A felszabadulás utáni évek

"A regény eredeti programja nem a valóságábrázolás, hanem a csoda volt. Ehhez most lassan visszatér" – írta Szerb Antal a Hétköznapok és csodák bevezetőjében. A nagy hatású és teljesíthetetlen programot állító könyv megjelenése után alig öt esztendővel Halász Gábor a "stílusjátékokkal", a modern regény álomvilágával szemben már a realizmusra hivatkozott, majd Balzac példáját idézte: "A realizmus ott kezdődik, ahol a társadalom lesz a regényhős." A harmincas-negyvenes évek fordulóján a kérdés már így hangzott: a csoda vagy a hétköznap a regény igazi tárgya. A "harmadik nemzedék" még védelmezte a csodához való jogait, de {22.} nemcsak Halász Gábor beszélt a "stilizálás alkonyáról". A Diárium ankétot kezdeményezett a regény válságáról. Az ankét bevezetője jó szemmel állapította meg, hogy a regény fordulóponthoz érkezett, lezárult egy korszaka, és új fejezete kezdődött. S többen vélekedtek úgy, hogy az új fejezet tartalmát a közösségi mondanivalókkal telített regény fogja megszabni.

Az 1941-ben kikövetkeztetett elméleti távlat hamarosan az irodalom gyakorlatába átültethető valósággá vált: az 1945-ös korforduló új helyzetet teremtett a regény számára.

Az újrainduló Válasz egyik első száma közölte Illyés Gyula egykor sokat idézett Írói öröm című jegyzetét. Ennek az alkalmi, vitákhoz kapcsolódó írásnak a gondolatmenete ma sincs tanulság nélkül: kiolvashatni belőle egy új irodalmi korszak várakozását és derülátását. Ám nemcsak ennyit, hanem annak megsejtését is, hogy új korszak kezdődhet az írói szerepvállalás történetében is: "Úgy érzem, most kerültem csak igazi írói iskolába. Készülök a munkára. Érzem, lesz értelme s foganatja is a szónak. Van miről s lesz kinek beszélni. S főképp van és lesz: miért!" Az írók visszaszabadulhatnak végre íróknak s a legjobbkor, mert az irodalom az új témák özönével került szembe. "Végre sorsokat látok – anyagot. Eddig, bevallom, első tekintetre is osztályokat és rétegeket láttam – s rétegek tagjait. Elméletet, elkerülhetetlenül. Szemléletem a világról szinte előbb volt, mint képem a világról ... Bástyám és váram volt ez a világszemlélet. Magas volt, nagyon is magas! Íróilag épp ez volt a hibája. Nagyon is egyformának láttam róla az embereket." "Balzaci világban élek" – írja Illyés, mintha csak Halász Gábor megkezdett és félbeszakadt gondolatát folytatta volna a realista regényírói módszer fölfrissülésének lehetőségéről, hogy a klasszikusokra és új realistákra hivatkozó kritikus elvontabb tájékozódását a társadalom életének nagy változásaiból vett példákkal egészítse ki.

Illyés Gyula sorai sokak hangulatát fejezték ki.

1948-ban az aggodalmas, borús észlelésre mindig több hajlandóságot mutató Németh László is gazdag jövőt jósolt Regényírás közben című írásában a magyar regényeknek: "a magyar szellem napjainkban megközelítette a nagy próbálkozáshoz szükséges bőséget. A két háború köze irodalmunknak talán leggazdagabb fejezete. A szellemek surlódásából nemcsak hogy elég hő keletkezett, de a magyar irodalom most kezdett felnőtt irodalommá válni. A második világháború után ehhez új látóhatárt is kaptunk. Nincs többé nemzeti sors; az egész emberiség egy nemzet, a sorsa együtt dől el: jogom, sőt kötelességem az egészért gondolkozni. Mi még benn vagyunk a nemzeti sors szűk burkában, ez meglátszik nyomorodásainkon. Aki azonban most tör föl, s problémáinkat a magyar művészet eddigi eredményeinek az összefoglalásával ez alá az új, megnőtt ég alá tudja állítani, az tán megírhatja a regényt, amelyre gondolok, S mi reprezentálhat teljesebben s hatásosabban egy népet, mint egy igaz regény?"

