Katkó István (1923)

Katkó István is ahhoz a munkásíró nemzedékhez tartozik, mely a háború után, az ötvenes években kezdte meg tevékenységét. Vasöntőből lett újságíróvá, ekkor szerzett egyetemi diplomát is. Már a háború alatt is publikált a Népszavában, kötetben először a Fiatal írók antológiájában jelent meg (1954). Hamarosan napvilágot látott első önálló könyve is, az Opálka és a forgószél (1956) című regénye.

Bizonyos mértékig sikerült elkerülnie a sematikus irodalom tehertételeit; bár nyomokban észrevehető a korszak irodalompolitikájának torzító hatása is írásaiban, de hamarosan felbukkan műveiben az ötvenes évek világának törvénytelenségeivel, személyiségroncsoló légkörével való szembenézés igénye is: Félszívű {952.} apostolok (1958). Ebből a szempontból különösen érdekes A nap adja az árnyékot is című regénye (1961), melyben egy parasztifjú sorsát követi nyomon a háborútól 1952–53-ig. A történet váza: hogyan lesz az egyszerű emberből lett kommunista párttitkárból az idők során elvaduló, törvénytelenségeket elkövető funkcionárius, aki hatalmával visszaélve egyre inkább környezetétől is elszigetelődik. Bár e művében Katkó István kétségtelenül kényes témához nyúl, s a főhős személyét meglehetős plaszticitással ábrázolja, a korszak egész légkörét, társadalomképét túlzottan is csillogóra fényesíti; hiteltelennek tűnik, hogy az ábrázolt periódusban (1952–53 és korábbi évek) éppen a pártapparátus igyekezne megfékezni, majd a közéletből végképp kizárni a számára egyébként megbízható párttitkárt, aki afeletti meghasonlásában, hogy már nincs rá szükség, visszatér paraszti életformájához, majd öngyilkos lesz. Így a fölvázolt modellhelyzet, melyben Katkó István hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja, csak részleteiben válik meggyőzővé, sőt a történet alakítása azt sugallja, hogy pusztán egyedi esetről van szó. A regény –hasonlóan a korszak más alkotásaihoz – "oknyomozó történet"; az előrevetett végkifejlet alapján a mű másik főszereplője elindul kinyomozni, mi vezette végső tettéhez a főhőst. A regénybeli elbeszélő alakja eléggé közvetetten, homályosan van fölépítve, lélekrajza pszichológiailag motiválatlan. A regény így egyszerű történetmondássá, krónikává halványodik, a külső–belső konfliktusok többnyire elmosódnak. Ehhez járul még a stílus szárazsága, merevsége, s mindez együttesen megakadályozza, hogy a regény elérje célját: a közelmúlt igényes, hiteles és katartikus fölmérése, a vele való leszámolás legyen.

Regényei sorában a továbbiakban is hasonló tematikával találkozhatunk. Dicső rokonom (1963) című regénye ugyancsak az ötvenes évek elején-közepén játszódik, melyben a fiatalon mártírhalált halt, a spanyol polgárháborúban résztvett nagybácsi és a történet idején élő leszármazottja "kapcsolatát" beszéli el, helyenként szatirikus hangvétellel. Nemzedéki konfliktus áll a regény középpontjában: a három öreg veterán (a nagybácsi barátai) és az unokaöccs konfliktusában Katkó István azt próbálja ábrázolni, hogy a szoborrá merevülő nagyság a valóságos életben mennyire idegen, mennyire jelentés nélküli. A regény szatírának indul, de a történet menetében a szatíra egyre inkább eltűnik, s az elbeszélés hangvétele apologetikussá válik. A történet csak azon a ponton válik hitelessé, meggyőzővé, amikor a volt "spanyolos" veteránokat a pártvezetés kezdi kiszorítani a közéletből; azaz a nagybácsi is elfoglalja a korszakban valóságos helyét. Hiteltelennek tűnik az unokaöccs alakja is. A történet elnagyolt, az elbeszélés következetlen, s a kompozíció ennek eredményeképpen széteső.

