{1011.} CSURKA ISTVÁN (1934)


FEJEZETEK

Gáll István, aki épp csak három évvel volt idősebb Csurka Istvánnál, az író első válogatott novelláskötete (Nász és pofon, 1969) kapcsán így írt róla: "Harmincöt évesen már válogathat, összegezhet, és számvetésre készteti a kritikusokat, mert már első novellája megjelenésekor eldőlt, hogy igazi írót avatunk. Aztán már csak a számszerű bizonyítás maradt hátra, és másfél évtized alatt novellák és színdarabok sorával rangos helyet vívott ki magának."

A Gáll István is említette első írása, a Nász és pofon 1954-ben jelent meg a Művelt Népben, és egy évvel később már szerepelt a kor egyik reprezentatívnak szánt prózaantológiájában, az Emberavatásban (1955). Az ott felvonult írók nagy része mára már feledésbe merült, igazából három nagy tehetség választható csak ki közülük: Sánta Ferenc, Szabó István és Csurka István, aki két novellájával mutatkozott be (Nász és pofon, Testámentum). Viták kereszttüzébe került mindkettővel. Voltak, akik az új, friss szemléletű fiatal írót üdvözölték személyében, többen azonban élesen kritizálták látásmódját. A leghevesebben talán Bóka László támadta a Szabad Népben, aki "szélsőségesen elhibázott elbeszélésnek" tartotta a két művet, s még azt is megkérdőjelezte, jogosan kerültek-e be a gyűjteménybe.

Újabb egy év elteltével napvilágot látott első novelláskötete, a Tűzugratás (1956). A korabeli hivatalos kritika Szabó István első könyvével együtt tárgyalta, és ismét meglehetősen fanyalogva fogadta. Dokumentumértékű az a néhány sor, melyet Kemény György írt róluk a Népszabadság 1957. márc. 2-i számában, "Ami viszont már kevésbé örvendetes ... az az, hogy szűk a látókörük, a látóhatáruk, csak a legutolsó évek írói termésében érezhető valami kis érdeklődés a többi ember, a társadalom, országos kérdések iránt." A Tűzugratás novellái azonban valójában széles műfaji és tematikai skálán helyezkedtek el, s többféle írói út lehetőségét villantották föl, ahogy ezt Réz Pál is jelezte egy esszéjében az Új Írásban. Az egyik út lehetett volna a népi irodalom epigon másolása, követése, a másik az ügyes hírlapi tárcagyártásé. Csurka István azonban mindkettő buktatóit elkerülte, képes volt a helyes arányt, egyensúlyt megtalálni a határozott paraszti tematika és a városiasabb témavilág között. Az előbbiben a "Sarkadi–Móricz–Mikszáth vonalon a magyar anekdotizmusig nyomozhatunk vissza" (Gáll István). Móricz Zsigmond hatása különösen szembetűnő a korai művek egy részénél (Vasárnap délután, Tavaszi délibáb, János tüzet rak stb.). Vállalt örökség ez, melyet Csurka István azzal is kifejezésre juttatott, hogy 1960-ban közreadott egy válogatást, saját bevezetőjével, Móricz Zsigmond novelláiból (Mese a zöld füvön). Főként Móricz korai korszakának írásai, ezek hangulata, írójuk szemlélete vonzotta ekkor. Az az idillisztikus szemlélet- és megformálásmód, mely például a Hét krajcárban és más novellákban is megfigyelhető. Alapvető nála ekkor a lírai érzület és szemlélet; tiszta, felhőtlen, boldog világ jelenik meg ezekben a novellákban (Tavaszi délibáb); egy-egy mű szinte egy-egy költői képnek is megfelel. Csurka István lírai módon veszi birtokba a valóságot, ám ez az elsajátítási mód valami többre és másra is utal. {1012.} Elsősorban a korabeli valóság minőségére, azaz, rejtetten, nem kifejtve, az 1950-es évek légkörére, az időszak mélyen embertelen vonásaira, idegenséget, otthontalanságot jelentő, emberi önazonosságot nem kínáló atmoszférájára. A Tűzugratás idilljei így éppen erről mondanak ítéletet közvetve és áttételesen azzal, hogy az író hőseit a falu természeti közegébe helyezi. Ezek az általában fiatal emberek együtt lélegeznek a természettel, a tárgyi világ emberi közelségbe kerül, s az érzelmek is egyszerűek, áttekinthetők. E bonyodalommentes világ ábrázolásában közrejátszik bizonyos nosztalgikus érzés is, melyet úgy is nevezhetnénk, hogy "a városba szakadt értelmiségi" vágyódása az egyszerű és áttetsző világ után.

