Az utolsó művek

Sarkadi megrendülését a dogmatikus politikában való csalódottság, a történtekért való személyes felelősségérzet váltotta ki, a tehetetlenség fokozódó érzése tette súlyosabbá, majd pedig az ötvenhat októberi tragédia visszafordíthatat{852.} lan folyamattá. Lelki egyensúlya is megingott, megkezdődött a világtól való fokozatos eltávolodása. E folyamat legkorábbi jelzése az 1956 derekán írt Mementó című novella, amely már-már arról tanúskodik, hogy írója a semmi partjára érkezett, s hogy a valóságot szinte kegyetlen érzékcsalódásnak, a fogalmakat csupán üres szavaknak tekinti már.

"A szoba bezárt – írja –, s egy töredék pillanat alatt nem volt más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság – ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent és mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik ... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami ... Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé."

Lényegében ez volt az oka, hogy 1956 után visszahúzódott; bár riportokban tudósított az újjászerveződő termelőszövetkezetekről, a lassan magához térő ország életéről, de aktív közéleti szereplést többé nem vállalt. Mellőzöttnek érezte magát, mert művei publikálásával nehézségei voltak, s személyes és családi bajok, anyja halála következtében az alkoholizmus is újra elhatalmasodott rajta. Hiába próbált emberi gyöngeségein felülkerekedni, s hiába látta tisztán ezek végzetes következményeit, már képtelen volt változtatni önsorsrontó életformáján. Ekkor alkotta meg jellegzetes, végletes figuráit: az Oszlopos Simeon Kis Jánosát és a Bolond és szörnyeteg, illetve az Elveszett paradicsom Sebők Zoltánját, utolsó írói korszakának személyes értelmű hőseit, kiábrándult életfilozófiájának emberi alakba öltözött summázatait.

Bár a nyílt önvallomásokat műveiben mindig kényesen kerülte, alkotói válságának okairól utolsó műveiben jónéhány közvetett célzás olvasható. Az Elveszett paradicsom Sebők Zoltánjának "csak néhány csökönyös elképzeléséről kellett volna lemondania, hogy tenyerén hordozott, kiváltságos valaki legyen, – nem tette meg, belebukott ..." – a társadalom ordasa lett. Önmaga fölött tartott búcsúbeszédében a következőképp foglalja össze sorsának magyarázatát: "Nem ismertem magam fölött mást, mint a saját magam törvényét – s most se ismerek. Erkölcs, társadalom törvényét magamra nézve kötelezőnek nem éreztem, evék a tiltott gyümölcsből, s ez gyümölcsből halálut evék". Az Oszlopos Simeon Kis Jánosának vendégei mondják a szemébe, hogy voltaképp mi is a baja: "a sikertelenség a legrosszabb veszélyfajta ... S hogy önmutogató alak, azt hiszi, a sikertelenségét úgy bosszulja meg a világon, ha öngyilkossággal fenyegetőzik." Ezek a célzások világossá teszik, hogy utolsó műveiben a maga jobbik énje nevében Sarkadi önmaga fölött is ítélkezett.

Kései művei persze távolról sem burkolt önvallomások csupán. Sarkadi a szocialista társadalmi együttélés alapkérdéseit feszegeti bennük, az emberi önkifejezés és autonóm cselekvés határait vizsgálja: hol válik ez kóros állapottá, s miképp vághatja ki magát a kisebb-nagyobb megalkuvások szövevényéből. E négy mű – a Bolond és szörnyeteg (1962) és A gyáva (1962) című kisregények, illetve az {853.} Elveszett paradicsom (1962) és az Oszlopos Simeon (1962) című drámák 1959– 1961-ben, csaknem egyszerre születtek, s már ezért is szoros kapcsolatban állnak, mintegy egymásból következnek. Sarkadi a Bolond és szörnyeteggel kezdte, de még a befejezése előtt átváltott az Elveszett paradicsomra, nyilván, mert jobban érdekelte a hős bűnhődése, mint bűne, illetve az előbbiekben akarta leleplezni az utóbbit. Utoljára az Oszlopos Simeon maradt, a régóta dédelgetett gondolat, mellyel csak akkor mert szembenézni, amikor az előzőekben, A gyávában és az Elveszett paradicsomban szilárd erkölcsi támpontot, problémáira pozitív választ talált. S bár utolsónak fejezte be, genezise, problémaköre alapján e dráma megelőzi a másik három művet.

Az Oszlopos Simeon egy negatív életérzés tükre. Nem apológiája, hanem küzdelem ezzel az életérzéssel. Végső állapotában, végső torzultságában leplezi le az individualista embereszményt, amely két századon át az emberiség legnagyobb tetteinek mozgatója volt. Kis János a Vautrinek, a Lucien de Rubenprék, a Pecsorinok kései utóda, akinek útját korábban a szerencsétlenül alakult magyar fejlődés elrekesztette. Ugyanakkor leszámolást jelent a magyar értelmiség egy részének negatív életérzésével, s az író legsűrítettebb drámájaként pontot tesz egy hőstípus pályája végére. Az Oszlopos Simeon után bajos lesz bárkinek is az individualista morál akár "fordított" szentjeiről is újat mondania, hiszen e hőstípus útja a nyugati polgári drámákban is szükségképpen torkollott az abszurd drámák reménytelenségébe. Az Oszlopos Simeont azonban elválasztja e drámatípustól az, hogy hőse még torzult akarattal is, a rossz továbbrontása árán is, valaminő kapcsolatot akar a világgal, míg azok pusztán a vak vegetációt képviselik, egy valaha volt életre révednek vissza csupán.

