{930.} FEKETE GYULA (1922)


FEJEZETEK

Az a nemzedék, melynek legtehetségesebbjei a Győrffy-kollégiumban végezték tanulmányaikat, beláthatatlan távlatok igézetében kezdhette írói pályáját. A többnyire falusi környezetből kiemelkedett fiatalok egységesen hittek abban, hogy véget ért a parasztság évszázados elnyomása, a társadalomban működő felhajtó erő addig nem sejtett változásokat eredményez, alkotó szemléletű, a valóságban gyökeredző, a köznapok terhét is vállaló embertípust vet a felszínre. Ezek a hétköznapi sorsok foglalkoztatták kezdetben Fekete Gyulát. Azt a folyamatot igyekezett megragadni elbeszéléseiben, ahogy a munkásemberek a maguk területén, alkotó tevékenységük révén, hozzájárulnak az ország arculatának átformálásához: a gyárakban és a falvakban új erkölcsi szemléletet alakítanak ki, s megváltoztatják az együttélés hagyományos kereteit. Tudatosan vállalta azt az epikai hagyományt, melyet a népi írók alakítottak ki. Egyszerre törekedett szociográfiai pontosságra és távlatteremtésre, figyelmét hősei törekvéseire összpontosította, keveset törődött a jellemek belső fejlődésével és alakulásával. Novellái többnyire statikusak voltak, a konfliktust a jó – az új erkölcsi normák – és a rossz – a régi világ tovább élő hagyományai – okozták, de ezeket az ellentéteket többnyire nem az élet alakulása motiválta, hanem az író előre megtervezett mondandója. Öntudatos munkáshősei a hétköznapok nagyszerű haditetteit hajtották végre, szívük vágya volt, hogy nevük felkerüljön a dicsőségtáblára, s minél nagyobb teljesítményt csiholjanak ki önmagukból Rákosi elvtárs születésnapjára. Eszmélet (1953) című novelláskötetének darabjai a sematikus életszemlélet és kifejezés iskolapéldái voltak, s Kati (1953) című regényéből is hiányzott a teremtő művészegyéniség alakító képessége.

Fekete Gyula egész nemzedéke számára mély válságot okoztak 1956 eseményei, melyek arra késztették őket, hogy önkritikusan gondolják át addig megtett útjuk eredményeit és eredménytelenségeit. A felszín alatt örvénylő, tragikus erővel felszínre törő társadalmi ellentétekkel való szembesülésük szinte kényszerítő erővel ösztönözte őket új írói magatartás kialakítására, melyben nagyobb szerep jut az élet ellentéteinek, a lét tragikumának. Volt, aki ezt a válságot sosem tudta teljes hitellel feldolgozni magában. Fekete Gyula azonban gazdag életanyag birtokában volt, mely hozzásegítette ahhoz, hogy egy az addiginál szűkebb, de számára ismerősebb körben mozogva hitelesen vesse fel azokat az erkölcsi kérdéseket, melyeknek ellentmondásai addig alig-alig foglalkoztatták képzeletét.

Több-kevesebb rendszerességgel egymást követő regényeiben és elbeszéléseiben két törekvés jelenléte figyelhető meg. Egyrészt az újraformálódó erkölcsi világkép jellegzetességeit, olykor fájdalmas következetlenségeit igyekezett ábrázolni, egyre mélyebben élve át a család válságának súlyos erkölcsi hatását, másrészt elvégezte azt a történelmi számvetést, melyet írói pályája kezdetén elmulasztott. E kétfajta törekvését azonban egységbe forrasztják hősei és választott környezetük. Különféle típusú regényeiben ugyanis rendszeresen felbukkan a borsodi környezet, a hajdan elesett, kifosztott falu képe, és a Parázsó-család, melynek különböző {931.} nemzedékei, sorsuk alakulása olyan nyersanyagot adott az írónak, amelynek segítségével érzékeltetni tudta a paraszti világkép és erkölcsi rend átalakulását.

