Egyén és történelem

A Farkasok a küszöbön néhány novellája a történelem szorítójába került ember gondjait idézte, azt nevezetesen, mit tehet az egyes ember, amikor a hatalom kényszerítő erejével találja szemközt magát, van-e rá esélye, hogy tisztességes maradjon. A Nácik, A Müller család halála, A veder és a Halálnak halála különböző oldalról ugyanazt a kérdést világítja meg. Ezek a novellák készítik elő a hatvanas evekben megjelent regények gondolatvilágát.

A megjelenés sorrendje szerint második regénye, a Húsz óra (1964) első pillantásra egy nyomozás történetének látszik, gyakran nevezték szociográfiának, az író a szerény "krónika" megjelölést írta a cím alá. A megtévesztő hatást az kelti föl, hogy az író riporter módján jár végig egy falut, szemtanúkat faggat, hogy mindenre kiterjedő magyarázatot adjon egy 1956-os gyilkosság egyéni indítékairól és társadalmi előzményeiről. De nemcsak arról. Nemcsak azt nyomozza az író, miért ölte meg a községi párttitkár a védtelen és ártatlan "kebelbelijét" – azt is kutatja, hogyan élt a parasztság, milyen volt a sorsa a felszabadulás előtt és után. A riporteri krónika és a szociográfiai beszámolókra emlékeztető tényszerű pontosság ezáltal mindig kiszélesül, történelmi jelentőségűvé mélyül, a személyesből és maiból átágazik az általánosba és elmúltba. S a Húsz órában a riport épp olyan fontos, mint a történelem idézése. Amidőn az író-krónikás, tárgyilagos elfogulatlanságára kényesen ügyelve sorra járja az 1956-os gyilkosságban érdekelteket, alkalmat talál {974.} arra, hogy az életszerűség valóban riporteri hűségével különböző emberi karaktereket világítson meg. A riporteri kérdezés arra is szolgál, hogy a szereplők természetes közvetlenséggel beszéljenek újabb és régebbi eseményekről, és a gyilkosság árnyékában mindegyikük szembenézzen az egész élettel. Az olvasó tehát egyéni sorsok beavatottjává válik, de oly módon, hogy ezek a sorsok mindig érintkeznek, beleszövődnek a falu történetébe. Ily módon a regény világa újra meg újra kitágul, s az egyetlen falu embereinek az élete az országét is idézi.

A fejezetek egy-egy óra eseményét adják elő, a feszült hatást az teremti, hogy minden egyes óra máshonnan világít rá az eseményekre. Tétel és ellentétel váltakozik a regény lapjain, érv és ellenérv, állítás és tagadás követi egymást. Ez az ellentétező szerkesztésmód Sánta másik két regényét is jellemzi, azokban is feketét rak fehér mellé, kontraszthatásra törekszik, mert nemcsak leíró jellegű ábrázolást akar nyújtani, célja az is, hogy az egyes jelenetek gondolati következtetéseket sugalmazzanak. A Húsz óra e szerkesztésmódnak az előnyeit még azzal is megtoldja, hogy időterjedelme valóban rövid, "húsz órára" szabott. Az egyes jelenetek rövidsége, némelykor példázatszerű tömörsége azt a benyomást kelti, hogy egyidejűen folyó cselekménysor tanúi vagyunk. A szimultanizmus eljárását azonban Sánta nem a szubjektív időélmény mindent egy szintre állító módszereként alkalmazza. Míg a szimultanista szerkesztésre gyakran az a jelentés hárul, hogy a különböző életszintek egyformaságát közvetítse – a Húsz órában az egyidejűség módszere épp ellenkezőleg, az emberi és történelmi értékrend kijelölésének válik eszközévé.

