{193.} 30. BEVEZETÉS


FEJEZETEK

A reneszánsz, azaz "újjászületés" fogalmát először a "renascentes litterae" (újjászülető tudomány, irodalom) kifejezésben alkalmazták a kor gondolkodói a 15–16. századi nagy szellemi megújulás, fellendülés jelenségeire. A középkort felváltó új kultúra, tudomány és művészet ugyanis tudatukban mint az ezer évvel azelőtt elenyészett antik műveltség felújulása jelent meg. A tudomány azóta tisztázta már, hogy az antik kultúra számos eredményének a feltámasztása az európai művelődés új korszakának csak egyik fontos jelensége, de korántsem lényege; valamint, hogy a megelőző középkor sem egyszerűen "barbár", "sötét" időszaka az emberiség történetének, hiszen éppen ennek vívmányai, eredményei tették lehetővé a "reneszánsz" kor eljövetelét. A reneszánsz kategóriáját ezért a tudomány eredeti jelentésétől függetlenül kezdte alkalmazni, előbb történeti-művelődéstörténeti tartalmát határozva meg, majd mint stílust is körvonalazva. A reneszánsz ennek megfelelően az európai kultúrának a középkort követő nagy korszakát és a művészetek, beleértve az irodalmat is, ugyanazon korszakban érvényes egyetemes stílusát jelölő történeti kategória.

A reneszánsz társadalmi alapja a polgárság, mely a pénzgazdálkodás és az árutermelés nagyarányú kibontakozásának jóvoltából a középkor utolsó századaiban - Európa legfejlettebb országaiban – annyira megerősödött, hogy elindulhatott a tőkés gazdálkodás útján, kiléphetett a feudális kötöttségekből, s harcot indíthatott a gazdasági, sőt sok esetben a politikai hatalom megszerzéséért, vagy legalábbis az abban való részesedésért. Bár egyes itáliai városállamoktól s Németalföld egy részétől eltekintve nem tudta még felváltani a feudális osztályt a hatalomban, mégis, a fejlődés új, haladó tendenciáit hordozva, döntő, kezdeményező szerepet tudott játszani a kor kulturális felépítményének, ideológiájának s művészetének kialakításában. A reneszánsz így a történelem színpadára lépő burzsoázia új társadalmi és politikai aspirációinak, világi ideológiájának és életszemléletének, az élet kihasználására, élvezésére való törekvésének, hihetetlenül mohó tudásvágyának, valamint ízlésének és művészete stílusának a kifejezője lett.

{194.} A feudális földbirtok mozdulatlanságát tükröző középkori vallásos világkép a reneszánsz kor polgársága számára értelmetlenné vált; szemléletét a pénznek, tőkének mozgékonysága alakította ki. A vallás már nem adhatott számára kielégítő magyarázatot a világ jelenségeire, hiszen azt kellett tapasztalnia, hogy a pénz birtokában s megfelelő egyéni képességek, ügyesség révén mindent át lehet alakítani. Felismerte, hogy az egyház által megváltoztathatatlannak hirdetett társadalom gyorsan átalakul: hatalmas urak máról holnapra elbukhatnak, ravasz vállalkozók egykettőre fejedelmi rangra emelkedhetnek, a született rang, méltóság pedig meghátrálni kényszerül a polgári vagyon, a tudás, az emberi akarat, a "virtus" elől. A reneszánsz embere helyesen látta meg, hogy a világ, a társadalom dolgait nem az isten irányítja, s mivel a valóságos anyagi, gazdasági mozgatóerőket nem ismerhette fel, az emberben kereste minden történésnek, változásnak a magyarázatát. Az istenről ezért az emberre, a túlvilágról a földre fordult figyelme: az ember és a természet lett érdeklődésének, kutatómunkájának, művészetének és irodalmának a tárgya. Az ember, mint a gazdagság létrehozója, a természet pedig mint annak forrása. Tudósok sora kezdte kutatni az ember anatómiáját és a természet törvényeit; bátor felfedezők indultak útra, hogy megismerjék a világ ismeretlen részeit; egymást követték az új technikai vívmányok: a tűzfegyver, a könyvnyomtatás stb. A költők tollán és a festők ecsetjén pedig az ember szépsége, földi érzéseinek gazdagsága s a természet pompája vált uralkodóvá. A föld megszűnt siralomvölgy, az emberi élet pedig a túlvilágra való felkészülés időszaka lenni: mindkettő értékessé vált, amit kihasználni, élvezni lehet. Ezért becses lett az idő, meggyorsult az élettempó, s a középkori világnézet hatalma alól felszabaduló ember úgy érezte, hogy páratlan teljesítményekre képes.

