Nemes György (1910)

Nemes György egyike azoknak, akik a szépirodalom rendszeres művelése mellett mesterfokon gyakorolják az újságírói mesterséget is. Ez utóbbi adott és ad alkalmat neki arra, hogy elkötelezett, politizáló szenvedéllyel szóljon hozzá az időszerű, a széles közvéleményt is foglalkoztató kérdésekhez. Nyugdíjazásáig az Élet és Irodalom főszerkesztőjeként a legnagyobb tekintélyű irodalmi és művészeti hetilap élén az akkori kultúrpolitika fontos személyisége volt, emellett azonban könyvei, regényei, elbeszélései és tárcái is rendszeresen megjelentek. A tárcaműfajban azt a hagyományt követte, amely Bálint György munkásságában jutott a csúcsra: széles perspektívából tekint az életre, s nyitottan, minden értékre fogékonyan igyekszik az írással is szolgálatot teljesíteni.

Tudatos író. Ez a meghatározás nemcsak azt rejti magában, hogy érzékenyen figyeli a modern prózai törekvéseket, s ha azokat mondanivalójával adekvátaknak érzi, szívesen él is velük, hanem azt is, hogy nem kételkedik az irodalom eszközeiben, soha, egyetlen pillanatra sem lett számára kétséges a kimondott vagy leírt szó hitele, feltéve, ha az a szó pontos, s mások számára is ad valamit. Pontosvessző (1973) című kötetének bevezető sorai híven jellemzik közéletírói ars poeticáját: "Ha valaki íróságra adja a fejét, tanuljon meg jól írni; tudja, hol a szavak helye a mondatban, milyen jelentésváltozást okoz a szórend fölkavarása, s mi a szerepe a központozásnak abban, hogy megértsék leírt szövegünket. S főként, hogy csak egyféleképpen értsék. A pontosvesszőt jelképnek érzem. A fegyelmezett írás jelképének. A gondos stílus jelképének. Egy magasabb rendű írói stílusigény jelképének. A stíluslélegzés csodálatossága jelképének. Évtizedek óta gyakorolom ezt a lélegzést. Sajnos, még mindig nem megy jól. És úgy látom, nem csak nekem."

Ez a tudatos írói gondolkodásról és a mesterség tiszteletéről árulkodó önvallomás – melynek szélesebb igényű megvalósulását érhetjük tetten az író Véleményem szerint című tárcakötetének írásaiban (1975), – arról a műveit át- meg átszövő iróniáról és öniróniáról is elárul valamit, ami Nemes György életművének egyik összetartó jellemzője. Pontosan, józanul tudatában van az élet végességének, "az élet is tulajdonképpen ennyi: egyetlen pillanat", ahogy Egyetlen pillanat (1965) című regényében megfogalmazza; ez a felismerés azonban nem menti fel az írót az alól a kötelessége alól, hogy annak a pillanatnak a teljességét visszaadja, s ezáltal lehetősége szerint hiteles, igaz keresztmetszetét rajzolja meg kora fő kérdéseinek. Nemes György valóságszemléletének fontos vonása, hogy a jelenségeket, az {867.} embereket, a valóságot soha nem statikusnak, véglegesnek mutatja, mert tisztában van azzal, hogy a változás hozzátartozik a világ s vele az írói ábrázolás lényegéhez. Az Egyetlen pillanat, amely a sűrítés eszközével él, s szabadon váltogatja az időt, "kuszán és szertelenül" idézi vissza a repülőszerencsétlenség áldozatává lett főhős életét, tartózkodik azonban az ítélkezés gesztusától, mert írója tisztában van azzal, hogy nincsenek egyértelműen "tiszta" és "sáros" hősök, megtisztulásuk alkalmait épp úgy a történelem rejti, mint besározódásukéit. Élet és halál mezsgyéjén villantja föl a múltat, melynek meghatározó pontja itt 1945 történelmi sorsfordulója (a többi esemény annyiban jelentős, amennyiben az ekkoriakat motiválja), majd az ötvenes évek állásfoglalásra késztető fordulata. Önelemző regény az Egyetlen pillanat, belőle nemcsak egyetlen tragikus sorsú hős életútja villan föl, hanem egy nemzedéké is, mely csinálni akarta a történelmet, s amelyet végül is megcsúfoltak olyan erők, amelyek természetét csak a higgadt, józan perspektíva távolából lehet igazán megismerni.