A fiatalasszony (1960) című regényének írásakor még a "nagyregény"-nek és a "totalitás"-nak arra a rosszul értelmezett esztétikai normarendszerére volt figyelemmel, melyet az ötvenes években olykor parancsoló érvénnyel állítottak az írók elé. A félreértelmezett teljesség vágyából fakadnak a regény szembetűnő gyengeségei: túlírtsága és fontos pontokon kiütköző motiválatlanságai. A regény középpontjában a szegénysorból jött asszony áll, aki nem tudja összeegyeztetni családteremtő hivatását az új társadalomnak a női egyenjogúságot természetes életkeretté tevő törekvéseivel. Juli és Béla házassága azért bomlik föl, mert a fiatalasszony nem képes megteremteni a nőiség, az anyaság és a munkásélet harmóniáját jellemének hol ez, hol az a vonása uralkodó, épp ezért kiismerhetetlen marad a férje számára, hiányzik belőle az a nyíltság és oldódni tudás, ami nélkül a jó házasság szinte elképzelhetetlen. A hatalmasra növesztett regény nemcsak a fiatalasszony életének törését ábrázolja, hanem családjának történetét is. Fekete Gyula jó érzékkel tapintott rá a hagyományos családmodell válságának tényére, az akkor még alig-alig létező szociológiai kutatásokat megelőzve figyelmeztetett a hagyományos életkeretek felbomlásával együtt járó erkölcsi válság leküzdésének szükségességére, regényéből azonban hiányzott az az egyértelműség és célra törekvő ökonómia, amely ezt a figyelmeztetést igazán drámaivá tehette volna. Ezt a drámát amúgy is elmossa és súlytalanná teszi, hogy a felbomlott házasság ellenpontjaként Gyurka és Marika alakjában, kapcsolatában pozitív modellt is teremtett: ám az ő egymásra találásuk, alkalmazkodni tudásuk bemutatásából hiányzik az elemző részletesség, jellemfejlődésüknek az a logikája, amely nélkül bármelyik pillanatban tévútra sodródhatnak.

Az erkölcs változásaival foglalkozó írásainak sorát A hű asszony meg a rossz nővel (1963) folytatta, melynek már a hangütése is jelzi Fekete Gyula legfontosabb törekvését. "Baj van az erkölcsökkel máma"–mondogatja az öreg háztulajdonos, Orsolya néni, s hogy a morál valóban kikezdhető, bizonyítja a kisregény végkifejlete: Östör Imre látszólag érthetetlenül elhagyja szép, fiatal feleségét s Palócznéhoz költözik, aki egymaga neveli három gyermekét. A cím jelentéstartományát a regény befejezése magyarázza: "Sokáig emlegette a Fürj utcában a szomszédság azt az esetet, hogy az Orsi mama lakója – rendes embernek látszott pedig – csinos, hűséges, ragaszkodó asszonyát elhagyta egy rossz nő miatt."

A hű asszony meg a rossz nő előadásmódja tömör, lényegre törő, az író minden lényegtelen epizódot igyekszik kikapcsolni a cselekményből, bár itt-ott enged karikírozó kedvének. A lényeg: Östör Imre megváltozása. Ellenállhatatlanul vonzódik a "rossz nő"-höz, pedig az csúnyább, jellegtelenebb, szerencsétlenebb, mint a felesége. Viszont három gyereke van, míg Östörné nem meri vállalni a gyermekáldást. Östör ezekben a gyerekekben találja meg azt a családmodellt, melynek kialakítására tudat alatt vágyakozik, s melyet nem talál meg látszólag harmonikus, kiegyensúlyozott, anyagilag is rendezett házaséletében. Amit Fekete Gyula oly nagy hatással fejezett ki cikkeiben és családvédelmi tanulmányaiban, azt előlegezte ez a regénye, melynek különös, lebbenő iróniája abból fakad, hogy nem {932.} Östör erkölcseivel van baj, hanem a társadaloméval, mely megfeledkezik a reprodukció szükségességéről, kényszeréről, amikor az egyén jólétének, gondtalanságának, emelkedésének elvét vallja. A kollektív morális felelősség eszméjét itt fejezi ki először Fekete Gyula, s ezt a gondolatot elsősorban nem regényeiben, nem is elbeszéléseiben mélyíti majd tovább, hanem az Egy korty tenger (1974) szigorú, felelősségteljes tanulmányaiban, s azokban az elméleti vonatkozásban is megalapozott esszékben, amelyekben egyre fenyegetőbben ölt testet a nemzet kihalásának fenyegető látomása.

