{1035.} SOMOGYI TÓTH SÁNDOR (1923)


FEJEZETEK

Somogyi Tóth Sándor az emberi lélek tükrében vizsgálja a társadalom mozgását és konfliktusait. Az érdekli, hogy az egyén és a társadalom kölcsönössége, összeütközése a személyiség miféle változásait idézi elő. Éppen ezért a lélektani regény elemző módszereit kell használnia. Az analízist frissíti fel a modern próza belső monológokban és filmszerű vágásokban szervező eljárásaival. Nemcsak vizsgál és ábrázol, ítélkezik is: a szocialista humanizmus eszményeihez méri hőseit, a privátvilágba húzódó közömbösség ellen emeli fel szavát. A személyiség fejlődéséről vagy eltorzulásáról írván, erkölcsrajzot ad. Moralista író, a magyar próza "új hullámának" etikai eligazítást nyújtani kívánó törekvéseihez igazodik.

Hosszabb tanári gyakorlat után kritikusként és szerkesztőként indult, első regényével meglehetősen sokára jelentkezett. A Gerinctörés (1959) önéletrajzi jellegű írás: arról ad képet, hogy egy falusi szabómester fia a társadalmi emelkedés érdekében miként kényszerül megalkuvásra, alakoskodásra a Horthy-korszak sivár éveiben. Baracs István tanulni szeretne, tanítóképzőbe készül. A műveltséget és az emelkedést azonban morális javakkal kell megváltania, idomulnia kell az úri világ cinikus erkölcseihez. Az intézetben keserves vergődés vár rá, ambíciója önbecsülésével és igazságszeretetével kerül konfliktusba. István egyszerre lesz szolgalelkű és lázadó: menekülési kísérletekbe fog, de nincs ereje őket végrehajtani. "Soha ilyen erősen nem érezte – olvassuk –, hogy ha meg akarja őrizni önmagát, azonnal menekülnie kell. Mégsem kelt föl, hanem megadóan fúrta fejét a vánkosába." Végül mégis a lázadást választja, s felfedezi, hogy sorsát nem pusztán a külső világ kényszere alakította ki, hanem saját megalkuvásának gyengesége is. Önvizsgálatot tart, erkölcsi számvetést végez, s a lázadás etikus indulatában választ új életelveket. "Mert nem az a fontos, hogy hatalomban éljünk, hanem hogy szabadon és tisztán – önmagunk előtt." E végső felismerés megnyugvást sugárzó vallomásával, egyszersmind ígéretével zárul a regény.

A Gerinctörés elsősorban az írói fejlődésben, a pálya alakulásában játszik szerepet. Somogyi Tóth saját kamaszkorának sérüléseivel és vívódásaival vetett számot, belső felszabadulásának élményét idézte fel, eszményeket tisztázott. E számvetés és tisztázás mintegy az indulás lélektani feltétele volt. Egyúttal azonban egy figyelemre méltó írói érdeklődés és igényesség születésének pillanata is. A regény az útkeresés gyöngéit viseli, a kamaszlélek ábrázolásának biztonsága, a pszichológiai és morális igényesség azonban már Somogyi Tóth későbbi művészi erényeit előlegezi.

Ezek az erények bontakoznak ki a fejlődés következő fokozatán, a Gyerektükör (1963) című regényében. Ismét egy kamasz fiú és a "felnőtt" világ konfliktusaival találkozunk. Homlok Andris, a történet tizennégy éves hőse, e konfliktus során válik játékos kamaszból felelős, erkölcsi állásfoglalásra képes emberré. Andris fejlődését a szülői házban zajló összeütközés készíti elő. Apjának ugyanis választania kell egy hivatali visszaélés leleplezése és eltussolása, vagyis a kötelesség és a kényelem, feletteseinek megtorlása és jóindulata között. Felesége óvatosságra {1036.} kérleli, visszavonulásra és hallgatásra szeretné bírni. A család békéje felbomlik, épségét a szülők morális természetű összeütközése veszélyezteti. E morális összeütközésben két társadalmilag tipikus magatartás küzdelmére figyelhetünk: a Homlok család vitáiban kötelességérzet és megalkuvás csap össze. A konfliktus megoldására és a családi béke helyreállítására végül is Andris vállalkozik. Apja mellé áll szövetségesnek, támogatja azt az elhatározását, hogy felfedi a visszaéléseket, s ezzel mintegy erkölcsi biztonságot ad neki, választásának helyességét igazolja.