A jelenből az újabb történelem három nagy fordulópontjára tekint vissza az író: a földosztás idejére, az ötvenes évek elejére és 1956-ra, s a falu küzdelmeit, szenvedéseit mindig más szereplő líraian személyes visszaemlékezéséből kelti életre. Hőseit úgy válogatja össze, hogy mindenről szólni tudjon, ami az 1945 utáni falu életében sorsdöntőnek számított. Megszólaltatja a 19-es direktórium tagját és az egykori földbirtok grófját; a ma is küzdő és a megkeseredett funkcionáriust, a halott Kocsis Béni családját, és azokat, akik halálában részesek voltak, a mozgalmi embert és a mindent elhárító közömbös értelmiséget. Megszólaltatja azokat, akik otthonosak a mai világban és akik kívül rekedtek rajta. A falu "közembereit" és tisztségviselőit, a téesz parasztokat és az állami gazdaság igazgatóját. A Húsz óra a "falusi Magyarország" új történelméről szól – szebb, igazabb könyvet erről a tárgyról aligha írtak eddig. A történelmet nem úgy kelti életre, hogy nagyobb tablót fest, sok jellemző eseménnyel, utalva tényekre és adatokra, hogy ezáltal mintegy objektív formában támassza fel az elmúlt időt. Hősei legegyénibb véleményét és magatartását ismerjük meg, s ezért mondhatjuk, hogy a regényben a történelem szubjektív oldala elevenedik meg, nagy szenvedélyek, drámai összeütközések formájában.

A történelem szenvedést és tragédiát hoz, a szegénységet sújtja és megtöri a rázúduló sors – erről beszél vallomásszerű közvetlenséggel minden jelenet, és ezt mondja ki az alapgondolat, hogy "egy szegénységből jöttünk ki mindannyian". De a regényt átvilágítja a feloldódás reménysugara is: "a szegénységnek az embere" már nemcsak szenvedő fél, aki a csapásokat elviseli, s bár a nehéz évek emlékét nem {975.} lehet kitörölni, az emberi sorsnak még nincs meg itt az a fátumszerű lezártsága, mint Az ötödik pecsétben. A regény egyszerre tragikus és reménykedő, leverő és felemelő, távolságtartó és azonosuló: az ellentmondásokat szólaltatja meg, és élezi a végletekig, de azt is érzékelteti, hogy az élet kinyílt a jövő felé. Az ember küzdhet magáért, és kell is, hogy küzdjön; ez a legtöbb, de egyben a legnehezebb is, mert az egysorsúak élete is összekuszálódott, sőt leginkább az övéké.

A Húsz óra hősei a társadalom tevékeny részesei. Megélik mindazt, amit a felszabadulás utáni falu történelme kínál: földosztást, a dogmatikus politika falvakat sújtó rendszabályait és 1956-ot, amidőn az egykori cselédemberek, akik "egy vályúból ettek", egy nyomorúságban, "egy bagón" éltek, ellenségként kerültek egymással szembe.

A történelem realitásával vet számot a regény, midőn érzékelteti, az igazságot nem egyedül az emberi személyiség tiszta lelkiismerete hordozza: egy jól működő társadalom közös cselekvése teremti újjá, helyesebben: próbálja megközelíteni, nehéz küzdelmek árán! A történelemben élünk, nem cselekedhetünk pusztán a "lelkiismereti morál" törvényei szerint, szembe kell nézni a tett következményeivel, vállalni kell érte a felelősséget, s az emberi közösség részeseként egyik vagy másik oldalra kell állni – mondja a Húsz óra. Ebben a közegben a "tiszta morál" fikciónak tűnik, a spekulatív értelem erőfeszítésének, hogy egyetlen tökéletes formulába zárja a világ "lényegét". A húszórás "krónika" arról győz meg, hogy az élet többszörösen rétegződött szervezetének áttekintését egyetlen formula még logikailag sem kísérelheti meg. A történelem kérlelhetetlenségéről itt is szó van – ennek belátása is fájdalommal színezi át paraszthőseit –, de azt is vallja az író, az egyéni sorsnak az ad értelmet, ha küzdés hevíti, mely az élet új helyzeteit próbálja minél otthonosabbá alakítani. Ezt a gondolati tartalmat nem az író értelmezései foglalják össze, hanem a lírával, érzelemmel dúsan átszőtt vallomások az elbeszélés természetes egyszerűségével sugallják.

A Húsz óra egyik vívmánya, hogy az "egy szegénységből" jött falusiak életének változását kivételes hitelességgel világítja át, új értelmet adva ezáltal a hitelesség gyakran megcsúfolt értelmének. Nincs egyetlen paraszt szereplője sem, akit kívülről és távolról szemlélne: az igazgató Jóskával éppúgy azonosul, mint Balog Antival, aki 1956-ban rálőtt egykori cselédtársára. Azonosuló megértés vezeti riportútján, de sohasem langyos egyeztetés. Megértése onnan ered, hogy a mai időt átmeneti kornak festi, és átlátja a kialakuló új életrend más minőségű, de mégis a múltban is gyökerező feszültségeit. Ezt tudomásul véve lehet csak igazságot tenni – szól a Húsz óra egyik tanulsága –, fölényes bírói szerep megbosszulná magát; az életformaváltás új módon összetett kérdéseiben csak a történelmi látás igazodhat el.

