A tipikusság új fogalma

"Új hullámot" látunk az elmúlt esztendők regényirodalmában, de azt egyetlen esetben sem, hogy az új regény lemondana az újraértelmezett valóságábrázolás követelményéről. Szembetűnően a regény erős valósághoz kötöttsége ma is a legnagyobb ihlető – mintha Arany János, Móricz Zsigmond "epikai hitelét" ma {35.} sem akarná kétségbe vonni senki, csak átértelmezni. Csakhogy ennek a "hitel"-nek már az a jellegzetessége, hogy a réginél bevallottan személyesebb érdekeltségű, és az íróra legalább annyira jellemző, mint a műbe foglalt valóságdarabra. A regény nálunk is kezd elszakadni a valóság puszta "ábrázolásától", az igénytelen leírástól, és mindinkább a világ és az ember értelmezésének egyik leghozzáférhetőbb eszközévé alakul. Az értelmezés legkülönbözőbb módszerei bukkantak fel az elmúlt esztendőkben a történelmi igényű koráttekintéstől az egyetlen éjszakába sűrűsödő párbeszédformáig, a történelem ironizálásától a jelenben élő ember tárgyilagos elemzéséig. Ezért is lenne már bajos csupán azzal mérni egy-egy művet, hogy a regény valóságanyagát mindössze szociográfiailag próbálnánk ellenőrizni, föltételezve hozzá eleve a tárgyak értékes vagy értéktelen rangsorát. A művek győznek meg a személyes alakítás súlya felől: a valóság nemcsak az, ami, hanem azzá válik, amivé az írói tudás és tapasztalás formálja, ahogyan a teremtő belátás folyamán az alkotásban újjászületik. Nem elegendő azt kérni számon a mai regény kísérletezőitől, hogy mit ábrázolnak a valóságból, legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb azt megtudnunk: mit mondanak az emberről, hogyan vélekednek a mai ember helyéről a világban. A hagyományos realizmus esztétikája és gyakorlata is megkívánta a regénytől a társadalmi és emberi fontosságot, de ezt szinte egyes-egyedül úgy gondolta elérhetni, hogy e fontosságot összekapcsolta a tárgy társadalmi fontosságával: a társadalmi viszonyok széleskörűen tagolt, tipikus rajzával. A tárgyban és az alakok galériájában közvetlenül föllelhető társadalmi tipikusságot természetszerűen nemcsak az "eseményregény" leírásai kínálják – a regény társadalmi érvényességre vagy objektív helyességre törő szándéka sokkal általánosabb és maradandóbb értékű vívmánya az epikának, semhogy egyetlen regénytípus megszólalási formájául rögzíthetnénk. A társadalmi tipikusságot leíró módszerrel életre keltő eljárás azonban már csak az egyik lehetősége a regénynek – a legtöbb vitára alkalmat adó munkák merész kihívása mindenekelőtt a tárgy és az alakok mereven, egyoldalúan értelmezett társadalmi tipikusságának szólt. Az új regények már nemcsak vagy egyáltalán nem társadalmi típusokban kívántak megszólalni. Sorozatosan megsértették az esztétika törvény erejűnek vélt szabályait, a "pozitív" és "negatív" elemek viszonyáról, a történelem és az élet jellemző helyzeteiről, a teljességről és a hitelességről szőtt elméletek tételét. A regény sokáig az objektív érvényesülésének volt a szinonimája, most már nem választhatjuk el tőle a szubjektívet sem, annak a nézőpontnak vagy "víziónak" a jogosultságát, mely az író világlátásának és emberfogalmának személyes nyomatékú kifejeződése. S azt látjuk, a társadalmi tipikusság érve menten bizonytalanná válik, elhomályosodik vagy csak sokféleképp körülírandó megszorításokkal érvényesülhet, amint a regény nem pusztán a társadalmi viszonyok, az objektív életfeltételek abroncsába fogott emberi sorsok leírásával foglalkozik, hanem az emberi személyiség, lét, erkölcsi elvek földerítésének vág neki – a maga eszközeivel és lehetőségeivel az "emberi lényeg" kutatását kísérli meg, vagy a történelem kellően át nem világított területeire próbál előörsként behatolni. A regény nemcsak a világ elé tartott tükör, hanem a nyilvánosságnak szánt hangos gondolkodás el nem döntött – s véglegesen talán soha el sem dönthető – kérdésekről. {36.} Mindez azonban – ismételjük – korántsem a valóságábrázolás igényéről való lemondást vagy a társadalmi érdekeltség feladását jelenti. Regényirodalmunk az utolsó tizenegynehány esztendő alatt nem pusztán eszközök, megközelítések, formák új lehetőségeivel gyarapodott, hanem épp ezek révén az élet általa birtokba vett területeit növelte, a tényleges összeütközések mélyebb indokait nyomozta, egyén és közösség kapcsolatait összetettebben tárta fel: azaz ábrázolóképességének hatékonyságát fokozta. Az alkotó közvetlenebb jelenlétének szerkezeti vetületei sem a regény egyszerű "szubjektivizálódását" jelentik. Hiszen az alkotó személyiség közvetlenebb önkifejezésének nem önmagában, hanem világfelfogó képességének, problémaérzékenységének, ítélete helyességének arányában van és lehet objektív érvénye.

