{1000.} KAMONDY LÁSZLÓ (1928–1972)


FEJEZETEK

Az a nemzedék, melynek a tragikusan korán elhunyt Kamondy László is tagja volt, erőteljesen ábrázolta, hogy sokan élnek a társadalom peremén, nem is kevesen nagyon nehéz körülmények között, s hogy a nagy közösségi célokért való küzdelem mellett fokozott figyelemmel és megértéssel kell lennünk az egyén iránt is. Indulása éveiben fordult a magyar prózairodalom a látszólag deviáns hősök irányába, akik telve jószándékkal, igyekvéssel, életük valamelyik pontján mégis kibillentek egyensúlyi helyzetükből, fölösleges emberek lettek, s tétován vagy éppen ellenségesen álltak szemben az új történelmi fejleményekkel. Hogy ábrázolásukhoz megtalálhassa adekvát eszközeit az epika, sokféle irányzat meghonosításával, világirodalmi hatások átélésével és átlényegítésével is megpróbálkozott, hogy megvalósíthassa legfontosabbnak vélt célját, e hősök belső világának minél érzékletesebb, hitelesebb megjelenítését. Jó néhány műben feszültség támadt a bemutatni vágyott életanyag és a választott írói eljárás között, a hősök fiktív térben mozogtak, hiányzott mögülük a valóságos élet közege. "Ahol a leírásból hiányzik a pontosság, hiányzik az igazság is" – e gorkiji mondás irányító voltának szükségességére figyelmeztette nemzedéke íróit a kor egyik legígéretesebb kritikus-egyénisége, B. Nagy László (A könnyebb ellenállás), s elsők között ismerte föl Kamondy László ábrázolásmódjának egyik nagy értékét: "puritán, artisztikus szigorát", a tényekhez való már-már "aszkétikus" hűségét.

Ezek az erényei jellemezték első elbeszéléskötetének darabjait is. Nemcsak választott hőseit ábrázolta aprólékos gonddal, érezhető megértéssel, hanem környezetüket is igyekezett minél hitelesebb, pontosabb vonásokkal bemutatni. A Fekete galambok (1957) egyik legjellemzőbb novellája, a Verekedők színhelye egy csapszék, ahol mindenféle emberek megfordulnak, s kirí közülük az a "kereskedő forma" férfi, aki láthatóan nem küzd egzisztenciális gondokkal, mint a többiek. Nem véletlen, hogy éppen miatta tör ki a verekedés, melynek végén a történet főalakja, Bagi, a szénhordó alapos ütésnyomokkal az arcán ballag hazafelé, s arra gondol, hogy akik annyira helybenhagyták, talán a fiai voltak, akiket elveszített, s épp e veszteségének fájdalmas hiánytudatával került a társadalom peremére. Ezt a novellát, akár a kötet többi darabját, szigorú arányérzék jellemzi, a változó társadalmi környezetben keletkezett egyéni konfliktusokat érezhető megértéssel, de nem túldramatizálva ábrázolja az író, inkább egy-két ecsetvonással vázolja fel őket, s azt figyeli, rezzenés nélküli tekintettel, hogyan szembesülnek hősei a körülményekkel.

Első regényében, az Apostolok utódában (1960) is igazi, sűrű életanyagra talált, amelyet ökonomikusan, szinte bántó élességgel jelenített meg. Xavéri Zoltán, a regény főalakja egy peremvárosi plébánián teljesít kápláni szolgálatot. Beleszeret a sógornőjébe, Erzsébetbe, aki valaha súlyos tüdőbeteg volt, s Zoltán bátyjával is szanatóriumban ismerkedett meg. Az asszony rendszeresen gyakorolja hitét. István, a férje viszont felvilágosult ateista. Amikor Erzsébet teherbe esik, a férj – a régi betegség fellobbanásától félve – arra akarja rábeszélni az asszonyt, vétesse el {1001.} magzatát, ez azonban hallani sem akar a terhesség megszakításáról. István paptestvérétől vár segítséget, de az az egyháznak e kérdésben meglehetősen merev álláspontjára helyezkedik vele szemben. A testvérek között megszakad a kapcsolat. Az asszony megszüli a gyermekét, de szülése következményeibe, tüdővérzésébe belehal. A káplán úgy érzi, nem gyakorolhatja tovább hivatását, vétkesnek érzi magát; úgy érzi, ő a felelős az asszony haláláért. Nehéz lelkiismereti konfliktusát végül öreg plébánosa oldja fel (megoldani sosem oldhatja meg!), s azokkal az örök közhelyekkel nyugtatja meg, amelyek a halállal szemben végül is mit sem mondanak. A fiatal pap hirtelen mégis megérti, hogy nehéz keresztjét ugyanúgy viselnie kell, mint a hajdani apostoloknak, "s ez időtől tovább is lelkiismeretesen ellátta tisztét, keresztelt, esketett, temetett".

