régi filmek, régi kávéházak, futballpályák s általában az öreg tárgyak világát. 1975 utáni műveiben tovább nő a tárgyak szerepe: mellékszereplőkből központi szereplőkké lépnek elő, mint az elmúlt idők, régvolt események sokat tapasztalt tanúi és letéteményesei.

Életművének részleges számbavétele sem lehet teljes ifjúsági regényei nélkül. Az az író, aki a Fabulya feleségeiben így fakadt ki: "Hát meddig ... meddig írok még gyerekeknek?" – a magyar ifjúsági irodalom legszebb és legkedveltebb regényeit írta meg. A locsolókocsi, a Csutak és a szürke ló s a többi Csutak-történet azonban nem csak ifjúsági művek. Rónay György így írt A locsolókocsiról: "Az író, úgy érezni, jókedvűen, könnyed, laza "izmokkal" dolgozott, játékból, szórakozásból, "tizenkét éven felülieknek" papírra vetette egyik legjobb könyvét."

A gyerekek világa sohasem határolt, zárt világ, s ők sem olyan végérvényesen determináltak, mint a felnőttek. S bár az ő világukban is vannak erősek és gyengék, itt még lehetséges, hogy az utóbbiból legyenek a győztesek. A jó, az Igazság küzdelme nem feltétlenül végződik bukással. Itt még érvényesek a hűség, a szolidaritás, a barátság erkölcsi kategóriái.

{718.} Összegezni Mándy Iván esetében természetesen korai volna; az életmű nő, fejlődik – ha nagy formátumú változásokra, fordulatokra nem számíthatunk is. Így jelentőségét, szerepét is talán korai volna teljes egészében felmérni. Világának szűkös voltára, emberábrázolásának egyoldalúságára, eszközeinek s motívumainak olykori ismétlődésére több kritikus felhívta a figyelmet; s próbálták is őt tematikájának bővítésére, ábrázolásmódjának más irányban való elmélyítésére ösztökélni. Megint más oldalról ideológiai kifogásokat hangoztattak kritikusai, számon kérve tőle az ábrázolt életanyag "társadalmiságát"; világképét az egzisztencializmusból vezették le, a heideggeri filozófiával rokonították. Egy általános normává emelt realizmuseszmény nevében általában azt kérték számon az írótól, ami tökéletesen idegen volt tőle, sőt, ami saját írói törekvéseivel ellenkezett. Az epikus ábrázolás teljessége, az "intenzív totalitás" és a pszichológiai realizmus azóta már megszűntek a prózában általános, mindenkire vonatkozó követelménynek lenni. Mándy, mint már jeleztük, elébe ment a magyar próza fejlődésének; fellazította és kitágította az epikus ábrázolás kereteit, az idő- és térviszonyokat különböző technikákkal felszabadította az ábrázolás logikai, valóságutánzó kötelmei alól; vágásokkal és áttűnésekkel a film valóságához, realitásához közelítette. Felszabadította az epikában rejlő líra energiáit is: a költői kép nála önállósul, fantáziaképek, víziók, emlékképek bomlanak ki a képi magból. De fontos szerepet játszik maga a kép – a metafora vagy szimbólum is –, mely a kihagyás és a sűrítés egyik fontos eszköze prózájában. Az epikus jellegtől való távolodás másik útja: a prózának a dráma irányába való tágítása, a jelenetes, szcenizáló építkezés. Jelenetei persze nem a színpadi naturalizmus sémájára épülnek fel, hanem egyfajta szürrealista, a film eszközeit is felhasználó színpadiság törvényeinek engedelmeskednek. Gyakran a bábjáték, a marionett hatását keltik: elsősorban ott, ahol a "képzelet színpadán" az elbeszélő mintegy játékmesterként játszatja el figuráival (bábjaival) a feltételezett, elképzelt jeleneteket.

Mándy az a prózaírónk, aki talán sohasem (vagy csak kivételesen ritkán) írt le olyan szavakat, mint haza, magyarság, nép, haladás – s sorolhatnánk tovább a társadalmi lét kitüntetett fogalmait. Még hőseit is letorkollja, ha szövegük túllépne a közvetlen, érzéki-tapasztalati valóság keretein, s valamely elméleti, filozófiai téma felé közeledne. Szinte irtózik a "nagy szavaktól": az eszmék direkt kinyilvánításától. Magyarsága és erkölcsisége mélyebben van, bár nem kimondott, kinyilatkoztatott hovatartozás. A haza nála utcákban, terekben, házakban és kapualjakban s ezek múltjában ölt testet és válik élő organizmussá.

"Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz" – írta az Idegen szobák Utószó helyett című írásában. Hűsége és munkakedve azóta is töretlen.