A Bolond és szörnyeteg és az Elveszett paradicsom nevén nevezi, s társadalmilag rögzíti a bajt, a negatív életérzést. A parabolikus példázat itt a valóság dimenzióiba kerül, a hős és világ összeütközésének nyíltan társadalmi jelentése van. A regény szerelmi történetében a "szörnyeteggé vált" szabad ember foglya lesz a "bolondnak", a magát kiszolgáltató nőnek, és hogy kiszolgáltatottságától szabaduljon, megöli szeretőjét. Az Elveszett paradicsom e végletes eset, az ábrázolt bűn és az életre keltett emberi típus katarzisát tárja föl: azt kutatja, vajon nyitva van-e a hős megigazulásának útja, megszabadulhat-e valaha is a benne lévő terheltségektől. Sarkadi fölfedezi, hogy gátlástalan hőse voltaképpen gyáva, s azonnal lelepleződik, mihelyt nem bolondokkal és naiv jótétlelkekkel, hanem alkotó emberekkel kerül összeütközésbe. Ami benne zajlik: az ordas agóniája, körülötte viszont az értelmes emberi élet megejtő lírával teremtett atmoszférája található. Ebből ered a dráma feszültsége. Sebők Zoltán az apjában ismeri föl a kor igazi hősét, a "céltudatos, fáradhatatlan munka" igazságát. "Az apám ennek a kornak a gyermeke, s én lettem volna az ő koráé. Igen, akármilyen hihetetlenül hangzik, én vagyok a múlt rekvizítuma, s ő a máé. Énnekem harminchárom év alatt sikerült eltékozolnom mindazt, amim volt ..." Világosan kiderül, hogy az "elveszett paradicsom" nem a múlt, hanem a jövő édene, szimbóluma, a napról napra való szívós munka "etikai imperatívusza".

Ez a princípium ölt testet A gyáva Szabó Istvánjában is, Bíró Máté mérnökké lett alteregójában, a valóban autonóm, mert munkájával azonos embertípusban. Szabó {854.} István már az új világ neveltje, s vonzó külseje, tulajdonságai mögött nincs semmi sötét bűn, ordas magány, kicsikart fölény, uralomvágy: eggyé vált benne érdek és érdeklődés. Nem mögötte, lényegében van ott a szocialista eszmények embernemesítő lehetősége. Ennek a hősnek a képe ugyancsak a pályakezdet óta alakult az íróban. A Három játék naiv művészétől a kisregény Gál Jánosán, Bíró Mátéján át egyenes út vezet Szabó Istvánig, ahogy ugyanennek a novellának önző nőalakjától Ulveczkyn, Sebők Zoltánon át A gyáva Évájáig. Sebők Zoltán még tragikus hős – Éva, aki gyáva a köznapok hősiességére, minden vonzó tulajdonsága, éles esze ellenére visszataszító típus. Bár szerelmük történetét ő maga mondja el, az író keresztüllát rajta, elidegenítő ábrázolása révén végleg elítéli a "margókon való sétálást", a látványos teljesítményekkel való parádézást. "Én csak csillogni tudok ... emberektől, feladattól, állattól, embertől nem félek ... De ahhoz gyáva vagyok, hogy a köznapokat éljem, hogy hajnalban fölkeljek, munkába induljak." S ezek nemcsak szavak, Éva inkább megeszi az eleven hernyót, mintsem a szerelme iránti felelősséget, a köznapi küzdelmet válassza.

Sarkadinak életébe került ez a leszámolás ifjúkora dédelgetett ideáljaival, a "margókon való ugrándozás" elkötelezetlenségével. Művei az eligazítás igényével vitatták meg a válságokkal terhes korszak nagy erkölcsi konfliktusait, szenvedélyes kérdésekkel kutatta e konfliktusok megoldásának lehetőségeit, s midőn válaszolni próbált önmagának, az ember integritását és jövőjét óvta, humánus, tevékeny és közösségi szellemű életrend kialakításán fáradozott. Önmaga számára azonban nem tudta hasznosítani műveinek reményt keltő, építő tanulságait. Video meliora, proboque, deteriora sequor – idézte a sztoikus közhelyet, talán összefoglaló vallomás gyanánt. 1961. április 12-én, máig sem teljesen tisztázott körülmények között, kiesett vagy kilépett egy belvárosi lakás ötödik emeleti ablakán. Így fölismeréseit a maga személyes életében már nem volt módja vagy ereje hasznosítani. Életműve így is lezárt, kerek egész, java alkotásaiban egyetlen, sokágú és szövevényes erkölcsi és filozófiai kérdés különféle szemszögű, különféle életszeletekben és történelmi pillanatokban való pontos vizsgálata. Az tudniillik, hogy az emberi boldogság és szabadság a teljes kötetlenségből vagy az értelmes rendből származik-e. Bizonyos, hogy erre a vallató kérdésre nem zavarba ejtő halálával, hanem maradandó írói alkotásaival mondotta ki a végső feleletet.