Az idill a legtöbb írásban azonban nem teljes. Ebben is a móriczi hatás érezhető, s az a szemlélet, amely a Hét krajcár világába is belopja a valóság igazi durva, "véres" elemeit. Így a János tüzet rak vagy a Vasárnap délután idillikus világát is átszínezi, ha még nem is a tragédiák sötétje, de valami halvány diszharmónia. E novellákkal párhuzamosan pedig megszülettek azok a művek is, amelyek már nem szűrten adták a valóságot, már nem az idillbe való menekülést jelképezték, hanem a szembenézést. Ezekben a novellákban, elbeszélésekben már kisebb szerepet játszik a paraszti tematika. Előtérbe kerül viszont a Csurka Istvánra olyannyira jellemző kontraszt: a látszatok és a valóság szembeállítása, s e kettő egymásrahatásának megjelenítése. Az ötvenes évek világa, atmoszférája itt már nem áttételeken keresztül jelenik meg, hanem a maga közvetlenségében adja a novellák tartalmi hátterét. Éppen e kettősségből, e viszonyból – a jelenség és a lényeg végérvényes elválásából–épül föl a Metamorfózis című hosszabb elbeszélése, vagy a történelmi díszletek között játszódó Savonarola és Machiavelli. Mindkettő egyértelműen tragikus színezetű és hangoltságú. Különösen az előbbi, mely egy balladisztikus történetet mesél el a 19. század elejéről, az erőszakos katonatoborzásokról. A történet két szálon fut; az egyiken a múlt balladai, sötét színekkel ábrázolva jelenik meg; a másikon a jelen, amelyben ezt a történetet meghamisítva, népszínműves stílusban adják elő a falu lakói a művelődési házban.

Mindez azt is jelzi, hogy Csurka Istvánnak – életkorából is eredően – más volt indulása, és más volt viszonya is korához, mint az előtte járó generáció sok tagjának. Érintette őt is a "fényes szelek" euforisztikus légköre, de ezzel párhuzamosan lett tanúja a törvénytelenségeknek, a falusi padlássöpréseknek is. Ambivalens érzület alakult így ki benne: kötődött – mint a fiatalabb nemzedék közül sokan – az új eredményekhez, illetve azokhoz az eszmékhez, melyek a kezdetekkor tiszta formájukban jelentek meg; másfelől azonban már pályakezdésekor láthatóvá vált számára az eszmék torzulása, a korszak egyre inkább hazugságra épülő világa. Ebből az ambivalens viszonyból érthető meg igazán, hogy Csurka István korai munkáiból miért is hiányzik a korra sokszor jellemző "hurráoptimizmus" szemlélete, sőt, már első novelláiban is a bírálat hangja az alapvető. Például a Kombinált por címűben, melyben a beszolgáltatási rendszer embertelen, életpusztító vonását rajzolja meg egy parasztcsalád és a rendszer képviselőjének kitűnő portréján keresztül. A Testámentum pedig egy idős tanító alakjában már általánosító értelemben vázolja azt az értékpusztítást, amely az országban folyt, s amellyel az értékek – emberi-anyagi értékek – válogatás nélkül hullottak ki a jelen {1013.} rostáján, ha bármiben kötődtek a múlthoz, illetve a múlt olyan elemeihez, melyeket akkor nem tartottak progresszívnek.