Ez az objektív, a tényeket higgadtan szemlélő írói magatartás hatja át Nemes Györgynek azokat a regényeit is, melyekben az egyedi ember életének legfontosabb erkölcsi kérdéseivel vet számot. Irodalmunkban néhány évig inkább a közösségi lény foglalkoztatta íróink képzeletét, részben ennek ellenhatásaként növekedett meg a hatvanas évek epikájában a személyiség súlya és szerepe. Nemes György hősei is karakterisztikus egyéniségek, akik a sors szorításában igyekeznek békességet, boldogságot találni. A Háló (1967; eredetileg Hanna hálót sző címmel jelent meg folyóiratban) az öregedés drámájáról szól. Főhőse Avariusz János, kétszeres Kossuth-díjas, ünnepelt festő, egészen fiatal lányt vesz feleségül. Kettejük paradox kapcsolatát kétféle nézőpontból figyelhetjük: a regény első részében a már-már magatehetetlen, teste romlását lemondóan nyugtázó művész a másik felet megszólító előadásából érthetjük meg, miért akart morzsányi boldogságot kicsikarni a sorstól, s hogyan lett ez a lépése szüntelen fájdalmas vívódásainak kiindulópontja. A regény második része, a Változatok 40 mondatban Hanna levelét tartalmazza, melyet Avariusz váratlan halála után írt régi szerelmének, Imrének. Itt találjuk a regény erkölcsi mondanivalójának foglalatát: a férfi "elképzelni se tudja, mennyi érzés, mennyi sóvárgás, mennyi szenvedély szorul egy fiatal lélekbe, a modern lányokba is, és alig várják, hogy mindezt valaki érdemesre pazarolják". Avariusz János, aki tépett meditációjában érdemtelennek vélte magát Hanna szeretetére, e levélben nyeri el igazolását és felmentését, s ebben a megbocsájtó és a szeretet érzésében feloldódó részletben magasodik föl a reális és szürreális elemeket váltogató érdekes regénykompozíció.

Nemes György írói világának meghatározó jellemzője az a mód, ahogy a fiatalokat szemléli, s újra meg újra megkísérli megértő azonosulással átvilágítani őket, még látszólag deviáns tetteiket is. A Tettenérésben (1968) az ekkor népszerű krimi formájában próbálkozik ezzel, a Siessünkben (1971) hatalmasra növesztett belső monológban mond ítéletet a kispolgári életvitelről, mely megmérgezi az emberi kapcsolatokat, s bezárttá teszi az ember életét, mely Nemes György szerint csak a másokkal szemben tanúsított nyitottságában nyeri el igazi értelmét, A Dávid és Klotild című kisregény Daphnisz és Kloé mitológiai történetét értelmezi újra, a {868.} Nincs titok (1970) pedig tudományos-fantasztikus formában játszi iróniával vall az igazi erkölcsi értékekről.

