Ember Mária (1931)

Ember Mária polgári foglalkozása újságíró – s szépirodalmi alkotásait is szerencsésen kísérik a publicisztikai látásmód bizonyos eszközei és sajátosságai: cselekményükbe sok nem-fikciós elem, önéletrajzi részlet vagy történeti dokumentum épül bele. Problémalátásuk is a jószemű újságíróra vall, a Magamnak mesélem és a Hajtűkanyar kivételes és esetleges helyzetet leírva – dokumentálva – világít rá szokatlan szögből és szokatlan fénnyel az adott történelmi korszakra.

Első regénye (Magamnak mesélem; 1968) főként eredeti, érzékeny beállítása révén kelthet figyelmet. Még tettein innen, születése pillanatában ragad meg egy típust, egy tragikus tévútnak annyira a kezdetéről szól, hogy szereplői, legyenek akár eszes vagy naív, lelkes vagy cinikus ágensei a történetnek, nemigen sejthetik. minek a részvevői. Az alaphelyzetet még inkább felemássá teszi, hogy tulajdonképpen travesztált leányregényt olvasunk, egy nyári táborozás történetét, kis szerelmekkel, veszekedésekkel, barátságokkal és kajláskodásokkal: csakhogy a tizenkét nap arra hivatott, hogy a NÉKOSZ vezetőképző táborának részvevőit agresszív gyorsasággal fanatizálja, s felkészítse lélektelen intézkedések engedelmes végrehajtására. A regény meg is szenvedi ugyan szűkre zárt hermetizmusát, a korforduló szuggesztív kényszerének és emberellenes lehetőségeinek ábrázolása némi sápatag és érzelmes színezetet kap egy fiatal lány tizenkét napjának elbeszélésébe sűrítve – mégis kevés mű szólt hasonló tisztánlátással és érzékenységgel a keletkező új korszak, közösség és réteg vonzásáról és veszélyeiről.

Második regénye, a Véletlenek (1971) kevésbé sikerült alkotás. Fiktív történet, amelyik szándéka szerint a csalódásnak lenne a krónikája; a sikeres és a sikertelen életek egyaránt elvesztették eszményeiket, csupán a hol erősebben rezignált, hol erősebben impulzív tevékenykedés jegyében folynak. S szétbomlanak persze az emberi kapcsolatok is, akár mert a hajdani idők kényszerű eufóriájának hatására jöttek csak létre, akár mert nem viselték el a személyiségek és sorsok túl radikális {1107.} megváltozását. A Véletlenek kisebb-nagyobb zökkenőkkel tulajdonképpen egy ekként keletkező új szerelmi kapcsolat keletkezését és elromlását beszéli el: két régi ismerős újra találkozik és válik el ismét. Végső soron azonban nem is nyújt többet e szerelem szerencsés és balszerencsés véletleneinek elbeszélésénél. A múlt valóban háttér marad csupán, a jelen hivatali eseményei és alakjai pedig érdektelenül szokványosak; nem nemzedék-regény, inkább csak társasági történet.

Harmadik regényében visszatér a nem-fikciós irodalom látás- és ábrázolásmódjához, sőt a korábbinál sokkal merészebben alkalmazza annak eszközeit (Hajtűkanyar, 1974). S visszatér Ember Mária műveinek alapkonfliktusa is, az egyén és a közösség, a befogadás és a kitaszítottság kettőssége – de most a történelem tragikus súlyt ad neki.

Alaphelyzete ennek is kivételes és kétértelmű: azok a debreceni zsidók, akiket 1944. június 27-e és június 30-a között Auschwitz helyett egy ausztriai táborba deportálnak és mezőgazdasági munkán a végsőkig szipolyoznak, mindvégig azt hiszik, hogy a pokol egyik legmélyebb körébe jutottak, a legrosszabb pillanataikban nem sejtik, mennyire kegyeltjei az egyszeri szerencsének. A történelmi igazságot most azonban már nem bízza rá Ember Mária a köztudatra: az elbeszélést állandóan rövidebb-hosszabb dokumentumok szakítják félbe, részletek korabeli újságokból, beszédekből, levelekből, parancsokból és jegyzőkönyvekből. S cselekményének menete is aláhúzza e dokumentatív jelleget: az egyes szám első személyű elbeszélés a történelmet beszéli el, a debreceni zsidó-családok kitaszíttatását, lágerbe hurcoltatását és megmenekülését.

Mégis, az írónő joggal hangsúlyozza a címlapon, hogy ez a könyve is "regény": mert amennyire epikumát önéletrajzi élményekre és történelmi dokumentumokra építi, annyira az egyedi emlékek és a személytelen iratok is sorssá válnak; a Hajtűkanyar nem az iszonyatok valamilyen eseménysorra felfűzött krónikája, hanem egy közösség története, s nem is kizárólag a zsidóságé, hanem mindenkié, aki részese az emberi történelem szörnyű anomáliájának.

A regény persze csak azt beszéli el, amit a kisfiú láthatott vagy hallhatott; de az epizódok sora végül folyamatos történetet alkot, a megalázás és a megfosztás egymásra következő stációit írja le, naivságát pedig az hitelesíti, hogy mindenki naív volt, senki sem sejtette, mi történhetik még, s főként nem azt, amiről a dokumentumok számolnak be.

Naivitása és brutális élményanyaga ellenére is ekként lesz általános érdekű, erkölcsi tartalmú regény. Nem a szenvedések leltára, hanem morális krónika, melynek pillanatképeit az üldözöttek érzékenysége láttatja, s csaknem minden epizódja önmagában is szívszorító. A történeti cselekmény egyéves keretén belül a könyv egésze ilyen epizódokból és beszélgetésekből áll össze: a gyerek riadt és értetlen szorongással éli át, hogyan válik üldözötté, hogyan fosztatik meg egyre több mindentől, hogyan taszíttattatik ki a város, a magyarság közösségéből – s kell aztán erején felül küzdenie a puszta életéért is egy olyan rendszerben, amelyik a társadalomból is, az emberekből is legrosszabb impulzusaikat akarja és tudja előhívni.

{1108.} A Hajtűkanyar persze szűkebb értelemben is egy közösség regénye: az üldözöttek és áldozatok közösségéé, amelynek még a kivételes helyzetben sem adatik meg több, mint hogy szorongás és remény között hányódva tartsa fenn magát és érje meg egy abszurd helyzet belső konfliktusait, az emberek lassúbb-gyorsabb felmorzsolódását – a normális élet eltorzult visszfényeit.

Igazi célja azonban tágabb érvényű, s messzemenőkig igazolja formai leleményét. Az érzékeny epizódok és a tárgyi dokumentumok, a naivitás és a nagyon is biztos tudás, a lírai ihletés és a brutálisan súlyos események állandó szembesítésének eredeti kompozíciója többet mond a hóhérok és az áldozatok, a jóakaratú gesztusok és az embertelenné züllött statiszták históriájánál: morális krónikája azt tudja ábrázolni, hogyan szüntetik meg egy korszak szörnyű eszméi és abszurd törvényei a gondolkozás, a viselkedés és az erkölcs elemi értékeit is, és hogyan kényszerítik rá magukat az egész nemzet, minden egyes ember életére.