A Tűzugratás című kötetnek azonban az előbb felsoroltak mellett volt még egy harmadik rétege is: az idetartozó novellák groteszk megformáltságukkal, írójuk ironikus szemléletével tűnnek ki. Egészséges humor rejtőzik egyik-másikukban, egy-egy hatásos jelenetből vagy jelenetek sorából épülnek föl. Példaként a diákéletet friss színekkel megrajzoló, anekdotikus ízű Hőscincérek vacsoráznak, a Részeg áriák és duettek főleg inkább monológokból építkező elbeszélését vagy a Nász és pofon szintén diák környezetben játszódó moralista történetét említhetjük meg. Csurka István 1956 előtti munkásságának jellemzőit összefoglalóan tükrözi e korszakának egyik legszebb, legkidolgozottabb írása, A mélység vándora. Itt találta meg azt a formát, mely alkatához, szemléletéhez a leginkább illett. A novella váza – mint amolyan moralista példázaté – allegorikusnak tűnik első pillantásra. Pásztor Mihály, a szalontai paraszt a "tengerek mélyéből" indul el egy igazi, szabadabb élet felé, ám mielőtt megérkezne, belepusztul a "kisnyomású szabadságba". A mélység vándora tartalmilag tehát nem sok újdonsággal szolgál; mégis, a tragikus téma és a megformálás, kidolgozás frivolsága, groteszk elemei olyan különös formát hoztak létre, mely az adott korszakban jóformán páratlan volt. Csurka István úgy volt a szegények, kiszolgáltatottak elkötelezettje, hogy személyes pátoszát a groteszk, a humor felszíne mögé rejtette, s ezáltal hitelesebbé is tette. A fenségest a hétköznapival, a tragikust a komikussal vegyítő különös szemlélete, stílusa már első könyvében maradandó alkotásokat eredményezett. S ezért lehet igazuk azon kritikusainak, akik pályáját a kezdetektől úgy értékelik, ahogyan Réz Pál: "Csurka előtti Csurkáról nem beszélhetünk. Rögtön a maga hangján szólt." S valóban, így lehetséges, hogy Csurka István munkásságában nem láthatunk törést, szemlélete gyakorlatilag megszakítások nélkül ezt a folytonosságot tükrözi. 1956 tragédiája meghatározó volt pályáján. Az újraindulásnál ugyan érzékelhető volt novelláiban bizonyos esztétikai-műfaji tétovaság, egészében azonban újabb kötetei azt az utat folytatták, melyet a Tűzugratással elkezdett. Sőt, a megrázkódtatás sokkal később volt lemérhető, mert dokumentumait – kisebb írásait, novelláit – csak 1964-ben adta közre, Hamis tanú című regénye (1959) pedig még nem adott közvetlenül hírt erről.

A Hamis tanú különleges helyet foglal el az életműben. Különleges már azzal is, hogy egyetlen regénye (a későbbi Moór és Paál legfeljebb kisregénynek tekinthető), de azzal is, hogy ebben a prózai művében tudatosan törekedett a világirodalmi eredmények hasznosítására, kísérletezett újszerű formai megoldásaival. A mű azonban poétikai szempontból sikerületlen maradt, s e tény – a pálya további alakulását is tekintve – meghatározó jellegű volt. Csurka István a Hamis tanúban próbálta megalkotni azt a nagyobb, átfogóbb epikai formát, mely saját bevallása szerint is mindig foglalkoztatta, de amelyet igazában soha nem tudott meghódítani a maga számára. 1977-ben, egy nyilatkozatában ezt pontosan meg is fogalmazta: "El tudok képzelni igazi regényt, folyamatokat, de türelmem nincs hozzá, feleslegesnek is érzem a mesélést, ezért nem írok regényt. Sok regénytervem van. {1014.} Izgat ez engem. Kielégítetlen vagyok, hogy nem írtam meg a magam regényét. De valamilyen belső okának is kell lenni, hogy mindig félre tudom tenni."

