A Jagelló-kor költői

A Jagelló-kor humanista költői terméséből már jóval több maradt ránk, mint a Mátyás-koriéból, mivel a magyar humanista irodalmi termékek megjelenési formája is mindinkább a nyomtatottság lett. A másik döntő változás: az itáliai orientáció helyett mindinkább a bécsi egyetem és humanista költői, elsősorban Konrad Celtis, valamint Vadianus (Joachim Watt) és köre nyomták rá bélyegüket az ott végzett és velük kapcsolatban állt magyarországi humanisták költői munkásságára. Ezek között a köznemesi származásúak mellett {261.} feltűntek s mind komolyabb szerepet játszottak a hazai, főként a német patrícius-polgárság fiai, akik azonban az uralkodó magyar nemesi osztályhoz asszimilálódtak, s költészetükben csupán elvétve csillantak meg polgári tendenciák.

Janushoz mérhető költő-egyéniség és tehetség egy sincs közöttük: csupán az iskola csinálta, többé-kevésbé ügyes alkalmi verselők. Főként baráti köszöntőverseket, üdvözlő, illetve egy-egy tudós kiadványhoz kísérő, a szerzőt és művét dicsérő epigrammákat és elégiákat gyártottak, melyekben az effajta humanista versgyakorlatok szokványos közhelyeit variálták minden különösebb egyéni íz és lelemény nélkül. Közéleti, politikai mondanivalójuk költői műfaja pedig elvétve az epigramma, másrészt a panegyricus és a carmen cohortatorium. Az előbbi egy-egy közéleti személy, ki többnyire a szerző patrónusa is, megdicsőítését vagy megvédését, igazolását szolgálta, az utóbbi pedig látszólag egyetemesebb, országos, "nemzeti" célok hevületében, valójában pedig a rendi érdekek propagálására íródott. Latin nyelvük, szókincsük, sablonjaik, fordulataik, mondatképzésük általában a bécsi egyetemi költészet latinja. Versformájuk kevés kivétellel a sok gyakorlatban elcsépelt, semmi nehézséget sem okozó, kényelmes disztichon.

Ezeknek az évtizedeknek legügyesebb latin költője talán az erdélyi szász patrícius származású Piso Jakab (1470?–1527). Itáliában végzett, előbb Miksa császár, majd II. Ulászló szolgálatában állt diplomata, II. Lajos király nevelője. Az első magyarországi erazmista, ki a rotterdami mestert (még Itáliából) személyesen ismerte, levelezett vele, s az erazmizmust a királyi udvarban terjesztette.

Miksa császár költői érdemei jutalmául poeta laureatusszá koronázta. Költeményeinek csak kis részét ismerjük, néhány kéziratban megmaradt versén kívül azt, melyet jóval halála után barátja, Wernher György adott ki Schedia (Rögtönzött versek), (Bécs 1554) címen. A kiadó Wernher előszavában említi, hogy Piso verseinek csekély részét s nem is a legjelentősebbeket rendezte sajtó alá. A kiadottak többsége apró, barátaihoz címzett alkalmi epigramma. Nem nagy igényűek, de meglátszik rajtuk az itáliai iskolázottság és a latin nyelv fölényes kezelése. A legerőteljesebb a szatirikus nemben (Dum Alba regalis caperetur (Mikor Székesfehérvárt elfoglalták)). Egyik epigrammájában polgári felfogásának is hangot ad: ő csak a városban érzi jól magát, szemben a feudális életformát őrző vidékiekkel. A város ad biztonságot, ott van a neki való társaság, "finomult ízlésű barátok, tréfabeszéd, bölcs szó járja gyakorta velük". A falusi feudális örömök nem vonzzák, mert "erőt, örömet városi tűzhelyem ád" (Ad Leptam (Leptához)).