A Húsz óra mai tárgyú regény, sőt mai "krónika", de történelmivé emeli, növeszti a jellemzés ereje, a szerkesztés és a nyelvi stílus biztonsága. Igazgató Jóskát, Balog Antit, Kocsis Béni családját, Csókos Cuha Andrást, más oldalról Kiskovácsot vagy a grófot történelmi szereplőnek érezzük, egyéni sorsukban egy kor és egy osztály általánosan érvényes vonásai is alakot öltenek. A történelmiség hangulatát ébreszti a nyelvi ábrázolás stílusa is, különösen parasztalakjainak beszéltetése. Ez a stílus alkalmas arra, hogy a népi sors kifejezője legyen: megszólaltatja az időtlen {976.} fájdalmat, de árnyalatosan mai nyelven is beszél. Őrzi lírai, balladás, helyenként a mondatritmusra épülő stilisztikai eljárások ünnepélyességét, emelkedettségét, de helyenként beleszövődik a modern tárgyilagosság, az elhallgatás csöndje, a párbeszédes jelenetezés feszültsége.

Regényei közül az elsőnek megjelent Az ötödik pecsét folytatja A Müller család halála és a későbbi Halálnak halálával című elbeszélés problémafelvetésének taglalását. Azzal is, hogy a bizonyítás érdekét követve sok helyütt még az elbeszéléseknél is elvontabb tárgyalási módot választ. Az ötödik pecsét tételek kifejtésére törekszik: az ábrázolt életanyagba elvontan is értelmezhető allegóriát rejt az író; az emberi magatartás átfogó erkölcsi igazságát kutatja, és olvasóját is választásra szólítja fel. Ez a regény – éppúgy, mint Fejes Endre Rozsdatemetője vagy Fekete Gyula Az orvos halála című munkája – a hogyan éljünk kérdését próbálja minél általánosabb érdekkel megvilágítani. Az ötödik pecsét ezért azt vállalja, hogy világa mintegy előre megszerkesztett és tételeket igazoló legyen.

Az előrehaladást ezért nem a cselekmény magától bonyolódó áramaira, hanem a logikai kifejlet menetére bízza az író. Az új regénynek általában ezzel a nehézséggel kell megküzdenie: hogyan fogható egységbe az értelmi áttekintés elvontsága és az epikának az az eljárása, hogy az embert az élet és az egyéniség reális kiterjedésében, eleven bőségében ábrázolja. Sánta is ezzel a feladattal küzd. A regény bevezető részét aprólékosan, sőt, körülményeskedően dolgozta ki, a lassítás, késleltetés elemeiből építette föl, azért, hogy a később bekövetkező drámai összeütközés példázatszerűségét annál határozottabban bontakoztassa ki. A cselekmény szándékos lelassítása és váratlan fölgyorsítása, a jelentéktelenséget árasztó első rész és a befejezés drámaiságának stílusellentéte az önmaga körében maradó elbeszélés és az egyetemes rangú allegória összeforrasztásának a nehézségét is jelzi.

Az ötödik pecsét, ha egyes részeire figyelünk, sehol sem emelkedik a hétköznapi pesti kispolgár gondolkodási szintje fölé. A szereplők átlagosak, az író szándékosan választott szürke életű hősöket, hogy ezeknek a köznapiasan egyszerű sorsú embereknek az életében mutassa meg a választás nehézségeit. A regény azt hangsúlyozza, hogy a választás dilemmája nemcsak a kivételes életet, hanem mindenkit egyformán döntésre kényszerít.