A hű asszony meg a rossz nő megjelenésének évében tette közzé Fekete Gyula a korszak egyik legnagyobb hatású regényét, Az orvos halálát (1963). Több nyilatkozatban is elmondta, hogy írói munkásságát a szolgálattevés igénye hatotta s hatja át, bár az irodalmi műalkotás nem lehet "illusztrált" publicisztika. Ha regényeiben felismerhetjük is morális szándékainak megvalósulását, épp Az orvos halála a legjobb bizonyítéka, hogy a hétköznapi ember egyszerű erkölcseit oly módon tudta ábrázolni, hogy epikus műveiben megőrizte a művészi teremtés készségét, olyan öntörvényű világot formálva, amely a művészi általánosítás fokán jeleníti meg a kor égető kérdéseit. S ha korábban a szándék, a nevelői igény kiütközött is regényeinek és elbeszéléseinek felhámja alól, Weisz doktorral olyan alakot teremtett, élete és halála kapcsán olyan kérdéseket vetett fel s igyekezett megoldani, melyek mindenestől a kor kérdései voltak ugyan, de ebben az egyéni sorsban s a köré rajzolt közegben mégis reveláló erejűek lehettek.

A regény főhőse, Weisz doktor, szürke, hétköznapi ember. Életének nem voltak kiemelkedő eseményei, nagy szenvedélyei, igazi megrázkódtatást a zsidóüldözések jelentettek számára. (Megint olyan téma, amely újra meg újra felbukkan Fekete Gyula prózájában, regényvilágának mind határozottabb vonulatát alkotva.) A regény szerkezete és előadásmódja is hangsúlyozza a hétköznapokhoz való kötődést: a cselekmény egy meg nem nevezett év hét napján játszódik, a történést Fekete Gyula egyszerűséggel, már-már puritán szűkszavúsággal adja elő, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy a doktor jelentéktelen figura, olyan, mint ezer másik ember; sakkozgat, pletykálgat, el-elgondolkodik a lét értelméről, jókedvet és fáradtságot érez, s nemegyszer maga is hangsúlyozza önnön kisszerűségét, azt a tényt, hogy egyénisége hősies vonások nélküli. A regény példázatos ereje épp abban rejlik, hogy ez a szürke ember mégis nagyszerűvé magasodik, alakját fénnyel vonja be a csendes, szemlélődő irónia és megértés, mellyel az író szemléli.