A Hamis tanú éppen e "belső okok", Csurka István alkati predesztinációja miatt lett megoldatlan, bár méltatlanul elfeledett regény. E műben nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy az egész ötvenes évekbeli magyar társadalomról adjon keresztmetszetet; faluról, városról, az értelmiségtől a parasztságig minden rétegről, miközben a korra jellemző atmoszférát, életérzést igyekezett megérzékíteni, anélkül, hogy valójában egyetlen középponti hős köré szőtte volna a történet fonalát. A regénynek van ugyan főszereplője, de nem abban az értelemben, hogy a történet szálai egyetlen lehetséges, kiemelkedő hős köré fonódnak, aki mintegy sűrítetten hordozza magában és magával a korszak lényeges problémáit. Tulajdonképpen már ez a megoldás is újszerű a korábbi esztétikai-poétikai elvárásokhoz képest, de Csurka István a "hősnélküli" történet formai megoldásában tovább ment. A regény monológok sorából épül föl, írója tanult a tudatfolyamos technikától, párhuzamos belső beszédek egymás melléhelyezéséből alakította ki a mű szerkezetét. A probléma az, hogy a regény akár lényeges, akár csak éppen pillanatnyi epizódszerepet betöltő – alakjai egyenrangúvá, azonos értékűvé, egyformán hangsúlyossá váltak. A felépítésből adódó nivellálódás pedig egyszerűen fölbomlasztotta a szerkezetet. Az egyes belső monológok nem töltenek be különleges szerepet a regényszerkezet kialakításában, de a történet előrehaladását segítik. A lehetséges egyéni változatú narrációs nézőpontjuk semmit nem tesz hozzá az epikai váz gazdagításához, a történet földúsításához, a regény többsíkúvá tételéhez. Árulkodó ebből a szempontból, hogy ha Csurka István időkezelését közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, a Hamis tanú a leghagyományosabb, ponttól pontig haladó, lineáris szerkezetre épül. A tényleges nézőpontváltások hiányán pedig a mű "tétje" fordult meg. Az epikai váz, a történet ugyanis legalább olyan banális, közhelyszerű, mint középszerű hőseinek sorsa. Hol lehet élni Magyarországon, falun vagy városon; mi a kornak megfelelő "modern életforma"? – teszi fel a kérdéseket a regényben Csurka István. Ám e semmitmondó kérdések mögött rejtőznek a regény valóságos problémái, azok a részben nemzedéki indíttatású kérdések, amelyek Csurka Istvánt eddigi pályáján mindig is foglalkoztatták. Bojtor László, a főszereplő alakjában valójában azt vizsgálja, miért lett az ötvenes évek fiatal nemzedéke azzá, ami, miért nem tudta beváltani az önmagához fűzött reményeket. "Hogy lehet ez?... Kitisztul előttem a kép, előttem is szaladnak, többen is. Nem lettem első ... Valaki megfogja a karom, s rám szól: harmadik ... Pedig első esély voltam ..." fogalmazódik meg tételesen is a regény befejezésében. Az író azonban mégsem ilyen tételszerűen ítélkezik, sem a korról, sem hőseiről. A főszereplő legalább annyira tehet sorsa alakulásáról, mint amennyire a kor is szorítja őt. A regény igazi nagy problémája így tulajdonképpen az a középszerűség, centrum néküli élet, megzavarodottság, amely Csurka István sugallata szerint ezt az egész nemzedéket sújtja, s amelyből nem is lát reális kivezető utat.

A Tűzugratás és a Hamis tanú után jelent meg a Százötös mellék (1964) című novelláskötete, melyben az 1956-ot követő időszak írásait gyűjtötte egybe. Innen {1015.} számíthatjuk a tipikus csurkai hősök és alaphelyzetek kialakulását, még inkább kiteljesedését, még ha a Százötös mellék tartalmazott is néhány olyan művet, amelyek valójában nem jellemzők írójukra. Attól a világtól, melyet már eddig is létrehozott, így tér el abszurd, allegorizáló formakeresésével a Nyílt törés, A csillár és a Lakók és ripacsok (ez utóbbiról így vélekedett említett interjújában: "Teljesen elüt az én stílusomtól.") A kötet egyik legjobb, s így méltán híressé és emlékezetessé vált novellájában viszont megalkotja a csurkai hős archetípusát; Az uszálykormányos főszereplője már jellegzetesen az 1956 utáni önpusztító csurkai figurák közül való. S megjelenik e típusnak egyik változata, a lóversenyvilág figurája is (Egy fogadó lelkivilága). Kialakul novelláinak sajátos színtere: a lóversenypálya mint egy tágabb, általánosabb eseménytér. S ekkor válik végérvényessé a csurkai novella néhány fontos, alapvető vonása is. E ponttól így tulajdonképpen nincs is értelme a pálya időrendi nyomonkövetésének, hiszen mindig csak néhány alapmotívum, téma variációját figyelhetjük meg írásműveiben, s ezért célravezetőbbnek tűnik inkább egyes témakörök, formai kérdések elkülönítése, mint az egymás után sorakozó kötetek jellemzése.