Úgy látszott akkor, hogy a bizakodás nem oktalan derülátásból fakad. A magyar regény és elbeszélés a felszabadulással nagy lehetőségek kapujába érkezett. Az idő a harmincas-negyvenes évek eredményeinek és kísérleteinek összefoglalását ígérte, és új távlatokat nyitott meg. Az életanyag föltoluló bőségének rendezéséhez {23.} tisztultabb valóságérzékelés láthatott hozzá, ugyanakkor megindult mind az írók, mind a kritika részéről annak a kérdésnek a tisztázása is, milyen szerepet játszhat az új prózairodalomban a nem realista vagy csak közvetetten társadalmi érdekű módszerek alkalmazása. Ezért bizonyult sorsdöntőnek a magyar regény történetében a felszabadulást követő néhány esztendő. Minden jel arra mutatott, hogy létrejöhet az összhang a kor igényei és a magyar prózában rejlő képességek között; legtágabb értelmezés szerint a nemzeti és emberi érdek egybeszövődése, ezzel együtt a nyomasztó vidékiesség, az új megoldásoktól és gondolati tartalmaktól elrettentő óvatos hagyományosság száműzése. Természetesnek tűnhetett, hogy a társadalom felszabadulása után az irodalom "önfelszabadítása" következik. Nemcsak jámbor óhaj és fellegekben járó képzelődés gondolhatott kinyíló távlatokat a magyar regény útja elé.

Ha a magyar költészet történetére a "félbenmaradás-újrakezdés folyamatait" tartjuk jellemzőnek, mennyivel inkább vonatkozhat az egyenetlenség és a lehetőségek elsikkadása a magyar regény százesztendős útjára és legújabb fejleményeire. Móricz Zsigmondot akárhányszor idézhetjük a megtámadhatatlan példa és mérték nevében, de ha alakját nem a programfogalmazó szándék idézi, szerepét is két észrevétel világítja meg teljesen: Ady Hét krajcárról írott szavai 1909-ből – "Ebben a könyvben századok ős érzései s a mai európai magyar művészember differenciáltsága házasodtak össze" – és Németh László négy évtizeddel későbbi sorai: "Móricz Zsigmond is csak utolsó éveiben szabadult meg "komplexusaitól"; a Rózsa Sándorban, a Boldog emberben, az Árvácskában lett egészen a közönség énekesévé." Ady cikke a Móricz tehetségében rejlő nagy lehetőségeket üdvözölte – azt is előlegezve – és az "európai magyarságot", aminek megvalósulását kora irodalmától a leginkább várta; Németh László már a befejezett műre visszapillantva a nagy tehetség és a megalkotott életmű között feszülő aránytalanságot is észrevehette. Móricz elbeszélő művészetét általános elismerés, sőt csodálat övezte. Illyés Gyula naplójegyzetben megfogalmazott gondolatával – "Valóban epikus volt, az utolsók egyike Homérosz fajából" – legtöbben egyetértettek. Minek tulajdoníthatjuk mégis, hogy a modern magyar próza legnagyobb alkotója is csupán kivételesen és leginkább csak élete végén lelte meg legigazibb hangját, s már az életmű aranyfedezete állt mögötte, mikor anyag és alkalom ritka találkozásából megszületett tollán a népeposz nyugalma és életbősége; a derűs fölény és az újszerű tárgyilagosság ötvözete vagy az emberi kiszolgáltatottság mélyeibe világító realizmus új válfaja, az a néhány, Ady előrelátását igazoló mű, melyet nemcsak a magyar, de az európai irodalomtól is elválaszthatatlannak tudunk, külföldi elismertség nélkül is? Elegendő volna, ha "komplexumaira", esetleg alkotás módjának ösztönös voltára vagy realizmusának a paraszti témák korlátozottságából eredő "problematikusságára" hivatkoznánk? Sokszor leírták, hogy Móricz volt a magyar világ legnagyobb ismerője; nem is elegendő, ha csupán tehetségének természetét vagy ihletének terjedelmét fogjuk vallatóra; a Móricz-kérdéshez egyedül az alkotó személyisége megvilágító magyarázatot nem kínál.