A reneszánsz nagy álma, a benne kifejeződő törekvések végső célja: a világ, a természet és az ember nagy földi harmóniája volt. A reneszánsz legnagyobb szellemei megsejtették, hogy megvan a lehetőség az ember és a világ összhangjára, hogy a középkori felfogással ellentétben a világ, a természet nem ellensége az embernek, hanem azonos lényegű vele. A gyökeresen új, ellentmondás nélküli világnak és világképnek azonban csak távlatai villantak fel, csak igézete jelent meg, a valóságban – a kor valóságában – az igazi földi harmónia megvalósíthatatlan, elérhetetlen maradt. A reneszánsz polgársága ugyanis új világot hirdetve, végső fokon a kizsákmányolás újabb – sok tekintetben még brutálisabb és ridegebb – formáját vezette be és képviselte. Eszményei és osztályérdekei már kezdetben is kibékíthetetlen ellentmondásban voltak egymással. Miközben a festők és szobrászok megálmodták és vászonra, márványba varázsolták az emberi tökéletesség eszméjét, Európában milliók nyomorba döntése, a nép felkeléseinek vérbefojtása, a gyarmatokon pedig soha nem látott embermészárlás kísérte a szabadság és emberség jelszavát valló új uralkodó osztály hatalmának megalapozását. A reneszánsz legszebb eszméi, megsejtései ezért csak egy merész és csodálatos utópia részei lehettek.

Ennek az utópiának, harmóniának a távlatai azonban elegendők voltak ahhoz, hogy a kor embereit az alkotás, a cselekvés, az újat teremtés útjára lendítsék. A reneszánsz tudósai, írói és művészei nem kolostorokba elvonuló, hanem az élet sűrűjében élő emberek voltak. A kornak "óriásokra volt szük-{195.}sége és óriásokat is nemzett, a gondolkodás, szenvedély és jellem, a sokoldalúság és tudás óriásait. A burzsoázia modern uralmát megalapozó férfiak igazán nem voltak polgárian korlátoltak ... Annak a kornak hőseit még nem hajtotta jármába a munkamegosztás, melynek korlátozó, egyoldalúvá tevő hatását annyiszor érezzük utódaikon. A legsajátosabb bennük azonban az, hogy szinte valamennyien benne élnek és lélegzenek a kor áramában, a gyakorlati harcban, színt vallanak és részt vesznek a küzdelmekben, egyikük szóval és tollal, másikuk karddal, némelyikük mindkettővel. Innen a jellemnek az a teljessége és ereje, amely egész emberekké teszi őket". (Engels)

Bár a középkori felfogástól eltérően a régivel szemben immár az újnak lett becsülete, valamely régi tekintélynek támogatását a reneszánsz sem nélkülözhette. A középkori vallásos világnézettel és kultúrával az új korszak polgársága csak úgy tudott eredményesen megmérkőzni, hogy az ókori tudományt és művészetet újította fel harci eszközként. Az antik kultúra ugyan egy teljesen más társadalmi formáció, a rabszolgatartó társadalom felépítménye volt, pénzgazdálkodáson alapuló városias és profán jellege folytán a középkorvégi poliszok polgárai számos, igényeiknek megfelelő rokon vonást fedezhettek fel benne. Mivel pedig a városi-polgári fejlődés terén a középkor vége felé az itáliai városok törtek az élre, s így a reneszánsz kultúra legkorábban ott bontakozott ki, ahol a leginkább rendelkezésre álltak az antik emlékek és hagyományok, az antik kultúra újra felfedezése különös erővel nyomta rá bélyegét az egész reneszánsz művelődésre. Annyira, hogy elnevezését (renascentes litterae), mint láttuk, ennek köszönhette.

A reneszánsz kultúra emberközpontúsága, valamint az antik kultúra különleges kultusza együttesen jut kifejezésre a reneszánsz legfontosabb szellemi áramlatában, a humanizmusban. A humanizmus a reneszánsz polgárság világi ideológiája, etimológiailag is kifejezésre juttatva, hogy lényege az ember (homo). De mivel ez az új, nemegyszer forradalmi világnézet az antik világ köntösébe öltözött, s a bámult ókori klasszikusok tekintélyével szentesítette igazát, a humanizmus fogalma egyúttal egy erősen filológikus, főként latin világi erudíció jelölésére is szolgál. A humanizmus mint tudományos terminus így két egymással ugyan szorosan összefüggő, de mégis szétválasztható értelemmel bír: jelent bizonyos polgári ideológiai tartalmat, de jelent ugyanakkor bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is.

Az antik kultúra utánzása s a kor művelt emberei számára kötelező humanista tudós magatartás a reneszánsz idején is segített fenntartani az irodalomnak és tudománynak a középkorra jellemző, nemzetek feletti egységét. Hozzájárult ehhez a humanizmus által nemcsak tovább ápolt, hanem új életre támasztott latin nyelv is: a középkori egyházi latinnal szemben a humanisták a klasszikus latint a maga eredeti tisztaságában elevenítették fel, és tették az írók és tudósok Európa-szerte egységes "anyanyelvévé". Mivel e latin humanista tudomány és irodalom eszményei, példaképei és forrásai a latin és görög klasszikusok lettek, tudományban a filológia, irodalomban az imitáció, az antik remekművek utánzása vált uralkodó jelenséggé.