A Százötös melléktől kezdve két nagyobb témakörből szerveződik írói világa. Az egyik – amelyben főleg, saját kifejezésével élve, a "létezés-technika" változatait, lehetőségeit járja körül – elsősorban az értelmiségi lét problémáiból tevődik össze a másik leginkább szociografikus témakörnek nevezhető, de csak a tematikát illetően, mert a művek egyébként mentesek minden szokásos dokumentarista eszköztől, megformáltságuk egyértelműen szépprózai (például A járdaszegély mellett ). A kazánfűtők, konyhalányok, utcaseprők világa ez, amely felváltotta a korábbi paraszti környezetet. Most derül ki, hogy Csurka István – életrajzából is eredően (egyszerre volt gyermek- és ifjú éveiben városi és falusi) – mennyire otthonosan mozog mindkét világban: a szerkesztőségek, a rádió, a filmgyár értelmiségi, és a társadalom perifériájára szorultak közegében egyaránt. Megerősödik a (Móricz Zsigmond-i hatás után) másik nagy példaképnek, Nagy Lajosnak a hatása is. S ez az időszak, amikor kialakítja önmaga legendáját is, a lóversenyző, kártyázó, bohém Csurka István mítoszát; azaz, mintegy saját életét is megkomponálja. Nem jelentéktelen mozzanat ez, részben kihat írói működésére is, de ami fontosabb, élet és mű sajátos egységbe rendeződik így. S végül ekkor alakul ki róla – mindezek következtében is – az a kép, mely szkeptikus, cinikus írónak mutatja.

A 60-as, 70-es években, egymást követő köteteiben elszaporodnak a lázadozó, önpusztító személyiségek. Megint egyfajta menekülésnek lehetünk tanúi novelláiban. Hősei, mint maga az író is, az 1956-ot követő dermedt csendben nem képesek sem elfogadni a valóság újrarendeződő erővonalait, nem képesek beilleszkedni, de igazából változtatni sem tudnak rajta. Ellenálló gesztusuk kimerül az ellenkezés pótcselekvésében, látványos, önpusztító szerepekbe torkolló attitűdjében. Kivonulnak az őket körülvevő valóságból, úgy érezvén, hogy igazi tétek, szenvedélyek csak ebben a második, általuk teremtett valóságban léteznek, már csak itt maradt lehetőségük önmaguk kipróbálására, már csak ebben a világban vannak igazi történések. A Nyílt törés fiatalembere saját lábát töri el, hogy fölfigyeljenek rá, foglalkozzanak {1016.} vele; A csillár férfi szereplője összetöri lakását – egy élet munkájának eredményét –, hogy új életet kezdjen; Az uszálykormányos egyetemista hőse kidobatja magát az egyetemről, csak hogy történjék valami. Bakucz, az Egy fogadó lelkivilágának főszereplője pedig már teljesen átadja magát a kvázi-cselekvések narkotikumának. Csurka István hősei elesett, kiszolgáltatott figurák, akiknek a lázadása valójában értelmetlen, mert iránytalan, cél nélküli, s ezért leginkább önmaguk ellen fordulnak. A megjelenítés tárgyilagossága soha nem hagy kétséget afelől, hogy Csurka István nem hárítja kizárólag a társadalomra a felelősséget. Az elrontott sorsok, életek általános motiváltsága mögött mindig ott rejtőzik az egyéni felelősség is. Ezért is hiteles az a moralista indíttatású kérdés, mely a legtöbb novella mélyén ott húzódik: a "hogyan éljünk" kérdése, mely a "hogyan lehet" és a "hogyan kellene" élnünk kérdését is magában foglalja. Kisregényében, a Moór és Paálban (1965) azzal a fajta politizálással számolt le, mely a világot csak leegyszerűsített ellentéteken keresztül képes megragadni. A szektásan, dogmatikusan gondolkodó és a reakciós kispolgár alakját egyaránt nevetségessé tette, mintegy érzékeltetve, hogy az élet ilyen dichotomikus felfogása maga nevetséges. Tartalmi, morális szempontból van egy lényeges eleme a műnek: az a motívum, mely egy novellájában (egyébként a kisregénynek egy betétdarabja ez) is megfogalmazódott (A kibelezett), s amely a Ki lesz a bálanya? című drámájának befejezésében is feltűnik: a fiatalabb generációk iránti szkepszise, melyben az nyer kifejezést, hogy az új életérzés bár szabadabb, de egyúttal üresebb is, nincs – bárhogyan értékeljük is – valódi irányultsága. Moór és Paál egy letűnt világot képviselnek, mely egyformán nevetséges, de helyükre nem lép senki és semmi, ami legalább valamiféle önazonosságot nyújtana. Az új világrend az, amely valójában kibelezett, s szereplőit morális légüres tér veszi körül. A látszólag cinikus, szkeptikus Csurka István álarca mögött valójában a moralista aszkétikus indulata munkál, nem minden ironikus-groteszk felhang nélkül. Későbbi novellájában például, A jegyüzérben (Kint az életben, 1972) a kisstílű csaló példaképe Saint-Just. Tipikusnak mondható az itt jelzett tartalmi képlet: a hősök élik az életüket, ahogy lehet, kisebb-nagyobb erkölcstelenségekben vesznek részt, miközben önmagukban híven őriznek egyfajta, a művekben általában közelebbről nem meghatározott belső morális kényszert. A "fényes szelek" hatása ez a csurkai novellisztikában, gondolkodásmódban.

