28. A DEÁK-EPIKA KIALAKULÁSA


FEJEZETEK

A középkor utolsó periódusában a hagyományos énekköltést művelő lantosok és hegedősök, valamint a deák-énekszerzők működése során egy új típusú és nagy jövőjű epikus költészet kezdett formálódni, mely azután a 16. század derekán virágzott ki. A deák-epika (históriás ének) közvetlen előzményei és stílusának kialakítói – sajátos módon – lírai fogantatású, alkalmi jellegű propagandaénekek voltak, melyek azonban epikus elemeket is bőven tartalmaztak. Tisztán elbeszélő jellegű történeti énekeket – úgy látszik – a Hunyadi- és a Jagelló-korban inkább az énekmondók szereztek, tovább őrizve még a régi magyar hősi ének számos formai vonását. E kétféle hagyomány összeelegyedéséből alakult ki az új históriás ének, mely a régebbi, népszerű történeti epikát a literátusok műköltői szintjére emelte, a lírai hangvételű időszerű propaganda éneket pedig az epikum irányába fejlesztette tovább. Líra és epika, alkalmiság és a jövőre átörökített emlékezet minden nehézség nélkül keveredhetett ebben az időben. Műfajuk ugyanis végső fokon ugyanaz: az ének (cantio), mert a középkor végén így neveztek minden dallam kíséretében előadott vagy dallamra írt anyanyelvű verset. Vallásosat és világit, epikusat és lírait, műköltőit és folklór jellegűt egyaránt.