| 5. A NAGYOBB EPIKUS KOMPOZÍCIÓ KÉRDÉSE | TARTALOM | Irodalom |
Valóságos eposznak, magyar nyelvű, írásba foglalt tudatos műköltői alkotásnak a királyok dinasztikus küzdelmeire vonatkozóan sincs semmi nyoma. Az ősi, szájhagyományban élő hősi epika és a már tudatosan komponált s leírt eposz között azonban átmeneti típusok is vannak. Már a szóbeliségben, különösen hivatásos énekmondók ajkán, kialakulhatnak egész énekciklusok egyazon téma köré csoportosulva, esetleg egyetlen hős eredetileg egymástól független fegyvertényeit egy epikus életrajz láncszemeiként egybefoglalva. Az eposzi irányú fejlődésnek ilyen fázisára, a bonyolultabb és nagyobb epikus kompozíció kialakulására, még az írásos rögzítést és tudatos szerkesztést megelőző időből, bőven tud példákat felmutatni a keleti, elsősorban török népek körében végzett újabb folklórkutatás. Egy ezekhez hasonló 11. századi nagyobb magyar elbeszélő költemény egykori létezése nem tekinthető ugyan még bizonyítottnak, feltételezését azonban számos körülmény megengedhetővé teszi.
A Gesta Ladislai regis (László király tettei) néven emlegetett s a 12. század elején írt krónika, melynek szövege – valószínűleg más krónikaszerkesztményekkel összekeverve – a Képes krónikában olvasható, kiválik költői szépségű részleteivel, a naiv epika elemeinek a latin szövegbe való beolvasztásával. Különösen érvényes ez Salamon király, valamint Géza és László herceg viszályainak elbeszélésére. Ebben a több évtizedre elhúzódó küzdelemben szinte összesűrűsödtek azok a konfliktusok, amelyek a még igen fiatal magyar államban a nomád örökség és az új nyugati uralkodási rendszer összevegyüléséből eredtek. A királyság és dukátus kettőssége, valamint a törvényes elsőszülöttség (legitimitás), illetve az uralkodásra való alkalmasság (idoneitás) elvének szembenállása ezekben az eseményekben jelentkezett a legbonyolultabban, s a költői feldolgozás számára is hálás témaként. Mivel a krónikásnak írott forrás a kutatás mai állása szerint nem állt rendelkezésére, a hősi énekek alapvető szerepe a Gesta Ladislai regis létrejöttében nem is vitatható. Kérdés azonban, hogy ebben az esetben is csupán egyes hősi énekek szolgáltak-e forrásul, s az egész történetet már a krónikás komponálta-e egybe, vagy pedig a latin író már egy kialakult nagyobb költői kompozícióra támaszkodott-e. A kérdés eldöntését megnehezíti, hogy nincs még végérvényesen tisztázva, mi lehetett a kérdéses gesta eredeti szövege, s az is nyilvánvaló, hogy amennyiben létezett is egy nagyobb epikus mű, a gestaíró azt nem latinra fordította, hanem csak forrásnak tekintette, esetleg széttördelte, talán a tendenciáját is megváltoztatta, saját ismereteivel kiegészítette stb., vagyis csak nyersanyagul használhatta. A Gesta Ladislai regis a legjobb esetben is az eredeti költői kompozíciónak csak a körvonalait tartalmazhatta.
Ezek a körvonalak azonban határozottan előtűnnek. A krónikások ugyanis mindig – ha primitíven is – racionális irányban alakítják anyagukat, itt viszont az eseményeknek, sőt az egész eseményláncolatnak nem racionális, hanem költői motiválásával találkozunk, amiről nehezen gondolható, hogy a krónikás leleménye lett volna. A Salamon és a hercegek viszályáról szóló és a mogyoródi csata köré fűződő eseményeket emberi, lélektani mozzanatok {31.} lendítik előre s ezek szinte végzetszerűen megszabják a küzdelem várható kimenetelét. Béla király halála után fiai, Géza és László hercegek a további trónvillongás elkerülése végett, békeszeretettől hajtva, átengedik a királyságot unokatestvérüknek, Salamonnak. Ez a békeszeretet lesz azonban a konfliktus forrása: a görögök által védett Nándorfehérvár ostromakor (ennek igazi epikus jelenetekben bővelkedő leírása Aranyt egyenesen Homéroszra emlékeztette!) a szorongatott védők, ismerve Géza türelmességét és szelídségét, nem a királyhoz, hanem őhozzá küldték el követeiket a vár feladása érdekében. A Géza hercegségére pályázó Vid ispán ezt kihasználva szítja a befolyásolható Salamon féltékenységét, elhitetve vele, hogy Géza a trónra pályázik. A bonyodalom tehát magukból a körülményekből és a jellemekből fejlődik ki, minden külső beavatkozás nélkül, a költői kompozíció törvényei szerint, – amint azt Négyesy László észrevette. A szakítás után megint az epika szabályai szerint, szimmetrikus elrendeződésben alakulnak az események: Salamon is, Géza is követeket, méghozzá egy jót és egy gonoszt küldenek egymáshoz; ezeket mindkét oldalon előbb letartóztatják, utóbb visszaengedik. A fegyveres összecsapás két szakaszban zajlik le: a kemeji csatában Salamon győz, Géza menekül, a sorsdöntő mogyoródiban viszont Salamon marad alul, s ő fut az ország szélére. A hercegek orosz segítséget hoznak, Salamon német és cseh részről kap támogatást. Különösen a mogyoródi csata kitűnően előkészített, költőileg megkomponált leírása emelkedik ki: a csata előtt Salamon táborában a gonosz Vid és a szelíd Ernyei ispán beszélgetnek a csata esélyeiről, a másik oldalon viszont Géza és László hercegek latolgatják ugyanezt. Amott Ernyei szavaiból, itt viszont égi küldöttnek, a kegyes cselekedetre vezérlő szarvasnak a megjelenéséből válik előre nyilvánvalóvá a hercegek másnapi győzelme. A nándorfehérvári ostrom alkalmával kifejlődött, egyetlen csomópontból kiinduló konfliktusok a döntő esemény, a mogyoródi csata során úgy fonódnak egybe, hogy a cselekmény majd minden ága lezárul. Salamon két főemberének, az egymás ellentéteként bemutatott Vidnek és Ernyeinek az egész cselekményt végigkísérő vitája is a mogyoródi csatamezőn ér véget: az egyik méltó büntetésként, a másik tragikus áldozatként marad a csatatéren. A mogyoródi csata után már csak Salamon sorsa kíván befejezést: a törvényes, de bukott király újra meg újra próbálkozik a trón visszaszerzésével, de eközben egyre mélyebbre süllyed. Jobbra hivatott, bátor és tehetséges egyéniségként jelenik meg, akit azonban a körülmények mindig rossz irányba sodornak s tragikus hőssé alakítanak.
