Sándor András (1923)

Sándor András a Fejér megyei puszták népének felszabadulás utáni életét ábrázoló írásaival mutatkozott be az 1940-es évek második felében. Ezek a művek a falukutató szociográfiai irodalom hagyományait követve születtek, s a valóság pontos, dokumentumszerű feltárásának igénye jellemzi őket. Ha az író képes éles szemmel észrevenni az újat, s a látottakról szubjektív beszámolót készíteni, ez önmagában nem biztosíték arra, hogy feladatát irodalmi vonatkozásban értékes módon teljesíti. Sándor András regényes híradásai (Híradás a pusztáról, 1950; Huszonnégyen kezdték, 1950; A nyugtalan ember és más történetek, 1954) az ötvenes évek sematikus irodalmi irányzatát képviselik. Műveiben arra vállalkozott, hogy az akkori kultúrpolitika által kijelölt, agitatív célzatú tematikát szolgálja. Regényeinek típushierarchiája a társadalmi osztályok szinte minden rétegét képviseli. A központi figurák a legkisebb emberi gyengeségtől is mentes "pozitív hősök", akik kíméletlenül leleplezik a szocializmus ellenségeit. Hősei úgy "fejlődnek", hogy kiteljesedésük folyamata nem adekvát drámai szituáció során valósul meg, sokkal inkább az írói "előre elrendelés" irányítja sorsukat és jellemük alakulását. Abból a tételből kiindulva, hogy – osztályellentétek híján – a szocializmusban már nem lehetnek tragikus összeütközések, az élet valóságos konfliktusait megkerüli vagy leegyszerűsíti. Művészi általánosítás és lényeglátás nélküli regényei, melyek a szociografikus megfigyeléseket, a tények és alakok fényképszerű bemutatását alkotói eszközként próbálják érvényesíteni, íróilag hiteltelen kísérletté, tényvázlatokká, riporteri feljegyzésekké váltak. A Híradás a pusztáról egy nógrádi kis település, Nagykarácsony paraszti világának ötesztendős történetét, újjászerveződését ábrázolja a, "forradalmi romantika" jegyében. "Nagykarácsonyba betör a szocializmus – hirdeti a szerző –, a kapitalizmus ezer sebből vérzik", s a múltban "az elnyomás sötétségében fuldokló" falu számára új élet kezdődött. A Huszonnégyen kezdtékben is hasonló témát boncolgat: a paraszti élet átalakulásáról, a termelőszövetkezetek szervezéséről rajzol idealizált képet. A regényalakok világnézetük szempontjából két ellentétes tábort képviselnek, s a cselekmény e kettő összeütközésére épül. Valódi drámai helyzetek és íróilag plasztikusan megformált jellemek ábrázolása helyett azonban kicsinyes perpatvarok történeteit mondja el és önálló megfigyeléseit nagyobb igény nélkül rendezi epikus formába.