{1049.} GÁLL ISTVÁN (1931–1982)


FEJEZETEK

A születés és a halál időpontja között mindössze 51 év ... Prózaíró számára rendkívül rövid idő. Különösen az, ha tudjuk: Gáll István első regénye 32 éves korában jelent meg, későn indult, nagyon lassan dolgozott. Tervek sokasága foglalkoztatta, sokszor hangoztatta: legalább hetven éves koráig kellene élnie regényterveinek valóra váltásához. "Prózaírónak a legnagyobb csapás, ha korán meghal. A prózaírónak hosszú életűnek kell lennie. Főleg a regényírónak ... Ha ötvenéves koromig meghalok, az tragédia lesz, mert félbemaradt író maradok ... Az íróasztalom tele van dossziékkal, regénytervekkel" – válaszolta Bertha Bulcsunak egy interjúban, 1973-ban.

Nem találta meg könnyen műfaját sem: eleinte verseket, majd verses elbeszélő költeményeket írt, csak jóval később regényeket és novellákat. Műveit sokszor átírta; csiszolgatta, alakítgatta történeteit, míg végleges formát talált számukra. Szerkesztői munkája mellett kritikusként is jókora feladatot vállalt magára: rendszeresen figyelemmel kísérte nemzedéktársai és az új tehetségek munkáit. Betegsége, a Bechterew-kór szintén sok idejét és energiáját rabolta el: "az egész életet kitölti" – panaszolta többször.

Tizennégy könyve jelent meg harminc év alatt: 1954-ben Garabonciás diák címmel az első, és halála után, a hátrahagyott műveit tartalmazó Éjszakai csöngetés volt az utolsó 1984-ben. E kötet Életem, műveim (1981–1982) című fejezete – melynek magnószalagra mondott önvallomása volt az alapja – egész pályáját összefoglalja. Szinte irodalomtörténészi pontossággal határozza meg helyét a kortárs prózában, feleleveníti élete döntő élményeit, kortársaihoz fűződő kapcsolatait, prózai eszményeit, világirodalmi példáit. Számos megnyilatkozása közül ez az egyik legfontosabb, s az utóbbi évtizedek rangos írói szociográfiái között kell számon tartanunk.

Tatabányán, a gazdag 1919-es hagyományokat őrző bányászvárosban töltötte gyermek- és ifjúkorát, a munkásmozgalom igen hamar élő valósággá vált számára. Családja révén sok meggyőződéses kommunistával került kapcsolatba, s a felszabadulást már kiforrott szocialista világnézettel, az új világba vetett hittel élte át. Lelkesen és aktívan vett részt az országépítés vidéki feladataiban, élénk politikai érdeklődése minden poszton, élete minden szakaszában megnyilvánult. Tapasztalatai, élményei egyre komorabbá váltak, több éves határőrszolgálata idején saját maga is átélte a személyi kultusz torzulásait, az új vezetők tapasztalatlanságát, vezetésre való alkalmatlanságát. A későbbi tudatos prózaíró nagy hasznát vette éber megfigyelőkészségének, a katonáktól hallott történetek, a változatos tiszti magatartások, a rendkívüli életsorsok feljegyzésének. A megélt napi események, a családban megismert vezetőtípusok bukkannak fel első írásaiban.

A népi irodalom, a "népben-nemzetben gondolkodó irodalom" alkotásai voltak meghatározó olvasmányai, s amikor írni kezdett, a realista irodalom eszménye lebegett szeme előtt. Ő is a társadalom hiteles ábrázolására törekedett, a krónikás objektivitásával kívánta bemutatni korát. Meggyőződése volt és maradt, hogy a {1050.} magyar irodalom nem mondhat le az ábrázoló, leíró epikáról, szembesülnie kell a múlttal, a századelővel, a jelennel, a sok nehéz és elintézetlen üggyel, amely a társadalomra nehezedik.

Az életmű áttekintése során pontosan kirajzolódnak legfontosabb témakörei. A tatabányai munkásmozgalmi múlt, a 19-es veteránok emlékei, a gazdasági válság nehéz évei szolgáltatták az anyagot számos novellájához és regényéhez. A háborús frontesemények, a háború után meginduló új élet kavargó, mozgalmas epizódjai jelennek meg műveinek egy részében. A legtöbbször megírt élménykör a katonaság. Aknászként szolgált a legválságosabb években a déli határszélen, a laktanyai élet, a gyakori riadók, a megtörtént tragédiák gyakran térnek vissza írásaiban. Az ötvenes évekbeli politika torzulását, az 1956 tragédiájához vezető félreértések, hibás döntések, bűnök ábrázolását tartotta legfőbb írói feladatának. Az egyén és közösség viszonya, az új embertípus kialakulása foglalkoztatta, s ezek a kérdések minden művében újra és újra megjelennek. 1956 kataklizmája, tragédiája mellett az azt követő konszolidáció zökkenőinek, nehezen gyógyuló sebeinek ábrázolása is fontos rétegét alkotja munkáinak.