{24.} Az írói képességet befolyásoló és működtető valóságanyagban lehet a mélyebb okok fölkutatását megkísérelni – a magatartást és írói szereptudatot alakító tényezőkben. Ady szerint is az írók nemcsak csupán írók, hanem 19. századi elődeik örökségét folytatva és módosítva: a társadalom megjavításáért küzdő közéleti és politikai harcosok is. Már időszerűtlennek érzett, de még mindig elkerülhetetlen kötelességnek tudott hitvallása a modernkori magyar írónak, hogy közvetlenül életet megváltoztató hivatást is be kell töltenie. Ady észrevétele a két háború közötti időben is érvényes maradt: "jaj volna nékem, ha csakugyan úgy volna, hogy poéta vagyok és ezzel vége. Nem, nem, úgy gondolom, s ez az egy éltet, valaki és valami más is volnék, s ha egyéb nem, de emberi és kiváltképpen magyar értelmek és avult értelmi gazdagságok nyugtalanítója és gyújtogatója." (Poéta és publikum.)

A prózának, főként a regénynek sokszorosan meg kellett ismernie Ady szavainak az alkotásra háruló következményeit. "Erupciós forradalom alig volt még Magyarországon, s ennek a földterületnek talán ez a legrettenetesebb átka, mert hiszen a forradalom: a teljességes élet" (Poéta és publikum). Vallomások, esszék, tanulmányok beszélnek arról, hogy mily nyomasztónak és akadályozónak érezte az e századi magyar író az őt körülvevő valóság jelenlétét. Küzdenie kellett az élet elsatnyulása ellen, leleplező hadjáratokban kellett érvényességét kétségbe vonnia, korszerűtlenségét és ábrándosságát hajszoló mivoltát megmutatnia. Ady Balkánt, Illyés Gyula Bizáncot emleget, ha a magyar társadalom hivatalos épületét, látható rétegeit akarja jellemezni. Szekfű Gyula Forradalom után című könyvének ama fejezetében, mely a két háború közötti idő vezető rétegének mulasztásait és bűneit rajzolta, már így kérdez: "Állam volt ez még? Magyar állam? És társadalom? Magyar társadalom? Egyik sem volt az többé, az állam szétesett, a társadalom szétrohadt." Kolozsvári Grandpierre Emil a Halálfiairól szóló esszéjében a realista magyar regény kilátásait mérlegelve, már azt is kétségbe vonja, hogy a mi tájainkon egyáltalán létezhetett valóság; "Regényirodalmunk története voltaképpen elkeseredett küzdelem az epikával, következetesen kátyúba feneklő kísérlet, regényt teremteni egy természeténél fogva antiepikus nyersanyagból, amelynek mozdulatlansága tanácstalanná teszi, megbénítja az írót, aki szorultságában hol ilyen, hol amolyan fogásokhoz folyamodik, hogy megvalósíthassa a csaknem lehetetlent. Mi az a tulajdonsága a nyersanyagnak, ami olyannyira megnehezíti a magyar író számára a regényírást? A passzivitás, a hősök mélységes idegenkedése a cselekvés minden fajtájától. A jó regényt ugyanis a szereplők csinálják, nem az írók" (Küzdelem az epikával). Néhány évvel később Sőtér István is hasonlóan figyelmeztet a csonka magyar realizmus társadalmi magyarázataira: "A realizmusban népek és társadalmak, egyének és osztályok: önmaguk előtt válnak tudatossá, – de miként várhatnánk a realizmust olyan néptől, melynek társadalma még el sem nyerte igazi, legsajátabb arcát, illetve amelyik a fiatal arcok elmosódó, puha, kirajzolatlan vonásait mutatja?" (Játék és valóság). A próza útjait történeti igénnyel vizsgáló megfigyelések minduntalan figyelmeztetnek arra, hogy a huszadik századi vívmányokat szemlélve, a 19. századi regény alakulásának következményeit is számon kell tartani. A magyar realista regény megvalósulása elé alighanem Jókai pályájának fordulata állította a legnagyobb akadályt: Jókaiban a regény "a {25.} magyar realizmusnak talán legszebb lehetőségét veszti el – írja Sőtér István –, s az ábrázolás igényével jelentkező epika évtizedekre örökségül kapja a tétovaságát s mind provincionálisabb mértékeit" (Játék és valóság). S nemcsak Jókai, de az utána következők műve sem kerülhette el teljesen a kudarcot, s így történhetett, hogy a valósághoz oly erősen kötött magyar irodalom hiába teremtette meg a hősök epikai galériáját – még igazi realista regényt is, egyszer-kétszer az "eposzi regény" legendás-mitikus magasába emelkedőt leginkább a "számon kívül maradtak" – a parasztság életéből formálhatott.