Összefoglalóan egy különös könyvben kísérletezett ennek megörökítésével. Összefoglaló, mert az egész "bohémvilágot", a pótcselekvésekbe menekülő világot igyekezett úgy megjeleníteni, hogy mind az egyéni, mind a társadalmi oldalt egyszerre ábrázolja. Az Így, ahogy vagytok! (1972) nem önálló kötete volt, hiszen Rákosy Gergellyel közösen írták, mégis igen jellemző Csurkára; sajátos dokumentuma ez írói törekvéseinek, részben tartalmi, részben formai szempontból. A könyv Bevezetésében már megfogalmazódik a lényege is, az a cél, amelyért megszületett "A lóverseny – akár tetszik, akár nem – társadalmi jelenség. Egy ilyen – jobb meghatározás híján – szórakoztató intézmény működése, működésének feltárása. ha csak kis mértékben is, de hozzásegíthet – Magyarország felfedezéséhez Tételesen itt szerepelt először, hogy a játékszenvedély, a lóversenyzés és egyebek {1017.} Csurka István számára modellhelyzetek, melyekben – éppen kiélezettségük miatt – az emberi lét, s konkrétan az itt-lét jelenségeit, problémáit vizsgálhatja. Az Így, ahogy vagytok! a "versenyjelenséget" több oldalról mutatja be. Vannak történeti, szociografikus-dokumentarista részei, fölbukkannak benne anekdoták, novellák (például újraközli az Egy fogadó lelkivilágát), más szépprózai szövegek, értelmező jellegű fejezetek. Az eltérő poétikai sajátságokat mutató szövegrészek látszólag túlzottan is heterogén képet mutatnak. De csak látszólag, mert a különféle részek szerves epikai egységbe rendeződnek az átfogó szemlélet révén. Zenei kifejezéssel élve, polifón szerkezetű a könyv, melyben az eltérő típusú szövegek nem kioltják, ellenkezőleg, erősítik egymás hatását, miközben az adott témát a szerzők minden oldalról körüljárják. A Kint az életben (1972) című novelláskötetében öt olyan novella található, melyek témában, szereplőik révén szorosan összefüggenek (Négy gólya, Főfal, Tisztálkodástól tisztálkodásig, Villongások a betegszobában, Kint az életben). Színművészeti főiskolás élményeit, az 1950-es évek e sajátos aspektusú légkörét alakította ezekben érvényes formává, megint csak modellhelyzetben – a főiskolások zárt közösségében. E ciklusban tulajdonképpen egy kisregény rejtőzik, noha az egyes darabok önállóan, önmagukban is teljes alkotások. Összességükben azonban még inkább érvényesek. A modellhelyzet konkrétan jellemvizsgálatot takar – ki hogyan viselkedik végletes helyzetekben, s ez a magatartás hogyan viszonyul a külső környezethez, illetve hogyan deformálódik a külső környezet hatására. E kettősségben – egyén és környezete – Csurka István azt mutatja be, milyen tényezők befolyásolták a felnőtté érés folyamatát Magyarországon az 1950-es években. E novellákban alighanem többet és szemantikailag rétegzettebben sikerült ábrázolnia, mint korábbi regényében, a Hamis tanúban. S ami még fontosabb, olyan formai megoldást sikerült találnia, amely az írói alkatnak s a témának egyszerre felelt meg. Egyszersmind újabb bizonyítékát adta annak is, hogy korlátait – ami a nagyobb epikai formákat illeti – képes egy másik oldalon föloldani, s epikus világképének adekvát formát találni.