Az 1945–1957 közötti évtized hiteles megörökítése mellett mindvégig erőteljesen foglalkoztatták az írói mesterség kérdései. Saját írói tevékenységét is állandó kommentárokkal kísérte, írói gondjairól számos interjúban nyilatkozott. Az irodalom szerepéről, helyéről, az új művek befogadásának élményeiről, a próza útjainak elágazásairól esszékben, kritikákban fogalmazta meg tűnődéseit. Ez a témakör is több könyvének anyagát teszi ki. Ilyen irányú érdeklődése járult hozzá a fiatal írók műveiből, novelláiból készült antológiák szerkesztéséhez is (Naponta más, 1969; Fénytestű szerelmesek, 1974; Gondolatolvasó, 1976).

Élményanyagát sokszor feldolgozta, egy-egy témáját előbb csak rövid novellákban, jellemrajzokban, riportszerű írásokban közelítette meg, majd kibővítette az eseménysorokat. Újabb szálakat szőtt a már egyszer megírt történetbe, régi szereplők más szerepben tűnnek fel, életük további szakaszai is előtérbe kerülnek. A helyszínek szinte minden novellájában, regényében hasonlóak, sokszor teljesen azonosak: a tatabányai bányásztelep házai, utcái, környező hegyei mellett a déli határmenti kis falvak válnak az olvasó számára ismerőssé. A szereplők többsége a Magos család tagja, Magos László, aki hol őrvezetőként, hol pártmunkásként, hol kamaszként bukkan elő az írásokban, az író vonásait viseli, szinte alteregója. Talán egyik kortárs magyar prózaírónál sem fordul elő a témák, szereplők, helyszínek problémák ilyen gyakori ismétlődése. Ez részben érdekes kísérlet, részben azonban a monotónia veszélyét is magában rejti. Minden kritikusa szóvá teszi, mennyire kötődik saját élményeihez, s mennyire fontos számára az "epikai hitel". Ő maga is érezte, hogy többször átírt sok novellája, néhány regénye előtanulmány, vázlat egy nagyobb epikai műhöz. Egy-egy történelmi helyzet, egy különös életsors többször megírása végül legjobban regényében, A ménesgazdában (1976) találja meg értelmét, nyeri el végső, változtathatatlan alakját.

Első regénye, a Patkánylyuk (1961) "szórakoztató szocialista regény": egy volt Horthy-tiszt disszidálása okán lezajló nyomozás eseményeit tárja elénk a bűnügyi regények logikája szerint. Érdekek és egyének tragikus összeütközése izgalmas {1051.} cselekményben követhető nyomon. A bonyodalmak pozitív és negatív figurák között szövődnek, a hősök nem eléggé egyénítettek. De számos jól pergő párbeszéd, pontos helyszínrajz, a kor nyomasztó hangulatának apró tények felvillantásával történő érzékeltetése jelezte Gáll István prózaíró képességeit.

A Kétpárevezős szerelem (1962) című kötetét az író az "elbeszélés-ciklus" műfaji megnevezéssel látta el. Ettől kezdve foglalkoztatta a ciklikus szerkesztés, a vissza-visszatérő szereplők, kérdések sajátos elrendezéséből, egymásra következéséből adódó írói többlet problémája. A Magos család idős 19-es veteránjai mellett a sztrájkot szervező középnemzedék, a felszabadulás után pártmunkásként, vezetőként dolgozó bányászok, az ő 1956-ban más útra térő fiaik élete bontakozik ki a zsúfolt cselekményű, hosszú elbeszélésekből. Az ötvenes évek jellegzetes figurái: ávósok, katonatisztek, kiszolgáltatott titkárnők, 1956 után bandákba verődött huligánok kerülnek kiélezett helyzetekbe, életveszélybe a leírt történetekben. A címadó novella is túl hosszúra méretezett, s nem haladja meg a kor átlagtermését. A novellákban összesűrített, illetve olykor terjengősen előadott életanyagból a következő regény, a Csapda (1966) formált korszerű műalkotást.