A legképzettebb elméknek, a szellemi elitnek a latin humanista műveltség egysége révén érvényesülő kozmopolitizmusa fontos pozitív szerepet töltött be a haladó polgári eszmék és a korszerű irodalmi formák elterjedésében. A reneszánsz burzsoáziának ez a "nemzetközisége" főként a korszak első {196.} felében érvényesült, a polgárság szélesebb rétegeinek előretörése, öntudatosodása azonban a nemzetté válást készítette elő, s hamarosan a nemzeti törekvéseket helyezte előtérbe. A reneszánsz kultúrában ez az utóbbi vált fontosabbá és maradandóbbá: a fejlettebb országokban létrejöttek a polgári nemzetek, mozgalmak indultak a feudális széttagoltságban levő országoknak nemzeti államokká való összeforrasztására, s a latinnal szemben végleg uralomra jutott a lingua vulgaris, az anyanyelv. A reneszánsz az európai népek történetében a nacionalizmus hőskora, a leghaladottabb országokban a nemzetek kialakulásának s ezzel együtt a sajátos karakterű nemzeti irodalmak létrejöttének az ideje. Eszméivel, filológiai érdeklődésével a latin humanizmus is nagymértékben elősegítette ezt a folyamatot: a humanisták tárták fel az egyes népek múltját, sajátosságait, tudatosították nemzeti vonásait és az ő tudós érdeklődésüknek volt köszönhető az anyanyelvek "felfedezése", értékeinek felismerése, nyelvtani rendszerének megállapítása s az igényes, eruditus irodalom érdekében való tudatos kiművelése.

A nemzeti elv diadalra jutását végül betetőzte a latin Európa legegyetemesebb intézményének, a római egyháznak félreállítása Európa számos országában. Ez a reneszánsz polgárság vallásos mozgalmának, a reformációnak a műve volt. Bár a reformáció a középkori eretnekmozgalmak folytatása, kiterjedése és betetőzője, a reneszánszhoz és humanizmushoz hasonlóan ez is gyökeresen új jelenség; az előbbiekhez való viszonya azonban rendkívül ellentmondásos. Igaz, hogy a reneszánsz összeférhet a vallásossággal, de annak egy elvilágiasodó, profanizálódó, hedonisztikus, a valláson belül is az embert kereső humanizált változatával, vagy még inkább egy ilyen hanyatló vallásosság külső formáival. A kor kezdetleges természettudományos ismeretei miatt az isten nem volt kikapcsolható a humanista értelmiségiek tudatából sem, de perifériára szorult, a tételes vallás helyébe pedig az ezoterikus újplatonista filozófia, illetve más irányzatok léptek. A reformáció viszont éppen az ilyen, a reneszánsszal összeegyeztethető vallásossággal szállt szembe, ennek reformját követelte és hajtotta végre, megerősítve a vallás szerepét, s visszaállítva istent és a túlvilágot arra a polcra, ahonnan a reneszánsz és humanizmus eltávolítani próbálta. Ebből következett, hogy szembenállt a reneszánsz, világi művészetével, sőt általában művészetellenes, mert a középkori művészetben bálványozást, a reneszánszéban pedig vallástalanságot látott. Az irodalomból is csak azt becsülte, amit a vallás, illetve a keresztény erkölcs szolgálatába állíthatott.

