Bor Ambrus (1921)

Bor Ambrus viszonylag későn indult ez az írói pályán. Közvetlenül a háború után megjelent fordítását (R. M. Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései, 1946) követően csak 1957-től kapott ismét szerepet az újjászerveződő irodalmi életben.

Negyvenévesen jelentkezett első önálló kötetével, A nagykorúság órája (1961) című elbeszélésgyűjteménnyel. A könyv novelláit közös motívum köti össze: olyan sorsfordító pillanatot, döntő felismerést él át mindegyik főhős, amely után már nem gondolkodhat, élhet ugyanúgy, mint azelőtt. A választás sosem pusztán a magánélet szféráján belüli döntés; mindig valós történelmi-társadalmi környezetbe ágyazódik. A szereplők sorsa ily módon szélesebb, árnyaltabb háttér elé kerül – életútjukban tipikus magatartásformák méretnek meg. A címadó elbeszélés egy "jó családból" származó fiatalember felnőtté érését rajzolja meg, aki 1944 telén katonaruhában várja bevetését. A novellában a középosztály eszményei, életfelfogása is megméretik – s az apa alakjában – kiüresedését, felbomlását is érzékelteti az író. Az eszmék megváltozását, átértékelődését példázza a másik novella is, amelynek tanár-figurája a cselekvő állásfoglalásig jut el: üldözött diákját elbújtatja a nyilasok elől, s ezzel valószínűleg életében először helyezkedik szembe a törvénnyel (Tanár és tanítvány).

A kötet legemlékezetesebb írásaiban a háború – egész életét meghatározó – élményével néz szembe az író. Ezekben az elbeszélésekben jól érezhetők az életrajzi elemek; a szerzőnek személyes köze van hőseihez. A szikár egyszerűséggel elmondott történetekben látszólag apró események, mindennapi tárgyak nyernek mélyebb jelentőséget.

A Marseillaise című novellában egy francia hadifogolynak ajándékozott cigaretta jelképezi az ember végtelen megalázása, a hódító háború esztelensége elleni lázadást. Az Emberek a határon egyik hőse a Németországba való kitelepítés előtti karácsonyestén verset mond a katonai körletben s Gyóni Géza szavai hirtelen más dimenzióba csapnak át: "... nem ő volt az, aki szavalt, valaki más; hajcsár korbácsa alatt jajduló rabszolga, zsoldba kényszerített ember üvöltötte a szabadságáért: Cézár, én nem megyek!"

Első regénye (Világfutók, 1962) is ebből az élményanyagból táplálkozik. cselekmény a háború végóráit és a béke első esztendejét élő Németország szétbombázott városaiban, óvóhelyein és sivár menekülttáboraiban játszódik. főhőst, Ormos Endrét védett polgári életformából ragadta ki 1944 őszén a katonai behívó. Katonaszökevényként, majd csellengő, jövőjét vesztett túlélőként vegetál front elől nyugatra menekült magyarok mikrotársadalmában. Végül megundorodva saját osztályának önző, a történelmi leckéből semmit nem tanuló képviselőitől hosszú vívódás után hazaindul Magyarországra; vállalja az újrakezdés kockázatát. "Egyedül kell ítélni önmagunk felett, magunknak kell ledobnunk a terheinket, magunknak kell tudni, hogy hazugok a világfutó ordasok, s hogy mi vagyunk együvé valók, akik millió kis akarással akarunk valami nagyot."