A Csapda helyszíne is Tatabánya (költött néven, bár sok művében nem is ad más nevet szeretett városának). Ebben már nagyon élesen fogalmazza meg az őt foglalkoztató kérdést: milyenné váltak a vezetőnek kinevezett munkáskáderek? Tudtak-e élni a kezükbe kapott hatalommal? Jól sáfárkodtak-e a rájuk bízott feladattal? Hol, miért csúszott ki lábuk alól a talaj? Mennyiben felelősek a fentről kapott hibás döntések szolgai végrehajtásáért? Mit tehettek volna másként? Meddig fogják szenvedni hibáikat, sokszor jóvátehetetlen intézkedéseiket beosztottaik?

Sánta Ferenc Húsz óra című könyve egy évvel a Csapda megjelenése előtt váltott ki nagy visszhangot olvasók és írók között. Gáll csaknem teljesen hasonló szerkezetű munkája más környezetben működteti a Húsz órában bevált írói módszert: lineáris cselekményvezetés helyett az idősíkok váltogatásával, a nézőpontok állandó elmozdulásával követi nyomon a főhős életútját, keresi annak legfontosabb állomásait. Egy kivételes adottságú, bátor forradalmár, Bársony Imre alakja rajzolódik ki előttünk, aki köré halála után legendák fonódnak. Benne testesülnek meg a felszabadulás után vezetővé lett káderek összes jó és rossz tulajdonságai, cselekedeteinek felidézésével lepereg előttünk egy munkásváros néhány évének minden jelentős eseménye: új bánya nyitása, szerencsétlenségek, letartóztatások, heroikus küzdelmek és kisszerű bosszúállások. Az ötvenes évek korlátlan hatalmat adtak a vezetők kezébe, a regény megírásának idején már jóval demokratikusabb a város irányítása. Kurucz elvtárs, Bársony utódja más típusú vezető, a kortárs, hasonló tematikájú magyar próza talán egyik legrokonszenvesebbnek ábrázolt párttitkára.

A Csapdában felvillanó események nem mindegyikét követte elejétől végig az író, nem minden alakja került reflektorfénybe, sok szál elvarratlan maradt. Ezeket a hiányokat pótolja a Rohanók (1968) című kötet novellafüzére, sok ismerős főhőssel. 1942 és 1968 között játszódnak az egyes novellák, többségük cselekménye szétfeszíti a novellakereteket, bőbeszédűek, ismétléseket tartalmaznak. A kötet {1052.} érdekessége az, hogy a realista ábrázoló, leíró, krónikás hang mellett az író itt próbálkozik első ízben a groteszk, ironikus hangvétel kialakításával. A Szegény Domi szélsőséges figurájának megrajzolásán kívül a hangyák világában játszódó parabolisztikus Zöldségeskert című elbeszélés és az Özönvíz című rádiókomédia tanúskodik erről. A kötet legjobb darabja az Így van ez jól című írás, amely 1963-ban jelent meg a Kortársban, s több mint egy évtized múlva szó szerint került be A ménesgazda című regénybe, annak egyik fontos, jellemző fejezeteként. Ez a részlet kitűnően érzékelteti az 1949–50-es évek politikai légkörét, kafkai képtelenségeit, és "epikai hitele", hatásos megformálása révén dokumentumértékén túl írói teljesítményként is jelentős.

1968-ig született írásainak főhősei szinte kivétel nélkül bányászok, határőrök, pártmunkások, katonatisztek, elvadult fiatal galeritagok; témájuk többnyire sztrájkszervezés, frontesemények, üldöztetés, 1956-os határátlépések, a katonaélet emlékezetes riadói, határsértők utáni hajsza, éjszakába nyúló pártértekezlet. Csupa közéleti téma, a társadalmi átalakulásért folyó küzdelem eseményei, melyeket a politikai tisztázás igényével közelít meg az író. A magánéletnek alig-alig jut hely, csak futó kapcsolatok, néhány aggódó anya, az 1956-ban szembekerülő apa és fia jelennek meg a művek világában. Az emberi élet egyik központi mozgatója, az irodalom egyik leggyakrabban ábrázolt témaköre, a szerelem teljesen háttérbe szorul.