A második világháború embertelen pusztításai ráirányították az irodalom figyelmét a szenvedő kisemberekre, a névtelenekre, akiket ezrével és ezrével nyeltek el a halálkamrák, akik a fronton életüket feláldozva lettek egy megtisztultabb világ előkészítői, akik az újjáépítés névtelen munkásaiként dolgoztak. A regénybeli Weisz doktor is ilyen névtelen közember. Vidéki körorvos, a nyugdíjazás előtt. Hiába szeretné élete néhány utolsó esztendejét–ha egyáltalán megadatnak neki– nyugalomban, kényelemben eltölteni, fiatal kollégája a nagyvárosba utazik, s az öreg doktort szorongatják felettesei, várjon, míg megfelelő embert találnak a helyébe. Weisz nem kiemelkedő tehetség, a faluban némi iróniával szemlélik működését. Újra meg újra le kell győznie az orvosi tevékenységet általában is {933.} körüllengő gyanakvást, pletykát. Napjai gépies egyformasággal telnek, csak a szíve körüli szorongások, agytáji fájdalmai erősödnek nap nap után. Egyre többet gondol arra, vajon a jeltelen életek lehetnek-e boldogok, s egyáltalán miben áll a boldogság természete. Az író mind több belső monológban igyekszik megfogalmazni regénye etikai üzenetét, a kisember boldogságának, léte értelmének tudatát. Weisz doktorban töprengései közben egyre szilárdabb lesz az az érzés, hogy minden ember a nagy egész tagja, mindenkinek megvan benne a helye és rendeltetése, s léte boldogságát, értelmét az adja, hogy ott, azon a helyen elvégzi, amit tehetsége, tudása enged. "Együtt érezte most, egyetlen összefüggő egésznek a világot, a nyírfát, a falut, és önmagát is valamiképpen egynek az eltűnő csillagokkal; a Földnél milliószor nagyobb égitestek nesztelenül suhannak az űrben, a villám sebességével suhannak milliárd évek óta, izzó, lángoló, vakító fényű napok, mérhetetlen távolságra a legközelebbi szomszédjuktól, egyedül és látszólag örökre társtalanul, minden közeli és távoli naptól független, saját pályájukon. Látszólag. De a valóságban egyikük sem magányos, nem külön világ egyik sem, csak parányi része a nagy Egésznek. Meghatározott pályán halad, s ugyanaz az erőrendszer, mely a sarkcsillagnak kiszabja az útját, valamely ága-bogával fogva tartja a nyírfa levélkéit is. Fölrepül a fűszálról egy szúnyog, és kimozdul pályáján a Föld, a Naprendszer és százmilliárd csillag, csak épp lemérni nem lehet, mennyivel."

Az élet nem szakad meg, mert létünkben minden összefügg, minden apró ténynek megvan a jelentősége, s minden tettünknek ok-okozati összefüggése van. Weisz doktort az a tudat tölti el erővel, megnyugvással, hogy ebben a hatalmas, beláthatatlan láncolatban az értelmes és becsületes élet megadja az egyén lelkiismeretét és belső békéjét. Amint lassan, feltartóztathatatlanul beteljesedik végzete, egyre többször idézi emlékezetébe a múltat, apró csalódásait, esendőségének természetes következményeit. Miközben mind nyitottabb az elmúlásra, egyre szilárdabban, eltökéltebben jut arra a felismerésre, hogy elmúló életének mégis értelme volt s folytatása lesz, mert amit tehetsége szerint megtett, harmonikusan illeszkedik ebbe az általa elképzelt világrendbe. Ez a tudat ajándékozhatja meg a csendes, szelíd, emberszereteten alapuló belső békességgel és csipetnyi öniróniával, mely már-már a bölcselet történetének a halálról elmélkedő nagyjaival állítja őt rokonságba.

Mintha életnek és halálnak ezt az egymást kiegészítő princípiumát, egymásra épülő valóságát hangsúlyozná a regény végkifejlete is: Weisz doktor halálát közvetlenül az a tény okozza, hogy egy újszülöttet kell a világra segítenie. Miközben homályosuló tudata megnyugvással fényképezi az eseményeket, fáradt szíve lassan megszűnik dobogni. A szülőszobában keservesen sír a most született gyermek, mialatt a sokat figyelt csillagok világába költözik nyugodni a megfáradt, öreg orvos.

A hatvanas évek kezdetének egyik legemlékezetesebb, legszebb regényét alkotta meg Az orvos halálában Fekete Gyula. A kor regényirodalmában megfigyelhető az események újszerű csoportosítására, előadására való törekvés. Felbomlottak az epika hagyományos keretei, a totalitást egyetlen hős életútjának tömör ábrázolása váltotta föl, ami magával hozta a belső monológok gyakori alkalmazását és a {934.} környezetrajz tömörítését. Ebben a vonatkozásban Fekete Gyula alkotása kezdeményezőnek nevezhető, "kitűnő írói ökonómiával dolgozta fel epikus anyagát. – írja Pomogáts Béla – És ezzel a modern magyar próza egy értékes és népszerű műfajának: a kisregénynek a fejlődését mozdította elő."