Szereplőit a történelmi körülmények börtönébe zárják, igazán szabadnak soha nem érzik magukat. De nyílik arra mód – vallja az író –, hogy a bénító külső körülmények ellenében is megőrizhető a morális függetlenség. Sánta abszolút mércét keres vagy abszolút érvényű igazságokkal rendelkező ítéletmondó, az emberek egyéni és a társadalom közösségi ügyeiben egyformán illetékes, megfellebbezhetetlen fórumot. Meg is találja. Az embernek, de a világnak is a dolgait egyetlen módon tudjuk a tiszta erkölcs felől megítélni: ha a lelkiismeretre hallgatunk. Az egyéni lelkiismeret szava az ember egyetlen megőrzött és biztos értékmérője – mindig és minden helyzetben. Sánta művében a lelkiismeret, a belső hang abszolút normatívaként jelenik meg: az ember eredendő jóságából, magával hozott és ösztönösen védelmezett erkölcsi kódexéből származhat egyedül kikezdhetetlen ítélet. Az író szerint a valóság oly bonyolultan rétegződött többértelművé, hogy az embernek minden esetben személy szerint és elkötelezetlenül kell döntenie a {977.} lelkiismeret parancsai szerint. Ha másként cselekszik, elkerülhetetlenül belebonyolódik az érdekek részletharcába. Mindez azt is jelenti, hogy Sánta szemében a világ antinómiákra hullt szét. Az ember egyéni, erkölcsi kódexe, vagyis a magunkban hordozott jó és a társadalmi igényekből formált közösségi kívánalmakat sorakoztató kódex törvényei eltérnek egymástól, mást mondanak. Ezért az egyedül erkölcsös magatartáshoz a szabad belátás, a belső hang vezethet: az embernek önmagára, morális sugallataira kell hallgatnia, ha függetlenségét, szabadságát és evvel együtt erkölcsi épségét meg akarja őrizni.

A morális autonómia hangsúlyozásakor Sánta vitát folytat azzal a szemlélettel, mely a társadalmi érdekeket nemegyszer szembefordította az egyéni morális érzékkel. A dogmatizmus stratégiai célokra és társadalmi fontosságra hivatkozva etikusnak minősített immorális cselekedeteket és a "végcél" érdekeihez fellebbezve adott felmentést a taktikai érdekekből elkövetett hibás lépésekre – elaltatva ezzel a morális, egyéni aggályokat is. Az ötödik pecsét nem fogadja el az áthárításnak ezt a módját. Irodalmunkban szokatlan erővel és egyértelműséggel hangsúlyozza az egyéni felelősségből származó kötelezettségeket; elismerve, hogy léteznek meghatározóan társadalmi érdekű törvények, de hozzátéve azt is, hogy a különböző élethelyzetekben mindenkinek személyesen kell döntenie afelől, hogy az adott pillanatban hogyan cselekszik, azaz, hogyan képes fönntartani erkölcsi függgetlenségét.

Sánta az egyértelmű ítélkezés kiküzdését tekinti korunk egyik fő erkölcsi kérdésének. Legszívesebben egyetlen formulába zárná a világ lényegét és az emberre vonatkozó hasznos törvényeket. Erkölcsi forradalmárként hiszi is, hogy a lehetőségek erre adottak; prófétikus tanításának biztonságérzete is ebből a tudatból ered. A morális függetlenség eszméjét gondolatrendszerének középpontjába állítja és abszolút normává emeli, ezen mérve minden társadalmi és emberi jelenséget – innen származik Az ötödik pecsét gondolati időszerűsége, ám egyszersmind utópikus jellege is. A regényben ugyanis az a fölismerés is benne rejlik, hogy a világ széthasadt egyénre és társadalomra, s míg az egyén rendelkezhet a tiszta ítélet lehetőségével, a társadalmi szervezet létéből eredően nem képes megvalósítani a tiszta cselekvést, mert osztályérdekek, csoportszempontok, politikai előfeltevések alakítják és szabályozzák működésüket. A hatalom és egyén szembeállítását Sántának ez a regénye végső lényegére meztelenítve próbálja bemutatni, azáltal, hogy kimondja: az ember a jó és a világ a rossz. Ezt az elvet kívánja érzékeltetni a regény befejező részének határhelyzete is. Az ötödik pecsét a mai kor lényegét látja abban, hogy a különböző eszmék jegyében folyó cselekvés az embert gyakran saját moráljával fordítja szembe. A zárófejezet is azt sugalmazza, hogy a cselekvő hős épp cselekedetei miatt jutott a "bűnösség" állapotába. Sánta nem ítéli el cselekvő hősét: belátja, hogy lépése elkerülhetetlennek és jogosultnak minősül, de erkölcsi értékrendjében mégis a halált választó többiek mögé utasítja. Föloldhatatlanul szembekerül tehát egymással a regényben a szubjektív erkölcs és a valósághoz kötődő, társadalmilag érvényes törvények világa, az etika. A regény eszmekörébe Sántának az elkötelezettséggel folytatott vitája is beleépül. Közvetett módon így jut nagy szerephez Az ötödik pecsét ben az önmegváltás gondolata, {978.} hasonlóan az e századi forradalmakat követő messianisztikus irodalomnak a tiszta erkölcsöt és a társadalmi újjáalakulás gyakorlatát ütköztető alkotásaihoz. A regény előzményeit a húszas évek magyar irodalmának tépelődéseiben, megváltásgondolataiban, jóság-kultuszában s mindenekelőtt az Emberi színjáték erkölcsi utópiáihoz jutó gondolatmenetében ismerhetjük föl. Még távolabbról: Az ötödik pecsét némely vonása és a dosztojevszkiji szenvedés-gondolat között is találunk összehangzásokat.

