Vitányi Iván (1925)

Vitányi Iván a honi tudományos élet sokoldalú munkásaként ismert. Muharay Elemér egykori növendékeként elkötelezett védelmezője a népi kultúrkincsnek, a hatvanas évek közepétől rokonszenvvel fordult az életformaváltás és új zenei ízlés jegyében fogant beat-kultúra felé, foglalkozott esztétikával, pszichológiával, zeneelmélettel, írt filozófiáról, ismertek filmelemzései, társszerzője történészi szakmunkáknak. Vitairataival, cikkeivel jelentős művelődéspolitikai tevékenységet fejt ki; publikációinak száma a félezret is jóval meghaladja.

Eddigi egyetlen szépírói kísérlete, a Széltenger című regény 1969-ben látott napvilágot. A könyv a hatvanas évek regényirodalmában nagy népszerűségnek örvendő oknyomozó jellegű prózához kapcsolódik: az 1944-es esztendő ellenállási mozgalmát idézi fel. Az oknyomozás, a múlt "megírásának" igénye összekapcsolódik a regény másik szándékával. A személyes számvetésen túl Vitányi Iván – figyelve a megváltozott időre – a forradalmíság etikai viszonylatainak, a forradalmár magatartás újrafogalmazásával is megpróbálkozik. Könyve kísérlet a személyes és közösségi múltat irányító etika megfogalmazására, s a nemzedékében nagy részben máig élő társadalom- és emberformáló hit áttestálására.

Az elbeszélő és a szerző – az önéletrajzi jellegnek megfelelően – egyazon személy. Vitányi Iván résztvevője volt az ellenállási mozgalomnak, a regénybeli ábrázolás látószöge az övé, ez adja az élmények személyes hitelét, az előadás elevenségét. A legismertebb történelmi személyek (Horthy, Bajcsy-Zsilinszky)szükségszerűen saját nevükön szerepelnek, a mozgalom ismert és ismeretlen tagjai az író által alkotott néven, kik közül az olvasó – történelmi ismerete búvárkodó hajlamának megfelelően – többeket azonosíthat (pl. Abonyi: Somogyi Miklós, Forbáth: Pálóczi Horváth Lajos stb.), de az értékelésben ez a tény semleges. A könyv maga fiktív levelek (avagy egyetlen, részekre szabdalt levél) sorozata többnyire a Lajcsikának szólított Lajos Jutkához. Lajcsika az elbeszélő– a cselekmény idején a 19-ik esztendejében járó főhős – élő lelkiismerete. A törékeny {1093.} képzőművész-növendék a mozgalom perifériáján áll, beszervezni sem sikerül igazán (bár, mint később megtudjuk, ebben forradalmár apja féltése is közrejátszik), regénybeli szerepe mégis meghatározó. Az ő kérdései késztetik a főhőst cselekedeteivel való szembesülésre, szerepének állandó átgondolására. A levelekben nemcsak a címzettnek vall, szinte magyarázkodik, de saját számvetését is végzi. Miért tettem (tettük)? Volt-e értelme? Ezt a számvetést erősítik – megszakítva a levelek folytonosságát – a pszichológia, filozófia, etika határvidékén elhelyezkedő meditatív betétek, mint megannyi önreflexiós mozzanat. A főhős nem csupán résztvevő, de meditációiban kísérleti alanynak is tekinti önmagát. Önmegfigyeléseit (miként viselkedik az ember, ha vallatják, ha szerelmes) igyekszik általános érvényű tételekké emelni. E didaktikus részek arra szolgálnak, hogy az érzelmi azonosulás ellenpontjaként az objektívnek szánt értelmi szféra vizsgálódási pontjait is kijelöljék.

A cselekmény színhelye a háború végi Budapest, illetve Sopronkőhida. Ebben a térben vonultatja fel alakjait (egykori társait) az író. Ábrázolásmódja egyszerre bensőségesen érzelmi és logikailag letisztult. Szakít a forradalmi romantika régtől kiürült sémáival, a regény szereplői hiteles figurák. Fiatalok és idősebbek, szeminárium-szerűen tudóskodók és gyakorlatiasak, hűséges szerelmesek és kicsapongók, riadtak és szinte ostobán vakmerőek; nézeteikben a Biblia és a brosúrák tanai keverednek, egyszerre tanulják az illegalitás szabályait és egyszerre kérdőjelezik meg azokat. Akad közöttük munkás és értelmiségi, magyar és külhoni, a felvállalt gondot örökül kapó és saját családja ellen lázadó fiatal. Veszekednek, kibékülnek, de feladatuk tudatában egyek: álmodozva és cselekvően egy új társadalmat akarnak, egy tökéletesnek reméltet. A korban ehhez az első láncszem a felkelés előkészítése és kirobbantása lenne. Kevesen vannak, határozatlanok is néha, a hatalom bizalmatlan és tehetetlen, a terv nem sikerülhet. Szálasi jön, a börtönök, az ütlegek s a tépelődés. Miért tettem? Érdemes volt? Elegendő-e az etikai példaadás? Megtenném-e újra?

Ebben a keretben – mintegy a felvetődő kérdésekre való válaszkeresés közben – próbálja érvényre juttatni Vitányi Iván a központi értékként kezelt közösségi érzést és tudatot, mely saját és nemzedéktársai cselekedeteinek, gondolkozásának értékrendjét egy életre meghatározta. Jellemet próbálóan nehéz időben, de megadatott számukra, hogy felnőtté válásuk egyidejű lehetett az első közéleti obogás élményével. A szerencsésen megválasztott metaforikus címmel jelzett, az idővel és a történelemmel való szembenállás reménye adta meg számukra a közös cselekvés tiszta pátoszát. Ez a pátosz a regényben is megjelenik; az olykor túlzottan patetikus hangot szerencsésen ellenpontozza a regény nyelvezetén átütő irónia.