{1087.} Sokban hasonlítanak az első novelláskötet súlyos választások elé állított hőseihez az 1966-ban megjelent újabb elbeszélésgyűjteménynek, az Üvegszekrénynek főszereplői. Ám az ő életükben óvatlanabb pillanatokban, szinte a maguk számára is észrevétlenül következik be a válság, érkezik el a kritikus pont. Az író szerint sorsuk jobbra vagy rosszabbra fordulásáért csakis saját erkölcsi éberségük vagy tunyaságuk a felelős. Ahogyan maga Bor Ambrus fogalmazza meg egyhelyütt, elbeszélései "célnovellák", bizonyos morális tételek igazolására törekszenek. Szándéka rokonszenves és érthető, legerősebb novellái azonban mégis azok, amelyekben kevésbé nyilvánvaló a cél. Ilyen homályosabb, finomabb szövetű írás a Mindennapos ügy. Egy középkorú házaspár – talán kényelemből, talán a férfi önzése miatt – nem vállalja a születendő gyermeket; az asszony abortuszra megy. Az elbeszélés csupán az értelem által szabályozott, a szigorú célszerűségre alapozott életvitel megbillenését ábrázolja. A megrázó erejű történetben a pár hiába próbál könnyedén átsiklani ezen a "mindennapos ügyön", hiába gondolja, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Az asszony, ha csak fizikailag, ha csak szervezetével is, de fellázad az érzelemnélküliség ellen. Az író csupán sejteti, hogy mi történt; a szereplők állandó mellébeszélése feszültséggel telíti az elbeszélést. Hasonlóan sűrített atmoszférájú novella a Kistefu, amelyben a fiú egyszerűen elküldi, kiebrudalja a lakásból szüleit, amikor szüksége lesz az ő szobájukra is.

A Szekér a dombtetőn vagy a Déli főzelék című elbeszélésekben jól szemlélhetjük az író kitűnő érzékét hőseinek nyelvi jellemzéséhez. Az első novellában a paraszt tömör, természetes és alázatos beszéde, a hadnagy fensőbbséges, ellentmondást nem tűrő hangneme pontosan megfelel társadalmi helyzetüknek és emberi magatartásuknak. Ugyancsak telitalálat az említett másik írás érzéketlen, törtető figurájának beszédmódja, a pattogó, rövid mondatok, a számonkérő kérdések és elutasító válaszok.

Harmadik novelláskötete, a Genezáret (1970) fülszövegén Bor Ambrus egyértelműen fogalmazza meg írói feladatát: "Úgy gondolom, nincs időm szép történetekre, fél- és negyed-konfliktusokra. De azt hiszem, kortársaimnak, embertársaimnak sincs sok ideje. Mesékre sincs, és arra se, hogy eredményeken elringatózzanak. Évtizedeink és jelenünk ellentmondásaival kell szembenézni, számadásra kell az idő." Nem látványosságra, nem tetszetős megoldásokra törekszik; elgondolkodtatni, használni akar, mégpedig itt és most. Szándéka megvalósításához a novellát tartja a legalkalmasabbnak. "Ez a műfaj már nem tűri a mellébeszélést, a mentegetőzést, a magyarázatot, a fölösleges ékítményt" – írja. Eszközei valóban mindig a lehető legmértéktartóbbak, stílusa egyszerű, pontos, szikár. Legsikerültebb írásai a jól kiszámított kompozíciónak, az események megfelelő adagolásának köszönhetik feszességüket. Ilyen kitűnő, drámai erejű elbeszélés a Kis mezei futás – groteszk, de megrázó történet a nyilasterror torz világáról –, a Huszonnégy jérce az ötvenes évek abszurd igazságtalanságairól vagy a Fénypontok, szerda, amelynek hőse a tengerparton találkozik egykori vallatójával.

E kötetének jó néhány írása mai témát dolgoz fel; a nagyvárosi értelmiség mindennapjainak céltalanságát, sivárságát ábrázolja, arra figyelmeztet, hogy a {1088.} viszonylagos jólét, a külsőségek megjavulása nem jelenti természetszerűleg a belső üresség, tartalmatlanság feltöltődését is. A címadó elbeszélés vagy a remek És ha mégsem mennénk Muranóba? címet viselő novella figurái képtelenek önálló gondolkodásra, eredményes lázadásra. Csak a társadalmi elvárásoknak tudnak megfelelni, sztereotipiák, közhelyek szerint cselekszenek.

Fejezetek a fiúért (1969) című regényéhez egy újsághír adott témát. Garázdaságért, lopásért börtönbe kerülő ifjú hőse történetével időszerű társadalmi kérdéshez kívánt hozzászólni. Czirok Miklós rendezetlen családi háttérrel, közömbös barátok, munkatársak között egyedül marad egy súlyos szerelmi csalódás után. A szerző tiszteletreméltó elfogultsággal áll ki a fiú mellett; a közönyös környezetet, a csupán az anyagi értékeket bálványozó társadalmi közelfelfogást teszi felelőssé a hasonló tragédiákért.