Ez az újszerűség regényirodalmunk egészét áthatja, amely a témák, értelmezések és alkotó egyéniségek egyidejű jelenlétével gazdag és sokoldalú. Új regényeink egész soránál az idősíkok vagy megközelítési szempontok váltogatása (Részeg eső, Húsz óra, Hideg napok, Régi idők mozija, Freskó, Férfikor stb.), a tudatosan redukált tényszerűség (Rozsdatemető, Felhőfejes, A látogató) vagy a szerző közvetlen lírai-morális jelenléte, esszéisztikus reflexiói (Irgalom, Ebéd a kastélyban, Elejétől végig, Iskola a határon, A boldogtalanság művészete, A gyáva, Saulus stb.) a tipikus fogalmát, a társadalmi típust korántsem "szüntették meg". Ellenkezőleg: determinisztikus megközelítése helyett, egyszersmind a hagyományos struktúrák fellazítása "árán" – egy gazdagabb, jelentéstelibb és dinamikusabb vonatkozásrendszerbe emelték. De például Az ötödik pecsét szándékoltan kisszerűre, A pálya szélén, a Tóték groteszkre mintázott szereplőinek vagy a Próféta voltál szivem önmagát tervszerűen pusztító hősének már ebben az értelemben aligha találjuk meg közvetlenül "az életből vett" mintáit; a G. A. úr X.-ben, A kiközösítő, Az áruló, a Saulus, A látogató pedig eleve nem szándékoztak közvetlenül társadalmi érvényű típusokat alkotni.

A modern epika egyik nagy kísérlete épp arra irányult, hogy az életszerűt és társadalmilag jellemzőt mintegy "fölemelje" és általánosabbá tegye. Thomas Mann regényeinek "előteréről" és "hátteréről", Németh László külső és belső "övezeteiről" beszél. A mai új regény is effélét szeretne megvalósítani – nyilván nem egyedül esztétikai megfontolásból, nem a modernizálódás divatja végett, hanem a történelmi és emberi tapasztalatok ösztönzésére hallgatva, a nagyobb felelősség és a tisztázó szándék nevében. Az új regények legtöbbje nem egy részleteiben és egészében ismert világ ábrázolása, hanem viaskodás és küzdelem a még nem eléggé tudottal, a kimondatlannal, a homályban lévővel. Ezért is nevezhetjük a hatvanas évek regénytípusát problémakeresőnek. Még a nagy tudatossággal "lezárt" Rozsdatemető sem az ábrázolás epikai nyugalmával teljes – épp baljós kérdéseitől, sőt, aggasztó "víziójától" nem tudunk szabadulni. A hatvanas évek magyar regényének világképét egyetlen dolog bizonyára nem jellemzi: a befejezettség és birtoklás tudata, mely nyugalmat és derűt áraszt. De ezt a célt látja maga előtt, hiteles birtoklásra törekszik, a világ mai élményekben szőtt megnevezésére – s ez az érdeme, ez sikerének titka. {37.} A problémakereső, vitatkozó, meditatív regény típusa csak a legáltalánosabb összefoglalása mindazoknak az új törekvéseknek, amelyek a regény világát alapjában megmozgatták. Az évek folyamán, a kor és az alkotó egyéniség más és más tartalmú, más és más erősségű találkozásából vagy összeütközéséből a szemléletmódok és regényépítési eljárások különböző válfajai születtek meg. A regényforma átalakulása a hagyományos szemlélet egyik pólusától a legújabb ábrázolási eszközök felhasználásának másik pólusáig terjed, s e két véglet között az átmeneti megoldásoknak, a stíluseszközök egyéni ötvözésének különféle példáit ismerhetjük fel. A hagyományos elbeszélő modor mintáit éppúgy, mint a tér–idő koordinátákat elhomályosító absztrakt módszer alkotásait, a nemzeti meghatározottságot hangsúlyozó műveket s mellettük az általános létkérdéseken töprengő regényeket. A történelem és az osztályharc nagy tablóit ábrázoló regények után a személyiség erkölcsiségét átvilágító, terjedelemre kisebb, evokatív erősségben nagyobb formátumú írásokat.

Mindeme változás néhány pontba sűríthető. A filozófiától viszolygó magyar regény újra kísérletezni kezdett az elvont elemzéssel, bölcseleti gondolat és epikai előadás összeforrasztásával; az esszé "idegen anyaga" összeépülni igyekezett az elbeszélés "első valóságával". A hagyományos történelmi regény mellett föltűnt az ironikus és példázatos áltörténelmi regény típusa. A parabolaregény az elbeszélés "első valóságához" az epikus szövegen átsugárzó személyes, írói sugalmazás "második valóságát" társítja. Új válfaja alakult ki a tényirodalomnak, a dokumentum, szociográfia és memoár regényszerű fölhasználásának.

A továbbiakban nem szabatosan körvonalazható regénytípusokat vagy "modelleket" vázolunk föl, hanem az alkotói módszer és a tárgyválasztás változataira igyekszünk rámutatni. Ebből az eljárásból értelemszerűen következik, hogy a hivatkozási anyag alkalomadtán nagyon is eltérő karakterű írókat sorolhat egymás mellé. Az alkotói módszer és a tematikus választás hasonlóságait szemlélve egyúttal nem törődhetünk az irányzathoz, csoporthoz, nemzedékhez tartozás jegyeivel sem. Sőt, még az egyes műalkotások sorában észlelhető értékkülönbségeket is figyelmen kívül kell hagynunk, erre meggyőző módon az egyes írói pályákat végigkísérő portrék hivatottak válaszolni.