A Gyerektükör pedagógiai regény, a nevelés kérdéseiben nyilvánít véleményt. A felnőtteket kívánja figyelmeztetni arra, hogy a társadalmi gyakorlatban történő érvényesülésük nélkül, a felnőttek személyes példamutatása híján vajmi keveset érnek azok a nemes eszmények, amelyeket az ifjúság elé állít az iskola. Andris eszmélkedése is azzal kezdődik, hogy töprengeni kezd a "felnőtt" világ kijelentéseinek és cselekedeteinek különböző voltán. "A felnőttek – írja egyik dolgozatában – azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket." A pedagógiai mondanivalóval cseng egybe a regény társadalomkritikai jelentése. A szülők konfliktusa, mint mondottuk, erkölcsi tartalmat hordoz; hasonlóképpen morális jellegű a gyermeki és a felnőtt világ összecsapása is. A felnőttek magatartását bíráló kamasz egyszersmind az egészséges erkölcsi érzéket és a szocialista társadalom közösségi eszményeit képviseli. Őket állítja szembe a társadalomban tapasztalt képmutatással és megalkuvással. Ezt az írói szándékot közvetíti a választott elbeszélő forma: a regény ugyanis Homlok Andris tudatának tükrében ábrázolja az eseményeket és a konfliktusokat. Ez a módszer nem csupán arra való, hogy az olvasót beavassa egy kamasz belső világába, vagy elszórakoztassa a gyermeki észjárás hiteles ábrázolásával, hanem a kritikai pozíció megteremtését szolgálja. Andris egészséges ítélkezése ugyanis már önmagában a közéleti eszmények mögött morálisan lemaradó rétegek bírálatát jelenti. Somogyi Tóth mindamellett a közösségi eszmények érvényesülésének reális lehetőségére is rámutat. Andris erkölcsi érzékét nem pusztán az elvont igazságok nevelték, hanem osztályfőnökének, a személyes kudarcok között is igaz embernek és példás pedagógusnak maradó "Fáraónak" személyes példája is.

A Gyerektükör jobbára még mindig csak ígéret. Somogyi Tóth hősei kissé vázlatosak, Andris kivételével kevéssé elevenek, és a stílus sem emelkedik az átlagas elbeszélő szint fölé. Következő regénye: a Próféta voltál, szívem (1965) nemcsak azért jelesebb alkotás, mert gondolati, kritikai igényében fölülmúlja az író korábbi műveit, hanem azért is, mert teljesebben bontakoztatja ki lélekábrázoló, szerkesztő és elbeszélő képességeit.

A Próféta voltál, szívem egy társadalmilag káros magatartásforma intenzív kritikai ábrázolását valósítja meg. Főhőse, Szabados Gábor, egykor sikeres újságíró, az elmegyógyintézetben tekint vissza életére, próbálja kibogozni összeroppanásának motívumait. Fiatalon az országos emelkedés lázában élt forradalmárnak indult, "prófétának" tudta magát. A szektás vezetés demoralizáló hatására, a történelem vargabetűinek láttán azonban kiábrándult eszményeiből a az érettük való küzdelemből. Mint annyian, ő is a személyes érvényesülés és {1037.} kényelem aprópénzére próbálja felváltani a fiatalon vállalt közéleti igazságokat. Elidegenült eszményeitől, korábbi önmagától s egy kétes etikájú hedonizmusban – saját szavaival: a "királyi közérzetben" – keresi, ha nem is a boldogságot, legalább az elviselhető életet. Somogyi Tóth kritikája két irányba vág: egyrészt a társadalom felé, amely nem volt képes fenntartani az eszmények teljes hitelét, másrészt saját hőse felé, aki nem volt hajlandó küzdeni azért, hogy megőrizhesse önmagát és eszményeit. Szabados ennek megfelelően komplex jellem, összetettebb információt hordozó figura. Valaha komolyan vette forradalmár küldetését, vállalta a cselekvést és a felelősséget, s őszinteségét később sem veszítette el. Kiábrándulva sem öltött magára álruhát, mint kollégái, akik magasztos szólamokkal palástolják haszonlesésüket. Ezért érvényesülhet az ő szavaiban az a kritika, amelyet Somogyi Tóth gyakorol a megalkuvás és a törtetés felett. Ez azonban csak személyiségének egyik rétege. Tragikus figura, aki nem vállalja a tragédiát, inkább felületes cinizmusba menekül. Noha cinizmusa nem lehet személyiségének tartalma, hiszen a valódi cinikusok sorsa nem az elmegyógyintézetbe vezet, mint az övé. "Cinikus" magatartása inkább védekezés: minthogy nem vállalja a tragédiát, nem kereste a helytállást, magára öltötte a cinikus felelőtlenséget. A szerep pedig lassan magábaolvasztotta, felfalta eredeti személyiségét.