Az események komponálásának ezek az összefüggései nem krónikás, hanem költő észjárására vallanak. Az elveszett joculator-eposz (ha szabad így nevezni) pontosabb tartalma, kompozíciója persze így is homályban marad. Még azt sem tudjuk, ki lehetett a főhőse, Salamon vagy László? A László tetteit megörökítő krónikás az igaz ügyet képviselő, diadalmaskodó nagy királyt állítja középpontba, – lehet azonban, hogy az alapul szolgáló költői műben Salamon alakja volt a centrumban. Erre lehetne következtetni abból, hogy a bukott királynak a László krónikása szempontjából már kevésbé érdekes tettei oly részletesen s annyi emberi megértéssel vannak bemutatva, valamint, hogy Bátor Opos, az egész történet legkiválóbb katona-hőse, az elveszett költemény Achillese, Salamon táborához tartozott. De az is elképzelhető, hogy a joculator-költő az idoneitás ősi elvének hangot adva egyértelműen Géza, {32.} majd László mellett foglalt állást, a törvényes, de "alkalmatlan" királlyal, Salamonnal szemben, s a krónikás volt az, aki urának, a törvényes elsőszülöttségi jogon uralkodó Kálmán királynak az érdekeit szolgálva, igyekezett Salamon személyét és ügyét kedvezőbben ábrázolni. Erre és az ehhez hasonló kérdésekre (például, hogy a kerlési ütközettel kapcsolatos hősi ének is része lehetett-e a nagyobb kompozíciónak) talán a különböző krónikaszerkesztmények pontosabb elkülönítése alapján lehet majd valamelyes választ adni. A Salamon és a hercegek küzdelmeit ábrázoló epikus költemény bővelkedhetett a naiv hősi epika stílusjegyeiben. A krónikás latin fogalmazásában is feltűnő például az egyes hősök epitetonjainak a naiv epikára oly jellemző stereotip használata. Vid állandó jelzője a detestabilis (utálatos), Ernyeié viszont a pacis amator (békeszerető), Opos pedig minduntalan "villám módjára lecsap". Ezek a kifejezések a krónika más helyein nem fordulnak elő, úgyhogy nyilván a költeményre mennek vissza. Ugyaninnen eredhet az a sok szemléletes hasonlat, találó kép, szólás, melyekhez hasonlókkal más krónikarészekben alig találkozunk: "a magyarok ... éles és szomjas kardjaikat a kunok vérével itatták"; "a kunok tar fejeit úgy aprították ... mint az éretlen tököt"; "két éles kard egy hüvelyben nem fér meg": "amit ezer kaszás levág, azt tízezer villás nem tudja összegyűjteni"; Oposnak "a gyors vagdalkozásban megmerevedett a keze és a kardmarkolathoz tapadt"; László az elesettek ezreit látva "zokogva tépte arcát és haját, mint az anya fiai temetésén"; Salamon és a kun vezér csak úgy menekülhettek, "mint a héja körmétől megtépázott tollú ludak" stb. Ennyi példa is eléggé szemlélteti a magyar joculator-epika stílusának gazdagságát, naiv szépségét, és talán arra is következtethetünk belőlük, hogy a Salamonról és a hercegekről szóló nagyobb epikus kompozíció különösen bővelkedhetett a költői fordulatokban. Örökre ismeretlen szerzője, – Salamon vagy László udvari joculatora? – a magyar ősköltészet eredményeinek, tanulságainak összegezője, félig-meddig már igazi költő, a joculatorok seregében határozott egyéniség lehetett.
A 11. század végi nagyobb epikus kompozíció kérdése még nem tekinthető véglegesen tisztázottnak. A további kutatás hozhat még meglepetéseket akár pozitív, akár negatív értelemben. Az azonban aligha lehet kétséges, hogy az ősi magyar költészet a 11. században a fejlődésnek viszonylag magas fokán állott, és komoly hatással volt az ekkor meginduló, bontakozó keresztény literatúrára.
| 5. A NAGYOBB EPIKUS KOMPOZÍCIÓ KÉRDÉSE | TARTALOM | Irodalom |