Míg Az ötödik pecsét a lelkiismeret tévedhetetlenségének regénye, a belső morálé – a három évvel később megjelent Az áruló (1966) a társadalomban érvényes normák fölött tart szemlét, a külső kötelezettségeket, törvényeket vizsgálja végig; néhány elvontan megfogalmazott szereplő sorsában a küzdő hős, a forradalmár dilemmáját ábrázolja.

A későbbi Sánta Ferenc, ha szavaiból, nyilatkozataiból ítéljük meg, az el nem kötelezettség feltétlen híve. Művei azonban nagyon is szembeszökő módon tanúskodnak arról, hogy program és alkotás nem fedi egymást teljesen. Három regénye – tudatos írói "növésterv" egyes darabjai – nem a programot igazolják az epika nyelvén, hanem meglévő ellentmondások fölfedezésére vállalkoznak, és ha némelykor megkísérlik is a nyilatkozatok érveit alátámasztani, valójában egy mai korban is működtethető humanizmus eszmeköreit: erkölcsi értékrendjét és magatartásnormáit próbálják fölvázolni. Sánta nem hajlandó a kompromiszszumkötésre, de a világtól elhúzódás "szigeteszméihez" sem vonzódik, ezért kénytelen – némelykor akarata ellenére – a küzdő humanizmushoz vezető gondolatsor logikáját is végigjárni. Ebből következik, hogy regényei nemcsak kiegészítik egymást, hanem igen következetesen, az összetartozást belső vitával teszik nyomatékosabbá. Sánta tudatosságát, munkájának tervszerűségét jelzik, hogy világkép megalkotását tekinti a mai regényíró legidőszerűbb feladatának, maga is erre törekszik, nem eredménytelenül, ám az is látható, hogy az alkotás az ő számára is a gondolatok tisztázódását jelenti. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy míg Az ötödik pecsétben az író figyelme a morális autonómia kérdéskörére szegeződik, két másik regényében, Az árulóban és a Húsz órában a történelemben élő emberre; csak az előbbi teljességgel elvont tárgyalási módot választ, az utóbbi viszont a valóságos eseményeket idézi: a realista jellem- és időábrázolás eszközeivel.

Az árulóról szerzett első benyomásunk kiábrándítónak tűnhet, hiszen a regény előbb az emberi történelem tökéletes hiábavalóságát idézi. A huszita és a császári alakjának ábrázolása azt célozza, hogy az elkötelezettség mulandóságát, esetlegességét láttassa be velünk. Vagy a másik oldalról: arról szól a regény, lehetünk-e szabadok, s ha igen, mi módon. Az áruló persze nem ebben a közvetlen formában teszi fel a kérdést. Fokozatosan vezet el idáig; az író elrejti, sőt néha rejtvényszerűen álcázza is gondolatait. Talányokat ad föl az olvasónak, s a befejező jelenetet, mint előző regényében, itt is jelentéshordozóvá avatja, és az egyenes közléssel egyidejűen a közvetett utalásoknak is fontos szerepet biztosít, és a többféle értelmezés lehetőségét is nyitva hagyja.