Szabados az erkölcsi relativizmus kényelmét hirdeti, fölényes dialektikával tagadja a munka, az emberi kapcsolatok, általában az elkötelezettség és az erkölcsi normák értelmét. Iróniája felelőtlen magatartását védelmezi. "Az iróniára fölszúrod az igazságot, és félretolod az útszélre, hogy ne zavarjon ... A gúnnyal megváltottad a szégyent. Ha az ember maga is elítéli azt, amit csinál, úgy érezheti, hogy lerázta a felelősséget. Azt hiszem, nálad erre való az irónia" – jellemzi őt igen helyesen több alkalommal is felesége, Kriszta. Sorra megtagadja az emberi értékeket és rendre tönkreteszi személyes kapcsolatait. Felelőtlen és céltalan szerelmek, önző vagy idegbeteg asszonyok között keresi az örömöt, vagy legalább az érzékek mámorát. Ám talmi és hazug kapcsolataiban csak tompa közönyre talál. Feleségét viszont, akitől mégis biztonságot és szeretetet remél, cinizmusa következtében végleg el kell veszítenie. Eszmények és kapcsolatok híján egyre jobban belebonyolódik az elidegenedett és értelmét vesztett élet rideg szövevényeibe. Életét sikertelennek látja, a felelősséget azonban elutasítja magától, s sikertelenségét az emberi létezés alaptörvényének állítja be. Kiábrándult "cinizmusa" és személyiségének felbomlása kölcsönösségbe kerül, egymásra hat. Így jut elroncsolt idegekkel, összeroppanva és kiüresedve az elmegyógyintézet ápoltjai közé. Ám összetörve, önbecsüléséből kiforgatva sem keresi a katarzist, nem vetkezi le cinizmusát: helyzete éppen ezért menthetetlennek tetszik, sorsa bukás ugyan, de nem tragédia.

A cinizmus teljes elhatalmasodását, a perspektívavesztés folyamatát Somogyi Tóth a tudatregény korszerű módszerével mutatja be. Belülről közelíti meg hősét: részben a szanatórium orvosa előtt elmondott monológjaiban, részben pedig azokban a filmszerűen szervezett visszaemlékezésekben, melyek a végső bukás előtörténetét beszélik el. Az első eljárás az újságíró önelvesztésének és összeomlásának érzékeltetését szolgálja, a második az előzmények, a voltaképpeni belső dráma {1038.} előadására való. Az ideggyógyász előtt elmondott vallomások vagy a végiggondolt előzmények szituációja ugyanakkor hitelessé, sőt, szükségessé teszi a laza asszociációkban szerkesztett előadást. A választott elbeszélő módszer ebben az esetben nem kívülről, az irodalmi divat felől hatol be az anyagba, hanem az anyag természetes rendező elvéül szolgál. Ez a belső megközelítés egyszersmind elidegenítést is jelent. Az újságíró egyénisége, magatartása és nézetei ugyanis sokkal inkább megmozgatják így az olvasó kritikai érzékét, mintha az író maga látta volna el kommentárokkal a figurát. Ennek az elidegenítésnek szerencsésen választott közege és módszere az irónia. A kommentár nélkül előadott, egyszersmind állásfoglalásra mozgósító jelenetek és nézetek arról tanúskodnak, hogy Somogyi Tóth ironikus szemlélettel közeledett Szabados alakjához.