Éppen ezért meglepetésként hatott az 1970-ben megjelent A napimádó című regénye, amely egy idillikus szerelmi, házastársi kapcsolatot örökít meg. Élményanyagát az író feleségének élettörténete szolgáltatta. Itt is lemond a lineáris cselekmény vezetésről. Egy álmatlan éjszaka keretében idézi fel az emlékeket, újszerű regénytechnikai megoldást teremtve. Juli, a jogász feleség zsidó család gyerekeként élte át a háborút. Szörnyű élményei máig kísértik. A razziák, egy pajtása halála, az éhezések emléke elegyedik az 1945 utáni hónapok nyomorával, otthontalanságával. Első férje révén bekapcsolódik a pártmunkába, az ő disszidálása után rendszeres rendőrségi zaklatásoknak van kitéve, csak keservesen sikerül diplomát szereznie. Második férje, Robi mellett harmonikus életet sikerül teremtenie; nyugodt, szép korszakukat, boldogságukat csak Juli betegsége árnyékolja be. Robi emlékei is fel-felvillannak az éjszaka folyamán. A többi Gáll-műből ismerős bányászváros világa, munkások és értelmiségiek életsorsa szolgál háttérül a férj jelenlegi helyzetéhez: ma már ő is vezető értelmiségi, s munkáján kívül Juli jelenti számára a legfőbb értéket.

A háború után felnövekvő nemzedék által átélt szinte minden fontos eseményt leltárba akar venni az író. A mű ezért zsúfolt, mozgalmas, folyton új és új információkat görgető. A szereplők mégsem mosódnak egybe, s a regény szerves műalkotássá válik, érdekes technikája és mély mondanivalója révén. Az effajta meghitt, játékos, gyöngéd kapcsolat, amely a házaspárt egymáshoz fűzi, ritkán jelenik meg a kortárs prózában. Igaz, a hétköznapok egyszerű örömeit, kis csodáit sokkal hálátlanabb írói feladat megjeleníteni, mint a viharos szenvedéseket, tragikus szakításokat. Gáll mégis vállalkozik rá. Mértéktartó, visszafogott stílusa távol tartja a kispolgári érzelgősségtől, szentimentalizmustól. A regény felemelő {1053.} erkölcsi példa a sok kiábrándult, elrontott élettársi viszonyt megformáló prózai mű között.

Néhány évig, 1970 és 1975 között csak folyóiratokban publikált Gáll István. Birkózott megírásra váró anyagával, sokszor egész fejezeteket újraírt készülő műveiből. A küzdelmes évek termése 1975-től jelent meg könyv alakban: Az öreg című kisregényt 1976-ban követte az Április bolondja címen közzétett újabb két kisregény s ugyanebben az évben jelent meg A ménesgazda.

A három kisregény témaköre szinte teljesen azonos az eddigi művekével: az 1945-ös forduló kiélezett helyzetei, a párt által kiemelt káderek helytállása és kudarcai, az 1951–1953 között aknászként szolgált határőrök tapasztalatai formálódnak művekké. A legjobban megformált mű Az öreg. A régi munkásmozgalmi harcos figurája – melyet annyiszor próbált műveiben ábrázolni – itt főhősként lép elő. Kívül került a mindennapi élet forgatagán, egy világtól elzárt szivattyútelepen dolgozik, s fiatal, ebben a rendszerben felnőtt munkatársát ismerteti meg múltjával, őt nevelgeti. A cselekmény izgalmait és feszességét egy baleset körülményei okozzák, de itt már a túlburjánzó, zsúfolt cselekménynél fontosabb a gondolati tartalom. Az író által ismert sok-sok tiszteletre méltó régi bányász, megszállott forradalmár, kommunista alakja ötvöződik az öregben, akit a társadalomért tenni vágyó, türelmetlen, mindvégig tisztességes, s a csalódásoktól megkeseredett magányos embernek ábrázol. Lélektanilag és történetileg is hitelesen.

A másik két kisregény a felszabadulás idején játszódik. Az Április bolondja helyszíne egy liberális, becsületes nagybirtokos kastélya, s a Rády-testvérek összecsapását örökíti meg ... a csillagokig című kisregény egy visszataszító, jellemtelen nyilasvezér élettörténetét és dicstelen halálát beszéli el. Gáll István szokatlan hangon írta meg mindkettőt: groteszk, gunyoros stílusát csiszolja bennük. Ebben az időben már gyakori ez az ábrázolásmód a kortárs magyar prózában, az ő munkái azonban inkább még csak kísérletek.

Az átütő írói sikert A ménesgazda (1976) című regény hozta meg. Nemcsak a kritika, saját maga is ezt tartotta legérettebb, legkiforrottabb alkotásának. Egy évtizednél hosszabb ideig írta, nagy műgonddal alakítgatta, míg a végső formára talált. A személyi kultuszt megörökítő regények és novellák – Galgóczi Erzsébet, Déry Tibor, Rónay György, Örkény István, Karinthy Ferenc és mások művei között A ménesgazda is fontos korjelző regény. Gáll életművében a Patkánylyuk és a Csapda című, hasonló időben játszódó, hasonló mondanivalójú regényekkel együtt trilógiaként is felfogható, hiszen mindhárom regényben azonos korszak (1945–1951) pontos ábrázolását tűzte ki célul, a kulcsfigurák és modellhelyzetek szinte laboratóriumi, zárt körülmények között történő vizsgálatával mutatja ki e kor emberroncsoló hatását.