Sokszorozott emberi konfliktusok feszülnek egymásnak a regény sűrű szövetében. Ellentétektől szabdalt maga a papi hivatás, melynek két különböző lehetőségét képviseli a plébános és a fiatal pap. Az előbbi évszázados hagyományok szerint rendezi be életét, s mindenestől ráhagyatkozik a kegyelemre, míg Zoltán "haladó" eszméket vall, s elsősorban Suhard bíboros eszméi alapján úgy véli, a kegyelem munkálkodásának elébe kell mennünk, át kell formálnunk életünket, ki kell szakadnunk a hagyományok közhelyeiből, hogy az mindenestől átjárhassa és átformálhassa létünket. (A papi életforma válsága, egyfajta szerzetesi létmód túlhaladott volta mint meghatározó konfliktuslehetőség volt jelen a kor irodalmában. Míg korábban a pap rendszerint mint sematikus figura jelent meg a művekben, részben talán Thurzó Gábor elbeszéléseinek nyomán mind érdekesebb kérdés lett, milyen erkölcsi és személyes következményekkel jár egyén számára a világról való lemondás, s hogyan képes a papi személyiség feldolgozni magában bizonyos kapcsolatok természetes, tudatosan vállalt hiányait.)

A regény igazi feszültsége azonban nem egy vállalt hivatás kétféle értelmezése között mutatkozik, mint inkább Zoltán lelkében játszódik, hiszen nem szűnő harcát vívja benne a meggyőződés és a lelkiismeretfurdalás, amely egyrészt abból fakad, hogy beleszeretett a sógornőjébe, másrészt viszont abból, hogy nem tud azonosulni az egyháznak a születésszabályozás kérdésében tanúsított álláspontjával. S konfliktus alakul ki Zoltán és környezete között is: ő szolgálni akar, belehelyezkedni az életbe, részt venni a hétköznapokban, míg plébánosa inkább kis gyanakvással figyeli azt. A regény nagy elhitető erővel ábrázolja, hogy végzetét nem kerülheti el, valóban felveszi keresztjét, s ettől kezdve – mint hajdani előképe, Tímár Virgil – már egy másfajta létforma vonzásában éli életét, amely azonban mégsem lehet kiegyensúlyozott, lelkifurdalásoktól mentes.

De nem oldozza fel az író Istvánt sem, az asszony férjét, akinek az a tragédiája, hogy nem érti meg a feleségét, nem tud azonosulni vele, hiányzik belőle az a nyitottság, amely a nőt az élet minden vonatkozásában egyenrangú és egyenjogú partnerének tekinti. A szerelemben és a hétköznapi létben való kiteljesedett vagy sérült férfi-nő viszony ábrázolása ugyancsak jellemző törekvése volt a kor prózairodalmának, Kolozsvári Grandpierre Emil is ebbe az irányba tájékozódott regényeiben és jónéhány elbeszélésében. Kamondy László azt mutatja meg, hogy a {1002.} két nem természetesen születő konfliktusait csak teljes odaadás és megértés oldhatja fel, ami Istvánból – jóllehet nagyon szereti Erzsébetet – mégiscsak hiányzik.

Az Apostolok utóda nemcsak azért volt Kamondy figyelmet érdemlő próbálkozása a regényműfajban, mert a kor érdekes és fontos lelkiismereti kérdéseire kereste benne a megoldást; alakteremtő képessége, finom és találó jellemzései is igazi íróra vallottak, akiből nem hiányzott a humor adománya sem, mely néhol szerencsésen ellenpontozta a regény tragikus alaphangjait. Korábbi elbeszéléseihez hasonlóan itt is nagy gonddal törekedett arra, hogy elhihető, az élet által igazolt legyen minden mondata. Olykor szinte összekacsint olvasójával – a korábbi, Fadöntés című elbeszéléshez hasonlóan –, s olyan együttérzést teremt, amely az azonosulás első és legfontosabb láncszeme.