Mind ez azonban merőben új alapokon, a katolikus középkort a reneszánszhoz hasonlóan megtagadva, a polgárság haladó törekvéseként jelentkezett. A feudalizmus elleni általános támadást megindító, feltörekvő osztálynak állt érdekében szétzúzni a római egyházat, mint a feudalizmus nemzetközi szervezetét és legfőbb ideológiai támaszát, s megfosztani ezzel a hűbéri rendet minden "dicsfényétől". A reformáció társadalmi gyökerei tehát lényegében azonosak a reneszánszéval: ugyanannak a nagy gazdasági és társadalmi átalakulásnak a terméke mindkettő. Ebből az alapvető körülményből következik, hogy számos konkrét érintkezési pont is van reneszánsz és humanizmus, illetve reformáció között. A középkori katolikus világképnek a reneszánsz keretében való megrendülése, valamint a humanizmus bibliakritikája nélkül a reformáció elképzelhetetlen; a reformátorok a római egyház elleni támadás-{197.}sukban, valamint a feudális osztályok bírálatában a humanisták nyomdokain indultak el, s iskoláikkal a klasszikus humanista műveltség nagy hatású terjesztői lettek. A reformáció tehát, bár egyrészt ellentétes a reneszánsszal és humanizmussal, másrészt elválaszthatatlan tőlük: a reformáció csak a reneszánsz korában képzelhető el, s megjelenése sem a reneszánsz végét, hanem virágkorát jelzi. A reformáció ugyanis nemcsak táplálkozott a reneszánsz és humanizmus eredményeiből, de a műveltség szélesebb és jórészt anyanyelvű terjesztése s ezen keresztül a nemzeti nyelvű irodalmak fellendülésének elősegítése által hozzá is járult azokhoz. S míg a humanista ideológia, tudós, világi jellege miatt, a tömegek számára még megközelíthetetlen volt és így közvetlenül forradalmasító tényező nem lehetett, addig a reformáció közérthető vallásos eszméi a polgárság, sőt a nép széles rétegei osztályharcának, felkeléseinek a zászlóivá válhattak. A reformáció így végső fokon kiszélesítette a reneszánsz bázisát, előmozdította annak demokratikusabbá és nemzetibbé válását. Humanizmus és reformáció, mint a reneszánsz kor egymással ellentmondásosan összefüggő vezető áramlatai, a reneszánsz átfogóbb, egyetemesebb kategóriájának rendelődnek alá, egyformán annak szerves részei. Ez különösen kifejezésre jut, ha a reneszánsz egyik legfontosabb aspektusát, a stílust vesszük szemügyre. A reneszánsz stílusának fő vonásai a kor általános mondanivalóját tükrözik; szemléletét, törekvéseit fejezik ki. A valóságábrázolás igénye, mely már a középkori művészet kései szakaszában is egyre erősödött – most uralkodóvá lesz: az írók, művészek egyaránt az embert, a természetet, az emberi és társadalmi viszonylatokat igyekeznek bemutatni. Tökéletessé válik a szobrokon az anatómia, a képeken a perspektíva, az irodalmi művekben a reális társadalmi környezet rajza. A vallásos hit, misztikus rajongás helyébe az ember valóságos, "földi" testisége és érzésvilága lépett – lírában a szerelem, festészetben a női szépség hegemóniáját biztosítva. A valóság ábrázolására való tudatos és határozott törekvés összeforrt a kor nagy harmónia-élményével, melyet a művészetek és az irodalom terén az antik kultúra remekeinek ismerete, formai tökélyük is erősített. A reneszánsz stílus ezt a harmóniát igyekszik megvalósítani a tökéletes arányossággal, a tagoltság egyensúlyaival, a részek és az egész harmonikus egységével. A gótika szeszélyességét a kiegyensúlyozottság, a részletekre töredezettséget az egységes látvány, világosan áttekinthető kompozíció váltotta fel; a himnikus líra parttalan áradása, a misztériumdráma szétforgácsoltsága, a középkori epika hosszadalmas epizódfüzérei helyébe a zárt, kötött formák léptek: a szonett, az antik minták nyomán felújított vígjáték és tragédia, a kerek polgári novella stb. Az ideális harmónia keresése egyúttal a reneszánsz valóságábrázolásának határait is kijelölte. A valóság közvetlen áttétel nélküli, a későbbi polgári realizmusra emlékeztető ábrázolását a reneszánsz stílus csak bizonyos fokig tudta megvalósítani, addig, amíg nem ellenkezett harmónia-igényével, forma-kultuszával. Azon túl a valóságot már idealizálni volt kénytelen; elvont eszményeknek rendelni azt alá, az antik mitológia, az asztrológia, a platonista misztika, az erkölcsi tulajdonságok végletes eszményítése – vagy egyéb eszközök segítségével. A reneszánsz stílus keretében a valóságnak ez az áttételes tükrözése, eszményített ábrázolása valósul meg: a közvetlenül tapasztalt, megismert és megértett valóságelemeknek és a csak óhajtott, vágyott, de megvalósíthatatlan reményeknek és eszményeknek harmonikus egysége.

{198.} A humanizmusnak és a reformációnak nincs külön stílusa, irodalmi produktumaik a reneszánsz stíluselemeivel gazdálkodnak, s az egyetemes stíluson belül legfeljebb bizonyos színezeteket, árnyalatokat alakítanak ki. A latin nyelvű humanista irodalom ciceroniánus prózastílusa, a retorika uralma, az ókori latin klasszikusoktól átvett sablonok, kifejezési eszközök, a felújított klasszikus műfajok, a tudós jelleg hangsúlyozásából eredő sajátságok alapján beszélhetünk a humanista irodalom bizonyos külön, formai stílusjelenségeiről. Hasonlóképpen a reformáció irodalmi termésének is megvannak a maga sajátos irodalmi formái, műfajai, melyeket a reformáció terjesztésének gyakorlati, propagandisztikus feladatai követeltek. A biblia erőteljes felhasználása pedig újfajta stílus jelenségeket hozott létre: egy – főként az ószövetségre visszavezethető – komor bibliás tónust és erőteljes terminológiát. Ha azonban egy humanista költő az iskolás rutinon felülemelkedve jelentős művészi alkotásokat hoz létre, akkor a humanista irodalom sablonjai beleilleszkednek a reneszánsz stílusrendszerébe; ha pedig a reformációt szolgáló író a mozgalom célkitűzéseit hirdető és igazoló mondanivalóját igényesebb művészi formában fejezi ki, a reformáció sajátos irodalmi modorát a reneszánsz stíluseszközeivel olvasztja össze.

