Gergely Mihály (1921)

Gergely Mihály diósgyőri vasmunkásból lett újságíróvá, íróvá. Több műfajban is dolgozik; pályáját verseskönyvvel kezdte (Gyárkémények árnyékában, 1946) majd novellákat, regényeket publikált, később pedig írói munkásságát a szociográfia műfajával is bővítette. Szépprózai alkotásainak hátterét személyes sorsa, életének eseményei alakították ki. Legtöbb írásának helyszíne Diósgyőr, {947.} Miskolc és a körülötte elterülő bánya- és iparvidék. Az itt élő munkások életét igyekszik kezdettől fogva hiteles formába foglalni. A munkástémából csak igen ritkán kalandozik más területekre, akkor is inkább kilép a széppróza keretei közül.

Gergely Mihály a nem sokkal 1945 után induló munkásíró nemzedék tipikus útját járta be. Első kötetei (Éhségtábor, 1952; Szülőföld, 1952) az ötvenes évek vulgáris történelem- és társadalomszemléletét tükrözik. Ez különösen a Szülőföld című novellásgyűjteményében bántó. Novelláiban kétféle tematika jelenik meg: egy részükben a múlt jelenségeit bírálja s ezekben mindent sötét színűre fest (Megy a vonat, Sem isten, sem király, Három leves); más részükben pedig a problémamentes, felhőtlen jelent ábrázolja (Híd épül a Tiszán, Acélos emberek, Munkáshatalom, Új tényezők stb.). Ha mégis felbukkan némi disszonáns elem az ábrázolás tárgyában, az mindig a múlt még le nem küzdött maradványa, visszahúzó ereje vagy emberi gyengeség, gyarlóság (Szülőföld, Felsőbb iskola). Ez idő tájt született novellái tipikus "termelési novellák", nemcsak sematikus szemléletük miatt, hanem azért is, mert az író kizárólag a munka világából veszi anyagát, s kevéssé mutatja meg a benne részt vevő emberek valódi problémáit, belső világát. A leegyszerűsített szemlélet talán még visszatetszőbb, amikor a történelemtudatot, a történelmi téma ábrázolását torzítja. A Sem isten, sem király című hosszabb elbeszélése (tulajdonképpen az Éhségtábor című kisregénnyel azonos) a harmincas évek egy bányászsztrájkja kapcsán fest – a jelenből visszavetített történelemkép alapján – a magyar munkásságról illuzorikus, az akkori társadalomról pedig sok tekintetben hamis képet. A vulgáris világképek természetes folyománya, hogy a novellákban szereplő alakok csupán vértelen mondanivaló hordozói.

1956 után szemmel látható változás állt be Gergely Mihály prózájában, világképe és szemlélete átalakult. Ennek első jele Józsáék című regénye (1958). A mű folytatása az Életünk, halálunk (1972); majd a két regény 1975-ben együttesen is megjelenik Józsáék címen. A teljes alkotás Gergely Mihály legnagyobb vállalkozása: a családregény műfajában több nemzedék sorsát kíséri végig az 1945 utáni Magyarországon. A két regényben ábrázolt időszakasz ugyan nem túl nagy: az első 1953-54-ben játszódik, a második tíz évvel később, 1964-65-ben. Az elbeszélt idő azonban ennél jóval nagyobb, visszanyúlik a háború előtti időszakba is és felöleli a két regény ideje közti tíz évet is. A helyszín a már megszokott vasgyári munkástelep, s az író különböző társadalmi rétegek sorsát mutatja be: elsősorban a gyári munkáscsaládét, valamint ezzel párhuzamosan, a vasgyár volt mérnökének, nemesi-polgári családjának s környezetének életét. Gergely Mihály e keretek között megpróbál szembenézni az ötvenes évek és a rákövetkező néhány év ellentmondásaival, emberi tragédiáival. Ábrázolásában már korántsem olyan felhőtlenek ezek a periódusok, bár egyes események, egyes emberi magatartások megjelenítésében még ekkor is kísért a vulgarizálásra hajlamos szemlélet. Az ábrázolás középpontjában az egyéni és társadalmi felelősség erkölcsi kérdése áll: az 1945 utáni Magyarország változásai hogyan befolyásolták az ezen változásokban részt vevő emberek magatartását, erkölcsi tartását. A széles társadalmi körképet adó regény azonban – e szemléleti gazdagodással együtt is – belső lehetőségei szintje alatt marad. Számos szereplője, sokszor túlbonyolított cselekménye eleve megakadá{948.} lyozza, hogy a drámai sűrűségű szituációkat kiaknázza, más helyütt pedig hiteltelen események, elindított, de le nem zárt cselekményszálak iktatódnak a regény szövetébe. Olykor erőltetett a lélekrajz is, s mindez nem egyszer váratlan, a mű belső logikájából nem következő emberábrázoláshoz, cselekményábrázoláshoz vezet. A gazdag ismeret- és élményanyagot felvonultató családregény így kompozicionálisan szétesővé válik, valójában nem tud a különböző nemzedékek sorsán keresztül katartikus hatást elérni; egyes jelenetek, néhány alak megformálásán kívül a cselekmény, a szereplők sorsa a túlbonyolított történet előrehaladtával egyre érdektelenebb lesz.

