26. A DEÁK-MŰVELTSÉG


FEJEZETEK

Deák-műveltségnek a magyar késő-középkor – már nem lovagi és még nem humanista – világi kultúráját nevezzük, melynek hangadója, hordozója a világi értelmiség, a deák (literátus) réteg volt. A középkor művelődésének egy ehhez hasonló, az egyházi és lovagi kultúra mellé harmadiknak felzárkózó ága valamennyi országban kifejlődött a korszak érett szakaszaiban. A nyugateurópai nemzeteknél a világi értelmiség elsősorban a polgárságból alakult ki, kulturális, irodalmi tevékenysége is ezzel az osztállyal forrt össze, s így egy városi művelődés kialakítója lett, mely egyes országokban (Itáliában, Flandriában stb.) nagyszerű eredményeket tudott felmutatni. Magyarországon viszont – mint általában Kelet-Európában – a 14. század eleje óta egyre gyarapodó literátusok többsége, a városi fejlődés hátramaradottsága folytán, a nemességből került ki, s ennél fogva a magyar deák-műveltség is jórészt nemesi kultúra lett.

A magyar világi értelmiség a 15. században már széles társadalmi réteggé fejlődött. Az árutermelés és pénzgazdálkodás egyre nagyobb arányú kibontakozásának eredményeként az írásbeli teendők megsokszorozódtak: bonyolultabbá váltak a jogi ügyek, kiterjedt gazdasági ügy- és számvitelt igényelt a nagybirtokok irányítása, kialakult a megyei közigazgatás, fejlődött az állami adminisztráció, szükségessé vált a városi és mezővárosi számadások, jegyzőkönyvek vezetése stb. E sok értelmiségi feladat révén a deákok a feudális társadalom nélkülözhetetlen elemeivé lettek.

Műveltségi színvonalát tekintve, a deák-réteg összetétele igen vegyes volt. A középkori iskola már ismert tananyagát, az artest jó részük csak részben sajátította el; valamely szerény értelmiségi feladatkör betöltéséhez kevesebb is elegendő volt. A minimális követelmény a grammatika, vagyis a latin nyelv elemeinek az ismerete lehetett, a deákok többsége azonban legalább a triviumot elvégezte, hiszen ennek során tanulhatta meg a levélírás, az oklevélszerkesztés titkait. Gazdatiszteknek, sáfároknak a quadriviumhoz tartozó számtan ismeretére is szükségük volt, akik pedig nagyobb ambícióval rendelkeztek, azok a jogi tudást sem nélkülözhették. A deákok felkészültségének fokát az is nagymértékben befolyásolta, hogy milyen, illetve melyik iskolába {171.} jártak, hiszen egy híresebb káptalani és egy szerényebb plébániai iskola oktatása között – a tananyag azonossága ellenére is – óriási szintkülönbségek voltak. A deákok széles skálája így a szerény tudású, a latinnal is nehezen boldoguló, bármely munkára kapható értelmiségi nincstelentől a szinte egyetemi végzettségnek megfelelő műveltséggel, jogi tudással, a latin nyelv kitűnő ismeretével rendelkező tekintélyes literátusig terjedt. Sőt akadtak ebben az időben közöttük már olyanok is, akik a közeleső bécsi és krakkói egyetemen is megfordultak, s visszatérve nem töltöttek be egyházi funkciót, hanem világi értelmiségiek lettek.