A Dicső rokonomhoz hasonló tematikájú és hangvételű a Szent Bertalan délutánja (1967) című regénye, melyben a bürokratává merevülő vezető alakját rajzolja meg, szintén némi szatirikus éllel. A poétikai problémák is hasonlóak: Katkó István a szatírát nem általános világállapot láttatásaként alkalmazza, inkább csak szatirizál a társadalom és a benne mozgó emberek egyes vonásain Ugyanakkor a szatírát még a narráció tónusában sem viszi következetesen végig: az elbeszélés többször tragikussá válik. A mű kompozíciója sem hibátlan: a főhőst bemutató részek mellett azonos súllyal szerepelnek környezetének tagjai is.

{953.} Az ötvenes évek világába visz Vadhajtás című regénye is (1973). Katkó István itt is hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja: azt az átváltozást, melyet a régi életformából való kiemelkedés okoz az egyszerű emberekben, munkásokban. Ily módon kerül szembe az ideológiai akadémián tanuló fiú és a munkás apa; vagy a gyárigazgatóvá előlépő régi barát és az apa. A történet az ötvenes évek elején játszódik, az 1961-es regényhez hasonlóan "oknyomozó", keretes elbeszélés. A cselekmény, a történet apró mozaikokból áll össze; az író különböző betéteket alkalmaz, jegyzőkönyvekből, újságokból idéz, mintegy erősítve a fikción belül a dokumentarista szemléletet. A cselekmény tere és ideje szintén mozaikos; különböző síkok váltogatják egymást. A Vadhajtás Katkó István legjobb művei közé sorolható. Kompozíciója kis egységekből épül fel, talán ezért is sikerültebb más munkáihoz képest, ahol nagyobb ívű szerkezet megalkotására törekedett. Cselekményvezetése, lélekrajza – legalább a főszereplők esetében – biztosabb, kidolgozottabb. Mindennek ellenére a Vadhajtás sem lett kiemelkedő alkotás, noha rejtőztek benne ilyen lehetőségek. A szerző itt is túl sokat bíz magára a történetre, s kevesebbet hősei belső világának megjelenítésére.

Az ötvenes évek eseményeinek következményeivel szembenéző alkotások mellett Katkó István több művében is a jelen látszólag kisebb jelentőségű témáihoz fordul. Hétköznapi emberi kapcsolatokat, viszonyokat vizsgál, az életlehetőségeket kutatja, mint Öt férfi komoly szándékkal (1970) című regényében, mely a Vadhajtáshoz hasonlóan, kisebb egységekből épül fel, bemutatva egy nő és a házassághirdetésre jelentkező öt férfi mikrovilágát, környezetét. Hiába rajzol azonban valóságosnak tűnő szituációkat, a mindennapi életből ismert alakokat, ezek megmaradnak a szociológiai felismerések és adatközlések szintjén. Az Öt férfi komoly szándékkal – mivel még a történelmi szembenézés eleve izgalmas lehetősége sincs benne – szürkeségbe, érdektelenségbe fullad; kompozíciója széteső, elbeszélésmódja és nézőpontjainak váltogatása olykor modorossá, erőltetetté válik.

Katkó István biztosabban mozog a kisepika, a novella, elbeszélés területén, ezt bizonyítják rendre megjelenő novelláskötetei is: a Piros kenyér, 1958, a Két ember az országúton, 1962, a Társasutazás, 1969, és a Micsoda fiatalok! Micsoda öregek!, 1975. Plasztikusan jelenít meg egy villanásnyi időre egy-egy szituációt, egy-egy szereplőt a novella törvényei szerint. Két ember az országúton című kötetében például a címadó műben többet képes elmondani az ötvenes évek hazugságra épülő világáról, mint több regényében, noha az adott mű csak egy életkép. Hasonlóképpen hiteles, érzékletes az a kontúrokban megrajzolt kép is, melyet Kormányfogadáson című novellájában fest a volt államvédelmi tiszt és az egykor neki kiszolgáltatott barátja alakjáról.

Katkó István mindig közérdekű témákhoz fordul, sokszor olyanokhoz, melyek kevésbé feldolgozottak még az irodalomban, de az ezekben rejlő lehetőségeket nem használja ki igazán. A kompozíció gyengeségei és a kevésbé árnyalt lélekrajz miatt az újszerű, eredeti tematika nem érvényesül kellőképpen: művei homályban hagyják a mélyebb összefüggéseket. Mondandójának, probléma-érzékenységének {954.} csak novellisztikájában tudott megfelelő formai, ábrázolástechnikai kereteket biztosítani.