Milyen világképi s főleg poétikai jellemző vonásai vannak Csurka prózájának? A világkép döntő mozzanata a groteszk és ironikus szemlélethez való vonzódás. Ez adja egész munkásságának az alapját, jóllehet ő maga a groteszkről például így nyilatkozott: "Lehet, hogy furcsán, meglepően hangzik, de én a groteszkkel szemben a humor pártján állok. A groteszk rendszerint egy intellektuális mutatvány csupán, a humor pedig egy ősi emberi képesség – a legemberibb világnézet." Az idézet, a kijelentés valóban meglepő, hiszen a groteszk és a humor nagyon is szoros kapcsolatban van, illetve lehet egymással, nem is szólva arról, hogy milyen sok írásában jelentkezik e szemléleti forma. Kétségtelen persze, hogy prózájában dominánsabb az irónia és a humor. Ironikus szemlélete, magatartása mindig kétféle attitűdből tevődik össze: a távolságtartásból és az együttérzésből. Csurkánál ez úgy módosul, ami a hangsúlyokat illeti, hogy iróniáját mindig áthatja a már jelzett humor és egyfajta érzelmesség. Többek közt ez a magyarázata annak, hogy ritkán él a szatíra jóval élesebb, keményebb eszközeivel. A distanciateremtés és az együttérzés novelláiban, regényeiben különös módon oszlik meg: a távolságtartás elsősorban mindig alakjai szituációját érinti, s csak oly mértékben a {1018.} szereplőket, amilyen mértékben ők maguk is teremtői e helyzetnek. Mert Istvánt valójában a szituáció, a közeg érdekli, melyben különféle figurái különbözőképpen reagálnak, igyekszenek "túlélni" azt a helyzetet, melybe belekerültek. Ebből – s a tehetség természetéből adódik –, hogy Csurka István prózájára, novelláira különösen – túl e műfaj általános karakterén – drámaiság jellemző, például: Kombinált por, A harmadik, Óvári és Sóvári, A téli tüzelő stb. Lényeges eleme ábrázolásmódjának, hogy – különösen novelláinak – alig-alig van külső, elmesélhető története. Eseménytelenek, s ebben a vonatkozásban "nem szólnak semmiről". Egyik legszebb példája e novellatípusnak Fél perc című írása, mely rövidségében is képes egy kalauz tudatán keresztül egész sorsokat, jellemeket megjeleníteni, sőt, a befogadóban olyan asszociációs sort megindítani – ahogy Varga László jegyzi meg –, amely a novellának egészen külön, már nem is ábrázolt szemantikai dimenziókat biztosít. Csurka István epikájának általában nincs, vagy alig körvonalazható a konkrét tere. Valóságos tere, cselekménye egészen másképp jelenik meg, másképp pereg le. A legpontosabban ezt maga az író fogalmazta meg az Egy fogadó lelkivilága című novellájában, a lóversenyzés kapcsán: "Az igazi versenyt a fogadók lelkében futják." A benső, a lélek tehát a novellák s regények játéktere még akkor is, ha ezt sokszor külső eseménysor fedi. Mindez magyarázza epikájának a külső formai elrendeződését is. A lélek mint tér, a kollíziókban való ábrázolás, a szituáció kitüntetett szerepe szinte eleve kizárja a tradicionális epikusi eszközöket: műveiben alig találunk például leírást, külső környezetrajzot, hagyományos, kívülről közelítő jellemábrázolást; legfeljebb csak jelzésszerűen.