Mint bármely kor értelmisége, a deákok is mindig annak az érdekeit képviselték, akinek a szolgálatában álltak: a nemesi megyéét, a nagybirtokos főúrét, a hiteles helyet fenntartó egyházi testületét, a királyét vagy valamely városét, mezővárosét. Az országnak rendi állammá való átalakulásával párhuzamosan azonban, mindenkori alkalmazkodásuk ellenére is, magatartásukban az osztály-, illetve rendi öntudat egyre erősebben kezdett érvényesülni. Vannak ennek jelei a polgári származású és a városokban elhelyezkedő deákoknál is, de a polgárság megosztottsága, rendi szervezkedésének kezdeti stádiuma, valamint megfelelő központ és saját ideológia hiánya miatt, ez náluk komolyabb formában nem fejlődhetett ki. Annál inkább a többséget alkotó nemesi literátusoknál. A kancelláriai hivatalnokot, főúri familiáris deákot, megyei nótáriust egyaránt áthatotta a nemesi osztályérdeknek és a köznemesség" rendi összetartozásának tudata. Sőt a szervezkedő és hatalomra törő köznemesi párt vezérei, ideológusai, országgyűlési szónokai is elsősorban a nagy tudással rendelkező, fontos állásokat betöltő literátusok közül kerültek ki.

A nemesi deák-értelmiség vezető rétege amolyan ideológiai centrummal is rendelkezett az egyik fontos királyi hivatal, a kisebb kancellária jóvoltából. Ennek hatáskörébe az igazságszolgáltatás tartozott, szemben az ún. nagyobb kancelláriával, mely a bel- és külügyekkel foglalkozott. De míg ez utóbbinak a vezetői és munkatársai a középkor utolsó szakaszában is egyháziak (ekkor már a humanizmus hívei) maradtak, addig a kisebb kancelláriát a literátusok szállták meg. A hivatal vezetője, a királyi személynök ugyan többnyire még egyházi ember, de már közöttük is megjelennek világi nemesek: Drági Tamás (1486–1489) és Werbőczy István (1514–1525), egyúttal a köznemesi ideológia reprezentánsai.

Ennek az ideológiának két alapvető eleme volt: a jogi és a nemzeti; ősforrásai pedig: az Aranybulla és Kézai gestája. Az előbbi a törvényes jogi alapot, az utóbbi a történeti megokolást szolgáltatta. A nemesség két irányban tartotta fontosnak jogi helyzetét erősíteni: a jobbágyokkal szemben, kirekesztve őket a "nemzet"-ből; valamint a bárók ellenében, minden nemes egyenlőségét hangsúlyozva. Kézai Simonnak a hun társadalomba visszavetített nemesi communitas eszménye, valamint a szolgarendűek eredetéről szóló magyarázata minden alapot megadott ahhoz, hogy a 15. századi köznemesség – történeti jogon is – önmagát tekintse a magyarság egyetlen és oszthatatlan reprezentánsának, a "natio hungaricá"-nak. A kis kancellária nemesi literátusai, elsősorban a történetíró Thuróczy János, nem is haboztak a hun–magyar azonosságról szóló elméletet a nemesség "nemzeti" ideológiájává fejleszteni. Ebből táplálkozott a szittya–hun eredettel kérkedő ellenszenves nemesi nacionalizmus, mely a világhódító Attila kultuszával legyezgette hiúságát, s Mátyás-{172.}tól, a "második Attilá"-tól várta nagyhatalmi ábrándjainak valóra váltását.

Ennek a nemesi nacionalizmusnak pozitív vonása volt, hogy a magyar nyelvet nem mint lenézett vulgáris nyelvet tartotta számon, hanem a szittya – hun származás egyik zálogának tekintette, valósággal a nemesi nemzettel azonosította, és ennek megfelelően értékelte. Bár ezt a felismerést egyelőre még nem követték a magyar nyelv kiművelésére, a magyar nyelvű irodalom fejlesztésére irányuló tudatos törekvések, s a nemesség vezető értelmiségi írói továbbra is latinul írtak, az anyanyelvnek ez a pozitív értékelése kedvező légkört teremtett a magyar nyelvű világi írásbeliség és irodalom kibontakozása számára. Az alacsonyabb műveltségű deákok sokasága amúgy is hadilábon állt a latin nyelvvel, s levelek, alkalmi iratok szerkesztésekor szívesebben, fordult a magyarhoz. Írni-olvasni ezekben az évtizedekben már sok olyan nemes, sőt nemesasszony is megtanult, akik nem végeztek iskolákat és a latin nyelvet nem ismerték. Velük szintén csak magyarul lehetett levelezni, s ők is csak anyanyelvükön írhattak. A magyar nyelvű levelezés ennek következtében a 15. század utolsó negyedében már széltében elterjedhetett, noha első fennmaradt emléke, Várdai Aladár levele, csak 1486-ból való. Ezt azonban hamarosan nyugták (Vér András menedéklevele, 1493), jegyzékek (Drágffy Mária kelengyelajstroma, 1516) s egyéb iratok is követik, nem is beszélve a verskéziratokról – a magyar nyelvű világi írásbeliség széleskörű elterjedésének bizonyságaként.