A modern magyar regény óriási hátrányokkal és sokféle megkötöttséggel küszködött. Művelői nem mindig lehettek csak szépprózaírók; erkölcsi belátás és elfogadott kényszerűség folytán a társadalomrajzba és önéletírásba vagy az epikai szabad alakítástól még messzebb eső műfajokba kellett erőiket ölniök. A társadalmi kényszerítés írói magatartást meghatározó hatása némelykor oly erősen jelentkezett – főként a két háború közötti időben –, hogy a társadalmi kérdéseket ábrázoló és a modern stíluseljárásokat meghonosító törekvések között egészségtelen feszültség is támadt. Az életjavító szándékkal átitatott regények sokszor készakarva mondtak le az epikának mindarról az előnyéről és újításáról, melyet az emberi tudatfolyamatokat, lélektörténeteket újszerűen rajzoló regények fölhasználhattak – akár azon az áron is, hogy világuk beszűkült és stilizálttá finomult. Társadalmi vaskosság és stiláris elfinomodás, megbízható tényszerűség és hangulatok káprázata, vádoló felelősségérzet és a játékosság mámora – ezek az ellentétek a magyar regény közelmúltjának csak a végleteit jelzik, de az összegezés elsikkadásának tényére is rávilágítanak.

Az írót körülvevő valóság nemcsak az alkotói magatartás egyoldalúságait növelte meg, midőn szembeállította egymással a "társadalmi" és az "emberi" elhivatottságot. Mint életanyag is ellenállt a regénybefoglalásnak, egybehangzóan idézik, hogy a felemás fejlődés, kialakulatlanság, a hőstelenségben mutatkozó elsatnyulás és az átláthatatlanság szövevénye, a cenzúra kiváltotta álcázott beszéd és ennek gátló hatása csupa oly nehézségeket emelt az író útjába, amelyeket legkevésbé a regényíró gyűrhet le.

1945 után teljes jelentőségében és továbbkövetésre ösztönző példaszerűségében mutatkozott meg az irodalom előtt Móricz Zsigmond életműve. A magyar élet rajzában Móricz életműve változatlanul az egyik legélőbb "kihívás" lehetett a regényirodalom számára. A realista elrendeltségű epika méltóbb elődöt nála, aki borsózott a "kikoholt tárgyaktól", a "regényszövő kombinációktól", és "ami a valóságot akarja, ahogy kínálkozik" – nem is találhatott. Alakjainak életszerűsége, alkotásmódjának a természet munkájára emlékeztető, – irányítatlanságában megnyilatkozó bősége és bölcsessége a prózaírás egyik legjárhatóbb és legnyilvánvalóbban adódó útját jelölte. Móricz művének tagadhatatlan az időszerűsége az 1945 utáni években, amikor az elbeszélésre drámai mozgalmasságú és a társadalmi ellentéteket sűrített gyorsasággal pergető korszak ábrázolása hárult. A drámai kiélezettségű helyzetek rajzában ugyanúgy ösztönző forrás lehetett, ahogy az élet ezernyi változását dokumentumszerű hűséggel és izgalommal rögzítő megbízhatósága is közvetlen mintákkal szolgálhatott. A harmincas-negyvenes évek {26.} prózájának a története azonban nemcsak a móriczi irány beérésének a jegyében állt – noha ez volt a legnagyobb eseménye –, hanem szervesen hozzátartozott az a következő lépés is, melyet a Móricz után föllépő nemzedékek kívántak megtenni a továbbkísérletezés igényével, új szemléletmódok és stíluseszközök meghonosítására törekedve s már nem csupán a társadalmi viszonyok közvetlen ábrázolását tűzve ki célul, de a tudatfolyamat, lélektörténet, korérzés újszerű epikus rajzát valósítva meg.