Már Az orvos halálának is fontos eleme volt a tisztázni vágyott múlt, a második világháború pusztításai, emberellenes történései. Fekete Gyula következő regényei ezt a korszakot és a rákövetkező oldódást állítják középpontjukba. Ezek a regények – az Ezeregyedik esztendő (1965), a Csördülő ég (1967), a Vallomás hajnalig (1970), A fiú meg a katonák (1972) és a Mézeshetek (1975) – nemcsak témaválasztásuk miatt mutatnak rokonságot, hanem azért is, mert ugyanazok a hősök bukkannak fel bennük. Végülis olyan regényfolyamot alkotnak, mely a Parázsó-család egymást követő nemzedékeinek történetét mutatja be, nem részletező alapossággal, hanem egy-egy lényeges metszetet kiragadva a történelem menetéből. Közös bennük az a jellegzetesség is, hogy mindegyik tömören, összefogottan ragadja meg a választott történelmi pillanatot, a kisregénynek azt a gazdaságos fogalmazását, lényegre törését folytatta bennük Fekete Gyula, ami Az orvos halálát is jellemezte.

Az Ezeregyedik esztendő főalakja Acsay főhadnagy – az Acsay-családról majd a következő regényben megtudjuk, hogy földbirtokosok és a Parázsók közül jónéhányan náluk dolgoznak –, kellemes, látszólag ártalmatlan életművész, akinek egyetlen bevallott célja, hogy valamiképp túlélje az elkerülhetetlen összeomlást. Kalandnak tekinti a front-életet, hajkurássza a nőket, jókat iszik, s igyekszik nem gondolni a holnapra. Ez a holnap azonban állandóan, jól hallhatóan mind közelebb látható torkolattüzek jelzéseivel figyelmezteti, hogy döntenie kellene. Acsayból azonban hiányzik a döntés képessége. Hiába áll elő lelkiismeretként és. figyelmeztetésként mellette tisztiszolgája, Kriston – aki ugyanarról a környékről származik, amelyikről ő –, a fiú is csak egyik napról a másikra él, belőle is hiányzik a jövő távlatossága. Egyre szűkebb élettérben ügyeskednek hát mindketten, jóllehet tudják, hogy menekülniük kellene, át kellene állniuk, vagy civilruhába öltözve hazafelé kellene indulniuk, hányódnak tovább, s amikor már-már szembefordulnak a németekkel – Kriston lelövi a gazdáját fenyegető SS-tisztet –, akkor is visszatérnek a csapattestükhöz és kínos hazudozások árán vágják ki magukat nehéz helyzetükből. Végzetüket nem kerülhetik el: az orosz csapatok körülkerítik őket, motoron menekülnek, majd a fiú hátramarad, hogy fedezze a menekülő főhadnagyot, de azt is golyó éri. Acsay utolsó gondolatai ugyanazt az értetlenséget tükrözik, amit egész életvezetése sugallt: "Elszalad a gondolatokkal, annyira érthetetlen volt az egész. Az is, hogy ő itt fekszik, és ezen már nem lehet változtatni, az is, hogy más tovább él, túléli a háborút és örököl és miért van ez így és milyen kényszer, miféle parancs tette azt, hogy ő ide a maga jószántából lefeküdt, és miért ... miért ... – elernyedtek a gondolatok, s összezavarodtak a fények is, az árnyékok is. Csodálkozás dermedt az arcára, amikor elaludt."