Az áruló "enigmája" azonban nem teszi elmosódottá az írói gondolatot. Sánta tartja magát hitvallásához: az irodalomnak – s különösen a regénynek – az a {979.} feladata, hogy az embert ráébressze az önismeret nélkülözhetetlenségére, és önálló, felelős gondolkodásra sarkallja. Az önismeret vezet el a belső igazság fölismeréséhez. A belső igazság pedig mindennek a kezdete: érvelni, eszmét cserélni avval lehet, aki erre a szintre följutott, a világban úgy akar tájékozódni, hogy a maga fölismert egyéniségével kér benne részt. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy Sánta írásainak világképében ez az emberhez közvetlenül szóló felhívás egyértelműen és állandóan jelenlevő sugalmazás. Megírhatta az Olasz történet kegyetlenül tárgyilagos történeteit, föladhatta olvasóinak Az ötödik pecsét rejtvényét, az a líra, mely a Téli virágzás érzelmes életszemléletében tör föl, a nagyobb igényű vállalkozások egyik hangjaként később is előbukkan. A kiszolgáltatott jóság első formába öntése óta (Nácik, A Müller család halála) – mert a társadalmi közeg számbavételéről nem akart lemondani – arra kellett köteleznie magát, hogy fölkutassa a "belső igazság" és a "külső igazság" viszonyát. Az erre szánt évek földúlták a Téli virágzás minden sötét tónus ellenére is kiegyensúlyozottan derűs, boldog otthoniasságot árasztó világát. Jött a kételkedés, jöttek a zavarba ejtő kérdések, az emlékekben őrzött kisvilág kikezdhetetlensége után a nagyvilág láttán érzett elintézetlen kérdések sora. A szívben hordott vonzalmaknak az értelmi belátással, történeti fölméréssel kellett szembesülnie: ez a tudat hívta életre Az ötödik pecsétet, a Húsz órát és Az árulót is. A száműzetés az édenből először az illúziókat rombolta le, és elültette a "mindent újragondolni" emésztő gondjait. A hang komorabb lett, de hitelesebb; illúziótlanabb, de tágabb érvényű.

Sánta e művei különös fénytörésben játszanak. Egyik színe még ma is a világító derű – elegendő Az áruló Eusebiusát életre keltő ihletre gondolni. Az élettapasztalat fölénye, a megtalált biztonság, hogy látja, érti a világot – még most is előhívja az elveszettnek látszó öröm hangjait. Másik színe még komorabb. A világmegváltót gyakran éri utol a gond: végül is mire való minden? Örömnek és szomorúságnak egybevillantása kezdettől föllelhető műveiben. A Téli virágzás novelláit máig a szomorúsággal fátyolozott öröm teszi emlékezetessé. Ám az a hangulat, ami Az árulóból árad, egészen más arányokban keveri ki a bizakodás és a levertség színeit.

Aki ezt a regényt írta, láthatóan sok mindennel számolt; csalódások égették ki belőle az áradó lírát – mégsem az oly könnyen adódó reménytelenségek, metafizikai szorongások irányába tájékozódott. A kozmikus szorongások divattá is átnövő korában az értelem kutató fegyelmét érzi kötelezőnek. Átfogó tudáshoz akar jutni, hogy olvasóját is elvezesse ehhez a forráshoz. Ritka ez az igény a mai magyar prózában, kevesen járják ezt az utat. Irodalomtörténeti érdeme Sántának, hogy nemzedékéből kiválva, erre a külön útra kötelezte el magát.