Prózai írásai, az előző formai jegyekből is következően, nagyobb részt jelenetekből épülnek föl, vagy éppenséggel, novella esetében, maga a mű egyetlen nagyobb jelenet. A novellaszerkezet e sajátos alakulásából is következik, hogy a külső formában a párbeszéd vagy a monológ veszi át a főszerepet. Novelláiban az epikusi "keret" előbb jelzett "hiányosságai" révén igen fontos szerepet kap a beszéd. A dialógusok, a ritka "köztes szövegek", a leírások nyelve, stílusa egészen egyedi. Ez az epikai nyelv ironikus, sokszor nyakatekert, sőt, nemegyszer eltér a nyelv szabályaitól, legalábbis a szigorúan vett nyelvvédő szempontok szerint. Ám a szabályoknak ellentmondó grammatikai-stilisztikai szerkezetek a jellemző hatásúak és kifejezőek. A nyelv és a nyelvi játék fontos humorforrása epikai alakzatainak. E stílus kialakításában Csurka István nemcsak nagy példaképeinek köszönhet sokat, de hasznosította azokat a hagyományokat is, amelyek a magyar epikát 1945 előtt jellemezték. Sokat tanult a magyar próza ma már kihalásra ítélt, méltatlanul lebecsült műfajától, a tárcanovellától is. A műfaj is sokat köszönhet művelőjének: Csurka István ezt a valaha népszerű, szórakoztató, de mindig mestermunkát igénylő formát képes volt új élettel telíteni. Magyar Nemzetbeli írásai a műfaj általános karakterisztikumát – aktualitás, politikum, ugyanakkor igényes szépprózai forma – egyéni színekkel ruházták föl. Sokszor e rövid, publicisztikusnak szánt írások felszíne mögött egy-egy igazi novella húzódik meg. A szemlélet és formálásmód ilyen azonossága azt jelenti, hogy szerzőjük nem tesz különbséget a műfajok között; s mint tárcista úgyszólván egyetlen a mai magyar szépprózában.

{1019.} Csurka István művei egy tömbből faragottak. Részben magyarázzák ezt a korábbi jellegzetességek, de az is, hogy Csurka István ritkán él első pillantásra is nyilvánvaló formai eszközökkel, például időbontással, az epikai síkok váltogatásával, s nyelvi-stilisztikai játékai sem alkotnak külön, önálló réteget az egyes művekben. De magyarázza ezt az is – főleg a novellák esetében –, hogy Csurka István műveire jellemző egyfajta jelenidejűség. S itt megint csak prózájának fölfokozott drámaiságához érkezünk el, ugyanis a műveknek ez a mozzanata sokkal inkább a drámaisággal, drámaszerűséggel van összefüggésben, mintsem azzal a sokszor hangsúlyozott, ám eléggé együgyű magyarázattal, mely szerint Csurka István az úgynevezett jelen kihívására válaszoló író.

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején egymás után láttak napvilágot prózai kötetei: az eddig említetteken kívül ez időben jelentek meg A ló is ember (1968), Kint az életben (1972) című novelláskötetei, valamint a Hét tonna dollár (1971), melyben filmregényeit, forgatókönyveit gyűjtötte egybe. A későbbiek során azonban valamelyest átrendeződött munkásságának szerkezete. A hetvenes évek közepétől kisepikájának mennyisége csökkent, illetve a már jelzett tárcaprózája erősödött föl. Ezzel párhuzamosan megnövekedett drámaírói munkássága, mind drámái számát, mind súlyát illetően.

Írói fejlődése, pályájának alakulása arról tanúskodik, hogy Csurka István nemzedékéből, illetve a nemzedékét közvetlenül körülvevő korosztályokból azon kevesek közé tartozik, akik sikerrel jutottak túl az őket ért társadalmi-történelmi megrázkódtatásokon, mert képesek voltak élményeiket érvényes formában kifejezni.