Bár Fekete Gyula Az orvos halálától kezdve egyetlen főalak sorsát nagyította ki, az Ezeregyedik esztendő néhány kitűnően ábrázolt jellegzetes mellékalakja miatt is figyelmet érdemel. A regény középpontjában egy hatalmas jelenet áll, melynek {935.} során a vezérkari tiszt bölcs lassúsággal fejtegeti Hitler zsenialitását, a német hadvezetés páratlan ügyességét, melynek révén szűkebb területen vetheti be csodafegyvereit, végső csapást mérve az ellenségre. A könnyen hívő tisztek egyszerre megfeledkeznek a kikerülhetetlen bukásról, felgyúlva ürítik poharaikat a végső győzelemre. Operett-jelenet ez, mint ahogy jellegzetes operett-figura gróf Upor-Bettelheim, a bárgyú gróf is, aki a háború tébolyult körülményei között makacsul őrzi allűrjeit: tragikomikusak a nyilassá vedlett katonatisztek, az újsütetű "testvérek", akik esztelen véráldozataik révén felmérhetetlen felelősséget hordoznak, anélkül, hogy tudatában volnának ennek. Ez a könnyed hangvétel éles ellentétben van a regény alapmotívumával, mely a döntésre való képtelenséget mutatja meg, s azt vési az olvasó tudatába, hogy ez a hajdani vezető réteg törvényszerűen pusztulásra volt ítélve, már korábban vérfrissítésre, "leváltásra" lett volna szüksége, de ezt az esélyt is elpuskázta, amikor ellenállás nélkül tűrte, hogy felelőtlen őrültek vegyék kezükbe a nemzet sorsának irányítását.

Egy ilyen "őrült" lesz a Csorduló ég főhőse: "ritkuló hajú, bár eléggé fiatal tanár", Skultéthy Gábor, aki "nyílt paranccsal zsebében" kilép a pártházból, és elindul, hogy átvegye a temető legveszélyesebb oldalát védelmező csapatát. Ezt Acsaynak kellett volna irányítania, ő azonban "lelépett". (Lehet, hogy mégis életben maradt, s a huszonnegyedik órában rájött, mit is kell tennie ... ?) A temetőben rosszul felfegyverzett, morálisan ingadozó társaság várakozik a "parancsnok testvér"-re, aki bemutatkozásul a fegyelemről és a fegyelmezésről kezd szónokolni. A tanár külsejére is kisugárzik gondolkodásmódjának fellazulása: "beszéd közben állandóan ide-oda ugrált a szeme és nedvesen ragyogott, mint egy alkoholistáé". Történelem szakos volt, és elsősorban szociális meggondolások vezették a nyilasok közé. Fekete Gyula voltaképpen azt akarta bemutatni alakjában, hogyan lesz egy idealista gyilkossá, s a szociális demagógiával részleges hatást tevő úgynevezett nemzeti szocializmus miként vitte csődbe az országot. "Ebben a regényben nem a zászlóaljparancsnok katonai veresége a fontos – írta Faragó Vilmos –, itt egy gondolkodásrendszer, egy hamis tudat szenved logikai és erkölcsi vereséget, ezért a regény túl is mutat a puszta történelemkritikán, s parabolaként máig ható figyelmeztetéssé válik."

A parabola azért lehet hatásos, mert Fekete Gyula ebben a regényében kellő mértékkel ellenpontozta Skultéthy alakját: körülötte tisztább fejű menekülők, bujkálók bukkannak fel, s egy önfeláldozó, tiszta leányalak: Parázsó Márti, aki élete kockáztatásával eteti, itatja a mosókonyha önkéntes foglyait. Mártit egykor Skultéthy tanította történelemre, ezért "szolgálattételre" jelentkezik nála, hátha többet tud meg így a "testvér" terveiről. Amikor fény derül szándékaira, őt is a halálra ítéltek közé zárják, de az ítélet végrehajtására már nincs idő, a front keresztülhalad a temetőn. Skultéthyt egyik fegyvertársa lövi le, az élve maradtak pedig ölelkezve köszöntötték egymást, s hozzáláttak a halottak eltemetéséhez. "Ritka pillanata ez a történelemnek, amikor ennyire befejeződhet minden, és minden ennyire elölről kezdhető. De hogy mi fejeződik be csakugyan végleg, és mi kezdődik csakugyan, ami beépül majd az emberi történelembe – ezekben a napokban még senki sem tudta volna megmondani." Hogy Fekete Gyula életben {936.} maradt hősei tisztábban láthassanak, ahhoz további kemény, önkritikus szemlélődésre van még szükségük. Csak ennek a készségnek a birtokában nyílhatnak meg az újnak, s ez teheti lehetővé, hogy öntudatosan, tevőlegesen vehessenek részt az országépítő munkában, ahogy ezt a Mézeshetek hősei teszik.