A ménesgazda cselekményének ideje mindössze pár hónap. Népgazdasági érdekből egyelőre szükség van a határmenti faluhoz közeli méntelepre, ahol a lovakkal volt horthysta tisztek törődnek, visszaszerzik az ország különböző részeibe hurcolt tenyészállatokat, s szakszerűen bánnak velük. A telep vezetésével egy cselédfiúból lett kádert, a szakképzettség nélküli, csupán pártszemináriumot végzett jószándékú fiatalembert, Busó Janit bízza meg a járási irányító hatóság. Az {1054.} élesedő osztályharc meghirdetésének idején azonban tűrhetetlenné válik a volt tisztek, a szocializmus esküdt ellenségeinek közösségét fenntartani, s bár a tisztek állandó fenyegetettségben élnek, Busó Jani mégsem hiszi el, hogy bekövetkezhet a telep felszámolása. A regény a méntelep emberei és a Jani közötti konfliktusokon kívül betekintést nyújt a falu életébe is. Busó Mátyás, Jani bátyja téeszelnök, ő is szakismeretek nélküli vezető. Mindketten függnek a helyi és a járási pártvezetéstől, s mindnyájan alá vannak rendelve egy kiismerhetetlen, egyre követhetetlenebb hatalmi politikának.

A személyi kultusz lidércnyomásos hangulatot árasztó, komor világában ütköznek össze a jól egyénített főhősök. Az író itt úgy válogatta, rangsorolta, szerkesztette anyagát, hogy a Rákosi-korszak bonyolult világának hiteles képét tudta megteremteni. Az őt állandóan izgató kérdéseket itt sűrű életanyagon, kriminél izgalmasabb cselekmény keretében sikerült felmutatnia. A régi és az új világ közötti feloldhatatlan ellentétek, a családi és közéleti feszültségek, a szakképzetlen vezetők kezébe adott hatalomból eredő visszásságok, az új társadalom építésében elkövetett, nehezen helyrehozható, máig is ható torzulások és tragikus tévedések mind helyet kaptak a regényben. Bemutatja azonban az eszmében hívő, becsületes és elkötelezett emberek belső konfliktusait, a közösségteremtés kínjait is.

Hősei hús-vér alakok. Többféle vezetői magatartást képviselő emberek – Gáll István minden írásában szerepelnek az új vezetők. Busó Jani jóhiszemű, jóindulatú, átlagos képességű káder, aki szakképzettség és kellő emberismeret híján nem tud tekintélyt szerezni beosztottai előtt, a rábízott feladattal kínlódva próbál megbirkózni, de kudarcot vall. Magánéleti kapcsolatait sem sikerül rendeznie, keveset ért a körülötte zajló eseményekből. A politikai hatalom roncsoló mechanizmusát csak halála pillanatában sejti meg: "tudta, hogy jóvátehetetlen dolog történt". Jellemét nem leírásokból, hanem tetteiből, töprengéseiből, a többi szereplőhöz való viszonyából ismerjük meg. Áldozattá válásáért nemcsak a történelmi korszak és a rendkívüli körülmények felelősek, hanem önmaga is.

Bátyja, Mátyás is az új vezetők jellemző típusa. Téeszelnökként többnyire gondolkodás nélkül együttműködik a politikával, kemény kezű, kíméletlen, célratörő, igazában szilárdan hívő ember. A korszellemhez szolgáltat adalékot szemlélete, gondolkodásmódja. "Család, gyerek, meleg vacsora. Azt hiszed, ez a mi dolgunk? Mi a párt katonái lettünk, Jani, amit csinálunk, ahhoz egész ember kell, a szívünk, a vérünk, minden moccanásunk ... Nézz körül! Fáklyásmenet ez a szocializmus? Az a nyavalyát! Verekedni köll, ma, holnap, holnapután." – fejti ki öccsének többször is. Ő veszi észre azt is, hogy "rövid pórázon tartanak minket. Mi vagyunk az előtérben, az ilyen-olyan funkcik, elnökök, vezetők, de mögöttünk ott vannak azok – A második vonal. És azoknak messze ér a kezük. És nem kötnek semmit az orrunkra." Csaknem hasonló részletességgel ismerjük meg a párttitkárt is, akinek rokonszenves figurájával Gáll több művében találkozhattunk már. Az elkötelezett szocialista meggyőződésű hősökkel szemben álló tisztek ábrázolása is árnyalt, sokoldalú. Szakértelmük, az állatok szeretete, munkabírásuk, szervezettségük, katonás életmódjuk révén sokszor kivívják ellenfeleik (és az olvasók) rokonszenvét. Állandó bizonytalanság- és fenyegetettségérzésük jogos és indokolt. {1055.} értelmetlen halálukat tragikus veszteségnek, fölösleges áldozatnak láttatja az író. Múltjuk által meghatározott, a rendszert elfogadni nem tudó emberek, nem csupán arc nélküli, reakciós, pusztulásra ítélt tömegként ismerjük meg őket.