A reneszánsz a kapitalista korszak hajnalát, az európai polgárság nagy előretörését tükrözte, a feudalizmus felszámolásának ideje azonban ekkor még nem érkezett el. A polgárság maga is ott tudott csak tartósan megerősödni, ahol a fejedelemmel szövetkezett, ahol egy centralizált feudális monarchia tartósan megszilárdult. A feudális rend súlyos csapásokat szenvedett ugyan, de még volt arra ereje, hogy vagy kivédje a polgárság támadását, vagy pedig átmenetileg a maga javára fordítsa a termelési módban bekövetkezett változásokat. A régi alapokon a feudális uralkodó osztály hatalma sem volt már elképzelhető, ennek képviselői is újat akartak, s felnyílt a szemük az eddig nem ismert élvezetekre is, a legdurvábbaktól a legnemesebb szellemiekig egyaránt. A reneszánsz műveltség így hamarosan utat törhetett a feudális osztályok körébe: a polgársággal szövetkező fejedelmek érthetően tették azt magukévá, de előbb vagy utóbb átvette a nemesség és a papság is. A humanista ideológia individualizmusa szintén megfelelt a feudalizmus mindama képviselőinek, akik új hatalmat, új vagyont akartak szerezni vagy feudális pozícióikat korszerű eszközökkel fenntartani. Hasonlóképpen a vallás hegemóniáját új alapon visszaállító reformáció elfogadásában is könnyen és hamar megtalálhatta számítását a nemesség: rátehette a kezét az egyházi vagyonra, alattvalóit viszont tovább táplálhatta az engedelmességre intő, a társadalmi rendbe belenyugvást kívánó isteni igékkel. A reneszánsz stílusa és legtöbb alapvető jelensége így az ellentétes érdekű osztályoknak egyaránt sajátja lett. Az utolsó tusára készülődő régi és a születő új társadalmi rend erői magán a reneszánszon belül ütköztek meg. Sőt a feudális urak és polgárok világméretű, gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai harcába történelemalakító erővel szólt bele újra meg újra az az osztály is, melynek kizsákmányolásáért a régi és az új elnyomók küzdelme dúlt. A reneszánsz és a reformáció kora a kizsákmányoló rend épületét alapjaiban megrázó népi felkelések és forradalmak időszaka is. A jobbágyság a feudális járom lerázására törekedett, a modern proletariátus elődei pedig mindenfajta kizsákmányolás megszüntetésének nagyszerű távlatait villantották fel. A reneszánsz és humanizmus eszméi, {199.} művészi vívmányai olyan országok földjén születtek, melyek forradalmi seregek lépteitől dübörögtek, olyan városokban, ahol a felkelt nép harci dalaitól voltak hangosak az utcák. Nemcsak a feudális osztály reakciós érdekei, hanem a dolgozó nép forradalmi törekvései is sokszor érvényre jutottak a reneszánsz alapjában polgári kultúrájában.

A reneszánsz története az itáliai kezdetektől (14. század közepe) a kelet-európai országokban való elhalásáig (17. század első fele) mintegy három évszázadot ölel fel. Az egyes országok kultúrájának, irodalmának reneszánsz korszakai ennél jóval rövidebbek, hiszen számos nép (főleg a kelet-európaiak) történetében a középkori művelődés végső szakasza belenyúlt még a 16. századba is; másoknál (pl. Spanyolország) viszont a reneszánszt felváltó barokk kultúra már igenkorán, a 16. század derekán megjelent. Egész Európát egységesen szemlélve, a reneszánsz virágzása a 15. század második felére és a 16. századra esik; az Alpoktól északra fekvő országokban főként az utóbbira. Földrajzi kiterjedését illetően a reneszánsz nemcsak a latin középkori fejlődésen átment országokban vált a kultúra és irodalom döntő jelenségévé több-kevesebb ideig, hanem az ortodox kereszténység országaiban, elsősorban Oroszországban, szintén fontos szerepet töltött be.

A reneszánsz belső fejlődése az egyes nemzeteknél igen eltérő volt, amiben az osztálybázis különbségei mellett főként a reformációnak volt jelentős része. Másként alakult a reneszánsz története azokban az országokban, ahol nem volt reformáció (Itália, Spanyolország), mint ott, ahol elsőrendű jelenséggé vált, sőt győzedelmeskedett is (Németország, Anglia stb.). Valamennyi ország irodalmára közösen jellemző azonban, hogy eleinte, a 15. században még a latin nyelvű humanizmusé a vezető szerep, míg a 16. század már a nemzeti nyelvek győzelmének a kora. A humanista ideológia egyházellenes jellege, a pogány hagyományokra való támaszkodása, a korábbi – latin – fázisban volt erősebb; a 16. században viszont a humanizmusnak a kereszténységgel való összebékülése vált uralkodó tendenciává. Végül a reneszánsz elhalásának körülményei is nagyjából hasonlóak az egyes országokban: a feudalizmus erőinek sikerült felülkerekedniük, a polgárság felső rétege is a feudalizálódás útjára lépett, a reneszánsz kultúra válságba került. E válság szimptómái: a humanizmus már inkább csak mint műveltségi forma él, s haladó polgári tartalmának már csak egyes elemei maradnak meg (pl. a sztoicizmus keretében); a reformációval szemben uralkodó tendenciává válik a katolikus ellenreformáció; a reneszánsz stílus harmóniája felbomlik, kialakul kései manierista változata, mely már a barokk művészet útjait egyengeti.

Ez a rendkívül differenciált, sokarcú reneszánsz-korszak az egyik legnagyszerűbb periódusok egyike az irodalmak történetében. A reneszánsz irodalom a nagy írók hosszú sorával ajándékozta meg a világot. Egy részük még latinul írt, mint az olasz humanizmus megannyi kiválósága, a magyarországi Janus Pannonius, majd a 16. században Erazmus és Janus Secundus; a legtöbben azonban a világirodalmat már nemzeti nyelven gazdagították, mint Petrarca, Boccaccio, Machiavelli, Ariosto, Luther, Marot, Ronsard és a Pléiade többi nagyjai; Rabelais, az angol drámaírók egész serege, élükön Shakespeare-rel, Kochanowski, Balassi és még oly sokan mások.