A deák-rétegnek az anyanyelvű írásbeliség és irodalom fejlődését előmozdító tevékenysége természetesen nem korlátozódott a nemességre, hanem a polgárság köreire is kiterjedt. De mivel a fejlett városok nagy része német ajkú volt, a deákok ezzel inkább a hazai német irodalomnak tettek szolgálatot. A magyar lakosságú mezővárosokban játszott hasonló szerepük pedig – legalábbis jelenlegi ismereteink szerint – csak az 1530 utáni évtizedekben fog majd kibontakozni.

A literátusok – többnyire igen szerény – irodalmi műveltségéhez az alapokat az iskola adta meg. Irodalomtanítás ugyan nem létezett, a grammatikák oktatásához azonban a jobb iskolákban hozzátartozott a latin auktorok olvastatása is, aminek ugyan a nyelvgyakorlás volt a célja, de az irodalmi ismereteket is elhintette. A retorika, illetve az ars dictandi keretében pedig nemcsak a prózai, hanem a verses írásművek szerkesztését is tanulták, s nem volt közömbös az énekköltészet szempontjából a fejlett zenei oktatás sem. A deákok világi olvasmányai – ha egyáltalán voltak – nemigen terjedhettek túl a káptalani, plébániai könyvtárakba bejutott középkori alkotásokon. A magyar krónikákon kívül a Trója-regény, Nagy Sándor-regény, Gesta Romanorum, Salamon és Markalf, Poncianus históriája, János pap országa és az ehhez hasonló, főként a lovagi kultúrából aláhulló nemzetközi olvasmányok foroghattak literátusaink kezén.

Az irodalmi műveltség e minimumára azonban nagyon is szükségük volt, mert bizonyos munkakörökben, főként a familiáris szolgálatban, a literátusnak gyakran poétai vagy, ahogy ők nevezték, "versszerző" feladatokat is el kellett látniuk. A patronus szándékait népszerűsítő propaganda verset, szórakoztatásra alkalmas verses elbeszélést, házasságra írt éneket és ehhez hasonlókat nekik kellett megszerkeszteniük. Mindezt a mesterségükhöz tartozónak {173.} tekintették, irodalmi ambícióik ezzel nem voltak, de miként a jó mesterember a nagy gonddal készített árut, teljesítményüket ők is büszkén magukénak vallották. Nevüket is feljegyezték verseikben, átmenetet képezve így a középkor névtelen szerzetes költői és a humanizmus öntudatos poétái között.

A 15. században kibontakozó nemesi deák-irodalom határai – akárcsak a kolostorié is – meglehetősen elmosódottak mind társadalmi, mind ideológiai vonatkozásban. A deák-műveltség sok szállal kapcsolódott még az egyházi kultúrához, melynek, az iskolák révén, amúgy is a leszármazottja volt. A kolostori és a deák kultúrát mereven és végletesen nem is lehet elválasztani. Bár mindkettőnek megvan a maga sajátos arcéle, állandó az érintkezés, a kölcsönhatás, az átmenet közöttük. Van arra példa, hogy deák másol apácák számára kódexet (Pozsonyi-k.), és arra is, hogy szerzetes ír világi verset, vagy pedig egyházi műfajt állít nyíltan világi cél szolgálatába. Neves prédikátorok (pl. Laskai) is magukévá teszik a nemesség egyes nemzeti frázisait, a deákok profán költészete viszont gyakran az egyházi irodalomtól kölcsönöz versformát, stílust, képeket, szimbólumokat.