Az új irodalom nem tehette meg, hogy ne számoljon a szépprózaírás Móricz utáni fejleményeivel. Nem mellőzhette a két háború közötti idő újító szándékait – annál is kevésbé, mert e korszakban a valóságábrázolásnak, az élethűségre hivatkozó eljárásmódnak a hanyatlása is megindult, és gyakran már a részletek halmozásánál, kedélyeskedő elbeszélésnél egyebet nem eredményezhetett. A kisrealisták részletkultuszával és a "nemzeti" színezetű romantikával szemben a "második" és "harmadik" nemzedék a csupasz tények igazolásában, a líraiság és látomásosság megjelenítésében és a gondolati elemzés igényében kereste a kitörés módozatait. Az "irodalmiaskodást" elutasító puritán ténytisztelet; az elbeszélés lírai bensőségessége, a realista és szürrealista stíluseszközök alkalmazása új szemléletmód érdekében; a gondolati tartalmaktól viszolygó magyar próza rászoktatása az intellektuális áttekintés lehetőségére – a magyar regény továbbjutásának az ígéretét hordozta. A két háború közötti korszakban Móricz mellett Krúdy Gyula és Nagy Lajos, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály műve is benne élt a magyar regény jelenén és jövőjén dolgozó írók tudatában. S ez a korszak már mohó és önkínzó tudatossággal figyelt arra is, mi készülődik az európai regény világában. Halász Gábor, Szerb Antal, Gyergyai Albert, Németh László, Grandpierre Emil, Sőtér István, Rónay György regényről szóló esszéit nem utolsósorban a magyar próza elmaradottságának fölismerése íratja. S az a fölismerés, hogy megérett az idő a továbbjutásra.

A negyvenes évek második felére együtt volt mindaz, ami az új magyar prózában a század elejétől nemzedékek és irányok munkája nyomán számon tartható eredményként kikristályosodott. Ezért nem is csak a társadalmi változás nyomán várható írói szereptudat újjáalakulását tekinthetjük az új kor jelének. A megjelenő művek is azt jelezték, hogy korszak zárult le a magyar prózaírás történetében, és újnak a megteremtésére értek meg a feltételek.

Az egykorú bírálat ugyan fanyalogva beszélt az új irodalom terméséről, főként azért, mert a próza csak töredékesen ábrázolta a társadalmi változásokat. A mai visszatekintés viszont épp azt látja legjellemzőbbnek, hogy e néhány esztendőből a regény és elbeszélés szemléletmódjának és stílusának sokoldalúsága az egyik irodalmi esemény. A nyilvánosság elől elrejtett vagy emigrációban született alkotások ekkor kerültek be az eleven irodalom áramába, így mindenekelőtt: Déry Tibor A befejezetlen mondata, Németh László befejezte az Iszonyt, és megírta az Égető Esztert, Illyés Gyula kiadta a Hunok Párizsbant. Megjelentek Déry Tibor fojtogató légkörű, kísérteties látomást és tárgyszerű elemzést, de kötetlen játékosságot és csapongást is egyesítő novellái, a szürrealista hangoltságú Alvilági játékok. S ha vitákban, korábbi eszményeik védelmében az Ezüstkor nemzedéke utóvédharcot is folytatott, a művek már nemzedéki önvizsgálatról, sőt leszá{27.} molásról is vallottak, mint Kolozsvári Grandpierre Emil Szabadsága, Sőtér István Sötétkamra című kötetének novellái és Rónay György Az alkony éve című regénye.

Írók és művek felsorolása még megközelítően sem kívánt teljességre törekedni; csupán annyit próbált jelezni, hogy a felszabadulás utáni évek termése a szemlélet és stílus sokszínűsége folytán a szépprózaírás táguló jövőjét rajzolhatta föl a szemlélődő előtt. Igaz, a szóban forgó művek egy része még a múltból eredt, foganása s részben a kidolgozás a felszabadulás előttre esett. A befejezetlen mondat a harmincas években keletkezett; az Iszony első fejezeteit Móricz Zsigmond közölte a Kelet Népében; a Hunok Párisban készülődéséről a Magyar Csillag olvasója szerezhetett tudomást. S az említetlenül maradt művek egy része is korábbi keltezésű. A Kárpáti rapszódiát az emigráció már a harmincas években olvashatta; ''Szabó Pál Nagy temetője és Sándor Kálmánnak A legsoványabb tehén hét esztendeje című könyve pedig ugyanúgy, mint A befejezetlen mondat csak 1945 után találhatott kiadót. Ám a képen mit sem változtat, hogy néhány alkotás korábban íródott, de csak akkor látott napvilágot. A kényszerű körülmények szülte helyzet akkor az irodalom tájékozódásának a javát is szolgálhatta volna, hiszen egymás után, szinte egyszerre jelentek meg, néhány esztendő során, a magyar regény szemléletmódját továbbfejlesztő vagy legalábbis árnyaló munkák. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy a legújabb magyar regény forradalma zajlott le ezekben az években. De még kevésbé lehet hitelt adni annak a szigorú vélekedésnek, mely szerint oly kevés történt az időtt, hogy elegendő csak futólag megemlékezni róla. Ha fölidézzük a negyvenes évek második felének vitára kész szellemét, tájékozódási igényességét, azonnal szembeötlő lesz e rövidre zárt korszaknak – máig tisztázatlan – jelentősége. Még a türelmetlen, ingerült hangú eszmecseréknek is nemegyszer egyik indítékául jelölhetjük meg, hogy a korszakváltás tudatából és az új lehetőségek vonzásából eredő távlatok és gondok hevítették az izgatott és gyakorta egyoldalú véleményformálást. A negyvenes évek az összegezés lehetőségét ígérték a magyar regény számára; ez sikkadt el a "fordulat éve" után; s ezért kellett a hatvanas évek újat kereső írójának részben azt folytatnia, ami egyszer már az irodalom birtokába jutott.

