Berkesi András (1919)

Berkesi András irodalmi riportokkal, novellákkal először 1957 után jelentkezett. Első két regénye – Októberi vihar és Vihar után – 1958-ban és 1959-ben látott napvilágot. Krónika formában kísérelt meg bennük számadást készíteni a jelen (az 1956–57-es időszak) történelméről. Kardos Györggyel együtt írta a Kopjások (1959) című kémregényt a Nyugat-Európában működő magyar hírszerző szervezet tevékenységéről, egyik vezető képviselőjének múltjáról. A hatvanas években sorra jelentek meg Berkesi újabb regényei: kémtörténetek, illetőleg a huszadik századi magyar történelmet megelevenítő művek. Ezekben az években lesz rendkívül népszerű; regényei nem egy esetben százezren fölüli példányszámban látnak napvilágot. Igen termékeny író, az 1956 utáni időszak egyik legterjedelmesebb életművét alkotta meg. A kritika általában a szórakoztató irodalom közelebbről meg nem határozott kategóriájába sorolta műveit. Ezeknek igen alapos, mélyen szántó elemzésére vállalkozott Agárdi Péter, választ keresve az ilyen típusú alkotások sikerének okára.

Regényvilága meglehetősen homogén, műveinek szervező elvei lényegében mindig ugyanazok, valóságfelfogása és értékfelfogása, értékrendje sem mutat alapvető eltéréseket, ezért életművének taglalásakor figyelembe vesszük mind az írói pálya szakaszait, mind a művekben ábrázolt világ sajátosságait. Az első csoportba az 1956-os események fiktív krónikáját, két első regényét soroljuk. A művek másik csoportját alkotják a kémtörténetek, melyeket elsősorban a bűnügyi nyomozás logikája szervez. Berkesi regényeinek harmadik rétegét több tényező (mindenekelőtt a nyomozati elv) rokonítja az előzővel; ezekben a művekben egy-egy figura sorsában elevenedik meg az újabbkori magyar történelem, a hatvanas évek konszolidációjának világa, a múltból eredő meghatározottságok és az 1956 után felnőtté váló nemzedék mentalitása.

Az Októberi vihar és a Vihar után történelmi távlat nélküli művek, politikai eseményekről tudósítanak krónika formában, fiktív szereplőkkel. Az epikai közlés publicisztikai jellegű: mind a történteket kommentáló elbeszélő szövegében, mind az egyes szereplők megnyilatkozásaiban. Ahogy Fenyő István kritikájában megállapította: "Szereplői ... általában csak szócsövek, problémainterpretátorok." A történelem eseményei az elbeszélő számára jól áttekinthetőek, egyértelműen elkülönülnek a jó és rossz cselekedetek, az elbeszélt történet azt kívánja {1150.} példázni, hogy a káoszból miképpen bontakoznak ki a jó erői. A szituációk, a szereplők döntései lényegében nem egyebek, mint az előzetes írói szándék illusztrációi.

Első, paradigmatikusnak tekinthető kémtörténete a Kopjások, amelynek cselekményrétegében a Nyugat-Berlinben működő emigráns magyar kémszervezet vezetőjének, Rajnay Ákosnak emlékiratát ismerheti meg az olvasó. Az emlékező technika egy minden erkölcsi skrupulustól mentes személy föltárulkozását teszi lehetővé. Az író elképzelése szerint hőse a magyar úri világ jellegzetes képviselője, a gonosz démonikus megtestesülése. A magyar irodalmi hagyomány, illetve a mentalitástörténet alapján ez a figura sok tekintetben nem látszik hitelesnek, inkább rokonítható a totalitárius diktatúra gépezetével belülről azonosuló emberrel, akinek determinisztikus felfogásában nincs helye személyre szóló humánumnak. Az olvasónak helyenként az a benyomása támadhat, hogy az elbeszélő maga sem tud szabadulni az életrehívott Gonosz nyomasztó hatásától.