Janus Pannoniusszal és Balassival a magyar irodalom képviselői is eljutottak a reneszánsz irodalom nemzetközi panteonjába. A reneszánsz kor magyar {200.} irodalma jó ideje magára is vonta már az irodalomtudomány érdeklődését. Nemzeti irodalomtörténetírásunk kezdetén a legnagyobb figyelemben a reformáció magyar nyelvű irodalmi termékei részesültek (Toldy Ferenc, Szilády Áron); Balassi verseinek felfedezése nyomán, valamint a latin nyelvű humanista irodalom iránt feltámadt klasszika-filológiai érdeklődés révén pedig komoly kutatások indultak meg a magyar reneszánsz irodalom többi területén is (Ábel Jenő, Hegedűs István, Szilády Áron stb.). A kor irodalmának megértéséhez nélkülözhetetlen reneszánsz-kategóriát Riedl Frigyes alkalmazta elsőnek a magyar irodalomtörténetben (A magyar irodalom fő irányai, 1896), – de a kutatás új, termékeny szempontjainak bevezetése félreértésekkel is keveredett a magyar reneszánsz korszakolását és értelmezését illetően. Riedl és az ő nyomán sokan mások ugyanis a reneszánsz korszakát, azaz a "reneszánsz irány" uralmát a 15. század második felére korlátozták, s legfeljebb a mohácsi csatáig terjesztették ki annak érvényét – a 16. századot viszont már egy új, az előbbivel egyenrangú "irány"-nak, a reformációnak az időszakaként határozták meg. Ez a tévedés egyrészt reneszánsz és reformáció helytelen szétválasztásából, illetve szembeállításából, másrészt a magyar irodalmi tényanyag még nem elégséges ismeretéből származott, de leginkább a mohácsi katasztrófa által szuggerált hatásból. Az óriási horderejű politikaitörténeti változások, a történetírás hagyományos 1526-os korszakhatára, a korábbi latin humanista irodalom központjainak szétzilálódása, a reformáció jegyében viszont egy magyar nyelvű, s kezdetben kevés reneszánsz jelenségről tanúskodó irodalom megindulása – bizonyos fokig valóban azt a látszatot kelthették, mintha a magyar reneszánsznak a 16. század elején már vége szakadt volna, Mohács után pedig egy egészen új korszak kezdődne. Ezt a hibás felfogást nagymértékben erősítette Szekfű Gyula történeti koncepciója is, amely a magyar reneszánsz virágkoraként szintén Mátyás király időszakát jelölte meg. Ezek után a magyar reneszánsz és humanista irodalom első összefoglalása, Horváth János munkája (Az irodalmi műveltség megoszlása, 1935) érthetően korlátozta anyagát az 1526 előtti jelenségekre; soron következő könyve (A reformáció jegyében, 1953) viszont már a reformáció égisze alatt foglalta össze a 16. század középső évtizedeinek történetét. A félbemaradt nagy mű következő kötetének anyaga, az 1570-es évekkel kezdődően, már az ellenreformáció koraként került volna bemutatásra.

A magyar reneszánsznak a Mohács előtti időszakra való erőltetett korlátozása erősen akadályozta az irodalmunk fejlődésére vonatkozó szintetikus kép kialakulását: a reformáció íróinak reneszánsz, humanista vonásai homályban maradtak, a 16. század utolsó harmadának virágzó reneszánsz irodalmát, élén Balassival, nem lehetett a fejlődés rendjébe beállítani, a késő-reneszánsz problémája pedig fel sem merülhetett. Voltak ugyan többen, akik figyelmeztettek rá: a reneszánsz 1526 után is uralkodó kulturális jelenség maradt Magyarországon; a humanizmus egészen a 17. század elejéig a magyar irodalom egyik legfontosabb áramlata; a magyar reneszánsz legnagyobb költője pedig a 16. század végén alkotó Balassi Bálint – a magyar tudományban mégis a Szekfű–Horváth-féle reneszánsz korszakolás maradt a legutóbbi időkig uralkodó. A Mohács előtti és utáni reneszánsz irodalom egységes folyamatként való megragadására kezdetben a marxista irodalomtörténetírás is csupán a humanizmus égisze alatt tett kísérletet, ami azzal a veszéllyel járt, hogy a {201.} reformáció igen jelentős magyar irodalmát vagy alábecsülte, vagy pedig erőltetetten a humanizmus jelenségeként igyekezett felfogni. A magyar irodalom történetében a reneszánsz korszak helyes kijelölésére csak a legutóbbi időben került sor.