A regénysor két szélső pólusán két igazi stílusátlényegülés áll. A Tettenérés vérbeli krimi. Sártó-fürdőn felvett jegyzőkönyvvel indul: Görczi Ildikó, Görczi Róbert lánya – két méterre figyelmetlen apjától – belefulladt a vízbe. A cselekményt a lány sorsát kibogozni szándékozó rendőrségi tudósító mozgatja. Ő az, akinek jóvoltából fokról fokra világosabban tájékozódhatunk a lány múltjában, míg végre megértjük: nem történt gyilkosság, a halálért mégis felelős Julián atya nevelési módszere éppen úgy, mint Görczi Róberté. Mindkét férfi – világnézeti meggyőződésétől függetlenül – önző, mindkettőben vannak olyan fasisztoid jellemvonások, melyek képtelenné teszik őket, hogy a fiatalokkal kapcsolatot keressenek vagy találjanak. Ennek ugyan ellentmond, hogy az apollói eszményt valló Julián atya körül kis társaság verődik össze, melyet a lélek heroikus kiteljesítésének vágya mozgat. Aki azonban mélyebben megismerkedik az atyával, rögtön megérti, hogy nem nevelő, hanem fanatikus, aki a test kifejlesztésével és erőltetésével akar lelki erényeket kikovácsolni. (A cselekmény ilyetén fordulatának motívumai között ott sejthetjük ezeknek az éveknek egyik nagy port felvert bírósági ügyét.) Szokásával ellentétben ezúttal Nemes György nem lineárisan vezeti föl a cselekményt tetőpontja felé, hanem megszakításokkal, közbeiktatott csúcspontokkal élezi a feszültséget. Kitűnő a regénynek az a jelenete, amikor a kiránduló csoport fölött, a sziklatetőn felhangzik a Missa Luba, mintha a szférák zenéje szólna, közben azonban az egyik lány – alighanem a pap hibájából – már holtan fekszik a mélyben. Ennek az eseménynek tükörképe Görczi Ildikó halála; az ő tragédiáját viszont apja, Görczi Róbert okozta azzal, hogy megrontotta életét alakoskodásával és hazugságaival. A regény azt bizonyítja, hogy az élet zártsága, hamissága tragédiát okoz, olyanok sérülését eredményezi, akik tiszták voltak, s akik készségesen, hittel, várakozással fordulnak a "felnőttek" világa felé.

A Nincs titok e regénysor befejező darabja, hasonló erkölcsi kérdésekkel vívódik, de lényegesen ironikusabban veti fel őket, hiszen az író által "tudofántos"-nak nevezett regényforma aligha engedné meg a tragikus előadásmódot. A regény főhőse Vé-Á Béla, olyan kor szülötte, amikor a tudomány lett az uralkodó, az embereknek nincsen szükségük megkülönböztető nevekre, hiszen a sorsuk, születésük eleve különbséget okoz közöttük. Vé-Á Béla igen fiatal, de jogosult már arra, hogy nyugdíjaztassa magát, s megkezdje kényelmes, csak az élvezetekre orientált életét. Ehhez néhány próbát kell kiállnia, mint a mesékben, az eredmény nem lehet kétséges, hiszen aki "Vé", az a legjobb vérből származik, az arra van predesztinálva, hogy ne dolgozzék, s hogy mindent ingyen megkapjon az élettől. Vé-Á Béla felkészítői jóvoltából már-már túlesik a próbákon, amikor furcsa tapasztalatot szerez: az általa ismert, szűk szemhatárú világon túl létezik egy másik, az XX-eké, akik valahol a messzeségben laknak, sokemeletes lakóházaik épp csak felsejlenek a láthatár peremén. Vé-Á Béla egy ilyen megvetett dolgozóba, XX Irába szeret bele, csak vele hajlandó a szeretkezési próbára menni, s a regény nagy részében őt üldözi, egyre reménytelenebbül, de abban a mind erősebb meggyőződésben, hogy abban az ismeretlen, titokzatos és megvetett világban találhatja {869.} meg a boldogság nyitját. A regény végén a másik irányba mozgó úton megpillantja szíve szerelmét, átugrik hát oda, s valahol a dolgozók világrendjében tűnik el végképp a szemünk elől.

A Nincs titok – mint e vázlatos jellemzése is sejtheti – metaforikus regény, melyben Nemes György már-már ad abszurdum vive leplezi le a kispolgári létforma tarthatatlanságát, azt bizonyítja be, hogy erkölcsi életértékek nélkül az emberi lét elveszíti értelmét. A "tudofántos" regény szórakoztató, szellemes olvasmány, Nemes György karakterisztikus iróniája itt találja meg legalkalmasabb témáját és kifejezési formáját.

Erkölcsi kérdésekkel, de leginkább férfi és nő kapcsolatának ezerféle változatával foglalkozik finom erotikával átszőtt, olykor tételszerűvé egyszerűsített elbeszéléseiben is Nemes György. A 12 elbeszélés (1969) és a Behajtani tilos! (1974) világa egynemű, a novellák mai kérdésekkel szembesítenek, a katartikus, megrázó élményt pedig inkább a leleplező irónia helyettesíti.