Ruffy Péter (1914)

Ruffy Péter az irodalmi rangú újságírás művelője; riporter és közíró. Pályáját a harmincas évek derekán kezdte. Két nagyváradi napilapnál (Magyar Szó, Erdélyi Lapok) eltöltött "inaskodás" (1933–1934) után 1935-ben a fénykorát élő Brassói Lapok fogadta munkatársul. A két háború közti erdélyi közéletnek ez a legdemokratikusabb, legnyitottabb szellemiségű lapja a kezdő újságíró számára állandó publikációs lehetőséget biztosított, s egyszersmind politikai s erkölcsi előiskolául szolgált. Ruffy maga majd félszázadnyi idő távolából "legértékesebb újságírói műhelyének" tartja, mert az egykori szerkesztőség légkörében sajátította el a hírlapírás mesterségbeli fogásait. A Brassói Lapok hasábjain megjelent tudósításai, riportjai, interjúi hiteles pillanatfelvételek a kisebbségi magyarság akkori léthelyzetéről. Kordokumentum-értékük vitathatatlan, újraolvasásuk mai szemmel nézve sem tanulságok nélküli.

A második bécsi döntést követően a lap megszűnni kényszerült, nyomdáját szétrombolta a Vasgárda, munkatársi közössége szétszóródott. Ruffy Péter 1940 őszén a pesti Újság című liberális laphoz került, ennek szerkesztőségében dolgozott a német megszállásig, amikor is a lapot betiltották. Erre az időszakra emlékezve írja: "Riportot írtam és publicisztikát, gyakran foglalkoztam erdélyi kérdésekkel is. S azt írtam meg, amiben hittem, amíg csak lehetett."

1945 után Ruffy Péter az ország újjáépítésének talán legfürgébb tollú tudósítója. Szinte mindenütt ott van, ahol "történik valami". Olykor valóban kivételes történelmi pillanatok tanúja, például 1947-ben Oroszváron, a párizsi békeszerződést követő területátadásnál (Oroszvár, 1947), vagy 1954-ben, a baranyai Szabadszentkirályon. Ez utóbbi helységről írt riportja nemcsak azért figyelmet érdemlő, mert benne szociográfiai hitelességgel bizonyítja az ötvenes évek beszolgáltatási rendszerének tarthatatlanságát, hanem azért is, mert megfogalmazza a riporter-közíró ars poeticáját: "Az írás nem arra való, hogy játsszunk vele; ez arra való eszköz, hogy kimondjuk általa az igazat." Valóban, Ruffy Péter egész munkásságát áthatja az "igazat kimondani" szenvedélyes vágya. Gyűjteményes {872.} riportköteteiben (Göcsejtől Hegyaljáig, 1955; Romlás. Riportok a rumról, 1957; Arcképek és történetek, 1962; Csavargások, 1963; Egy napom, 1966; A riporter visszanéz, 1967; Úttalan utakon, 1974;) jól nyomon követhető, mily példás következetességgel ragaszkodik idézett hitvallásához; sosem deklaratív szólam-szerűséggel, hanem mindenkor a megírásra választott anyag belső logikája szerint. Számára a riport a valóság "legközvetlenebb rajzolata", hitelességéhez kétség nem férhet. Anyagában kellőképpen dokumentáltnak, hangvételében mélyen humánusnak, nyelvi megformálásában mívesnek kell lennie, célja pedig nem lehet egyéb, mint a fölfedett "igazi" kimondása. Ebből a riporteri alapállásból szükségszerűen következik, hogy Ruffy szemében nincsenek "kis" és "nagy" témák, a megírásra kiszemelt valóságszeletről a hangsúlyt annak "rajzolatára" helyezi, vagyis arra, hogy az eseményt, melynek szem- és fültanúja, az élményt, melynek részese volt, hogyan ossza meg olvasóival. Szenzációkeltésre soha nem törekszik. Így aztán írásai között csak elvétve akadunk "nagy leleplezésekre"; még valóban felfedezésszámba menő riporttémáit, tudósításait is visszafogott hangnemben, harsány színek nélkül, inkább a maguk puritán tényszerűségében adja elő. Tisztában van azzal, hogy az önmagában kirívót zsurnalista fogásokkal még kirívóbbá tenni fölösleges, mert az árt az írás hitelének. Kitűnő érzéke van viszont ahhoz, hogy a mindennapokban találja meg a különöst, mégpedig az emberarcúan különöst. Tematikai sokfélesége ellenére őt valójában mindig ugyanaz érdekli: hogyan él, mit csinál az ember, s melyek cselekvésének belső indítékai. Interjúalanyait, riportjainak szereplőit éles szemmel figyeli meg; apró gesztusaik megjelenítésével jellemük egészét képes körvonalazni. Ezt az erényét jól kamatoztatja visszaemlékezéseiben és művészportréiban. Néhai és élő pályatársait, írás- zene-, képző- és színművészetünk jeleseit apró életmozzanataikban idézi elénk, legtöbbször árnyalt háttérrajzzal, bőséges kortörténeti anyagot szolgáltatva az utókornak. Visszaemlékezéseiben tollát a nosztalgia alapérzése irányítja.