A magyar irodalom reneszánsz korszaka ennek megfelelően a 15. század közepétől a 17. század 30-as éveiig tart. Ez az időszak a magyar nép történetének egyik döntő jelentőségű szakasza; az ekkor végbemenő változások Magyarország egész újkori fejlődését befolyásolták – mégpedig igen szerencsétlen módon. Bár ebben nagy része volt a török hódításnak és a Habsburg-uralomnak, az újkori magyar történelem kedvezőtlen alakulása elsősorban azoknak a mélyebben fekvő gazdasági okoknak a következménye volt, amelyeket a késő-középkor gazdasági-társadalmi viszonyainak jellemzésekor már ismertettünk. A német, elsősorban Fugger tőke uralkodó szerepe s a városok ezzel összefüggő hanyatlása következtében Magyarország ugyanis a kialakuló világpiacon másodrendű helyzetbe került, ami egyre nagyobb lemaradásához s bizonyos fokig gyarmati függőségéhez vezetett. Ez a folyamat kiterjedt Európának az Elbától keletre fekvő egész térségére, előidézve a nyugat- és kelet-európai fejlődésnek az újkorra jellemző megosztottságát, s később ez utóbbinak a kapitalizmus ún. porosz útjára való kényszerülését. Míg Nyugaton előrehaladt a kapitalista fejlődés, felvirágoztak a városok, fokozatosan vagy forradalmi úton megszűnt a jobbágyság, addig Keleten megrekedt a városok fejlődése, még jobban megszilárdult a nagybirtok rendszere, kialakult a középkorinál sokkal szigorúbb és kötöttebb ún. második jobbágyság. Igaz, hogy ezt a szerencsétlen irányú fejlődést Magyarországon egy ideig késleltetni tudta a gazdag mezővárosok lendületes előretörése; az 1570-es évektől kezdve azonban az árutermelő feudális nagybirtok fölénye már velük szemben is határozottan érvényesült.

Ezek az alapvető gazdasági-társadalmi jelenségek döntő mértékben kihatottak a magyar reneszánsz alakulására, jellegére, társadalmi bázisára. Míg a szerencsésebb országokban elsősorban a fejlett városok és a fejedelmi udvarok fejlesztették együttes erővel és gyakran egymással szövetségben a reneszánsz kultúrát, addig Magyarországon ez a feudális uralkodó osztály és a mezővárosok paraszt polgársága közötti küzdelem, verseny közepette alakult és fejlődött. Nem hiányzott ugyan teljesen a fejedelmi, királyi udvar és a városok szerepe sem, az előbbi azonban jórészt csak Mátyás király időszakára, az utóbbi pedig, kevés kivételtől eltekintve, a kivételes piaci lehetőségekkel rendelkező Kolozsvárra korlátozódott. Mivel pedig az elmaradottabb mezővárosi lakosság inkább a reformáció tanításaiban, radikálisabb társadalmi tendenciáiban találta meg az igényeinek megfelelő új szellemi orientációt és műveltséget, a reneszánsz kultúra fejlődésének igazi letéteményese nálunk az uralkodó osztály, illetve annak megfelelő rétege lett.

A reneszánsz elsődleges osztálybázisa szempontjából a feudális osztály más-más rétege jön számításba Mohács előtt és után. A középkori oligarchia dekadenciája folytán eleinte inkább a köznemesség legműveltebb elemei reagáltak érzékenyen az új kultúrára, de miután az ország darabokra hullása szétzilálta a köznemesi rendet, s gazdagságban, hatalomban egyaránt a nemesség vagyonos vezető rétegéből rekrutálódott új főnemesség került az élre, a reneszánsz sorsa is elsősorban ez utóbbival fonódott össze. Bár a köznemesség {202.} a Mohácsot megelőző évtizedekben, majd a belőle kiemelkedett új arisztokrácia a Mohácsot követő fél század idején az ország történetében erősen negatív szerepet játszott, megvolt bennük a lehetőség a korszerű törekvések befogadására. A 15. század második felében és a Jagelló-korban a köznemesség hatalomra törő, dinamikus erőt képviselt, melynek vezetői keresték a korszerű eszközöket, eszméket osztályuk céljai érdekében. A Mohács utáni arisztokrácia pedig merőben új módon igyekezett meggazdagodni, mindentől és mindenkitől hajlandó volt tanulni, ha ez számára gyümölcsöző lehetett, s így fogékonnyá vált a polgári kultúra és ideológia számos elemének átvételére s képes azok asszimilálására. A magyar reneszánsz igazi kivirágzása is akkor valósult meg – a 16. század utolsó évtizedeiben –, amikor ez a parvenü-főnemesség megerősödött, konszolidálta helyzetét; s nem véletlen, hogy a magyar reneszánsz legnagyobb költője is ennek az osztálynak a fia volt. A reneszánsz életszemlélet, a humanista műveltség s a reformáció eredményei erre az időre természetesen már az egész társadalmat áthatották, a vezető szerep azonban az arisztokráciáé maradt, s a magyar reneszánsz vége, elhalása is azzal függött össze, hogy ez az uralkodó réteg a 17. század elején már igényeinek s ízlésének megfelelőbbnek kezdte érezni a jezsuiták által buzgón terjesztett barokk szellemiséget és kultúrát.