A Vallomás hajnalig hatalmas, tisztázó monológ keretében mutatja be egy szegényparaszti sorból származó katonaember öntudatra ébredését. A kisregénynek jóformán nincsen cselekménye, ketten ülnek a siralomházban: a katona, akit bujkálás közben elfogtak, és egy zászlós, aki egész éjjel hallgatja vallomását. Ez a cselekménytelenség azonban nem gátja annak, hogy a regényből hitelesen táruljon fel egy egész korszak életérzése, melynek lényege a "fortélyos félelem" jelenléte, hatalma volt. A történet narrátora, a halálraítélt katona is beleszületett abba a rendszerbe, melyet a rettegés igazgatott, s hosszú időnek kellett eltelnie addig, míg tudata peremén felsejlett, hogy radikálisan kell szakítania mindazzal a rosszal, melyet a hozzá hasonló módon kiszolgáltatottak változtathatatlan hagyománynak éreztek. Kiszakadási kísérlete nem járt eredménnyel: a nyilasok elfogták, s az egykori – immár hadnaggyá emelkedett – őrmester dönt élete s halála fölött, aki már újonc korában megérezte, hogy ez a fiú különbözik a többiektől, mert szabad akarata van. Az ítélet nem lehet más: halál. Miközben a zászlós továbbindulhat elveszített zászlóalja után, a katona komótos mozdulatokkal ássa a maga s a vele elfogott bajtársa sírját, aki ebben a tragikus pillanatban megtagadja alkalmi szövetségüket. A hadnagy még ebben a végső pillanatban is gúnyolódik, s ekkor a katona kezében villan az ásó, lövések dördülnek, a baka összeesik, a hadnagy arcát elönti a vér.

Látszólag minden befejeződött, a tragédiát nem lehet feltartóztatni. A természet azonban rácáfol az ember által teremtett rosszra: "Kapaszkodott a nap fölfelé, tündöklő fénnyel, de még hideg fénnyel. Ott gyöngyözött még a harmat a gyenge fűszálakon. Szellő borzongatta a búzavetést, madarak csivogtak, bogarak dönögtek az ágyúdörgés szüneteiben, s az öreg fán nesztelenül duzzadt a rügy. A természet – teljes közönnyel az embersors iránt – tette a dolgát, készülődött a megújulásra."

Fekete Gyula regényeit láncszerűen fogják egybe a befejezések, melyek jelképes értelmezést adnak a történetnek, s egyben előrenyújtják ágaikat a jövő felé. Itt, a Vallomás hajnaligban a közönyös természet megújulása emberi mértékkel mérhető: az áldozattá lett katona sorsa azt sejteti, hogy a szellem immár kész a megújulásra, a tisztább, harmonikusabb életeszmény befogadására. E felé a gondolkodásában, életkereteiben is új világrend felé indul el egy tisztaszívű gyermek is A fiú meg a katonákban. S itt is jelképes a befejezés: a fiú – tíz-tizenkétévesforma parasztgyerek, a legifjabb Parázsó – átlép az orosz katonák őrizte sorompón, visszanéz, s akkor látja a feliratot: MAGYARORSZÁG. Vándorútja véget ért, s mint a mesék legkisebb fia, hazatalált.