A Megdézsmált örömök (1964) elbeszéléseiben – legalábbis e válogatás újabb novelláiban a humor és irónia hangjai erősödtek. A később színdarabbá is átdolgozott Szemérmes ateistákban (a színműnek Szöktetés albérletbe a címe) ezeknek az erényeinek segítségével általánosítja az anekdotikus témát. Az elbeszélés középpontjában voltaképp a hagyományos és a megújuló, alakuló erkölcsi szemléletmód összeütközését jeleníti meg, nem tragikus végkicsengéssel, mint regényében tette, hanem a humor megbocsájtó gesztusával. A régebben drámai életfordulatokat okozó vallási ellentétek "megfinomodását" ábrázolja itt, a fiatalok némi leleménnyel játsszák ki az előítéletek tilalmait, s végül az öregek is megbékélnek, mert az élet valósága – unokájuk születése – őket is rádöbbenti arra, hogy hitük hagyománya, illetve az előírásokhoz való merev ragaszkodásuk immár teljesen korszerűtlen, életidegen.

Kamondy László írói érdeklődésének középpontjában a hétköznapi ember állt. Hőseivel ritkán történik rendkívüli, környezetük is egyszerű, gesztusaik józanok és kiszámítottak. De épp a valóság tényeinek tiszteletben tartásával és ábrázolásával alakított ki olyan világot, melyben a fiatal Móricz Zsigmondé éppúgy felsejlett, mint – amikor erősebb színekkel élt – Kodolányi Jánosé. Megértő, együttérző emberséggel közelített alakjaihoz, s azt ábrázolta a leghívebben, ahogy ezek is szeretnének igaz emberi érzések birtokába jutva harmonikusan, az addiginál teljesebben élni. A Megdézsmált örömök elbeszéléseinek így lesz összetartó érzése a szeretetre való vágyakozás, mely legtisztábban az Elrabolt szivárványban fejeződött ki. A kisiparos és az újságíró túrázni indulnak, s közben egy elveszített kislányra bukkannak. Már-már abban a hitben élnek, hogy ők nevelhetik, de mire hazaérnek, megjelennek a szülők, vége a varázslatnak. Mert az élet rendszerint "megdézsmálja" az emberi örömöket, s ezt csak olyan bölcs, olykor évődő humorral lehet ellensúlyozni, amilyennel Kamondy László ábrázolja hőseit, akikből ugyancsak nem hiányzik a létet megszépítő derű készsége.

A részletező aprólékosság, a valóság tényeinek gondos számbavétele némelyik elbeszélésében túlírtságot, hosszadalmasságot eredményezett. Ez volt a gyengéje a Háló nélkül című cirkuszi történetnek és a Kancsal tündérnek is, mely pedig ugyancsak lírai beleérzéssel utalt az élet apró, elenyésző örömeire, arra a boldog lehetőségre, mely mindnyájunkat megérinthet létünk szerencsés pillanatában.

{1003.} Kamondy László sajnálatosan rövid pályáját nem látványos fordulatok jellemezték, inkább szívós és következetes önépítő munka, melynek révén az író igyekezett tökéletesíteni legjobb adottságait, s megpróbált mind mélyebbre hatolva az emberi lélek mélyrétegeibe hiteles híradásokat hozni az élet legfontosabb egzisztenciális kérdéseiről. A Megdézsmált örömök kohézióját így biztosította az emberi szeretet érzésének ábrázolása, az Ádám apja (1968) című kötetét pedig a szerelem. "Nem csekélyebb volt a becsvágyam valaha – írta önmagáról –, mint hogy olyan kötettel lépjek egyszer a nyilvánosság elé, amelyben a leghatalmasabb szenvedélyt – a Szerelmet – írom meg." Kamondy László azonban nagyon jól tudta, hogy a szerelem sem egysíkú érzés, abban is megjelenik az a konfliktus, ami életünknek szinte minden érzelmét jellemzi. Fontos feladatának érezte válaszolni arra a kérdésre, hogy az egyéni érzés milyen kapcsolatban van a társadalmi elvárásokkal. Az Ádám apja elbeszélései – s maga a címadó kisregény – nem az egyéni lét sugárzását adó s másra tekintettel nem lévő Szerelmet jelenítik meg, hanem a hétköznapok egyszerű tényeiből kivirágzó, azok által hitelesített vagy elvetett emberi érzést, mely lehet idill, de tragédia forrása is, aszerint, hogyan viseli édes és keserű terheit az ember, s hogy ebben segítségére van-e közvetlen s tágabb környezete, vagy inkább gátolja erőfeszítéseit. A sokféle lehetőségnek az életben való példáit immár nem régebbi elbeszéléseinek mindig megértő és beleérző hangján mondta el, inkább a távolságtartó irónia eszközeivel, ami vonzó, új lehetőségeket sejtető eleme volt novellaírói művészetének.

