Abody Béla (1931)

Abody Béla mögött változatos életút áll: az ötvenes években az Írószövetség Fiatal Írók Munkaközösségének főtitkára, valamivel később lektor a Magvető Könyvkiadónál, majd irodalmi vezető; 1956 után ipari és általános iskolában tanár, ezt követően az Élet és Irodalom munkatársa, színházigazgató a Vidám Színpadon, lapszerkesztő. Ezen közben számtalan szerepet vállal a rádió és a televízió nyilvánossága előtt, korántsem mindig irodalmi köntösben: kabarékban, szórakoztató műsorokban működött közre.

Irodalmi műfajai hasonló változatosságot tükröznek. Az ötvenes évek elején tanulmányaival, kritikáival tűnt föl, ezeket gyűjtötte egybe Indulatos utazás (1957) című kötetében. Következő könyve azonban már novellagyűjtemény volt (Párbeszéd a szenttel, 1960), s ettől kezdve újabb és újabb könyveinek egyre nehezebb megállapítani valóságos műfaját: tanulmányokat, kritikákat, publicisztikai írásokat közöl bennük. Nyomozás (1970) című drámagyűjteményének például csak egyik felét képezik maguk a művek, a kötet másik felét a róluk írt emlékezések alkotják. Megjegyzendő az is, hogy e kötetek gyakran csak részben tartalmaznak újabb anyagokat; Abody szívesen közli újra régebbi műveit is, mintegy új kontextusba helyezve őket. A szépirodalom és az irodalmi kritika mellett szívesen foglalkozik zenekritikával is, elsősorban az opera műfajában. "Műfajtalan" író tehát, s ezt maga is vállalja, mikor egy helyütt így ír: "Nem leltem szabályos és egyetlen műfajomra még mindig? Nem is nagyon akartam." Vagy másutt, a Nyomozásban: "... az arányérzék, a gótikus formatervezés sosem volt erényem. (Ma sem az: e könyv végleges, perdöntő bizonyítéknak tűnik.)" Eddigi munkásságának mégis ez a formátlanság, műfaji változatosság az igazi érdekessége. Abody szabályos, műfajilag meghatározott művei ugyanis kevésbé fontosak és értékesek, mint az ezek között születő vegyes műfajú írások. Az a különös karakterisztikuma munkássága egészének, hogy legtöbbször a mű tárgya jelentéktelenné, érdektelenné válik, míg szerzőjének viszonya e tárgyhoz elsődleges jelentőségűvé lép elő. E viszony, a személyiség és gondolkodásmódja kerül előtérbe, s a tárgy mindehhez csak a hátteret, az apropót szolgáltatja. Abody – mint több helyütt is megjegyzi – "szellemi önéletrajzot" ír.