Fekete Gyula nem egy ifjúsági regényt írt; A fiú meg a katonák lehetne akár határeset is, ha az a világ, mely tisztának, áthatolhatónak, olykor illuzórikusnak látszik a gyermeki tudatban, nem lenne iszonyatos. A háború végnapjaiban indult el otthonából, talán a kalandvágy sarkallta. Végül egy ismeretlen család segíti át az {937.} osztrák határon, és sodródik a menekültek áradatával, akik ugyanúgy nem sejtik, hol lesz útjuk végpontja, hol nyerhetnek megnyugvást, hol lelhetnek igazi otthonukra. A fiú – aki majd a Mézeshetekben ér vissza falujába – azonban sejti, hogy merre kell indulnia. Míg a többiek, a felnőttek, a bűnösök és bűntelenek Nyugat felé haladnak, ő visszafelé veszi útját, oldalzsákjában összeszerzett kincseivel, lommal és kacattal, kóbor kutya társaságában. Tisztasága és bűntelensége mindvégig jótékonyan védelmezi: szeme láttára hullanak el az emberek, gépek oldják ki bombaterheiket, neki azonban a haja szála se görbülhet meg, mert ismeri az utat.

A fiú meg a katonák kalandregény, de ennek a kalandnak a főhőse bár gyermek még, nagyon komoly, megszívlelendő példát ad hűségből. Útjában azt mutatja meg Fekete Gyula, hogy mindenki elérheti otthonát, ha felül tud emelkedni a pillanat ellentmondásain, és szívébe írva őrzi a tiszta, nemes eszményeket. Ezeknek jegyében kezdenek majd munkálkodni – immár az új világban – a Mézeshetek főszereplői, Parázsó Piros és Feri.

A Mézeshetek műfaja szerint naplóregény. Parázsó Piros kusza bejegyzéseiből ismerhetjük meg az útkezdés nehézségeit. A lány először nővéréhez költözik, hamar felismeri azonban, hogy annál nem lehet otthona, kettejük életszemléletét szakadék választja el. Piros annak a nemzedéknek jellegzetes képviselője, mely majd a népi kollégiumokban fejleszti tudását, s világhódító szenvedéllyel veti magát az új világ áramába. Feri az öntudatos, dolgát tevő és tudó fiatal kommunista értelmiségi példája. Kettejük kapcsolatában, egymásra találásában mintha visszasejlenék Szabó Dezső Az elsodort falujának tanítása: a régi, megfáradt vért fel kell frissíteni, mert csak így alakulhat ki az új nemzedékekben az életalakító lendület, a mindent lebíró akarat. Piros és Feri nem rendkívüli hősök ugyan, de az író kezdettől megajándékozza őket a tisztán látás adományával, nehézségek csak azért adódnak életükben, hogy legyőzzék azokat, mert újra meg újra erőt merítenek a szegények közösségéből és az eszme sugárzásából. Nincsenek ünnepnapjaik, pontosabban minden hétköznapjuk ünnep is egyben: kisebb és nagyobb diadalok sora. Szemük láttára, az ő tevékeny részvételükkel következik be az életnek és a tudatnak az az átformálódása, amelyről sejtett már valamit a Vallomás hajnalig katonahőse, melynek hívását érezte A fiú meg a katonák gyermekalakja, de amely mostanra lett kézzel fogható, alakítható valóság, olyan történelmi tény, amely korábban csak a remény szintjén jelent meg mint elmosódott álomkép.

Piros akkor fejezi be a naplóírást, amikor érzi, hogy gyermeke lesz. Amit leírt, okulása lehet a következő nemzedéknek. De – erre tanít a befejezés – ennek a nemzedéknek a gyakorlat munkájával, a megőrzött eszmények példájával kell igazán otthont teremtenie, amelyben békességben fejtheti ki legjobb adottságait.

Fekete Gyula regényfolyama így végződik ugyanabban a gondolatban, amelyet szenvedélyes és nagyhatású elméleti írásaiban és tárcáiban is újra meg újra megfogalmazott. Képzeletében egy számában, teherbírásában is nagy lélekszámú, fiatalokból álló generáció képe sejlik fel, mely öntudatosan veheti birtokába azt az országot, mely néki rendeltetett.