Raffai Sarolta (1930–1989)

Raffai Sarolta kísérelte meg a Hetek lírikusai közül elsőként, hogy a próza s a dráma műfajaiban is bizonyítsa tehetségét. Alig egy évre rá, hogy első verseskönyve megjelent (Részeg virágzás, 1966), prózakötettel, mégpedig regénnyel lepte meg olvasóit. S bár a Részeg virágzást többnyire jóindulatú kritikai visszhang kísérte, az egyértelmű elismerést, szerzőjének a tényleges írói rangot ez a prózakötet hozta meg.

Egy szál magam című regényében (1967) Raffai Sarolta személyes életsorsának egy szakaszát szorította az epikai ábrázolás műfajtörvényei közé. A tanyasi-falusi tanítónő élményvilágát – amelyből a Részeg virágzás lírai vallomásai is megszülettek –, meglepő biztonsággal, az epikai formaalakítás kívánalmainak megfelelően, kellő távolságtartással emelte át Kuti Anna történetébe. A regény címe találóan előlegezi, sűríti magába a hősnő élethelyzetét. Kuti Anna a mintegy másfél évtizedre kiterjedő cselekmény folyamán – bár munkahelye, családja, sőt, kislánya van –, mindvégig "egyszál maga" marad; alkata, ízlése, eszményei mind-mind elválasztják szűkebb környezetétől. Magáramaradottságának okai egyfelől az őt körülvevő világ romlottságában, másfelől saját cselekvésképtelenségében rejlenek. Fiatalon kötött házassága hamar kátyúba jut. Katonaságból hazajött férjét, Molnár Gábort, az ötvenes évek káderpolitikájának megfelelően, fiatal kora ellenére iskolaigazgatóvá nevezik ki. Molnár gátlástalanul visszaél funkciójával: mindent összeharácsol, amire lehetősége nyílik: lakást, drága lakberendezést, autót; beosztottjait állandó rettegésben tartja, kicsapongásaihoz nőpartnereit a tantestületből válogatja össze. Mellette Kuti Annának a szenvedés, az áldozatszerep jut, illetve akaratlanul is bűnrészesség a vagyonszerzésben, ugyanis nincs ereje kitörni helyzetéből. Döntés- és cselekvésképtelensége miatt a járás oktatási vezetője iránti szerelme is beszennyeződik. Végső elkeseredésében a megoldást férje meggyilkolásában véli megtalálni.

Határozatlanság, elszigeteltség- és magányérzet jellemzik Raffai Sarolta második regényének, a Morzsahegyeknek (1974) a főhősét is. Ambrus Péter szakmunkástanuló Kuti Annához hasonlóan társtalanul, barátok nélkül igyekszik megszokni munkahelyét, a tanműhelyt. Igaz, számára a szűk család, özvegy édesanyja és édesanyjának élettársa, mindig menedéket jelent az ellenséges világ elől. Igaz menedékül azonban mindkét regényben a szerelem kínálkoznék, de az írói ábrázolás szerint egyik sem oly erős intenzitású, hogy a két regényhőst – Annát illetve Pétert – ellenfeleik fölé emelhetné, vagy legalább kiszakíthat" életkörülményeik hálójából. Az írói szándék kíméletlennek, eredendően rossznak tünteti föl a hősöket körülvevő mikrovilágot, olyannak, amelyben az ember {1085.} egyik legfontosabb értéke, a szerelem is előbb-utóbb csődbe jut. Persze, a két műbeli világ között – jóllehet alapjellegükben, szereplőik viszonyrendszerében, belső értékrendjükben sok a rokon vonás – jelentős különbségek vannak. Az Egyszál magam Kuti Annája köré valósághűen, organikus összetettségben, a részletekben is motiváltan szerveződik a regényvilág; a Morzsahegyek Ambrus Pétere köré elmosódó határokkal, nagyvonalú vázlatossággal, az írói elgondolás képletszerűségében; ott a mellékszereplőknek is saját arcuk, jól megkülönböztethető jellemük, a cselekménybonyolításhoz kellőképpen motivált szerepkörük van, itt elnagyolt, jellemükben kevéssé megformált, sematikus alakok. Míg Molnár Gábor viselkedésében, erkölcstelen cselekvéseiben ugyan gonoszságra törő, de eleven életerőt érzünk, addig a Morzsahegyek Tanfőnökének alakjában csupán a megtestesült gonoszság élettelen szoborszerűségét. A tantestület tagjai egyéniségüknek, jellemüknek, illetve jellemtelenségüknek megfelelően különbözőképpen reagálnak Molnár Gábor intrikáira; Sisákék csoportja arctalan. Anna és Döme szerelme a főhős életének szerves részeként, epizódról epizódra, a cselekmény nélkülözhetetlen mellékszálaként nyer bemutatást; a Fiú és Eszter közötti viszony ábrázolása betét-jellegű, autentikusságát nem a regényszerkezet, hanem a főhős kamaszkora szavatolja. Az Egyszál magam elsőszemélyű elbeszélésmódjában természetesnek hat a szubjektív hevület, és biztosítja az írói szemlélet egységességét. A Morzsahegyek a harmadik személyű elbeszélésmódból következően eleve epikusabb nyugalmú, higgadtabban elemző; a szubjektív hevület hiánya azonban az átfogó, egységteremtő írói szemlélet hiányát is jelenti, s a mű szerkezeti aránytalanságait engedi érvényesülni. Ott egy megélt, végiggondolt konfliktussorozat jelenetei követik egymást és haladnak egyre szűkebb perspektívák között a gyilkosságba torkolló végkifejlet felé, itt a lassú, meglehetősen vontatott cselekménybonyolítás, laza koherenciájú időkezelés, szűkös gondolati reflektáltság gyöngíti a kamaszlélek benső világának ábrázolását.

Raffai Sarolta mindkét regényében valós és időszerű társadalmi problematika ábrázolására vállalkozott. A vidéki értelmiség, illetve egy munkás-kisközösség gondjait érzékeny tollal, lobogó átéléssel fogalmazta meg. Epikai formaalakítása, írói nyelve nem árulkodik sem kísérletező hajlamról, sem újító szándékról. Nem követ divatos prózairányzatokat sem. A társadalmi valóság minél hitelesebb – szóhasználata szerint: "kíméletlen" – bemutatását tartja legfontosabb írói feladatának. Ennek megfelelően a nyelvi megformálásban, stílusban egyszerűségre és tömörségre törekszik. Nyelvi megjelenítő ereje nem annyira a mű egészében, mint inkább annak egyes részleteiben, a konfliktushelyzetek dramatikus-színpadszerű jelenetezésében mutatkozik meg.

A fentiek jellemzik novellisztikáját is. Rugósoron (1971) és Egyszeri kaland (1975) című köteteinek novellái általában a család és a munkahely hétköznapjait jelenítik meg. Szülők és gyermekek viszonya, a házastársak megromlott kapcsolata, közösségbe beilleszkedni próbáló fiatalok ösztön- és tudatvilága foglalkoztatják legintenzívebben az írót. A novellák tematikai rokonságuk, párhuzamosítható konfliktushelyzeteik ellenére sem rendeződnek szerves, súlyos gondolati egységet hordozó kötetekké. A szerkezeti megoldatlanságok, a nyelvi megmunkálatlanság, {1086.} az áttekintő rendezőelv, valamint a művészi fegyelem hiánya egyenetlen színvonalúvá, szétesővé teszi mindkét kötetet. Talán emiatt érezzük, legalábbis regényeihez képest, Raffai Sarolta novellisztikáját kevésbé erőteljes karakterűnek.