A magyar reneszánsz irodalom belső periodizációja s az egyes periódusok jellege az elmondottak alapján már nem szorul különösebb megokolásra. A reneszánsz irodalom első alkorszakának a 15. század derekától kb. 1530-ig terjedő időszakot tekinthetjük, időben párhuzamosan a késő-középkori irodalommal. A reneszánsz irodalom ekkor még kizárólag a latin nyelvű humanista literatúrára korlátozódott; osztálybázisa a nemesség volt – kezdetben a nemességre támaszkodó királyi udvar, később a nemességhez asszimilálódó városi patrícius polgárság erőivel kiegészülve. 1530 táján váltotta fel végleg a reneszánsz műveltség – a reformáció mozgalmával karöltve– a középkorit, ekkortájt váltott át a humanista irodalom az anyanyelvre, illetve ekkor kezdett reneszánsz elemekkel telítődni az eddig középkori jellegű anyanyelvű irodalom. Az 1530-tól mintegy 1570-ig terjedő következő periódust már a magyar nyelvű s elsősorban a reformációt képviselő irodalom túlsúlya jellemzi; az irodalom fejlődésében ez idő tájt a mezővárosoké a döntő szó; de ugyanerre az időre esik az új arisztokrácia hatalmának megszilárdulása is. A század utolsó harmada (1570–1600) a magyar reneszánsz fénykorának, a főúri reneszánsz kultúra virágzásának az időszaka. Ezekben az évtizedekben keletkeznek a magyar reneszánsz irodalom legnagyobb értékei, a latin humanizmus és a vallásos reformáció egyoldalúságain túlemelkedve ekkor születik meg s emelkedik rögtön magas színvonalra a magyar nyelvű világi szépirodalom. Végül az 1600–1640 közé eső időszak a késő-reneszánsznak a kora: a humanizmus fejlődését a sztoikus irány zárja le, a reneszánsz stílus a felbomlást, a barokkhoz való átmenetet jelentő manierista fázisba lép, már hódít az ellenreformáció, és jelen van erőteljes irányzat formájában a barokk irodalom is. A késő-reneszánsz periódusa így egybeesik a barokk irodalom kezdeteinek időszakával.

A magyar reneszánsz korszaka a magyar nyelv nagykorúvá válásának, irodalmi rangra emelkedésének a kora is. Míg a reneszánsz kezdeti periódusában az igényes humanista irodalom csak latin nyelven szólalhatott meg, addig a {203.} 16. század végén már a magyar lingua vulgaris vált a költői remekművek nyersanyagává. A 16. század a magyar nemzeti irodalmi nyelv – igaz, hogy még nem végleges – kialakulásának időszaka. Az anyanyelv előretörése, egy a nyelvjárások fölé emelkedő írott nyelvi norma létrehozása számos tényező együttes eredménye. E folyamatban a tovább szélesedő világi értelmiségi réteg, a deákság szerepe volt a legfontosabb. Elsősorban az ő írásaikban (levelek, hivatalos iratok, jegyzőkönyvek stb.) kezd kijegecesedni bizonyos törekvés a feltűnő nyelvjárási alakok (pl. az í-zés) kerülésére, s egy közérthető írott nyelv használatára. Nem egyetlen nyelvjárás emelkedett az irodalmi nyelv rangjára, hanem a különböző nyelvjárások kereszteződtek, és azok ötvöződésével, a feltűnőbb helyi alakok lekopásával alakultak ki egy-egy nagyobb területre kiterjedően a nyelvjárások fölé emelkedő írott nyelvváltozatok. Az így kialakuló négy-öt írott nyelvváltozat pedig igen közel állt egymáshoz s egy egységes írott nyelvi norma térhódításáról tanúskodott. Nagymértékben elősegítette ezt a nyelvjárási integrációt a humanistáknak a magyar nyelv iránt megnyilatkozó tudós érdeklődése és annak tudatos kiművelésére irányuló törekvése, valamint a reformációnak az anyanyelv mellett való határozott állásfoglalása s tanainak a nép nyelvén való terjesztése. A magyar nyelv a humanisták és a reformátorok számára egyaránt megszűnt a latinnak alárendelt közvetítő eszköz lenni, ők már öntudatos hívei, fejlesztői, propagálói. A nyelvi normák megszilárdulásához és a helyesírás bizonyos fokú egységesítéséhez jelentősen hozzájárultak a 16. században működő magyar nyomdák, melyek szélesebb olvasóközönségre számítva kerülték a szokatlan nyelvi alakokat, s viszonylag következetes helyesírás létrehozására törekedtek. A nyelv szabályozásának igénye elvezetett az első magyar nyelvtanok, helyesírási könyvecskék, szótárak megszületéséhez, s ezzel a nyelv tudományos rangra emeléséhez is. A reneszánsz kora így a magyar nyelvű írásbeliség általános elterjedésének és győzelmének a kora lett, mely az irodalomban is uralkodóvá tette az anyanyelvet.

A latin nyelv szerepe azonban nem szűnt meg, bizonyos műfajokban (pl. történetírás) továbbra is megmaradt, használata azonban szűk térre korlátozódott, és jobbára csak azokban a művekben volt otthonos, amelyek a külföldi vagy a nem magyar anyanyelvű olvasók érdeklődésére is számítottak.

A reneszánsz a magyar irodalom fejlődésében is a legtöbb újdonságot, haladó vívmányt felmutató korszakok egyike, bár a kedvezőtlen gazdasági és történelmi viszonyok és nemesi-főúri osztályalapja miatt nem jelenthetett akkora fordulatot, mint a nagy nyugat-európai irodalmak történetében. A magyar reneszánsz irodalom számos polgári vonása ellenére sem válhatott polgári irodalommá, s éppen nemesi jellege következtében nem lehetett igazán nemzetivé sem. A nemzeti irodalom kialakulása azonban nálunk is megkezdődött, a magyar irodalom számos nemzeti jellegzetessége a reneszánsz korban formálódott; a magyar irodalom első kivirágzása, első remekműveinek megszületése ennek a kornak a terméke.