Az áruló csak első pillantásra látszik történelmi regénynek. Írója nem is leplezi, hogy a párbeszédek, a kitervelt rend szerint föllépő hősök az emberi sors mindenkor érvényes morális drámáját szólaltatják meg. Vállalja a tételességet, a fárasztóan egyhangú párbeszédeket – mint Az ötödik pecsét némely részében is tette –, csak azért, hogy "életmagyarázata" annál világosabban rajzolódjék ki. A regény előbb az emberi történelem tökéletes hiábavalóságát idézi. Két hőse, Vaclav Jasek és Jan Zsitomir sorsa egyformán a Saulus–Paulus dilemmát kínálja. A regény e két szereplője egymást pusztította el, a paraszt – Az áruló harmadik szereplője – {980.} közös sírba fektette őket, méghozzá úgy, hogy halálukban átölelték egymást. De a huszitaként elpusztuló Vaclav Jasek előbb császári volt, s a kereszt jegyében életét áldozó Jan Zsitomir a kelyhesek seregében harcolt. Kinek volt, kinek lehetett igaza – kérdi az író –, miután szélsőséges példákon idézte e földi lét merő esetlegességét. A bibliai példabeszéd is keveset mond – véli az író –, mert nemcsak arról lehetett szó, hogy Saul elindulván Jeruzsálemből, a damaszkuszi úton a város kapui előtt megvilágosodott, és lett belőle az igehirdető Pál. Az eset fordítva is érvényes, mert éppúgy lehet Pálból Saul is ... Az árulónak ez a tétele kimódoltan provokatív: az a feladata, hogy az elkötelezettség mulandóságát, esetlegességét igazolja. Fokozza, elmélyíti ezt a benyomást, hogy a két szereplő nagyjából hasonlóan érvel. Egyik ugyan – a huszita Vaclav Jasek – a kard hatékonyságát vallja; a másik, Jan Zsitomir az értelmi belátásra hivatkozik, ám ahogyan egymást átkozzák, ahogyan mondanivalójukat kifejtik, megtévesztően hasonló szavakkal, fordulatokkal, hasonló gyűlölködéssel – abból az emberi történelem megoldhatatlanságának tudata árad. A két katona az egész helyett a részt képviseli, a maga igazát, a szubjektív igazságot – de végül is kinek van igaza, kérdi az elgyötört író. Mindkettő a paraszt javáért küzdene, egyik ilyen, a másik olyan érvekkel, amiből épp csak a paraszt nem kér. Lehet ebből a feje tetejére állított történelemből még valami értelmes, emberies lényeget kihámozni? – Az árulóban ez az író kérdése. Képes-e az ember valami átfogó igazság birtokába jutni s ezáltal a szabadságot megvalósítani, vagy pedig vergődni fog a részigazságok kelepcéjében, azzal az önáltatással, hogy része az egészet tartalmazza? Eusebius fölényes gúnnyal tekint a "részigazságok" megszállott harcosaira. Ő a cinikus beletörődő, azt az életfilozófiát vallja, hogy az emberek mindig is különböző eszmék nevében fennkölt eltökéltséggel – az ő szemében ostoba szűklátókörűség rabjaként –, megállás nélkül egymást öldösték. Neki mindegy: császár vagy pápa, egyformán szolgálná őket, csak a nyugalmát hagyják meg. Ez az az "egyéni szabadság", amiből nem kér az író; noha Eusebius "felvilágosultságának" egynémely mozzanatára rokonszenvezően tekint. Megoldást Eusebius semmit nem kínál: fölénye a világból szándékosan kívül maradó emberé, aki a történelmet színes és alantas komédiának látja. Ez a magatartás a legvigasztalanabb. Azért az, mert nem elég okosan érteni a világot: az ember arra született, hogy oldja is meg saját létkérdéseit. A cinikus életbölcsesség hordozója önáltatóan hiheti magáról, hogy birtokában van a "bölcsek kövének": legfeljebb derűje az, ami emberies szabású. Cinikus okossága mindennek utat engedő, a rosszat fölszabadító álbölcsesség, a mindent igazolni tudó embertelenség álláspontja. Ám egy percig sem kétséges, hogy Eusebius azért kell Sánta számára, hogy ellenpólust képviseljen – az eszményekkel szemben a közönyös eszménytelenséget amely műveltségére hivatkozva ül a zajló történelem fölébe, pártatlan szemlélőként. Sánta vitázik az elkötelezettséggel, de a pártatlanság okos közönye mindennél ingerlőbb számára. Legszívesebben persze most is a paraszt mellé állna, az ő belátó – történelmet, embereket ismerő – alázatosságát fogadná el. A paraszttal tud Sánta legbensőbb mivoltában azonosulni. Az ő alakváltozásait: egyik vagy másik párthoz állását, életét védő megalkuvásait feltétel nélkül elismeri és aláírja. A regénynek azok a legszebb lapjai, amelyek a paraszt életét mondják el – gyakori {981.} összecsengéssel a novellák és a Húsz óra paraszthőseinek sorsával. A kisember Sánta szemében ma is a történelem láthatatlan főszereplője, övé a legtöbb érdem – túl az eszméken, harcokon, a paraszt személyisége megtámadhatatlan. Neki eleve igaza van, mert nincs módjában sorsát önállóan, szuverén szabadsággal alakítani. Adottságokat képvisel: a történelem, az élet vastörvényei igazítják életét. Sorsa tehát az alkalmazkodás: egyetlen lehetősége az, hogy ebben az alkalmazkodásban meg tud-e őrizni annyi erőt, hogy ne váljon önmaga árulójává. Sánta szerint ezek az eltiport emberek képesek az erkölcsi hősiességre. Élni kell – s ez a paraszthoz hasonló emberek esetében már az erkölcsi győzelemmel egyenlő.