A regény helyszíne szinte alig tágul a falun és a méntelepen távolabbra. Többszörös összezártságban – határszél, körülkerített méntelep – élnek az emberek, s e mikrovilág mégis képes érzékeltetni a tágabb külvilágban zajló eseményeket is. Az alakok ábrázolása, az áttekinthető szerkezet, a lineáris cselekményvezetés, tömör leírások, mozgalmas háttérrajzok, a történelmi hitel és a mának szóló indulat legjobb realista regényeink közé emeli A ménesgazdát. A szociográfiák, visszaemlékezések mellett az első regények között volt, amelyek az ötvenes évek hazug, manipulált légkörét mutatták be, a jobb és igazságosabb rendbe vetett hittel történt, nehezen jóvátehető visszaélést ábrázolták. A regény megjelenése óta, a hetvenes években elszaporodó, hasonló tematikájú művek ismeretében sem csökkentek érdemei, úttörő szerepe a közelmúlt történelmének oknyomozó feltárásában elévülhetetlen. 1977-ben Kovács András sikeres filmet készített belőle. Hamarosan második kiadása is megjelent. A kritika is nagy elismeréssel fogadta, s felfokozott érdeklődéssel várta Gáll István további műveit.

Néhány év múlva, 1980-ban jelent meg a Vaskor című novellafüzér. Gáll István állandó törekvése volt olyan novellaciklus szerkesztése, amely egy gondolati szálra fűzve elemez hasonló helyzeteket és konfliktusokat. A ménesgazdában is ábrázolt roncsoló politikai mechanizmus vizsgálata fűzi össze e novellákat. A szocializmus vaskorában, az ötvenes években játszódik valamennyi. Tárgykörük a határőrök, az aknászok élete. Ezt a tárgykört Gáll Istvánnál senki sem ismeri jobban, senki sem ábrázolta pontosabban, hitelesebben. Kimeríthetetlen forrásként élt benne e zárt világban szerzett élményanyaga: a rideg laktanyai körülmények, a veszélyes határmenti szolgálat órái, az ország minden részéből összetoborzott katonatársak otthoni emlékei, a közösen átélt – sokszor tragikus – kalandok, hadműveletek. Ezek megjelenítésén túl azonban mindig érzékeltetni tudja a külső világ, az ország helyzetét is, a politikai perek hangulatát, a napi anyagi gondokat, a politikai változásokat. Két ciklusba rendeződnek a novellák, kifejező című mindkettő: Aknákon, Kalendárium.

Az Aknákon című ciklus sok jó novellája közül a megrendítő Végtisztesség emelkedik ki. Egy özvegy asszony fiát hadgyakorlaton baleset éri, meghal. Az előírás tiltja, bajtársai mégis hazaviszik a holttestet falujába. Ezt a történetet a megformálás puritánsága, drámai tömörsége a legjobb kortárs magyar novellák közé emeli. A többi elbeszélés is a végsőkig lecsiszolt, egyetlen fölösleges kifejezést nem tartalmazó műalkotás. A tárgyilagos, szenvtelen krónikás hang kiáltó ellentétben áll a leírt megalázó, tragikus eseményekkel, az "ez is megtörténhetett" felrázó tanulságaival. A krónikás jelleget a Kalendárium című ciklus tovább fokozza. Az alcímek itt a hónapok nevei, s minden hónap mellett a hozzájuk kapcsolódó népi bölcsességek, valamint az egy-egy hónapra rendelt mezőgazdasági teendők olvashatók. Ezután következnek Magos István őrvezető – alias Gáll István – szűkszavú naplófeljegyzései az 1953-as esztendőről. Érdekes közéleti krónika ez. Például: "Dúl a koreai háború ... Meghalt Sztálin ... Kivégezték {1056.} Amerikában a Rosenberg házaspárt ... Megszűnt a kitelepítés, az internálás, a kuláklista ... 6:3-ra vertük az angolokat." De ez csak vékonyka szál, amely lazán összefűzi az egyes hónapok címe alatt olvasható novellákat. A naplófeljegyzések közé ékelt elbeszélések többsége a határmenti laktanyaélet hétköznapjait idézi fel. Éjszakai riadók izgalmait, felrobbanó aknák okozta tragédiákat, falusi talponállókban elhangzott beszélgetéseket elevenítenek fel, félresikerült nőügyeket írnak le, tisztek bosszújáról, zsarnokságáról mondanak el egy-egy jellemző esetet.

