Az átmeneti kor írója

"... Gyönyörű és állandó ugrándozás predestináció és szabad akarat közt, alkati meghatározottság és kondicionált reflexek közt ... Ha a reflexek feltételeit mi magunk is elő tudjuk állítani, akkor nincs alkati predestináció ... S ha mások, a környezet is elő tudja állítani a mi reflexeink feltételeit, akkor ... még a választás szabadsága sincs meg. De micsoda széles margók a kivételeknek! S ezek az aszkéták ... ezek figyelnek és nyugodtan sétálnak a margókon, anélkül, hogy a szabályok vonzásába belerántaná őket valami. Ez, ez komolyan nem rossz gondolat" – mondja Kis János, az Oszlopos Simeon című Sarkadi-dráma főhőse a darab első felvonásában. S bár később világosan kiderül, amit különben már e monológ hangsúlyozott iróniájából, az alaphelyzet elriasztó képtelenségéből, a hős kétségbeesett és eszeveszett fantáziálásából is sejteni lehet, hogy milyen kétségbeesett, a szó szoros értelmében végzetes gondolat ez, mégis írói önvallomás és önítélet fogalmazódik meg benne, s amint maga a dráma egy pálya keserű és kegyetlen mérlege, úgy e végletekig kiélezett és kérkedő elvontsággal megfogalmazott tétel az életmű rejtett alapelve. Ezt igazolja az a tény is, hogy az író élete főművének tekintette az Oszlopos Simeont, melynek témájával már röviddel pályakezdése után is foglalkozott, több ízben visszatért hozzá, s végső formáját közvetlenül halála előtt alakította ki. Vitathatatlannak tetszik, hogy egyfelől a "margókon való ugrándozás", vagyis a szükségszerűségnek fittyet hányó "szabadság" kalandos mámora és veszélye, másfelől a vágyódás a közösségben való otthonosságra, a megtartó "szabályok vonzására", egyszersmind a rettegés mindennemű kiszolgáltatottságtól: az egész életművön végigvonuló, egymásba játszó és egymással feleselő, gyakran áttételes és önmagukban is ellentett alaptendenciák; kirajzolták az egész életmű fő erővonalait.

Sarkadi mélyen élte át és fejezte ki az átmeneti kor ellentétes tendenciáit, mégpedig ezeknek minden vetületében, kibontakozásuknak szinte minden fázisában. Kivételes művészi intenzitással és eszmei tisztánlátással tudta megragadni a szocialista építés kezdeti éveinek nagy társadalmi konfliktusait, majd később az új társadalom alapvető etikai problémáit. Móricz Zsigmond öröksége, a magyar szépprózai hagyomány s egyes népi írók szigorú, empirikus valóságtisztelete erősen nyomot hagyott prózáján, de benne vibrál a szürrealizmus játékossága, a modern irodalom intellektuális feszültsége is. A riportázsba, publicisztikába hajló szociográfizmustól az elvont bölcseleti gondolatokig cikáznak írásai, hatalmas, habár némiképpen rendezetlen élmény- és műveltséganyagot sűrítve magukba. Stílusa is sajátos együttese az élőbeszéd "laza" természetességének, és – főleg utolsó műveiben – a fogalmazás aprólékos pontosságának. Nemzedékének összefoglaló igényű tehetsége volt: utolsó éveire elhatalmasodó betegsége és hirtelen halála az elmúlt évtizedek nagyvonalú prózai szintézisének kiteljesítésében akadályozták meg.