A költők közé tartozott a Bolognában végzett Hagymási Bálint (Valentinus Cybeleius), kinek versei Itáliában jelentek meg mestere, Giovan Battista Pio egyik művében. Nevét azonban inkább egy prózai műve teszi említésre méltóvá, az Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae (Művecske a bor és víz dicséretéről, illetve kárhoztatásáról), (Hagenau 1517) című deklamációja. 1515-ben írta, egy baráti társaságban lefolyt vita alkalmával, ahol az a kérdés vetődött fel, vajon a bor-vagy a vízivók a dicséretre méltóbbak, "és vajon akad-e olyan poéta, ki bornemissza volt". E vita kapcsán Macedóniai {262.} László megsértette Hagymásit, aki nem sajnálva a fáradságot, válaszul egy egész könyvet kompilált össze, és ezt kinyomtatta mint halhatatlanságra méltó műalkotást. Emellett valószínűleg volt bizonyos társadalmi hivatástudata is, hogy az iszákosság ellen emelje fel szavát.

Maga a mű a középkorban népszerű certamen műfajába tartozik, melyet a humanisták is szívesen műveltek. Hagymási humanista kompilációja a műfaj retorikai szabályai szerint szokványos rendben vonultatja fel a biblia, a szentatyák és a klasszikusok idézeteit a két egymással szemben álló nézet szónoki bizonyítására, illetve cáfolatára. Hagymási természetesen a vízivóknak adja a pálmát, megbélyegezve a borivást és a részegeskedőket. Illusztrációi között hazai példák is vannak. A magyar papság botrányait a részegeskedés számlájára írja, de nem egyház- és papellenes, hanem az egyház érdekében és oldaláról, belülről kritizál, s tollát a feudális egyház hatalmának, érdekeinek féltése vezeti. A Dózsa-háború is bekerül példái közé, s az egyébként pedáns és nem valami nagy eredetiséget eláruló szerző stílusa e részletnél kiszínesedik, a papi talár alól a maga nyers valójában jelentkezik a jobbágyságra fenekedő magyar nemes. Hagymási műve tipikus iskolás deklamáció, átlagos humanista tudósmunka, rutin-alkotás.

A Janus-filológiában nagy érdemeket szerzett Adrianus Wolphardus (1491– 1544) költőnek kevésbé jelentős, legalábbis fennmaradt versei alapján, melyeket a nyomtatottság őrzött meg. Miksa császárra írt és 1512-ben Bécsben kinyomtatott panegyricusa (Panegyris ad invictissimum Maximilianum semper Augustum (Dicsőítő ének a legyőzhetetlen Miksa örökös császárhoz)), valamint a különböző bécsi kiadványokhoz mellékelt kísérőversei a Vadianus-kör közepes tehetségű epigonjai közé minősítik. Ezeknél – legalábbis tematikailag és műfajilag – sokkal érdekesebbek elveszett alkotásai. A gyulafehérvári kanonok Wolphardus 1517-ben két művét küldte el Bécsbe Vadianusnak bírálatra. Az egyik itthon írt eklogáit tartalmazta, a másik pedig az 1514. évi parasztháború költői feldolgozását. E műveknek nyoma veszett, a bírálatot sem ismerjük, ám az utóbbin még 1522-ben is dolgozott. Janus Marcello-panegyricusának bolognai kiadásához írt ajánlólevelében említi, hogy "a mi hősi versben írt Parasztháborúnk énekeiből" (libellis) hamarosan meg fogja tudni az utókor, milyen nagy érdemei voltak Várdai Ferenc erdélyi püspöknek és Szapolyai János vajdának "a kereszt nevében meghirdetett háború" leverésében s abban, hogy az "ártatlanokat," a nemeseket a parasztok nem tudták kipusztítani. Tehát Wolphardus Várdait és Szapolyait ünneplő, több énekes panegyricus-formában dolgozta fel a Dózsa-féle parasztfelkelést és annak vérbefojtását, jobbágyellenes éllel, a nemesi ideológia szellemében. S hogyan, milyen költői eszközökkel, nagyjából – per analogiam – sejteni lehet, mert ugyanezt a témát barátja és gyulafehérvári kanonoktársa, a szintén a Vadianus-körhöz tartozott Taurinus is megverselte vele egyidőben, s e munka fenn is maradt.