Csak a tények beszélnek, s úgy vádolják a kort, hogy egyetlen kommentár sem hangzik el a novellákban. Sokat küzdött az író, míg ezt a stílust, szemléletet, formát kialakította. Célkitűzéséhez híven bebizonyította: nemcsak a realista regény, hanem a művészileg megformált realista novellák is korszerűek, ha nehezen értelmezhető világunk megismeréséhez, megfejtéséhez, önismeretünkhöz adnak segítséget.

A Vaskor utolsó három írása önéletrajzi jellegű: az író szülőföldjéről, családjáról, ifjúságáról, munkájáról vall bennük.

A Vaskor novellafüzérének kortárs irodalmunk kiemelkedő művei között van a helye. Dokumentumértéke, kivételes gonddal kimunkált szerkezete, jellegzetes arcképei A ménesgazdáva1 egyenrangú alkotássá teszik, s a közelmúltunk hiteles ábrázolását vállaló realista próza maradandó novellásköteteként kell számon tartanunk.

Az érvényes, időálló művek teremtésének folyamata egész életében foglalkoztatta Gáll Istvánt. Olvasóként, alkotóként, folyóiratszerkesztőként egyaránt tapasztalnia kellett a prózában végbemenő változásokat, új törekvéseket. Szívesen vállalkozott a modern prózáról folytatott eszmecserékre, sok interjúban boncolgatta nemzedéktársai és az utánuk következő fiatal írók műveinek alapkérdéseit. Csaknem negyedszázadon át rendszeresen írt kritikákat a legfrissebb prózai kötetekről. Az előtte járó írók hozzá közel álló regényeiről hosszabb–rövidebb esszék sora került ki tolla alól. Új írókat mutatott be mini-portrék, műelemzések formájában.

1981-ben Hullámlovas címen egybegyűjtötte kritikai termésének jelentős részét. A kötet jól tükrözi Gáll István írói eszményeit, ízlését, érdeklődési köreit. Lengyel József, Déry Tibor, Örkény István, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Szeberényi Lehel, Vészi Endre, Karinthy Ferenc egy-egy művének találó elemzése után nemzedéktársainak alkotásait hozza közel az olvasóhoz. Érzékeny, elmélyült kritikus. Saját gondjaival való bíbelődése közben nyitottan fogadja más írók törekvéseit, művekben megtestesülő célkitűzéseit. Többféle közelítési módot vegyít kritikai-esszéírói módszerében: tárgyilagos leírások váltakoznak személyes vallomásokkal, a hiányok panaszlását a pompás részletek kiemelése követi. Sokat a modern magyar próza elismertetéséért, erényeinek tudatosításáért. Új nemzedékek címen közölt seregszemléi értékfelfedező képességét, nyitottságát bizonyítják Kormos István a fiatal kezdő költők pályáját egyengette nagy szeretettel, Gáll István az ifjú prózaírók számára nyújtott "idősebb testvéri" segítséget. Nagy várakozással és elismeréssel biztatta Nádas Pétert és másokat a gyerekfejjel átélt ötvenes évekbeli élményeik megörökítésére, Császár Istvánt, Simonffy Andrást {1057.} Hajnóczy Pétert a társadalomba beilleszkedni nehezen tudó hősök lélekrajzának elmélyítésére, új területek meghódítására. A legtöbb szellemi izgalmat Esterházy Péter művei jelentették számára, ezt az olvasói élményét rögzíti nevezetes Péter, küzdjünk meg? című esszéje. Ebben a Termelési regény (kissregény) mellett számos új prózaíró munkáját is elemzi, s az új epika befogadásának, értelmezésének izgalmas szellemi élményét nyújtja. Távol áll ugyan tőle az ironikus kívülállás, a groteszk világlátás, de az új írók igazságait, erjesztő hatását készséggel elismeri. "Nem véletlen – írja –, hogy az alanyiság vallomást megkönnyítő formáját is személyességük megsokszorozásával, történetük ködösítésével és mitizálásával, elidegenítő keretregénnyel, ironizálással, stiláris játékossággal vagy alteregóik elszemélytelenítésével mindent eltávolítottak önmaguktól, annyira fájdalmas az önvallomás."