A paraszt azonban nem alakítója, hanem elszenvedője az eseményeknek. Kiszolgáltatott, ezért életének alakulásáért mások viselik a felelősséget. Annyi a sorstól kicsikart lehetősége, hogy családjáért küzdjön, erre megy el az élete. Sánta azonban e regényében arra keresi a módot, hogyan tehető igazság az aktív erők kavargásában: van-e kilátó pont, ahonnan egyértelmű eséllyel lehet áttekinteni a szemben álló erők küzdelmét. Erre csak két szereplő felelhet: a huszita és a császári. Az írónak e két szereplő között kell választania. Ok azok, akik tudni vélik az igazságot, és a maguk módján szabadok; fölismertek valamit, amire életüket, saját belső igazságukat ráteszik. Nem könnyű ez a választás: "énnekem mindenkihez van közöm" – mondja a regény vége felé az író. De mégsem kerülhető meg a különbségtevés, másként Az áruló mint regény értelmét vesztené. Sánta Vaclav Jaseket választja, de nem erőszak – torkának szegeződő kés – készteti erre a döntésre. Nem azért kell mellette szavaznia, mert egyszeriben ő lett a legveszélyesebb vitázó fél. Az áruló a huszitát ismeri el: ebben a goromba harcosban a küzdő történelem ölt alakot, a világmegváltás eszméje forradalmárba öltözve. Vaclav Jasek mellett az szól, hogy a paraszthoz ő áll a legközelebb és ő tud számolni a történelmi szükségszerűséggel. Tekintetbe veszi, ami előtt nem lehet szemet hunyni. Vaclav Jasektól sem idegen a mozdulat, hogy a kardjával tuszkolja szeretett emberét, a nyomorúságtól elcsigázott parasztot az áhított paradicsomba. Az emberiség kibomló reményét mégis ő képviseli. Az áruló szerint ilyen módon egyet tehetünk, de azt tegyük úgy, hogy a morális függetlenségünkről se mondjunk le. Az ember arra kötelezett, hogy döntsön, ez elől csak Eusebius térhet ki, a paraszt meg nem élhet vele. A választás kínnal, fájdalommal jár. Le kell mondani az egyetemes boldogítás eszméjéről, a mindenkit befogadó irgalomról. Tarthassuk meg a jogot a fájdalomra, mely abból következik, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de éljünk mégis a jóra kötelező pártot foglalás elve szerint. Az áruló sugalmazásában, végletekig feszített gondolatai párviadalában ez az intés fogalmazódik meg.

Soha még Sántának írással nehezebb dolga nem lehetett. Le kellett mondania az elbeszélés előnyeiről, a meseszövés, a szerkesztés könnyítéséről. El kellett hagynia mindezt a fölöslegesnek vélt epikai kidolgozást, amely magáért beszélt volna, hogy megvalósulhasson az élet alapjára egyértelműen rávilágító tanulság. Mi haszon származott ebből az alkotásra? A gondolati célra szegezettség a hősökből eszmék szócsövét formálta, s az epika jogosan fönnmaradó elemeit is jobbára száműzte. Jogos a kérdés: regény-e még Az áruló, vagy inkább esszéből, vitaírásból, újságcikkből kiszorult anyag és indulat keresett magának az elbeszéléshez közelítő {982.} formát? A meseszövésnek és az intellektualizálásnak összeforrasztásából létrejövő új eljárásmódnak oly széles körű lehetőségei mutatkoznak, hogy határt szabni formai kísérletek elé ma már aligha képzelhető el meddő formai aggályoskodás nélkül. Az áruló stílusa azonban Sántát legjobb írói tulajdonságairól is lemondásra késztette, ez a regény nélkülözni kénytelen a Húsz óra és Az ötödik pecsét szabad áramlását, emberi-történelmi telítettségét. Folytathatatlan közjáték, kudarccal fenyegető kísérlet vagy életképes új forma elindítója lesz majd Az áruló – Sánta további munkájának ez is egyik nagy kérdése.