Első könyve, az Indulatos utazás is tükröz már valamit ebből a sajátos felfogásból, noha műfaji értelemben ez a kötete a legegységesebb. Az 1953 és 1956 között született írások nagyobb része tanulmány, kritika s ezeket egészíti ki néhány publicisztikai mű, vitairat. Értéke, hogy a művek központi gondolata, sajátsága a sematizmus és a dogmatikus irodalomszemlélettel való szembenállás. Különös érzékelhető ez a Darvas Józseffel (Túllicitálásról és ellenállásról) való polémiában vagy a Horváth Mártonnal vitatkozó írásában (Hozzászólás a platform-vitához) Az általánosabb, az irodalom és az irodalompolitika átfogóbb kérdéseivel foglalkozó cikkek mellett a legerőteljesebben érvényesül ez a szemlélet a Juhász Ferenc költészetét elemző tanulmányaiban (Juhász Ferenc újabb költeményeiről, Még egyszer a Juhász-kérdésről), ahol is a költő korai, népköltészeti ihletésű lírája után kibontakozó útkeresését veszi védelmébe, méghozzá nem politikai-ideológiai, {1103.} hanem elsősorban esztétikai-poétikai szempontokat véve figyelembe. Abodynak ebből a korszakából alighanem ez a tanulmánya az, amely maradandónak bizonyulhat. A tanulmánykötetre jellemző azonban, hogy szó- és fogalomhasználatában igen sokszor a korabeli szellemi állapotokat tükrözi, maga is – ha az uralkodó jellegtől eltérően is – egyfajta leegyszerűsített gondolkodásmódhoz ragaszkodik. Tettenérhető ez abban is, hogy a szellemes, olykor csípős megfogalmazásokat rendre elnyomja a túlzottan nagy apparátussal való munka, a túláltalánosítás, ideologizálás. Jellemző ebből a szempontból a Csohány Gabrielláról szóló cikke, amely amellett, hogy a szóban forgó verseskötetről bebizonyítja gyengeségét, az adott személyt és művét úgy kezeli és bírálja, mint jelentős alkotókat és életművüket szokás (Csohány Gabriella: Dal az emberekről). Későbbi, nem szépirodalmi gyűjteményei (Saulus vagy Paulus?, 1968; Félidő, 1973) már jóval eklektikusabbak: nagyobb részüket adják a riportok, publicisztikus írások a legkülönfélébb témákról. Ezekben – s a kötetek karakterét is ezek alakítják ki, határozzák meg – már Abody személyisége és életrajza a fontosabb, még akkor is, amikor például Déry Tiborról vagy Füst Milánról ír (Levél a szerkesztőnek, A gondolkodás látványa). E vegyes műfajokhoz igazodva a hangvétel oldott, szubjektív, megerősödnek a szemléletében mindig is jelenlévő hajlamok a groteszkre, szatírára, megszaporodnak a szellemes, ám nem mindig mélyen szántó észrevételek. Ebben az időszakban, a hatvanas években alakul ki véglegesen Abody "műfajtalan" műfaja. Szépirodalmi alkotásai sorát a Párbeszéd a szenttel címmel novellagyűjtemény nyitja, melynek egyes darabjai – három kivétellel – 1956 után, az évtized végén születtek. Jobbára értelmiségi környezetben, értelmiségi szereplőkkel játszódnak az egyes történetek, melyeket írójuk mintegy a történelem szálára fűzött föl. Ez a kronológia az 1930-as évek Magyarországától közvetlen az 1956-os tragédiát követő időszakig tart. Úgy is mondhatnánk, a novellák egy része – a harmincas éveket és a háborút idézők – történelmi alkotások, hiszen olyan világot idéznek, melyről Abodynak semmi, vagy csak nagyon kevés közvetlen élménye ehetett. Mivel e művek a valóságábrázolás szándékával készültek, epikai hitelük az élményszerűség hiánya miatt sokszor erősen megkérdőjelezhető. Ugyanezen ok miatt a külsőre realista színezetű írások valójában inkább a példázatosság felé hajlanak (Párbeszéd a szenttel, Lélekvesztőn). Hasonló tapasztalható néhány, az elbeszelés jelenében – tehát az ötvenes években játszódó – novellában is (Orvosságok). Ezekben a művekben Abody morális kérdésekre keresi a választ, legtöbbször az emberi helytállás és tisztesség fokozatait, különféle módozatait járva körül. Elbeszélői világában modellszerű szituációkat hoz létre. Van azonban a novelláknak egy csoportja, amely eltér a korábban említett művektől. Jellemzőjük a hiteles anyagkezelés és atmoszférateremtés, oldott hangvétel, s a groteszkre, szatírára fogékony szemlélet. Az epikai szituációk jobbára apró mindennapi tényekből alakulnak ki, s ezekben Abody biztosan mozog. A morális vizsgálódás csak e hétköznapi, furcsa történetek mögött húzódik meg, nem billentve ki a novellát a példázat felé. Nem véletlen, hogy a Mindent bele! (1970) című kötetébe – melyben humoreszkjeit, szatirikus írásait, karcolatait, apró útirajzait gyűjtötte össze – mind az öt novellát újra fölvette (Ajándék, Kölcsön, Szerelmes szép délután, {1104.} Izgalmak, Sok csomag), kiegészítve őket még két, hasonló hangvételű művel ( Véradás, Életmentés). Az újabb kötet bizonyítja, hogy Abody a novellaműfajban akkor nyújt irodalmi értéket, amikor eredeti szemléletéhez, a szellemes, groteszk, szatirikus világlátáshoz hű marad. A Mindent bele! többi írása viszont publicisztika, érdeklődést legfeljebb azzal kelthetnek, hogy rávilágítanak szerzőjük sajátos gondolkodásmódjára, arra a viszonyra, ahogy tárgyát kezeli. A kötetben két rádiójátékot is publikált (Szegény jó Billy, Hatszázöt kísérlet), ezek azonban a Nyomozás című drámagyűjteményében is megjelentek, ugyanabban az évben.

Drámai műveiről ugyanaz mondható el, mint novellisztikájáról; nagyjából ugyanazoknak a problémáknak a megfogalmazásai vagy újrafogalmazásai (a Lélekvesztőn című novella drámai átirata Lélekvesztő címmel). E művek általában korrekt munkák, ám az igazi drámai erő hiányzik belőlük. A gyűjteményből a Császárné új ruhája című alkotás emelhető ki; szatirikus hangvétele, ötletes felépítése a régi mesét parafrazeálva az ötvenes évek hiteles torzképét adja. A kötet igazi érdekességét azonban a művek közé iktatott visszaemlékezések jelentik; ezekben Abody nemcsak drámái születési körülményeiről ír, hanem az adott kor sokszor vázlatos képét is megrajzolja. Kortársairól, például Czibor Jánosról, kapcsolatairól, barátságairól szól: tulajdonképpen önéletrajzot ír, melyet a drámák olykor-olykor csak félbeszakítanak. Igazi műfajának éppen ez a "beszélgető", emlékező önéletírás nevezhető. Ezekből egy nemzedék – az ötvenes évek elején-közepén indult írók – sorsa, lehetőségei és veszteségei, tragédiái is kibontakoznak. Abody szerteágazó munkásságának egésze korántsem tudja e nemzedék életét úgy és olyan erővel ábrázolni, mint például Csurka István a Ki lesz a bálanya? című drámájában, de szimbolikus értékű, hogy a mű egyik szereplőjének modellje éppen Abody Béla volt.