Útirajzai színes és eleven, az olvasót is útra csábító leírások (Varsói hajnal. Lengyelországi útiélmények, 1961; Szegedi képeskönyv, 1964; Hazánk szíve, Budapest, 1968; valamint riportköteteinek útirajz fejezetei). Szomjas, már-már határtalan érdeklődésű szerzőjüket a megismerés tiszta szándékán kívül az a cél vezérli, hogy a távoli világok fölmutatásával elgondolkodtasson, számunkra követhető magatartásbeli mintákat sugalljon. Országhatárainkon kívül fokozott szenvedéllyel viseltetik minden iránt, aminek magyar vonatkozása van vagy lehet. "A Keletiről néhány napja azzal indultam el – olvassuk egyik, 1956-os keltezésű útirajzában –, hogy Prágában, Berlinben, Koppenhágában, Stockholmban és Helsinkiben ... mindent feljegyzek, ami magyar vonatkozású." Tartva magát elhatározásához, nem mulasztja el, hogy történelmi adalékokkal gazdagítsa múltismeretünket, hogy egy-két csipetnyi magyar művelődéstörténettel fűszerezze útibeszámolóit. Nem titkolja, hogy szenvedélyesen izgatja őt a határainkon túl élő magyarság sorsa. A szórvány- és diaszpóra-, valamint a nemzetiségi sorsú magyarság helyzetéről féltő gonddal, de nem elfogultan, rugalmas realitásérzékkel, tág szemhatárral ír, mint ahogy előítéletek nélkül, tisztelettel és megbecsüléssel szemléli az idegen kultúrák értékeit. Az anyanyelv megőrzését, ápolását, múltunk {873.} értékeinek minél szélesebb körű feltárását és közkinccsé tételét elsőrendű feladatnak tartja. "Anyanyelv körüli utazásaival" maga is e feladat teljesítésén munkálkodik.

Írásaiban nem lelhetni nyomát sem görcsösségnek, sem a kifejezésért vívott küzdelemnek. Elegáns, könnyed mondatfűzés, gördülékenység jellemzi stílusát. Bőbeszédűségbe mégsem téved, a szavakkal takarékosan bánik; prozódiája világosan tagolt, érthetőségre és pontosságra tör. Ruffy mellőzi a szokványos publicista-fordulatokat, óvakodik attól, hogy szövegeit a stilizálás túlzó díszleteivel aggassa tele. Viszont páratlan érzékkel tudja épp azt a stilizációs fokot megteremteni, amit anyaga, témája még elbír, sőt – az esztétikai-irodalmi értékteremtés céljának megfelelően – meg is kíván. Ily értelmű stilizációs készsége eredményezi, hogy hírlapírói nyelve egyéni színt kap: megmarad ugyan az írott köznyelv egyik változatának, de messze kimagaslik a kortársi publicisztika szürke betűtengeréből; él ugyan a stilizálás, retorizáció, ritkábban a poétizálás eszközeivel, de józan mértéktartással, túlzó metaforika nélkül, távol a fölösleges lirizálás veszélyeitől. Mindebben segíti őt célratörően érzelmes racionalizmusa, mellyel megszerkeszti, műfajkompozícióvá szervezi anyagát, ellensúlyozza és fegyelmezi igazságkereső szenvedélyességét, s amellyel írásainak már első passzusaiban sikerül megnyernie, a maga, illetve az "igaz ügy" oldalára állítania olvasóját.