A címadó kisregény kisszerű vidéki környezetben játszódik, ahol a napi pletykák és fecsegések közepette egyre inkább bebizonyosodik, hogy az élet kiteljesedésének egyik legnagyobb gátja a konvenciókra való hagyatkozás. Mindenki aszerint akar eljárni, ahogy azt környezete elvárja tőle, s egyre eredményesebben fojtja el egyéniségének értékesebb, emberibb tartományait. Amikor Szente Annamária teherbe esik, felbolydul környezete, de nem azért, hogy segítsen rajta, inkább mindenki az ismeretlenség homályában rejtőző apa személyének felderítésén buzgólkodik. Hiteles e környezet ábrázolása, kissé elnyújtott maga a cselekmény, a mondanivaló azonban egyértelműen és nyíltan veti föl az emberi felelősség kérdését, amely a történet szereplőiben kevéssé tudatosul, s ezzel kishíján és akaratlanul tragédia okozói lesznek. Leleplező elbeszélés az Ádám apja, jóllehet finom irónia szövi át lapjait, ami még hitelesebb megvilágításba állítja az emberi kisszerűséget és gyarlóságot. Ezeket a tulajdonságokat helyezi a Körözés egy csütörtök körül című kisregény középpontjába is. Kitűnő, vígjátéki helyzetek sorakoznak ebben, s a mind harsogóbb derűt csak fokozzák a nyomozás izgalmai, amelyek végül megnyugtató kifejlettel zárulnak. A kisregényben Kamondy László elbeszéléseinek egyik visszatérő mondanivalója ironikus fénytörést kap, a kérdés azonban ebben a formában is fontosnak látszik az író számára: vajon kialakulhat-e két ember, férj és feleség között olyan harmonikus életközösség, mely megajándékozhatja őket az igazi, gyanú felett álló boldogsággal. A "gyanú" szinte mindegyik elbeszélésében ott leselkedik ezekben a kapcsolatokban, s az író egyre kíváncsibban nyomozza azokat az együttélési formákat, amelyekben megőrzi szuverenitását és méltóságát az ember. Ez az eszmény áll a Feltételes vallomás (1969) kicsit {1004.} haloványabb elbeszéléseinek középpontjában. Kamondy László novelláiban korábban is komoly szerep jutott az anekdotáknak, elég gyakran építette részletező jellemrajzát és környezetábrázolását anekdotikus mag köré, a Feltételes vallomásban azonban kisebb szerepe jut magának az ábrázolásnak, s kendőzetlenebbül mutatkozik meg az ilyen típusú elbeszélő mód ötletszerűsége.

Amikor a Szerelmes házastársak, az író válogatott kisregényeit tartalmazó gyűjtemény 1973-ban megjelent, Kamondy László már nem élt. Pályája befejezetlennek nevezhető, hiszen az a morális felelősség és igény, mellyel a hétköznapok erkölcsi feszültségeit nyomozta, még további felfedezésekkel kecsegtette. S nem nevezhetjük bevégezettnek nagy reményekre jogosító színműírói pályáját sem. Ez utóbbi középpontjában is az a morális következetesség áll, mellyel az író az új korszak erkölcsi képét nyomozta, s negatívumainak felmutatása révén igyekezett tisztulását szolgálni. Legismertebb és legnépszerűbb darabja a Vád és varázslat, melyet a Madách Színház mutatott be 1963-ban, s Kati szerepében Domján Edit aratott nagy sikert.

A darabban Kamondy László ugyanazt a kérdést exponálja, amit legjobb elbeszéléseiben: mennyit kell szenvednie az embernek, hogy megválthassa boldogságát a sorstól. Zoltán és Kati szeretik egymást, de a fiúnak felesége van, Helga. Neki köszönheti, hogy elvégezte az egyetemet és mérnök lett. Az asszony azonban nem akart gyereket, s egyre hisztérikusabb félelemmel figyeli a mérnök és a munkáslány tiszta szerelmét. Zoltán el is válnék, hogy Katival összekösse sorsát, de Helga öngyilkossági kísérletekkel zsarolja, mígnem végre is hajtja végzetes tettét, s a két szerelmes a halál bélyegével és társaságában fordul a bizonytalan, homályos jövő felé.

Kitűnően megszerkesztett, ökonomikusan felépített darabjában Kamondy László azért ért el rendkívüli hatást, mert minden érzelgősségtől mentesen, felnőtt, komoly s figyelmes tekintettel fordult a mindig bonyolult s a megoldást oly nehezen kínáló élet felé. Szereplőit nem oldozza föl, s azok sem magukat. A várt és remélt boldog befejezés helyett ezért is várják szorongó tekintettel a nyitott és titokzatos jövő válaszát. Ez a nyitottság olyan minősége Kamondy László életművének, mely fontos korszakjellemzővé tette elbeszéléseit és drámai műveit is, s megszakított életpályáját az újabb magyar próza kezdeményezőiével rokonította.