A hatvanas évektől kezdve Gergely Mihály egyre termékenyebb; sorra követik egymást novelláskötetei (Kálvária és karrier, 1960; Atlasz, mire rendeltettél?, 1966; Rácsok, 1972), kisregényei, regényei (Omlás, 1962; Fekete páva, 1964; Vihar és szivárvány, 1967; A háborúnak nincs vége, 1967), és tanulmányai, szociográfiái. Ezekben a művekben folytatja azt az utat, amelyet a Józsáék 1958-as kötetével megkezdett; érzékenyen reagál a társadalmi-erkölcsi kérdésekre, problémákra, a jelen ellentmondásait kutatja, s próbálja epikus módon ábrázolni. A tematikában továbbra is uralkodó marad a munkástéma, munkáskörnyezet; tovább mélyíti a társadalmi torzulások ábrázolását, így például az Atlasz, mire rendeltettél? című hosszabb elbeszélésben, mely már poétikailag is meggyőzőbb korábbi novelláinál. Tovább él novellisztikájában a történelmi tematika is, a háború, 1919 eseményeinek rajzában (Gecse a hatalomban, Majális Pálinkástetőn, A gyűlölet forrása című novellák). De újabb témák is megjelennek prózájában, például az értelmiség helyzetével, erkölcsi magatartásával kapcsolatosak (A lélekről lemosni a port, Miazma című novellák az 1966-os kötetből). Az emberi kapcsolatok, viszonyrendszerek bonyolultabbá válásáról ad hírt több művében, így Fekete páva című regényében is, mely már a fiatalabb nemzedék problémáival is foglalkozik. A szemléletgazdagodás, a változatosabb tematika azonban általában nem jár együtt poétikai sokrétűséggel, formai gazdagsággal, stiláris hajlékonysággal. Még inkább kisebb lélegzetű munkái tükröznek ilyen irányú kísérleteket, de ezek többségében is uralkodó marad a kissé száraz, kopogós stílus, az emberábrázolás nyersebb, görcsösebb módja. Ritkán találja meg tökéletesen a formát egyébként sokszor igaz, hiteles témáihoz. Nem véletlen, hogy az olykor publicisztikus ízű fikció világán kívül lelte meg végül leginkább alakítás és téma egységét. Röpirat az öngyilkosságról című tanulmánya több kiadásban is megjelent (1969; 1972), aktualitását máig nem vesztette el, s legnagyobb hatású műve. Itt sikerült a legjobban megvalósítania, hogy a dokumentum és az írói érzékenység keveredéséből hatásos művet alkosson, melyben szépprózai minőségek is megvillannak. Éppen a Röpirat az öngyilkosságról jelzi a legpontosabban, hogy Gergely Mihály gyorsan, érzékenyen képes reagálni az új aktuális társadalmi és emberi-lelki problémákra; hogy a jelenségek mögött jó szemmel veszi észre azok okait, gyökereit; s mélyen átérzi az írástudó ember társadalmi felelősségét.