A többi kémregény (Sellő a pecsétgyűrűn, FB-86, Küszöbök stb.) is a kriminalisztika logikáját követi: titkosszolgálatok küzdenek egymással, mindenre elszánt ügynökökről és hálójukba gabalyodott emberekről van szó, az olvasó tulajdonképpen egy leleplezés folyamatába van beavatva. A műfaj sajátosságainak megfelelően gazdag a cselekmény rétege, sok minden történik ezekben a regényekben, gyakran változik a helyszín, sok a szereplő; az események jelentős része nagymértékben eltér a megszokott hétköznapi élet világától. A feszültséget mindenekelőtt az tartja fenn, hogy az akciók részleteit, hátterét, esetleg végrehajtóit a történet befejezéséig nem ismerjük. Az író nagyfokú kombinatív készséggel bonyolítja a cselekményt, a leleplezés nemcsak bűnügyi jellegű, hanem egyben politikai-morális szempontú ítélkezésre is alkalmat jelent számára, az elbeszélt történet minden esetben közvetít politikai tanulságot is.

Bizonyos értelemben új szakasz kezdődik Berkesi pályáján a hatvanas évek közepén: a politikai események közvetlen rögzítése és a titkosszolgálatok harcaként felfogott történelem után a huszadik századi magyar társadalom és saját korának néhány dilemmáját kívánja bemutatni, a szociális környezet részletesebb megrajzolásával, s a társadalmi folyamatok érzékeltetésével. Húszévesek (1965) című regényének a nemzedéki kérdés a központi magja. Az új társadalom fiatal nemzedékének képviselője, Ősze Miklós szembekerül anyjával, aki öntudatos kommunista funkcionárius, és ugyanakkor hívő katolikus. A kérdést a regény a múlt öröksége és a megváltozott jelen közti kikerülhetetlen – és tragikus következményekkel járó – összeütközésként fogja fel. Későbbi társadalomtörténeti és erkölcsi problémákkal foglalkozó regényeiben (például Pisztrángok és nagyhalak, 1967; Akik nyáron is fáznak, 1971) is múlt és jelen diszkontinuitásán van a hangsúly, a művek felépítése sok tekintetben (cselekményesség, fekete-fehér jellemek, kalandos elemek) emlékeztet a kémtörténetekre. Az író nagyszabású történelmi tabló készítéséhez fogott hozzá Siratófal (1973) című regényével, amely egy munkáscsalád életét kíséri végig az első világháború előtti korszaktól századunk közepéig. A klasszikus családregény számos elemét fölhasználó Siratófalban az Iványi család sorsát az ötvenes évek elejéig követjük, amikor Iványi {1151.} Péter, az öntudatos kommunista koncepciós per áldozataként életfogytiglani börtönbüntetést kap. Az igazságtalanságot kommunista meggyőződésből elfogadó hős az ítélet kihirdetése közben mintha egy hangot hallana: "Ne csüggedj. Maradj meg kommunistának. Harcolj az igazságért, mert a te igazságod a párt igazsága."

Berkesi regényeinek elbeszélője fölényben van az ábrázolt világgal szemben, ítélkezik róla, pontosan tudja, mi a rossz és mi a jó, így a befogadóhoz való viszonyát paternálisnak nevezhetjük. Másrészről viszont mindentudása és mindenhatósága nagyfokú szubjektivizmushoz vezet. A 20. századi magyar történelem az író átírásában számos vonatkozásban más, mint a valóságos; különösen az egykori uralkodó osztályok viselkedését, gondolkodásmódját ismeri kevéssé, ezeket a figurákat démonikusra torzított vonásaikkal ábrázolja. A regények világképe a gonosz és a jó polarizáltan szembeállított értékei szerint épül fel: valaki vagy gazember, vagy pedig öntudatos szocialista hős, illetőleg az igaz út felé haladó tévelygő. A sötétség és a fény kirekesztőleges szembeállítása a manicheizmus radikális dualizmusára emlékeztet. Poétikai szempontból Berkesi regényei az elbeszélés múlt századi konvencióját követik, valóságfelfogása a klasszikus realizmussal rokon. Az elbeszélésmód megszokottsága, áttekinthetősége, a krimiszerűség és világképének egyszerűsége feltehetően nagy mértékben hozzájárulnak népszerűségéhez.