A Próféta voltál, szívem talán legfontosabb művészi eredménye ez a következetesen, érzelmes felhígulás nélkül képviselt irónia. Az ironikus szemlélet természetesen nemcsak Szabados ábrázolásában jelentkezik, hanem a regény teljes emberi galériáját érinti. A cselekmény tágas mozgástere ugyanis alkalmas arra, hogy az író egész portrésorozatot adjon társadalmunk, közelebbről a kulturális élet különböző típusairól. Ezeket a típusokat Szabados szemével látjuk: az ő iróniája ebben az esetben a szerző kritikáját jeleníti meg. Somogyi Tóth ugyanis éppoly leleplező iróniával mutatja be hősének kollégáit, ivócimboráit és szeretőit, mint magát Szabadost. Ironikus szemlélete érvényesül Kriszta vagy ennek új választottja: a dölyfös és öntelt karmester ábrázolásában is. A romlatlan tisztaságot ismét egy gyerek, Szabados Gábor fia személyesíti meg. A regény sivár és eszmények nélkül élő világában ő jelenti a teljesebb személyiség, az őszinte ember ígéretét. Ennek az ígéretnek a felvillantása is azt igazolja, hogy Somogyi Tóth regénye nem dezillúziós közönyben, hanem moralista elkötelezettségben született.

Ugyanez a moralista szenvedély fűti a Szerencse vagy halál című színdarabot (1967). E dráma kerete – több sikeres darab mintájára – egy bírósági tárgyalás: a felelősség drámáját látjuk. A felelősség vizsgálata kétféle magatartást és életvitelt állít szembe egymással, mindkettőnek vannak részleges igazságai, ezek főként egymás bírálatában öltenek alakot, a teljes igazságot azonban egyikük sem képviselheti. A "teljes igazság" a darab egészéből olvasható ki. Somogyi Tóth azt hirdeti, hogy az emberek nem nézhetik közönyösen egymás sorsát, hogy cselekvő szolidaritással és türelmes emberséggel kell egymáson segíteniök. A különben tételszerű absztrakcióval kidolgozott dráma ettől az etikai mondanivalótól nyeri erejét.

Somogyi Tóth Sándor nagy figyelemmel hajol a fiatal nemzedék, sőt a gyermekek világa fölé. Az érdekli, hogy az útnak induló generációk miként fogják megoldani azokat a morális természetű kérdéseket, amelyek a "felnőttek" társadalmát foglalkoztatják. A Gyerektükör után Gabi (1969) című regényében is a gyermekek elfogulatlanságát állítja szembe az idősebb nemzedék történelmileg kialakult életrendjével és gondolkodásával. A Próféta voltál, szívem tanúsága szerint a "felnőttek" társadalmában nem talált igazi hősöket, nem talált olyan ember. egyéniségeket, akik tiszta indítékok alapján cselekedtek volna. Már ott is Szabados Gábor kisfia mutatta egy tisztultabb morál lehetőségét. Ezt a morált s az alapjául szolgáló természetes gondolkodást képviseli Gabi is. Az író meggyőződése szerint {1039.} az igaz emberség a gyerekekben bontakozik ki, bizonyára ők fogják megvalósítani a jövőben a szocialista társadalom nagy emberi célkitűzéseit. A gyermeknek ez a szemlélete Dickens óta szinte általános a regényirodalomban: a társadalmi létben tapasztalt morális lazulás és torzulás ellenében a gyermek képviseli a tisztább emberséget, a természetes értelmet, az ép ösztönöket. Valójában rousseau-ista tradíció újrafogalmazásáról van szó, amely természetesen kiegészült a szocialista pedagógia várakozásával és bizalmával az alakulóban lévő emberi tudat iránt. Gabi nagy szeretettel megrajzolt figurájának is a rousseau-i módon felfogott természetesség az igazi értéke és ereje. Somogyi Tóth Sándor egy fiktív napló feldolgozása révén mutatja be ifjú hősét, a gyermek látószögéből ítéli meg a hatvanas évek magyar társadalmának helyzetét, belső folyamatait. A Gyerektükör szemléleti és stiláris eredményei a Gabiban értek be igazán. Összegző regényt olvasunk, amely szemléleti frisseségével, ötletes nyelvi humorával is kitűnik. Eredményeit kamatoztatta az író 1973-ban megjelent ifjúsági regénye: A gyerekek kétszer születnek is, amely a kamaszkor válságairól és lázadásairól mondott nagy pedagógiai érzékkel előadott történetet. Somogyi Tóth Sándor mint publicista is jelen van a magyar irodalmi életben, vonzó személyességű írásai ilyenkor is a társadalomban végbemenő folyamatok morális tisztulását kívánják elősegíteni.