Az egykorú bírálat és a mai visszapillantás egyaránt három utat, három jellegében elkülönülő irányt vehet észre a negyvenes évek prózairodalmában. Az elsőt, a leggazdagabbat – mert a hazai hagyományokkal is leginkább összeépülőt – Móricz Zsigmond életműve jelentette. Móricz "fölfedező realizmusának" folytatását többen Németh László regényében látták megvalósulni, az Iszony társadalomábrázolást és lélektani elmélyedést emberi sorsképletté tágító és összefoglaló kísérletében. Mellette – vagy előtte – Déry Tibor nagy regénye, A befejezetlen mondat nemcsak a társadalmi teljesség megalkotásának köszönhetően képviselt újat az akkori éveken túlmutató hatállyal, hanem szuverénül sokoldalú stílusvilágának teremtő képességéből eredően is. Míg Németh László a hagyományok beolvasztásával, de ismerős vidéki színhelyeiben és szereplőinek több helyütt Móriczra utaló karakterében megőrizte a magyar regény ízlésnormáit, s a lélektörténet elmélyítésében próbálta megkeresni az egyetemes emberihez fűző szálakat – vagyis a megőrző újító szerepében mutatkozott be –, addig Déry Tibor {28.} két irányban is merészen átérteimezőnek tetszett. Eszmetörténeti szempontból nem kevesebbet lehetett javára írni, mint hogy Kassák Egy ember élete című munkájának megjelenése után a szocialista gondolat A befejezetlen mondatban öltött igazán nagyszabású epikai formát. A munkásmozgalom íróharcosának tekintete fogta egybe a társadalom már elmúlt, de még közeli világát, teljességre törekedően, a magyar regény történetében előzmény nélküli szerkesztési elvek és stíluseszközök birtokában. A modern regényépítési eljárásmódok alkalmazása volt az a másik többlete Déry Tibor regényének, amely A befejezetlen mondat megalkotásáig a társadalom áttekintő igényű ábrázolásával egybeforrva a magyar epika történetéből teljességgel hiányzott. Az Iszony és A befejezetlen mondat a kor irodalmának két pólusát képviselte, sőt, a kritikai csatározások tanulsága szerint két egymással szembe is állítható pólusát.

A továbbfejlődés harmadik lehetőségét a realizmus és szürrealizmus eszközeinek összeötvözése ígérhette volna. Erre a stílusszintézisre a Nyugat "harmadik nemzedéke" vállalkozhatott volna, s kívánt is vállalkozni, de az idő erre az összegezésre már nem nyújtott alkalmat.

Mert nemcsak a kritikai, irodalmi közszellem sürgette a társadalmi fordulat megörökítésére alkalmas realizmust – az írók legtöbbjének egyéni igénye is mindinkább egybehangzott evvel a kívánsággal. A kor – túlzás nélkül – a realizmus kora volt. "Vassal és tűzzel teremti meg a történelem a magyar realizmus feltételeit ... Új realizmus? Csak Nyugaton új – minálunk régvárt, az évszázada vajúdó!" – írta Sőtér István. Az idézet azért jellemző adaléka a kornak, mert Sőtér 1945 után egy ideig úgy látta, hogy lehetséges a realizmus új igényeinek és a szürrealista múlt tapasztalatainak az összeegyeztetése, "egy új szemlélet összefüggő nagy kupoláját borítva" mindkettő fölé. Ennek a programnak a jegyében született a Bűnbeesés (1947) című regénye is, melyben valószerű elemek és szürreális hangulatok ötvöződtek egybe. Sőtér kísérleti regénye azonban a marxista kritika részéről kedvezőtlen fogadtatásra talált; egyik bírálója szerint a Bűnbeesés az esztétikai "harmadik út" lehetetlenségét példázza. A Sőtér István regénye és tanulmányai körül folyó, egyre türelmetlenebb hangú vita, a realizmus, illetve a nem realista stílusirányok egybeolvasztásának elméleti elutasítása a negyvenes évek végén már azt a magyar regény számára kedvezőtlen fordulatot előlegezte, mely az ötvenes évek elején megindult.