Találkozásai, érintkezési felületei voltak a deák-műveltségnek a népi kultúrával, a szóbeli, íratlan költészettel is. Különösen a legszegényebb, valamilyen okból kenyér nélkül maradt deákok és a hivatásos énekmondók, zenészek között jöhetett létre kapcsolat, keveredés. A 15. század második felében és a 16. század elején az énekmondással hivatásszerűen foglalkozó személyeket a források általában hegedősnek vagy fontosnak nevezik: a regösök, illetve joculatorok, majd a különböző rendű-rangú igricek után ők ápolták, fejlesztették tovább a hagyományos íratlan epikát. Lírai verseikben a literátusok jól kamatoztathatták az egyházi költészet számos tanulságát, a magyar nyelvű epika terén azonban csupán ezeknek az énekmondóknak tapasztalataira támaszkodhattak. Lantosok, hegedősök egy-egy nagyúr udvarában éppúgy a sokféle szolgáló nép közé tartoztak, mint a deákok legalsó rétegének képviselői, bőven volt rá alkalom, hogy tanuljanak egymástól.

Míg a szegényebb deák versszerzők szinte a nép kultúrájával, a nemesi értelmiség legfelső rétege az új humanista műveltséggel került hamarosan kapcsolatba. A Jagelló-korban a deák-irodalom latin ága már át is adta helyét a humanista irodalomnak, néhány évtized múltán pedig az anyanyelvű deák-költészet útja is a reneszánszba torkollott. A deák-műveltség és irodalom a középkor utolsó szakaszában a kultúra valamennyi ágát összekötötte, a világi művelődés kibontakozását széles fronton előmozdította, s ezáltal előkészítője lett a magyar reneszánsznak, illetve egész későbbi nemzeti kultúránknak.

E nagy történelmi szerepből következtetve a deákság irodalmi teljesítménye – legalábbis mennyiségét tekintve – már ebben a periódusban is jelentős lehetett. A kései középkor gazdag világi irodalmából azonban alig néhány hírmondó jutott csak korunkra, elveszett társaik nagy tömegéről tanúskodva. Sőt számos műfajt, énektípust egyetlen emlék sem képvisel, pedig létezésüket adatok, a későbbi évtizedek terméséből levonható következtetések vagy összehasonlító megfontolások igazolják. Így léteznie kellett a világi színjáték bizonyos kezdetleges formáinak: a Laskai Osvát által kárhoztatva emlegetett cantus theatrales talán valami deák komédiázásra vonatkoznak; népies deák-színjátszásra gondolhatunk Cibere bán és Konc vajda {174.} farsangi párviadalának esetében is, melyről a reformátor Szkhárosi Horvát tudósít; 1501-ből pedig egy törökellenes politikai tendenciával Budán bemutatott latin Sybillajátékról tudunk. A magyar nyelvű prózai anekdoták, trufák (a példa műfaj profán megfelelői) is biztosán közkedveltek voltak – Temesvári Pelbárt kifejezésre is juttatta irántuk ellenszenvét. Olyan verses műfajok pedig, mint a házasének vagy a szórakoztató, regényes epika, a familiáris deákok társadalmi helyzetének és funkciójának ismeretében, semmiképpen sem hiányozhattak. De mivel mindezek nyomtalanul elenyésztek, meg kell elégednünk azoknak a műfajoknak, típusoknak a tárgyalásával, melyekről szövegek állnak rendelkezésünkre.