Hosszú történeti időszak hibáival, megkövesedett elhallgatásaival, előítéleteivel vet számot Útlevélkép háttérrel (1972) című regényében. Szót akart emelni "a leplezkedés, a hallgatás és ténykozmetika, a címkézés, az osztálykorlát-rögeszme, az ezekkel az állam és társadalom alagsori és pincefolyosóin űzött megfélemlítési kísérletek ellen. Az önmegfélemlítés, az idétlen önsajnáltatás meg a feltételes reflexszé tökéletesített szorongás-neurózisok ellen is" – vallott szándékáról. Az 1969-ben játszódó történet értelmiségi hőse, Veres Máté súlyos történelmi teherként cipeli magával származásának, egykori tévedéseinek ballasztját. Biztonságosnak hitt világát mélyen felkavarja, amikor tapasztalnia kell, hogy életrajzának ezerszer tisztázott sötét foltjai még mindig felhasználhatók sakkban tartására és zsarolására. Kétségei és vívódásai egy bonni kiküldetés során tetőződnek. Találkozása kint élő barátaival és egykori szerelmével a hazájával való szakítás lehetőségét kínálják számára. Végül szigorú és könyörtelen számvetés után mégsem ezt az utat választja. Bár hazatérését követően zaklatása megszűnik, a befejezést mégsem érezhetjük teljességgel megnyugtatónak; küzdelmében szövetségest nem, legfeljebb támogatókat talál.

A regény mintegy összegzése a szerző korábbi munkásságának. Lapjain sorra feltűnnek a már jól ismert hősök, típusok. Odavetett utalásokkal, egy-egy jellegzetes nyelvi fordulattal szereplőinek egész életútját képes felvillantani. Régebbi írásaihoz képest stílusa indulatokkal telítettebbé válik. Veres töprengései: belülről ábrázolja; a külső történések leírása és az általuk keltett gondolatfolyamatok, belső monológok egymásra vetítődnek. Szívesen él filmszerű megoldásokkal az idősíkok fölborulnak, az események az emlékezés logikáját követik.

Közírói tevékenysége párhuzamosan haladt írói pályájával. A publicisztikát sosem tekintette másodrendű műfajnak. Újságcikkeiben makacsul vissza-visszatért olyan nyomasztó társadalmi gondokhoz, mint az alkoholizmus, a fiatalkori bűnözés, a vidék és a főváros egyenlőtlen fejlődése, a népesedés csökkenésének, aggasztó tünetei vagy a társadalmi értékrend káros torzulásai. Többízben szót emel a helyes és szép magyar nyelvhasználat és stílus érdekében. Szenvedélyes esszében érvel a magyar nemzeti öntudatot súlyosan megnyomorító sommás csatlós" bélyeg ellen. A nemzeti önérzet témáját járják körül azok a közéleti írásai is, amelyekben mérlegre teszi a hazájukat elhagyó magyarok indítékait.

{1089.} Külön kötetben gyűjtötte össze azokat a cikkeit, amelyeket mérvadónak ítélt, és – fölhasználva az esetleges egykori viták érveit, ellenérveit, újabb tapasztalatait – kiegészítette őket (Perújítás, 1975).

Műfordításaival és tanulmányaival sokat tett a német kultúra hazai megismertetéséért. Vonzalma és érdeklődése elsősorban Heinrich Böll műveinek fordítására ösztökélte, akinek elkötelezett erkölcsiségében a magáéhoz hasonló írói magatartást fedezett föl. Böll sokszínű, zsúfolt és meghökkentő prózájának avatott tolmácsolója. Feladatának tekinti a nyugatnémet író egész életművének magyar nyelvre való átültetését. Fordítóként és utószóíróként közreműködött a Böll novelláit és esszéit válogató kötetek létrehozásában (Doktor Murke összegyűjtött hallgatásai, 1965; Mifelénk, 1969). A nagyszabású regények sorozatából a Csoportkép hölggyelt tolmácsolta 1973-ban.

Jelentős fordítói teljesítmény volt Robert Musil két novellájának (Grigia; Tonka) és Siegfried Lenz Németórájának átültetése. Ő fordította – számos egyéb mellett – Anna Seghers műveit (A bizalom, 1970; Mexikói történetek, 1971) és Erich Kästner kedves gyermektörténeteit (Az emberke, 1966; Emberke meg a kislány, 1969).