Magányos, elszigetelt vállalkozás maradt Kodolányi János kísérlete a mitológiai regény megteremtésére. Vízöntőjében (1947) a magyar mitológiai regények gondolatköréhez kapcsolódva, az emberiség őstörténeti idejét próbálta föltámasztani. Ez a mitológiai álruhába öltöztetett pamflet telítve volt Kodolányi hatalmas ismeretanyagával, teremtő fantáziája is gátlások nélkül működhetett benne. A kísérlet mégsem nagyon is átlátszó politikai célzatossága miatt bizonyult vitathatónak és követhetetlennek. A Vízöntőnek csak a tágan értelmezett tárgya nevezhető mitológiainak; a regény formakoncepciója módosulás nélkül őrizte azokat a nagyepikai eszközöket, melyeket társadalmi témájú regényeiben fölfedezett magának. Kodolányi nem hajtotta végre – a maga módján, saját igényei szerint – azt a fordulatot, amelyre Thomas Mann mutatott meggyőző példát a {29.} Varázsheggyel és József-regényével. Ez az esztétikai kiérleletlenség okozta, hogy a Vízöntő szinte alig keltett visszhangot.

A magyar regény 1945 utáni eredményeit azért vette félvállról az egykorú bírálat, mert igen elitélő irodalomtörténeti benyomást szerzett a két háború közötti korszak irányzatairól. A marxista bírálat megbecsülte Móricz Zsigmondot, de többen osztották Szigeti József véleményét, hogy a 20. század legnagyobb magyar prózaírója csupán a "problematikus realizmus" létrehozására volt képes. A népi írók prózájában is – részben Lukács György szavait félremagyarázva – legföljebb a népi eposz széttöredezett darabjait látták. A felszabadulást követő esztendők irodalomtörténeti és kritikai tudatára jellemzőnek mondható az is, hogy türelmetlenül ítélték meg Nagy Lajost, érdeméhez méltóan sem Gelléri Andor Endrét, sem Pap Károlyt nem méltatták. Az emigráció tevékenysége pedig úgyszólván teljesen kívül esett a korszak tájékozódásának szemhatárán. Lukács György bárkinél több megértéssel kísérelte meg a két háború közötti időegység áttekintését, de a türelmetlen nagyvonalúság az ő irodalomtörténeti koncepcióját is terhelte. 1947-ben írta: "a megelőző forradalom nélkül létrejött forradalmi jellegű társadalmi átalakulás azt hozta magával, hogy az átalakulás eszméi és az azokat adekvát formában kifejező művészi formák nem érhettek ki évek, sőt évtizedek lassú vagy viharos előkészítő folyamatában." A felszabadulást követő esztendők kritikáiban gyakran találkozhatunk a véleménnyel, hogy Déry Tibor A befejezetlen mondata nemcsak az egyik legjobb magyar regény, hanem a magyar "nagyrealizmus" egyetlen igazi megvalósulása. Már ez az ítélet is figyelmen kívül hagyta a magyar próza másféle irányzatait. Így történhetett, hogy az ötvenes évek elején – még az igényes bírálatokban is – Nagy Lajos naturalistaként szerepelt, Tamási Áron a népi misztikus megjelölést kapta, az emigránsok műve expresszionistának, a népi írók prózája empirizmusnak, Gelléri Andor Endre kísérlete dekadensnek minősülhetett. Hiába kísérelte meg előbb a kritika egy másik – hagyományra és értékre érzékenyen ráhangolt – iránya Móricz Zsigmond és Németh László példáját idézni, az Iszony jelentőségét elemzően föltárni, vagyis számba venni az európai érdekű nemzeti sajátságokat, ennek a törekvésnek a mind türelmetlenebb kritikai közhangulatban el kellett némulnia vagy vissza kellett vonulnia.