Az esszé felidézi Gáll Istvánnak a Mozgó Világ című, a fiatal tehetségeket felkaroló fórumért folytatott küzdelmeit is. A Hullámlovas című kötet másik fontos írása a Varga Lajos Mártonnal folytatott eszmecsere Az irodalom válságáról. A beszélgetés alapjául Jegyzetek a mai prózáról című tanulmánya szolgált (ez bővült tovább, s van jelen a kötetben Péter, küzdjünk meg? címen). Valóságos programtanulmány ez Gáll írói módszereiről és az új nemzedékek prózájának befogadásáról, önreflexió és helyzetjelentés egyszerre.

1982-ben újabb két kötete jelent meg: az egyik, a Kalendárium, válogatás az előző novellagyűjtemények anyagából: hagyományos témaköreit, élményeit, kedves hőseit mutatja be.

A Karcolgatunk a régebbi írásokból a kissé groteszk hangvételűeket, a szatírákat, karikatúrákat gyűjti össze, s újabb alkotásai közül azokat, amelyekben új hanggal, új módszerekkel kísérletezik. A kötetből kiderül, hogy a groteszk, ironikus megközelítés, a szabálytalan műfajok sem idegenek Gáll Istvántól. Nemcsak a krónikás leírásokat csiszolta egyénivé, hanem új stílust is tud teremteni, s ki tud lépni megszokott témaköreiből is. Eddigi műveiben kívül állt a történeteken, bemutatta hőseit, ő maga nem jelent meg közvetlenül. E kötetben nagyon sok az egyes szám első személyben fogalmazott írás, a személyes részvételt, a beleszólást erősítő mozzanat.

Új műfajjal kísérletezik: a történeti látomással (Saulus-Paulus), fantasztikus-szatirikus novellát ír egy önimádó, kiskirályoskodó közéleti személyiségről, sok találó vonással, ötletet ötletre halmozva teszi őt már-már kegyetlen kíméletlenséggel nevetségessé (Kaff-ka). Joggal jellemezte ezt az írást nem egy kritikusa "egy nagy szatíra lehetősége"-ként. A kétféle alkotói énnel viaskodik Bal-fauszt című írásában, a jelen kisszerű hétköznapjait regisztrálja A Nagy Kaland. Megannyi kísérlet, különböző hangnemek vegyítésének próbálgatása a Karcolgatunk. Arra a fazekasműhelybeli polcra emlékeztet, ahol az alkotó kéz nyomát a kész műveknél jobban látni engedő, nem végleges formájú, kiégetetlen tárgyak sorakoznak. Sok az izgalmas lehetőség, sok az új forma, ismerősek, szépek a vonalak – de még nem jutottak el a végső tökély, a befejezettség állapotába.

Hogy miként folytatódtak volna ezek a kísérletek, mivé formálódtak volna – nem tudhatjuk már meg, az író pályája éppen újabb alkotói korszaka kibontakozásának kezdetén szakadt meg véglegesen. {1058.} Halála után, 1984-ben jelent meg az Éjszakai csengetés című kötete, anyagát Csontos Sándor és Módos Péter gyűjtötték össze hátrahagyott kézirataiból. Folyóiratokban már megjelentek mellett ismeretlen novellák, néhány katonatörténet és az írói lélek rejtelmein élcelődő A szörnyike mellett itt is az ötvenes évek máig ható rossz emlékei törnek fel (Éjszakai csengetés). Ismert novelláiból építette föl a Hárman című tévéjátékot, A pillangós csempe című jelenet a maszekolás körül szikráztatja fel egy munkásszálló lakóinak indulatát. Fantasztikus rádiókomédiája (Le a fáról) és a hangok zűrzavarában élő ember kínjait megörökítő hangkomédia (Trutymó) mellett Ákelkur? című rádiójátéka érdemel figyelmet. Az öregedő rádiódramaturg új életet akar kezdeni, de ez nem sikerül – számtalanszor megírt téma, sok műfajban maradandó alkotásokat termő probléma ez. S bár tömör, jól megformált, fordulatos Gáll rádiójátéka, nem nyújt többet a kortárs irodalomból már jól ismert alkotásoknál.

A kötet legerősebb és legizgalmasabb írása az Életem, műveim című önvallomás, pályakép. Valamennyi önéletrajzi emlékezése közül ez a mű foglalja össze a legjobban életútját, s a háború után eszmélő alkotó értelmiség egy rétegének sorsát.